Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Emlékkép; Belező; Vízpart. Eső, 2017. ősz

2017.11.27

 

Emlékkép

 

 

Asztaltól asztalig járt, osztotta

a nőknek a virágot. Aztán ott

állt a markában egy csokor elve-

szíthetetlennel. Én szivart kaptam,

úrnak valót. Tudta vagy nem tudta,

hogy kedvelője vagyok a sárga

rózsának,  éppen annyira, mint ő?

 

 

Belező

 

Valamennyi üzenetét elveszti,

mintha ő lenne maga a régmúlt,

nem tudni mi lesz belőle, hóhér

vagy háziasszony. Ez nem érti majd,

miképpen helyezhető a baromfit

fejező bárd a dúlt konyhapultra,

az tudni nem fogja, hol épülnek

meg a városban a vesztőhelyek.

De marokra fogja, nem mintha úgy

ragadná meg a Fiscarst, az Arcost,

e gallértalan Dicket, háztartása

ékét. Belsőző, csontozó, hasító,

szépnevű mindegyik, amint az oltárt

Nesszusznak lobbantó Deianiráé,

 s a lektűr sztorijánál melegedő

áfonyás hősnőé. Mind olyan

a névhez  csatolt foglalkozás is:

belező, combkivágó, hájtépő.

Tizenöt centis, ívelt és kék Dick,

csúszásmentes sima markolattal,

amelynek hossza ugyan tizenöt.

Elszántan bontja a testet, nem dühvel.

Szívében az agár alszik, nem virrad,

nem dünnyög a bosszú, miként a bogár

a reggelre váró virág fölött.

 

 

Vízpart

 

A part – két szikla és a sziklaköz –

körbefoly, látszik, hol van a kéz és

 hol a száj az űrben, majd a szőrszálak,

 ráncok rajzolódnak meg, a sebhely is

 a boka felett, a  bőr vékonyán.

Életszerűvé válni, céljául

neveződni meg az emberlétnek.

Halványul, ami körülír, elveszti

a konkrétságot, a valószerűség

miként veszi fel az alakját a

kockadobás nyomán a valóságnak.

Mindezen túl semmit nem tud.  Gyönge,

hunyorgó és rossz igeidőben

biceg fel a teraszra. Gazdává

válik az idő egy időre, a test

és a beszéd is, amelyek együtt

szemet adnak a látáshoz, nyelvet

csúsztatnak a beszédhez a szájba.