Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Sütő Csaba András: Géczi János: Részkarc. Kortárs, 2005.3.

2008.12.06

Sütő Csaba András

GécziJános: Részkarc

Kortárs, 2004

 

 

„a látvány nem sápaszt mint a tanítványt

csudalényez a merkurius

azandrogin gepárddal

saz egytestté vált nővel és férfival

mígelmerül a zöld fehér folyadékban

multiplikál

menjdélre”

(Részkarcok)

 

 

Korántsem meglepő, hogy 1996-ot követően ismét versválogatást olvashatunk Géczi Jánostól. Attól a szerzőtől, aki szélesebb körű ismertségét jórészt a Vadnarancsok szociográfiáinak köszönheti, szűkebb szakmai körben pedig a vizuális költészet terén nyújtott teljesítményét méltatták. A kritika megközelítésekkel élt természetesen hagyományos – ugyanakkor, előre rögzítendő: több hagyományból táplálkozó – lírai műveihez is.

Jelen esetben a vizuális költemények kimaradtak a válogatásból. A Részkarc ennek ellenére sem lett erőtlen, gyenge vagy éppen hatástalan összegzés. Ellenkezőleg: a Géczi-líra egyes periódusait követve, kiemelve a releváns motívumokat, koncentrikusan bővülő fejlődési utat járunk be. Így a kötet jelentős vállalkozássá nemesül. Kiváló tájékozódási alap azok számára, akik most ismerkednek Géczi János költészetével. Azoknak pedig, akik eddig is – kötetről kötetre haladva – figyelemmel követték munkásságát, izgalmas feladat marad a válogatáskötetekre oly jellemző előzetes olvasatok reaktiválása, revideálása s esetleges át- és felülírása.

S harmadikként feltétlenül meg kell említeni a (lehet, hogy annyira nem is) látens szerzői szándékot: a kísérletet. Arra gondolok, hogy az első verseskönyvtől (Vadnarancsok, 1982) számított húsz év poétai és poétikai tanulságait, tapasztalatait lehet-e – s ha igen, milyen paraméterek felhasználásával – szintetizálni. A halmazzá formáláshoz az egyes elemek közös szerzői eredete is elegendő volna. Ám minderre rácáfolni látszik a válogatás; az alaposan megrostált életmű, a szerkesztés elve másról tanúskodik.

Géczia költői életút során útjába kerülő dilemmákat, az egymásból kibomló kérdéshalmazokat vázolta újra, tudván, hogy csak a részek felől mutatkozik az egész. Az egész, melynek megjelenítésére, deszkribálására legfeljebb törekedni lehetett és lehet. E törekvés tapasztalatait, sikereit és kudarcait olvashatjuk a kötetekből kiragadott karcokban, melyek ugyan egészében nem azonosak a világ lenyomatával, de nem is törekszenek erre. S bár a kötetborítók segítik a tájékozódást, útjelző kövekként nehézkedve a versfolyamban, a válogatás mégis a folytonosság meggyőző argumentuma.

Gécziszámára a vers kezdettől fogva kihívást jelentett. A világ vizuális észlelése, észlelete a probléma alapköve. Ehhez a nagyfokú vizualitás: a láttatás, megformálás igénye párosul, mely tovább fokozza a dilemmát. A tér formálása sem kevésbé problematikus.
A terek sokasodása, egymásba csúszása néhol szinte fel- és szétfeszíti a kontextust, s „e látványban rügyek és betűk fakadnak” (Galamb).

A vers kihívása innentől válik hallatlanul izgalmas, embert próbáló feladattá. A különféle síkok metszéspontját megragadva a jobb híján konkrétnak aposztrofált látvány prezentálása a kvázi azonos (!) szövegterek szerveződésével jár együtt. Korántsem biztos, hogy az eredmény ugyanazt adja majd. Géczi éppen ezért összemossa a kettőt, s a grammatikai-szemantikai elemeket egyszerre teremtő és értelmező szegmensként felfogva azokat egy látszólag azonos diskurzusba vezeti, ám az elemek mindenkor készek a szóródásra, az újabb alakváltozatok létrehozására.

