Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


1989-1990. vers Életünk 2017. 1. 1-12.

2017.03.11

 

1989-1990

 

 

0.

 

Akkor hát nem vagy. Pedig itt vagy.

Nem jelensz többé meg, nem látlak én se.

Elveszted közös körvonalunkat.

Nem heverünk a szegek füvére.

 

Mondani nincs mit. Ígéret lapul

bennem, mielőtt kiveszi valaki.

A röppályáról, hogy íve van,

jelen időben nincs mondani

 

mit. Szót se többet. Jó volt hallani

a hangod, hogy feleselt az éjjel

az enyémmel, hogy összeszorult

köröttünk a szoba. A gyűrű

leesett, de reggel visszakerült

a legkisebb s hajlott ujjadra.

 

 

1.

 

Síkit.

Lánc a bádogajtón,

ha nyest tépi, a parti fecske,

szaltóból kihullt akrobata,

sáska-rágószájban a viráglegyecske.

 

Ott. Valaki.

Iszonyattól üvölt, motyog, jajgat,

sok féle módon azonos hangon,

nem vagyok képes kimondani.

Szivárog a hang.

Át a számos repedésben,

melynek mindje a házat, mint a nyolc sarka,

a részeiben egybetartja.

És a hang, a hangja

az összes részletet egybefonja.

 

A fal takarásában,

az éjszaka mögött áll valaki,

onnan hallani,

belőle egyéb nem marad,

csak a könnyhullatásban telhetetlen akarat.

 

Nem tiszta a hangja. De benne fekszik,

lapul a szótár, becsukva, meghallatlanul,

mint kotta lapjában a zsoltár.

 

Aztán másmilyen.

Hamu, mely őrzi az összegyűrt újság

és a düh alakját,

a lángok míg súlytalan testét

le nem rombolják.

 

A parázsra roskad,

a vanból zajtalan a voltba lép.

Aztán részben, majd egészben

szétfoszlik a sírása tűzterében.

 

Artikulálatlan, ha üvölt.

Artikulálatlan, ha néma.

Az összes részletében értetlen.

Nem fogy el és nincs

hordaléka.

 

 

2.

 

Ott néhány napig vagyok.

Húz a hely. A fák ötven előttiek,

a ház, amelybe visszatérek, régebbi időből való.

A háttérben hattyúk repülnek, rajban.

A lehajított hátizsákból

szivárog a tejbegríz szaga.

Párna van a cipőm talpára kötözve,

lépésenként szedem fel az útburkolat zaját.

 

 

3.

 

A ruhámat elhagyom, átkelve a folyón,

a csordánál, amelynek őrzője nincs,

a jószágok engem állnak körül.

 

Végül megelégednek a nadrággal, inggel,

gatyával és a saruval.

Úgy távozom a vályútól,

hogy képem sem marad

mind arról, ami a vagyonon

vagy azt hiszem, volt a vagyonom.

 

Akkor állok tovább,

amikor betakar és felöltöztet a semmi.

Elveszek a napokat elbeszélve,

nem marad egyéb velem,

mint a jelen.

 

Napokig török át a fűrengetegén,

a száraz gyep lemarja lábamról a szőrt,

végezetül a bőrt is.

 

Nyers húsra lépek,

érzem, mennyire fájok a földnek. Átvérzik alattam a talaj.

Vagyok, mint kinek nincs vége, de kezdete sem,

tekintek magamra úgy, mint ki képtelen eljutni bárhová.

A tágasság befogad és menten el is veszt,

ahogyan a marólúgban szétfoszlanak a cselédlányok,

a kéksavban a cselédek.

 

Velem azonossá válik,

hogy képviselhessen,

megmutatja számomra széles mezőföld-önmagát, úgy nevez meg.

 

A halom oldalán, eléje állítva asz asztalt, visszapöndörödik a préri,

a tetején fák magasodnak, majdhogynem ligetben.

A fényre tett asztal telítve van hiánnyal.

Két tányéréval, kanalakéval, villákéval.

