Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Stemler Miklós: Te is más vagy, te sem vagy más? Prae 2001. 1-2.

2008.11.26
STEMLER MIKLÓS
Te is más vagy, te sem vagy más?*
Géczi János: Vadnarancsok I.-II

"Aki a szexualitásról beszél, bizonyos mértékig kivonja magát
a hatalom fennhatósága alól, megkérdőjelezi a törvényt;
s ha csak egy csipetnyit is, megelőlegezi az eljövendő szabadságot."

Michel Foucault: A szexualitás története


Bár még nem ettem vadnarancsot, felteszem, hogy számomra, ki a "szelídnarancshoz" szokott és különben is édesszájú, erősen savanyú ízű lenne, és elfogyasztása nem jelentene különösebben nagy élvezetet. Vadnarancsból természetesen kevesebb van, mint "szelídnarancsból", hisz ha nem így lenne, akkor a mostani vadnarancsok valószínűleg "szelídnarancsnak" számítanának, a "szelídnarancsok" pedig... Hisz tudjuk jól, csak különbségek léteznek. Mindezek a megállapítások igazak a mi, azaz Géczi János vadnarancsaira is. A "társadalom deviáns elemei" ők, hogy szépen és illemtudóan fogalmazzak, kik ezért vagy azért képtelenek a normális életre. Persze ez a "normális élet" kifejezés a többi "normális" dologhoz hasonlóan elég talányos. Én például ma egy beszélgetés során többször a "normális emberi kapcsolat" összetételt használtam, és csak később döbbentem rá, hogy lényegében nem tudom pontosan, hogy ez a széles körökben kedvelt kifejezés mit is jelent. Deviáns, a társadalomban peremhelyzetbe szorult, azaz azzal szembe forduló emberekről van tehát szó, de itt sem árt meggondolni azt, hogy mindez "pontosan" mit is jelent. Lehetséges-e a társadalmi renden, azaz egy struktúrán kívül elhelyezkedni, mintegy kitörve abból? Lehetséges-e a lázadás úgy, ahogy azt a Vadnarancsok I. néhány beszélője elképzeli, és a homoszexualitás és eme struktúra kapcsolata elképzelhető-e egy statikus elnyomó viszonyban? Lehetséges-e ezeket a problémákat "közömbös szemlélőként" (Géczi, 209. o.) vizsgálni? Hagyjuk ezeket a kérdéseket egyelőre lebegni, remélhetőleg a szöveg vizsgálata során választ kapunk némelyikre.
      A Vadnarancsok I. mintegy "társadalmi kórképként" kezelhető, olvasható, rendhagyó helyzetjelentésként az ifjúságról. A négy élettörténetét elmondó beszélő mindegyike úgymond áldozat. A poétikai ereje ennek a szövegnek abban rejlik, hogy szakítva a szociográfiai szövegek hagyományaival, nincs legfelső beszélő, ki rendezi, magyarázza és értelmezi a tulajdonképpeni beszélőket. Eme eljárás azért mondható jelentősnek, mert a nyelvet nem egyszerűen eszközként fogja fel, hanem mint magának az énnek a szerveződési helyét. Az egyes részekben is a szubjektumok eme (re)konstrukciója figyelhető meg. Másrészt, ez a modell talán már szakítást jelent ama problémamentes viszonnyal is, ahogy egy - a szocreál sémák által mesterségesen is erősített - hagyomány tükörként, egyszerű leképezésként képzelte el valóság és valóságról szóló beszéd kapcsolatát. Sok esetben a befogadó elé is több akadályt állít ez a konstrukció, azaz több munkára készteti, például Józsi szövegének esetében az ő "nyelvi horizontja" elég messze esett a saját "nyelvi elváráshorizontomtól".
