Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


A poéta (vers) Élet és Irodalom, 2017. március 31. 17.

2017.04.02

2009

A poéta

 

Mivel a verset nem értik, prózában beszél,

de szövegét megdarabolják közbevetett,

jambikus lejtésű mellékmondatai.

Tapasztalatát bevonja a nyelv nyálkaburka.

Övé a jelen. Számára van jövő.

 

Férfi, ahogyan a férfit képzelik

az északi félgömbön, Greenwich közelében,

borostás, hússzagú, élre vasalt nadrágban,

bőrcipős, zsebében apró tubus síkosítóval.

Heréje borotvált, miként a nyaka és hónalja.

 

Olvas. A tekintete

az arc és a szemüveg közé oldalról beeső fényben

olyanná teszi, mint bárki

19. századi német gondolkodót bemutató rézkarc,

foltban –­­ esetünkben sárgával – felülnyomva.

 

A kudarc esztétikája. Borzasztó lehet

sikeres írónak lenni, még inkább az a költőnek,

az élet végül két szótag közé kerül a polcon,

melyeket görgetni se erre,

se arra Sziszüphosz nincsen.

 

Az érzékszervi benyomások nem képzenek meg

históriát, hanem azt a valakit,

emeli fel a szövegből tekintetét, kit az olvasó

jobb híján história-formájúnak lát,

ekként mondható az el, aki vakul és vakít.

 

Ahogyan a betűk felől áthelyezi

tekintetével a hallgatóságát,

ahogyan kitakarja a tömeget a showban,

áthatóan, abban a rendben – luk

a jacquard kabátszövetben – ott van.

 

Fénytől zsíros arcán csinosan ívelt,

félköríves, szem alatti ráncok.

Az arca alatt másik arca lapul, erre vallanak

a bőrfodrok, a lágy kinövések hullámai,

s így tovább, a hagyma szívüregéig.

 

Meg lehet-e érteni a terem és a berendezése

nélkül, vagy a cselekvési tér megfosztja

mindmegannyi saját vonásától?

Zselétől csapzott a hajzata.

Létezésében hedonista,

 

látszik, ahogyan körbemossa

az oxigénben gazdag, friss levegő.

A nehézkes test, megdöccenve

a thonet székkel a szoba közepén

túlírtnak látszik, a hívei számára is.

 

Valószerűtlen kifejezések együttesében

bolyong, mígnem megtudható,

mennyire idegen, mennyire áthatja

testét az együtt elmondhatatlan szavak fonata,

több nyúlványú izomrostra emlékező hasonlata.

 

Akad pillanat, amikor már nem német

a tekintete, hanem egy németé, Csehovban.

Mindig a megszólalás dilemmái

árnyalják az arcát. Látszania kell, tudható.

Mi az, ami szólam szól, őbelőle,

 

ha nem a nyelvé? – csapja az asztalon

heverő papírra a szemüvegét!

Fixálja, hogyan nem lehet szétmázolni.

Médea a gyermekeit a színfalak mögött

öli meg, s majd jön a hírnök

 

vagy Horatius, hogy elmondja.

Súlyos mondatot csinálni könnyű,

de passzol-e stilisztikailag?

Az öklére hajol, idővel kinyitja tenyerét,

állával hüvelykje öblében köt ki,

 

az orra mellett a homlokeresznek tör,

jobb szemét félig eltakarva, a mutatóujja.