Poharakéval. Nem ül köréje senki. Nem áll a sarkán sótartó,

két rizsszem nem vonzza magához és nem őrzi a felesleges vizet.

 

 

4.

 

Kiszolgáltam. Tapasztaltként jelentkezem,

haszna legyek, aminek hasznára lehet lennem.

Ismerem, milyen a kinézete,

gazok módján miféle jogok nőnek a kertben,

zöld mérgekként forrnak,

mint ellenzéki párt lapjában a betűk nap, mint nap.

Szégyellem, akadt címsor, amelyen megakadt a szemem,

mert példázat volt, majdnem eladtam miatta a lelkem,

ó.

Tudom, hogy a szó annyiféle,

ahány műfordításban létezik.

 

Egyszer se mutatkozik horizont, amely a szememig emelkedik,

egyszer se a táj, amely a testemet részeként

magába fogad.

 

Ha kell, jókora, nyúlánk törzsű ifjakkal

fogom magammal venni körbe,

hogy ki érkezik hozzám tárgyalásra,

tudja, magam is hozzájuk hasonló

délceg voltam egykor.

 

 

5.

 

Ahogyan tengerből az arc, a tenyérből Nap kél,

a mellkast elhagyva a szájig, a szemig emelkedik.

Az értelemig jut,

szívtől dobog, válik meglátottá,

szavakra lel, zekeként feszülő csinosakra.

 

Tapintatlan, ahogyan a benne lapító végzet,

a rímmel a hajnali ének, amely ízt ad a körtének,

éppen meséje végeként éretten a földre hull.

A hallgatás porladt el benne, nem vigyázott rá,

ahogyan istenek rossz szokása bármely tárgyra,

szétpereg, mint fatörzsből a szú rágta lukon át

fényporként és ürülékként a fa lelke.

 

Nézed.

Ez ami szétrágott, az, amelynek révén.

Ez az a szétrágott szöveg, amelynek révén.

Rálátsz önmagadra: Megérted,

ahogyan felépül az értelme

annak a néhány mondatnak, mely miatt

élned is volt, mindeddig nélküle, érdemes.

 

 

6.

 

Miféle lény? Ránéz a szóra

vagy meghallja a képet és menten megszakad,

felfüggesztődik a szabály,

amely a világot megrezzenti

és a földcsuszamlást okozza.

A fény és a csökkenése. A fázis, amely

földelés nélkül marad.

 

Vagy itt e ligetszépe! Amely megteremti

a világosságot,

szürkületkor felgyújtja magában a fényt.

Apró, belső lámpák ragyognak a növénytestben,

ahogyan befejeződik az alkony,

augusztusban elején este kilenc után,

aztán egyre hamarabb, nyolckor, hétkor,

a fagyokig, míg nem összetöri a hideg a világító testeket.

A Nap-hiány szikrát hány, zárt, négyrétű csésze

négy vonala mentén a csúcs felé fölhasad

s hátravetődve visszapöndörödnek. Mint legyező,

nyílik szét s körbe terülnek a sziromlevelek.

Esteledek, az arcom ki- és befordítható.

Szürkészöld, molyhos, szétszórt üzenetek,

mint elhamvadt gyújtózsinór és papírszeletek.

 

Miféle ember vagyok, hogy érzem,

egyre hamarabbi a sötét

és egyre-másra csökken a napfényre szánt idő?

 

 

7.

 

Melle magasában ébredek és nyugszom.

Láncon függő érmének a jegyében töltöm el

minden időmet. Tudom mi a véges,

mi a végtelen.

Megvalósuljak, idővadász, amíg tehetem.

A fáról, amely alatt ülök, hull a tűlevél,

a nyakamra – a teljességhez ennyi elég.

Rövid a mondat, az elejéhez hozzáér a vége.

Hosszú lábú árnyék fekszik mellém.

Szeretném nem azt megnevezni, ami eleve van,

hanem, ami készül, és ahogyan az munkában van, úgy.