      Társadalmi kórkép meghatározásunk egyben már eme szöveg korlátait is jelzi. A mai társadalom sok tekintetben eltérést mutat a Vadnarancsok I. által felvázolt "jelenhez" képest. Két, a szövegekben újra és újra felbukkanó, és egymással is összefüggő motívumra utalnék csak eme állítás alátámasztásához, az egyik a kábítószer-élvezet problémája, a másik pedig az ifjúsági szubkultúrák sok helyen kiemelt messianisztikus szerepe. A mai kábítószer-élvezet teljesen másfajta (szub)kulturális és társadalmi mátrixot tételez, mint húsz évvel ezelőtt. A szipózást és a gyógyszerezést egyre kevésbé tekinthetjük jellemző problémáknak, helyükre az elmúlt évek médiarohamainak megfelelően a már mindenki által jól ismert "diszkódrogok" és a korszerűbb hatóanyagok kerültek. Nem csupán arról van azonban szó, hogy megváltoztak az élvezet eszközei, hanem eme élvezet okai és céljai is jelentős átalakuláson mentek keresztül.
      Ezen utóbbi megállapítás vezet át minket a szubkultúrák területére. A jelentős változás természetesen itt sem abban merül ki, hogy a főleg Berta és Juli elbeszélésében vázolt alternatív zenei irányzatok helyére újabbak léptek, új zenekarok váltak hőssé, hanem abban, hogy ezeknek a szubkultúráknak a funkciója és a helyzete változott meg. Az elmúlt évek retrospektív értékelései és értelmezései olyan képet alakítottak ki a nyolcvanas évek elejének alternatív mozgalmairól, hogy azok mintegy "ellenkultúraként", a fennálló hatalmi és társadalmi renden kívülállóként határozták meg magukat. "Nem volt köztünk kordon. És neveltek bennünket. A koncert elején például bemondták, hogy akinél ragasztó van, az idehozza, vagy nem kezdünk el játszani. És akkor odavittük." (47. o.), mondja például Berta egy Beatrice-koncert kapcsán, jelezve ennek a szubkultúrának a kitüntetett fontosságát és tanító szerepét, mely szerepre napjainkban legalábbis kétkedéssel kell tekintenünk. Az elmúlt tíz év tapasztalata azt mutatja, (illetve tőlünk nyugatabbra már az elmúlt harminc év tapasztalata), hogy a szubkultúrákról nem lehet egy egyszerű kultúra-ellenkultúra oppozíció keretén belül beszélni. Az elmúlt időszak hasonló áramlatai immár képtelenek - avagy nem is akarják - magukat egy ilyen viszony részeként elképzelni. Inkább mintha arról lenne szó, hogy megjelenésük pillanatától kezdve ezek a radikálisnak ható erők már azonnal egy átfogó struktúra részeként léteznek, ahogy Michel Foucault is megjegyzi: "az ellenállás soha nem külsőleges a hatalomhoz képest." (Foucault, 97. o.) Ennek a - jó-rossz ellentétpárnál jóval bonyolultabb - folyamatnak az alakulása nagyszerűen végigkísérhető például a Sziget fesztiválok (illetve most már Pepsi-sziget) történetén ("Eurowoodstocktól" a Pepsi-szigetig vezet ez az út). Persze elképzelhető, hogy a saját oppozíciónk a két időszak szubkultúráinak összehasonlításában maga is erőszakolt, hisz könnyen lehetséges, hogy a játék a nyolcvanas évek elején is jóval összetettebb volt. Éppen ezért hangsúlyoznám, hogy ezek esetében a róluk szóló beszédről, azaz diszkurzusról van szó (az már persze más kérdés, hogy egy diszkurzus mennyiben választható el magától a jelenségtől).
      Témájának tekintetében a Vadnarancsok II. "aktuálisabb" elődjénél. Bár erre a szövegre is igaz a második fejezet címében is szereplő "pillanatfelvétel"-jelleg, tárgya, a szexualitás, illetve pontosabban a homoszexualitás jóval egyetemesebb társadalmi szervező erő, jelenség, mint az eddigi témák. Talán éppen ezért nem is illik bele teljesen a szerző által felvázolt sorba, nagyobb és önmagában is megálló jelenségnek tűnik ("...a húsz-harminc évesek problémáinak sorába az alkoholizmus, a narkománia, a szektásság, a csövesélet mellett a homoszexualitás is beletartozik"[Géczi, 209. o.]). Poétikai megformáltságának tekintetében a Vadnarancsok II. társához hasonló, azonban itt jelen van egy a szöveg többi beszélőjéhez képest "felső" narrátor is (azaz: magát a szövegeken felül meghatározni kívánó beszélő), ki értelmezi, magyarázza, értékeli a többi beszélő által elmondottakat és pozícióikat, ki saját helyét így határozza meg: "szexualitásukat megpróbáltam mint többé-kevéssé hétköznapi problémát, közömbös szemlélőként vizsgálni" (209. o., kiemelés tőlem, S. M.). Persze mindenképpen felmerül majd a kérdés, hogy ez a kívülálló magatartás meddig és mennyiben tartható.