Nehézségekkel jár ugyan, de Géczi tudatosan törekszik a tér-idő kontinuum bemutatására. Ennek alapja pedig a totalitásra törekvő befogadás. A versek ettől kelthetik alkalmanként a redundancia érzetét, ám a hangsúly nem ezen van; noha a szecessziós túljelöltség, díszítettség akár ezt is sugallhatná.

Mégis, inkább a köztesség állapota, a lírai én helyezkedése és küzdelme az, ami figyelmet érdemel. A küzdelem ugyanis meghozza eredményét. A túlburjánzó képek, jelenségek, a hangsúlyos grammatikai jelenlét, a trópusok át- és felülértelmezése azzal zárul, hogy az egész összeáll. Legalábbis összeállni látszik; természetes és mesterséges matériából, eljárási elvekből, de- és rekonstrukcióból, s létrehozza azt az imagitív, (el)törött és mindig törékeny egészet, amit jobb híján versnek nevezünk.

Mindezt az eddig ismeretlen képi valóságot nemcsak hogy készen kapjuk, de egyszersmind az alkotás folyamatának is tevékeny részesévé válunk.

Amennyiben mindezek után a szövegterek tartalmi vonatkozásait vagyunk feltárandók, itt is szinte zavarba ejtő eklektikával szembesülünk. A Géczi által működtetett virtuális térélmény ugyanis valós forrásokból táplálkozik. A természetben – s ezzel párhuzamosan: a költészetben – a harmóniát keresi, s annak fragmentáltsága okán a kibomló tapasztalatot formálja verssé. A részletek felől megragadható egész megjelenítésének eszköze az analitikus gondolkodás, mely egyszerre feltáró és elrejtő, ugyanakkor pontosan ez az ambivalencia az, ami rendként, képlékeny, hosszan áttűnő rendként materializálódik.

A természetélmény meghatározottsága kiegészül és folyamatosan elegyül a költészeti hagyományok beépülésének tapasztalataival. S mégis, minden töredezettsége ellenére van valami, csak nehezen néven nevezhető univerzális élmény, amit természetes könynyedséggel formál verssé. A tárgyak és a gondolatok sorjáznak, s közben szinte angyali természetességgel elegyednek szóba egymással. A természet és a gondolatiság csevegése így válik (szöveg)hagyománnyá. Géczi a Részkarcokban a romantika legendás alakját, Caspar David Friedrichet idézve szólít fel az utazásra. Az instrukció rövid, ám ismétlődő: „menj délre.”

A romantika elvágyódása Géczi görögségélményével kombinálódik. Ez a gazdagság pedig a szövegekben is helyet követel magának: a környezet és a benne élő emberek együtt formálják, alakítják a nyelvet, a lírai én pedig e látvány nyomában jár, éles szemmel kutatva múlt és jelen rezdüléseit.

Az életművön végigtekintve formai/terjedelmi szempontból megfigyelhető a félhosszú/hosszúvers, valamint a könyvmű felé való törekvés.

Erről azért érdemes szólni, mert a válogatáskötet (alkatából fakadóan) nem mutatja meg teljes egészében ezt az igyekezetet. Ugyanakkor a részletek a 21 rovinjból, az Ezer veszprémi naplemente című kötetekből még itt is a szintézis igényével delegáltatnak a válogatáskötetbe.

A válogatáskötet utolsó ciklusát a 2002-ben megjelent A visszavont tekintet versei alkotják. Ezeken érezni talán jobban – a koncentráltság, komoly megkomponáltság okán – a Géczi-vers két évtizedének jogos tapasztalatát.

A szinte csak finomműszerrel mérhető elmozdulások itt mintha magukban hordoznák a sokszor szinte a kísérletező költészet felé hajló törekvés eredményeit, a hosszúversek tapasztalatát. Mindkettőt a teljesség igénye tette szükségessé.

A visszavont tekintet verseiben már kevesebb a redundancia, a formák klaszszicizálódnak, letisztultnak hatnak. Ez pedig egyértelműen annak köszönhető, hogy a verstapasztalat és az élettapasztalat, a köztesség állapota nyugvópontra érkezett. Noha az elindulás és a megérkezés bizonytalan, az, ami közéjük szorul, biztosan megmunkált (élet)anyagról tanúskodik.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.