 

A dolgaimat aprópénzként összeadva

láthatom, idővel összegyűlt az összeg,

mellyel, ha jegyet váltok, elhajózhatom napkeletre,

ahol hajnalonként a fény aranya kibuggyan,

napnyugatra, ahol az aranyát a fénynek elnyeli,

mint a sötét a megriadt lelket, az éjjel.

 

Hogyan maradhat ki a figyelemből a megfigyelő?!

A szem tekintetéből az én, s az énből az, ami ő?

 

 

8.

 

Egyik napon hosszú vonalban szelte ketté az öblöt

a kishajók sora és a csónakoké, érkeztek Drage-ból és

a távolibb helyekről mindazok akik Caravaggio által

jöttek látni a Madonnát, ki megsegít, az északi térfél

rózsavörös fénnyel feltöltötté vált s a déli madonnakék,

tudta, itt az idő: a saját nap

és ami az égboltról kínálja a kozmosz ritmusát,

most összeolvad.

 

 

9.

 

Reggel láttam a macskát. Iromba,

foltokban hullt a szőre, mint perzsaszőnyegből

a fényt vesztett selyem. Az öröklét nem szavatolt,

kizárólag a szőnyeg mintázatában az isten, akinek

csupán arabul más a neve. Ott basztalak meg,

azon a szőnyegen.

 

 

10.

 

Akkor történek meg, amikor olvasom. Így válik

a könyvből eszme, hogy aztán elvegye a testem.

Belehalok, mielőtt megorrontom

a szagát, a tömegét, a jelentését. Jön az Egy.

 

 

11.

 

A karszt éjszakánként ezüstfehér,

Szeléne, a hold s tengertermészetű.

Hol lelohad, hol hömpölyög.

Amennyiben belefekszem

a magaspart köveibe, érzem,

óráról órára közelebb emelkedem az éghez,

majd süllyedek. A karszt árapálya,

ha  rejtőzködőbb is a tengerénél, makacsabban

beteljesedik. Nem kerüli ki az elemétől idegen

testeket, úgy hatol át rajtam is,

mint a kemény sugár

a lágy testrészeken.

 

 

12.

 

Az írástudóktól elszedhetőek

a trófeának alkalmas mondatok.

.

A figyelem fénycsóvájában minden megtörténik,

megírható olykor a figyelem természetrajza is.

 

 

13.

 

Elmondani annyi idő,

amennyi alatt a rémkép,

a felhő és a fenyő vetül együtt a fövenyre,

ha átcsúsztak rajtam.

Újból megjelent, kit kétszer korábban láttam.

Először a parkban hevert hason és pucéron,

semmiről nem véve tudomást.

Hogyan múlik az a napszak,

a fény miként bont zászlókat s csavarja mindet,

ami perc fel?

A hullámok a folyón miképpen keresztezik egymást?

Utóbb a kórházban, ahol katéter lógott belőle,

véres vizelet csöpögött alá.

Véróra, húgyóra?

Harmadjára most.

Az arcán másnak a fénynek a képe van,

úgy járkál segédidőkkel a vállán

a múltban s a jelenben,

hogy bármikor jövő idővé válhat.

 

 

14.

 

Mint legtöbben, magam is valamin keresztül beszélek.

A likőrnek Izabella-szőlő szaga mutatkozik,

a reggelnek citromszínben harsog a kakasa.

 

 

15.

 

Mielőtt a nyelv elárulna és befejezne

elmondom a képet, amelyet látom, hogy nem ismerek.

 

 

16.

 

Nem a lépernyő betűit figyeli,

hanem a visszatükröződő arcát.

 

Megfordul, mint akit a széllökés perdít meg,

s ami elől volt addig, azt hátra teszi.

 

 

17.

 

Ott vagyok a nevemben teljesen kitöltöm

nem kérek testet se szellemet magam számára

nem nyomok lájkot ha a facebookon megidéznek

a tegnap fiatal ma felnőtt holnap vének

összetartozom a férfirímmel nőrím

a nemzeti romantika költészetében

a magam számára konstruált rémmel

ha nem a paradicsomban a kertben

összeállok hiánytalan múlttá

mely mindenféle pillanatok örököse

a voltak között a sokak egyike

nem jut árnyék csupán a sötét közöse.