      "A hagyományos családfogalom felbomlásával - az utóbbi tizenöt-húsz évben - jelentősen megnőtt a hazai leszbikusok, homoszexuálisok száma" - olvashatjuk a Vadnarancsok II. első oldalán, majd később, az első fejezet során, eme tételnek a kibontását kísérhetjük figyelemmel. Eszerint tehát a homoszexualitás elsődleges oka a társadalomban keresendő, mégpedig a társadalmi válságok implikálják legnagyobbrészt a létező genetikai okok mellett a homoszexualitást, másrészt pedig a társadalmi modell alapjaival is gond van; "Ha összevetjük, hogy a homoszexualitás-eredet narcisztikus, infantilis érzelemvilág, s ugyanakkor társadalmunknak célja az emberek függőségi helyzetének és gyerekes infantilitásának fenntartása, akkor elődereng a mai korban olyannyira megnövekedett homoszexualitási arányok egyik lehetséges oka"(217. o.). Tehát a társadalom elnyomja az egyént; ez az elnyomás vonatkozik az "egészséges" szexualitásra is, mely ezen hatások miatt képtelen normálisan kifejlődni, helyette deviáns jelenségként a homoszexualitás jön létre. "...szabad, de nem illik semmilyen nemi eltévelyedésről beszélni. Még értelmiségi körben sem, nemhogy például egy idős paraszt néni előtt"(211. o.) - írja a szerző, némileg azt is indokolva, hogy miért is van szükség erre a könyvre. A represszióval és az elhallgatással szemben kell tehát beszélnie ennek a szövegnek, ahogy Foucault írja: "Mi viszont, legalábbis az utóbbi évtizedekben, mindig valamilyen pózba vágjuk magunkat, valahányszor a szexualitásra fordítjuk a szót: talán büszkeségünkben, hogy van bátorságunk szembeszállni a fennálló renddel; a hanghordozásunk azt sejteti, hogy tudjuk mennyire bomlasztóak vagyunk..." (11. o.) - határozza meg Foucault azt a "lázadó" diszkurzust, melyhez a Vadnarancsok II-nek is van némi köze. Az érvelés meggyőző; de mintha valami elkerülte volna a szerző figyelmét. Nem lehetséges az, hogy emellett a statikus viszony és a homoszexuálisok számának növekedése mellett (vagy helyett) arról van szó, hogy a homoszexualitásról szóló diszkurzusok szaporodtak meg, újabb és újabb diszkurzusokat gerjesztve ezzel, melyek sorába ez a szöveg is beletartozik? Nem lehet ezt a jelenséget ahhoz a diszkurzív robbanáshoz hasonlítani, melyről Foucault beszél a perverziók születése kapcsán? (Vö.: Foucault, 39-53. o.) Nem elbagatellizálni kívánom ezzel a dolgot, inkább arról van szó, hogy a jelenséget lehetetlen elválasztani a róla szóló diszkurzustól; nem csupán azt kell látnunk, hogy ha nincs jelenség, akkor nincs diszkurzus, hanem azt a tételt is meg kell fontolnunk, hogy ha nincs diszkurzus, akkor az adott jelenség sem létezik. Ezen megjegyzések fényében érdemes megvizsgálni azt a közkeletű megállapítást is, mely Géczit is befolyásolni látszik, miszerint a társadalom elnyomás alatt tartaná a (homo)szexualitást. Foucault meggyőző cáfolatát adta ennek a tételnek; nem arról van szó, mondja, hogy ilyen hatás - ellenhatás viszony létezne, hanem az egymást keresztező diszkurzusok analízise - és egyáltalán felismerése - révén mintha arra jutnánk, hogy a szexualitás és a hatalom diszkurzusai