Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


1975. (vers) Műhely, 2017. 1. 46.

2017.06.25

1975

                                   Egy Szabados-rajz hátuljára

 

Nincs valódi tapasztalatom, s ez megrémít.

Olvastam ugyan róla, de, hogy milyen,

nem tudhattam. Vannak mondatok,

amelyek hol igazak, hol pedig nem:

Vagy. Vagyok. Egyéb ilyenek.

 

Lángol a szemgolyó,

a látás hólyagként felszakad és elfolyik.

A test kíméletlen, időnként új érzésekkel

megajándékoz. A napjait járó ember,

mint a szépség a fájdalmat,

eltanulja, milyen főszereplővé lenni

az Aventinus rózsakertjében két pad között,

kulcsfigurájává nőni a saját életnek. De így, hogy

hol erre a faragott kútra, hol arra a percre megvakul,

csupán attól, hogy van,

mit tehet?

 

Minden alkalommal, ha látom,

nőtt a fa és terebélyesebb a lombja,

s mind, ami sok, időzik bennem,

elcserélem az egyetlen testemért! Kell

kezdeni valamit ezzel a túlnőtt,

megállapodni nem tudó és türelmetlen

érzettel,

mivel a veszteség  a dolgok kérge alól,

olykor fenyőgyanta gyanánt előtör, kiszivárog

és előlép, ami meghatározhatatlanul sajog.