 

Én, aki vált hirtelen időt

helyetted elkezdem szeretni őt

hogy mi más azt átadjam a feledésnek

ki lehet-e ásni a tegnapból a testet

azzal, hogy jelenlévőnek megneveznek.

 

Miként a részletek bújnak ki az egészből,

reggeledek és kontúrhoz jutva az éjjelből fölkelek.

 

 

18.

 

A falu, ahová visszajárok,

egyre ismeretlenebb.

 

A temetőbe, anyám sírjához, s apámhoz,

aki egyre inkább olyan sovány, mint egy fejfa.

 

 

19.

 

Év, tizenegy és tizenhárom között, amely átkozott

eseményeket hozott maga előtt, mint a mozdony,

robbantást közömbösítő vagonokat, csupa reményt tolva,

holott a keskenyvágányos sínre senk

 

 

20.

 

Asszonyom, ha lennék a teremtő,

az arcához most hozzáérnék,

hol összeér a bőr és a gyűrt kendő,

pillanat alatt valami olyat tennék,

hogy arra emlékezne minden élő

és leendő ember és hajnalpírlepke.

 

 

21.

 

Hattyún nem áll jó a

hintaló istrángja,

szétrágja.

 

 

22.

 

Az öreg ember, tudja, nem bölcs,

csupán ostobák azok,

aki a megfontoltságot ráruházták.

 

 

23.

 

Homérosz leírta az öröklét két lovát,

mert sírni mertek a halandó felett!

A szavaival, azt, ami földi, átölelő Hildegard von Bingen,

a fű serkenésére felhevülő Shakespeare!

Maimunidesz, a zsidó, a cigány Lorca,

és a többiek, akik nélkül nem lehet élni!

Dosztojevszkij, az ölni való orosz?

És te, aki mindenkibe a morált tetted,

édes Biológia! Akitől oly féktelen az ég,

tágas a föld, hogy belefér ez is és az is

egyetlen dallamos pacsirtafüttybe.

Minden, ami élt, habár ott a tanácstalanság

a páfránylevélben, a körtemaghéjban, tökéletes.

Csupán a jövőben kő a kő,

vad a vadon, a széltől felborul a fügelevél,

mind: majd van. Lesznek.

Nem faragta őket még meg a múlt,

egyiknek sem juthatott emberarc.

Ó, te nincstelen jövő. Kockázattal vagy telve,

pőre önmagaddal.

 

Ami elmúlt, csupa merész vállalkozás,

s megmutatják magukat, milyenek is a dolgok,

ha beteljesednek.

 

A nagy kérdésekre mások sincsenek, mint kis válaszok.

Apró csodák, amelyben tornyát megtekeri balra a csiga

és egy lépcsőházában haladsz a célod felé.

 

Szégyenkezned nincs miért, ha a kentaur,

a sellő és egyéb kevercslények,

miként a szonettek, olyanok. Amelyekben egymáshoz forr

a test és a lélek. Biológia, téged majmol,

ha magának akar a mindenható istent,

kiben egymást szeretni meri,  ha képzeli

az élő ember.

 

 

24.

 

Váratlanul becsapódott és

sokfényű jégdarabként

verte szét a háborítatlan tükröt.

A holdvilágos alkony a kacsaúsztatóra hullott.

Másik tér, másik idő. Egyetlen szó keveredett

ide.

Beszennyezte a többit.

A mintázat így állt össze

s rálelt,

amelytől, mivel rávonatkozik, tökéletes lesz a test.

Ott voltam, amikor megjelent a rokon anyag.

Eleddig egyetlen szálon futott, s innen

két vagy több ágon halad-e a történet,

olykor egymásra gabalyodva, amint

a földön elheverő, hosszú pamutfonál,

ha átfut rajta a fenevad, amely hol a jégtükörben,

hol a tó tükre alatt hál, nem tudható.

 

 

25.

 

Aláereszkedve,

a sötét alatt

ott lesz a nagy fényfoltok körül a kis fények halraja.