folyamatosan átszövik egymást, és egymásba fordulnak. Hogy parafrázisomat valamire használni is tudjuk, nem árt megvizsgálni Foucault hatalom felfogását. "Hatalmon én nem ?a Hatalmat? értem, nem azon intézmények és mechanizmusok összességét, amelyek valamely adott államban biztosítják az állampolgárok feletti uralmat. Nem is az uralkodás egyik módját értem hatalmon [...] A hatalom elemzésének ugyanis nem szabad az állami szuveneritás, a törvény formája vagy egy uralkodás globális egységének posztulátumából kiindulnia; ezek legfeljebb olyan formák, amelyeket a hatalom végül magára ölt." (94. o.) Ezek tehát a hatalom arcai, melyeket azért vesz fel, hogy elviselhető legyen. A hatalom eme felfogás szerint bonyolult, végeérhetetlen játék, melynek mindenki részese a "rámért" szerep szerint. Nincs itt semmiféle akaratlagosság; a játék önmagát játssza, uralhatatlan és végső soron öncélú. Az összes többi (nyelv)játék eme nagy össznépi szórakozás része. Itt érünk vissza a szubkultúrák kapcsán már futólag említett kérdéshez: mindennemű ellenállás csak eme struktúra részeként képzelhető el, hiszen mindannyian így vagy úgy, de a rendszer része(se)i vagyunk.
      Eme hatalom néhány vonása legradikálisabban talán Orwell 1984 című regényében mutatkozik meg (persze csak abban az esetben, ha képesek vagyunk némileg elvonatkoztatni a szöveg értelmezési hagyományától). A "Nagy Testvér" itt csupán díszlet, eszköz arra, hogy a hatalom elviselhetővé tegye és konkretizálja önmagát ("...a hatalom csak úgy elviselhető, ha jelentős része el van rejtve." (Foucault, 88. o.) A hatalom végső célja érthetetlen az egyes egyén számára, ahogy a főszereplő, Winston írja naplójában: "Azt értem, HOGYAN csinálják, de nem értem, hogy MIÉRT." (91. o.) Winston megpróbál egy külső pozícióból ellenállást tanúsítani, ennek egyik eszköze éppen a szexualitás. O'Brien révén azonban ez az ellenállás maga is a struktúra része, egy bonyolult játék jelentéktelen eseménye, mely önmagát oltja ki. O'Brien mindig is a hatalom része volt és az ő révén Winston "hatalomellenes" tevékenysége szintén. "A hatalom célja a hatalom" és "az egyén csak egy sejt" - mondja O'Brien Winstonnak oktatása során. Winston előtt feltárul a hatalom "igazi" arca; ezzel azonban már nem élhet együtt.
      Eme "elméleti" kitérő után ideje visszatérni a Vadnarancsok II-re. A felvázolt elméleti alapokhoz tartozó diszkurzusanalízist a szöveg már említett poétikai sajátosságai, azaz bizonyos fokú többszólamúsága miatt kitűnően el lehet végezni. A szövegben négy jól elkülöníthető (már amennyire a "játék" egyes részeit el lehet különíteni egymástól) diszkurzussal találkozhatunk: magának a "felső beszélőnek" a tárgyhoz való viszonyával, a homoszexuálisok homoszexualitásról szóló beszédével, egy "átlagember" eme devianciához való kapcsolatával (egy vendéglős története) és végül egy jogi, orvosi diszkurzussal (idézetek egy orvosi kézikönyvből és az Értelmező Kéziszótárból). Ezek közül a szöveg olvasása során legtöbbször az elsővel és a másodikkal találkozunk, így célszerű legbővebben ezekkel foglalkozni.
