Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Szombathy Bálint: Carmen figuratum. Szépirodalmi Figyelő, 2003. 1. 101- 102.

2008.12.06

 Szombathy Bálint: Carmen figuratum

 

 

 

A roncsolás nagy művész, de csak egyike azoknak a destrukciós eljárásoknak, melyekben annyi múlt századi alkotó szeretett lubickolni.

Roncsolni lehet szándékosan, emberi tudatossággal, de a természet is hasznos roncsoló lehet, ha az eredménybe valaki belelátja a muvészetet. A ketto szinte egy és ugyanaz. A közönség számára nem perdöntő, hogy valaki egy talált plakátroncsolást emel be szerzői aláírásával a művészetbe, avagy ő maga készít egy műfaji tekintetben azonos műalkotást. Mindez csak az alkotó számára lényeges, hiszen választhat, miben leli örömét: a teremtésben vagy a rámutatásban?

Géczi János számára mindkettő megadatott, hiszen legújabb kötetének tanúsága szerint mindkét módszer iránt vonzalmat érez, bár polifón alkotói hajlamait nem azonos mértékben láttamoztatja a vizuális költeményeket prezentáló anyagban. Tulajdonképpen a történeti mélyrétegből, az antik líra formabontó példáiból indul ki, ám úgy gondolom,

hogy itt nem a korabeli képversek tisztelete vagy inspiratív hatása a mérvadó, hanem inkább azé a világé, amelyben létrejöhettek. A középkori formaversek sem muvészi

értéküknél fogva oly jelentosek számára, hanem mert egy olyan kornak képezik szellemi hozadékát, amely egészében véve bámulatot és tiszteletet érdemel a jelenkor emberétől. Meglátásomat Géczi opusának egészére alapozom, amely legbensőbb szellemiségében és lelki kiterjedéseiben mutat erős vonzalmat az ó- és középkor civilizációja iránt. Tekintve, hogy Géczi író-költő ember, nem pedig polihisztor vagy posztmodern kultúrmenedzser, a legtermészetesebb dolog, hogy eredendően költészettani kötődéseit hangsúlyozza.

Az antik világ embere zártkörű szövétnekekbe mintázta vonalírásból elrugaszkodó formaverseit, a 20. század embere pedig a profán üzeneteket tartalmazó utcai plakátokat halmozta egymásra, hogy még inkább nyomatékosítsa világának kaotikus állapotát, vagy hogy kiutat keressen belőle. A múlt század negyvenes éveinek francia plakátszaggatói (affiches lacérés) mindenekelőtt az eldologiasult világ köznapi reklám-üzeneteinek elvonttá tételével szálltak harcba az értékvesztett fogalmak megtisztításáért, az olasz Mimmo Rotella viszont a pop art látványossága felé mozdította ki a szaggatás eljárásából kiköpülhető emelkedettséget, a hatvanas évek elején. Ez a lelemény aztán hamarosan elfogadott

és széles körben népszerűvé lett technikai fogásként kamatozódott, elsősorban az olasz művészeti közeg radikális költészeti erezetében, ahol akkoriban még igencsak kitapintható volt a futurista hagyomány totális szabadságeszménye.

Géczi plakátroncsolásainak helyszíne javarészt úgyszintén az itáliai miliő. Nincs rá utalás, hogy ezek a dinamikus képek egészében talált leletek-e, talált ikonikus állagokban eszközölt, korlátozott mértékű beavatkozások, avagy egészében véve a szerző új minőségek érdekében való romboló cselekedetének a megállapodottságai. Ez talán nem is elsődleges kérdés. A művek szimpatikus tulajdonságát abban látom, hogy bizonyos fokú manuális érzület fűződik hozzájuk; a magas fokú technológia képi termékeibe hátulról belenyúl az emberi kéz, hogy visszakérje magának a pragmatizmustól mentes szépséget és tisztaságot. Egy fejtési folyamatot indít el, amit már nem is kell végigcsinálnia, hiszen gondolatban elvégeztetett.

A kötet anyagát, illetve Géczi vizuális költészeti munkáit Sz. Molnár Szilvia, H. Nagy Péter, Reményi József Tamás, Dánél Mónika, Bohár András, Mányoki Endre és Ács Anna méltatja s értelmezi. Sajnos egyik szöveg sem készült a teljes áttekintés igényével, pedig az alkalom megvolt rá.

(Magyar Muhely Kiadó, Budapest)

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.