      Az elbeszélői diszkurzus tehát, ahogy már fentebb szó esett róla, külsődlegesként kívánja magát meghatározni a többi diszkurzushoz képest. Amit ígér: minél teljesebb, minél objektívabb tudást tárgyáról. Ez az ígéret leginkább a Vadnarancsok II. utolsó fejezeteiben manifesztálódik. A felső beszélő itt szövegszervező erővé válik, mintegy lexikonná formálva a szöveget; egy-egy, a homoszexualitáshoz tartozó jelenséget betűkkel jelölt szubjektumokhoz rendel, ábécé sorrendben előrehaladva, mintegy osztályozható és leírható tudássá téve tárgyát. ("Hosszabb-rövidebb szemezés után alkalom teremtődhet a szóba elegyedésre, legyen az leejtett újság, kétforintos keresgélése az automata előtt, vagy valami más. A.-t például így szólította le egy magát könyvügynöknek mondó illető. [...] B. egyetemista, hetenként utazott haza Pestre, szüleihez. [...] C.-nek gimnazista korából származik strandélménye ..." (272. o.). A lexikonok, enciklopédiák a minél teljesebb megismerést ígérik, jellegzetesen "modernista" jelenségek, nem véletlen tehát, hogy a felvilágosodásnak, az emberi értelem nagy korszakának szerves része és egyik legreprezentánsabb eseménye volt a Nagy Francia Enciklopédia írása. Ahogy Foucault nyomán H. Nagy Péter írja: "Az enciklopédia vagy lexikon tehát a dolgok rendjének >helye<, amit egy kultúra fundamentális kódjai írnak, szövegesítenek, ezért a diszkurzusok archívumának reprezentálója." (H. Nagy, 50. o.) A "Géczi-lexikon" így mintegy összefoglalja a tárgyáról szóló diszkurzusokat, uralható és átlátható tudássá formálva azokat, illetve ilyesfajta tudást ígérve nekünk, olvasóknak a "homoszexuális kultúráról".
      Itt merül fel persze a kérdés, hogy mennyiben lehetséges egy ehhez hasonló viszonyt kialakítani, illetve fenntartani. Mennyiben lehet valaki eme téma közömbös szemlélője és mennyiben képes uralni ezeket a diszkurzusokat. Arról már esett szó, hogy elméletben lehetetlen egy ilyen, felső avagy külső viszonyt kialakítani, hisz minden diszkurzus ugyanabba az átfogó struktúrába tartozik bele. Már a szöveg kezdetén gyanúval kell élnünk egy ilyesfajta kapcsolat iránt, illetve maga a beszélő is mintha belátná eme feladat nehézségét: "Kérdéseimet a jólneveltség határain belül próbáltam megfogalmazni - nem sok sikerrel. Mire a töredékes válaszokból kihámoztam a feltételezhető igazságot, kölcsönösen megviseltük egymás idegeit." (209. o.) Az azonban, hogy lehetetlen egy értékközömbös, minden más diszkurzus hatása alól magát kivonó beszédmódot megteremteni, csak a második fejezet elején derül ki véglegesen. Egy homoszexuális férfi jellemzésekor írja ezt a beszélő: "Bár a mai énjét elmondó ember beszédének szövete olykor felfeslik, egy-egy ponton felsejlenek az előzmények: ...olyan testrészeket csókolt és fogott meg, amiket előtte a feleségem soha... Lassanként megértjük: a nemi életben tapasztalatlan - kulturálatlan? - ember a véletlen folytán éppen homoszexuális kapcsolatban szerzett >nagy< tapasztalatokat." (218. o.) Eszerint a beszélő számára a homoszexualitás, a homoszexuális kapcsolat mintegy pótszer; semmiképpen sem ér, semmiképpen sem érhet fel a "normális" szexuális kapcsolattal, nem egyszerűen devianciáról van szó, hanem mindenképpen negatív devianciáról. Ebben a kommentárban bizony már értékítélet is bennefoglaltatik a heteroszexuális kapcsolatok javára, jelezve ezzel, hogy képtelenség egy semleges pozíciót kialakítani. Ez a vélemény már csak azért is érdekes egyébként, mert J. szintén a homoszexuális nemi kapcsolatok elsőbbségéről beszél a heteroszexuálisokkal szemben ("Mert a lányok közötti szeretkezés jóval esztétikusabb. Olyan, mint egy előjáték. A nők jobban ölelkeznek, mint a pasik. Sokkal jobban ismerik a testüket, így jobban is bánnak vele, és a másikéval is" (284. o.), és esetében - miután feltételezhetően azonos a Vadnarancsok I. Julijával - igazán nem lehet azt mondani, hogy tapasztalatlan lenne a heteroszexuális kapcsolatok terén. ("Az utolsó beszélgetések hetében, saját szavai szerint >kilenc pasival feküdt le<.") (281. o.)
      Ami a legfeltűnőbb a homoszexuálisok elbeszéléseinek vizsgálatakor, az egyrészt egy bizonyos fajta védekező pozíció, másrészt az önmeghatározás "pótlék" volta. A védekezés minden bizonnyal a beszédhelyzetből is következik. A beszélők mintegy vallomást tesznek, és - legyen bár ez önkéntes, vagy kikényszerített - a vallomás két fogalommal kapcsolódik leginkább még napjainkban is össze: a kínvallatással és a gyónással. Mindkét kapcsolódási pont bűnöst feltételez, vagy legalábbis gyanúsítottat, így a vallomást tevő személy szükségszerűen védekező pozícióba szorul; ártatlanságának bizonygatása, és az esetleges bűn áthárítása lesz beszédének legjellemzőbb vonása. Foucault-nál pedig a szexualitásról szóló diszkurzusok alapja a vallomás helyzete. Eme defenzív stratégiának egyik legjellemzőbb vonása például a buzi és a meleg éles megkülönböztetése. "Nem vagyok buzi, telítve vagyok érzelmekkel, én egy >meleg< ember vagyok!"- mondja az egyik beszélő. Majd a "buzikat" így jellemzi: "Ezeknek minden mindegy, nem számít a külső, naponta váltogatják a partnerüket, és azt sem nézik, hogy ez a partner tiszta-e." (220. o.) A "meleg" ember kifinomultabb, kultúráltabb, értékesebb a "buziknál", legjobb esetben is lenézéssel hajlandó csak beszélni róluk. Ebben a megkülönböztetésben azonban mintha már az is benne lenne, hogy a homoszexualitáson maguk a homoszexuálisok szerint is van mit szégyellni; bizony, akadnak itt sötét foltok is, de nekem ezekhez semmi közöm, én "meleg" vagyok, tehát ártatlan, a bűnöket nem én követem el! - mondják ezek az emberek. A másik hasonló vonás mintegy ellenreakció a narrátor diszkurzusának elemzésekor már részletezett általános beszédmódra, mely szerint a homoszexuális kapcsolatok alacsonyabbrendűek a "normális" kapcsolatokhoz képest, így valamiképpen a homoszexuális egyén sem ér annyit, mint egy "rendes" ember. Ezzel szemben a beszélők saját nemi kapcsolataiknak elsőbbségét hangsúlyozzák, saját számukra is bizonygatva így lényük értékességét. "Egy feleségnek, akiben az él, hogy ő a feleség, és kötelessége a férjét kielégíteni, sosincs annyi tapasztalata, hogy tudja, mikor mi jó férjének" (222. o.) "...a lányok közti szeretkezés jóval esztétikusabb" (284. o.) - vallják a beszélők, és ebben szintén mintha némi magyarázkodást és mentegetőzést vehetnénk észre homoszexuális mivoltuk miatt. Ezzel egyben el is érkeztünk eme védekező magatartás másik feltételezhető okához: ezek a beszélők sem képesek kivonni magukat azon diszkurzusok alól, melyek sok esetben egyenesen betegségként, avagy elfajzásként kezelik különbözőségüket.
      A másik jellegzetes vonás a pótlólagosság. A homoszexuálisok nemi és egyéb kapcsolataikat mindig a heteroszexuális viszonyok mintájára, mintegy azok pótlékaként határozzák meg: "A meleg életben az, aki nőt játszik, a férfiakat elölről nézi meg; aki pedig férfit, hátulról." (226. o.) Barátokról és barátnőkről beszélnek, jelezve ezzel diszkurzusuk függőségét és alárendelt voltát. Ez a jelenség - persze erősen áttételesen és közvetve - mintha a feminista irodalomkritika problémájához hasonlítana. Ennek az irányzatnak az egyik fő vizsgálódási pontja: a nő(i) olvasó. A probléma azonban az, hogy egy nő nem feltétlenül olvas nőként, mivel nem rendelkezik olyan önálló diszkurzussal, mely alapján ténylegesen női olvasó lehetne. Ahogy Jonathan Culler írja: "...nőként olvasni nem szükségképpen azt jelenti, ami akkor megy végbe, mikor egy nő olvas: olvashatnak és olvastak is a nők úgy, mint a férfiak." (Culler, 66. o.) Majd az egyik feminista kritikus véleményét is idézi: "... az olvasás olyan tanult tevékenység, amely, társadalmunk sok egyéb tanult értelmezési stratégiájához hasonlóan, elkerülhetetlenül nemek szerint kódolt és nemek szerint modulált." (Kolodny, idézi Culler, 69. o.) A feladat tehát ezen hagyományok felismerése és kikapcsolása lenne. Egy ilyen, az általános diszkurzusok és értelmezési módszerek alól magát kivonni tudó női olvasó megteremtésének esélyei véleményem szerint meglehetősen csekélyek, és mintha egyfajta idealisztikus "női superreader" képzetét sugallnák. A kérdés tehát a homoszexualitás esetében is adott: lehetséges-e "homoszexuálisként" beszélni, elszakadva egy hagyományos beszédmódtól? A szövegek alapján úgy tűnik, hogy erre nincs sok lehetőség.
      Ami az "átlagember", azaz a vendéglős beszédében feltűnő, az a jelenség bizonyos fokú egyoldalúsítása. A beszélő szinte folyamatosan a szexuális kapcsolatokat jellemzi, másfajta, a jelenséggel kapcsolatos tapasztalatairól (nincsenek? vagy nem tartja őket fontosnak?) alig ejt szót. Annak a feltevésnek, hogy nem lenne más tapasztalata a homoszexuálisokkal kapcsolatban, némileg ellentmond a következő mondat: "Akikkel beszélgettem - mert később szívesen voltam velük - értelmes emberek voltak." (288. o.) A szexuális szokásokról viszont annál bővebben beszél. "A fülke oldala több helyen ki van fúrva, hogy a különböző magasságú emberekre is rálássanak, amint vizelnek" (290. o.) - írja. Majd: "De általában a csoportszex a melegeknél nem nagy divat" (291. o.), fejezi be egész elbeszélését. Ez a jelenség talán kapcsolható a korábban már elemzett buzi/meleg ellentétpárhoz. Ott ugye arról volt szó, hogy az "értékes" homoszexuálisok számára nem a szex a legfontosabb, hanem maga a szerelem, szemben az "élvhajhász" "buzikkal". A nemi kapcsolatok ilyen fajta előtérbe helyezése azt sejteti, hogy a beszélő számára ezt jelenti elsősorban a homoszexualitás, és így véleménye - bár gondosan kerül mindenféle értékítéletet, sőt néhány megjegyzése alapján még tartja is valamire a homoszexuálisokat - némiképpen elítélő a jelenség egészével kapcsolatban.
      Miután mindezeket körbejártuk, újra csak a címben is felvetett kérdéshez jutunk el: mennyiben valósítható meg a népszerű "szubkulturális" szlogen, a "te is más vagy, te sem vagy más" nagyon is kérdéses "üzenete"?

FELHASZNÁLT SZÖVEGEK:
GÉCZI JÁNOS: Vadnarancsok. Budapest, 1998, Orpheusz.
ORWELL, GEORGE: 1984. Budapest, 1994, Európa.
FOUCAULT, MICHEL: A szexualitás története. Budapest, 1996, Atlantisz.
FOUCAULT, MICHEL: Mi a szerző? In Világosság, 1981/4, melléklet.
CULLER, JONATHAN: Dekonstrukció. Budapest, 1997, Osiris.
H. NAGY PÉTER: A lexikon mint a lehetséges történelmek archívuma. In uő.: Kalligráfia és szignifikáció. Veszprém, 1997, Művészetek háza.


*G
ÉCZI JÁNOS: Vadnarancsok. Budapest, 1998, Orpheusz
/vissza<
 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.