Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Mizser Attila: Géczi Jánosról és Géczi Jánost. Rovart, 2006. 8. 23

2008.11.30

Géczi Jánosról és Géczi Jánost

szerkesztette: Szászi Zoltán | 23.08.2006 |

 

ív fénybőlSzöveg és ember. Olvasó és szerző. Kapcsolatok. Mizser Attila írásában a mai magyar líra és filozófia nálunk talán nem eléggé ismert alakját, Géczi Jánost próbálja meg olvasóközelbe hozni egy recenzióban.

 


 

fényjáték


fényjátszma


fényvégjáték


 

csendélet Géczi János hangulatában


 

mályva néz fény velé


 

virág nő fal mellett

 

Géczi János
Haikuk
16.
a tócsa jegén
vadgalamb kopog vissza
saját képének
17.
álmomba kezdett
nőni a folyondár és
mégis folytatta
18.
gyorsan épített
hóra az árnyék sátrat
szél jön hideg lesz
19.
aranyhal dobta
fel magát s megcsinálta
a talapzatát
20. (Weöres-átirat)
veszedelembe
veszprémbe tér be veszprém
veszedelembe
21.
már szégyenlem hogy
verset írok szédelgek
és ritmusodok
22.
és azt is hogyan
bántottam meg domonkost
hahóhullásban
23.
a folt a szóban
a meggyen a versen a
fehér ingemen
24.
a három soros
vers a papírra hasal
s kavicsot talál
25.
sárga pillangó
verdes: a tokaji bor
lágy szívverése
26. (meteora)
a kecskenyomban
törött vérfű piroslik
darázs szagolja
27.
molyszárnyakon száll
át a tavon huszonöt
éve a félhold

Mizser Attila:
 
Részrevételek

Géczi János: Részkarc


„A röppálya lehetőségei közül
amelyek egykor fölrajzolódtak”


Meglehetősen nehéz feladatra vállalkozott a szerkesztő, jelen esetben Reményi József Tamás, amikor egy Géczi János válogatott verseit tartalmazó kötet gondozására tesz, tett kísérletet. Ugyanis a rendkívül termékeny alkotó kényes és rázós helyzet elé állítja a mindenkori szerkesztőt, és remélhetőleg még a majdani szerkesztőket is. Különös tekintettel arra a körülményre, szituációra gondolok, amikor is egy olyan szerzővel van dolgunk, aki kellőképpen kísérletező, határokat feszegető poétikája mellett, rendkívül egyenletes és színvonalas korpuszt volt képes eleddig papírra vinni, teremteni.
A Részkarc című kötet jó húsz év termését gyűjtötte egybe, próbálva ívet rajzolni az adott gerinc szabta határok közé. A remek, számomra különösen tetsző, ambivalens cím, címválasztás szintén jól példázza a gyűjteményes, válogatott verskötetek szinte lehetetlen, abszurd vállalkozását, a kísérlet kezdeményezésére.
Az intrót az először itt debütáló versek jelentik a könyvben, pontosabban azt három 2003-ban írt mű képviseli, hogy aztán az 1983-as kötettől (Léghajó és nehezéke) ízelítőt kaphassunk, bele nézhessük a pálya, a pálya képének egyes szegmenseibe, kiragadott karcaiba, amelyek belénk metszik változó vonásait a költőnek, a versíró szövegeinek, amelyek valahol bennünk, vagy rajtunk egy alig észlelhető, észrevehető sajátsággá, entitássá alakulnak lassan, egészen a 2002-es, A visszavont tekintet című verses kötetig.
Igazából az én olvasatomban három meglehetősen markáns, meghatározó pillérre építhető a Részkarc olvasási stratégiája, dramaturgiája. Az első ilyen támasz, A vers nem hoz megnyugvást című költemény, amely ideális felütéssel nyitja, ugyanakkor kérdőjelezi meg az olvasó szerepét, az újraolvasás lehetőségét, illetve annak lehetetlenségét:

„A vers nem hoz megnyugvást.
Újra és újra élteti
A cseresznye ágán a piros izzást
hol lángra kap hol elszedi…”

Ezután a szöveg után egy teljesen más szituáció intenciója válik számunkra beleolvashatóvá a sorok közé, egészen új konstrukcióba helyezve a már egyszer olvasott, kötetben megjelent, kötetekben szereplő verseket. Egy szigorúan szubjektív asszociációs hálót szerkesztve körénk, amely meglehetősen potens olvasatoknak adhat lehetőséget, bázist.
Az indícium, a költői attitűd meghatározása ezekben a helyzetekben, az ilyen jellegű válogatásokban válik igazán kimutathatóvá, mérhetővé, vagy formálódik esetlegesen egyre nehezebben észlelhetővé a percepció számára. A (meta)narrativitás egyes köteteken (sőt verseken) belül is meglehetősen termékeny, de érvényes, gazdag kontaminációra ad alkalmat, így meg hogy több mint húsz év termése hozható, kerül dialógus helyzetbe még izgalmasabb, beszédesebb az a konzisztens vonal, amely valahol Géczi János poétikájának természetes velejárója és sajátja. Ez a hangvétel, letisztulás és önreflexivitás alakítja ki és egyben át a költői arzenált, a művek dekódolásának meglehetősen sok, ha nem is számtalan lehetőségét jelenítve meg egy adott formában.
A második pillérnek az 1996-ban megjelent Versek című kötetet tartom, a részből kiragadva, kísérletet téve az ’egész’ skiccének a megragadására. Egyébként ebben a könyvben található többek között az itt még többes számot viselő kötetcím alakváltozata is. De számomra nagyon erős, jellegzetes felezőnek, középpontnak tetszik a következő kiragadott rész:

„ott mikor múlt a másik idő
még nem jött elő de éppen percenéssel előtte
még ne tudd de azért mégis sejtsed
az érzést mely rázná a tested”
                                                 (Rizlingdémon) 

A játékba hozott irodalmi múlt, könnyed, közvetlen viszonyt terem a történetiség, időbeliség és a költői attitűd/szubjektum között. Visszautalva a hagyomány egyfajta megteremtődésére, létrejöttére. A nyitás-zárás össze ill. egybejátszására. A vég és kezdet azonos ontológiai szituációjára, amely a költői szubjektumot akár szolidan szemlélheti is, de jelentésétől függően nem törődve azzal, figyelmen kívül is hagyhatja azt. Ugyanakkor egyértelmű sajátosságként magában hordozva az ént, tematizálva, mint egyfajta miniatűr lírai rekvizitumot. Nem tévesztve természetesen szem elől a lírai alany individualitását. Megteremtődését a részülésben.
Ez a folyamat egészen addig vésődik (a harmadik pillérig), amíg el nem ér a műtárgy végéig, határvonaláig. Amely a mi esetünkben egy a 2002-es kötetből válogatott vers:

„A jelene pusztítja el. Kétségtelen.
A halhatatlanság sötétje
vagy a meghatározatlanság káosza adja rá kabátját eldöntött.
Lötyögni fog rajta.
S nem állják ott körbe majd a tükrök:
nem látszik bennük
mint csöpp hosszúkás féldrágakő
csillogó tűhegynyi méreg remek ötvösi munka.”
                                                                            (Darázs)

A szöveg megtalálja a kötet kiindulópontját. Pontosabban elér a kiindulópontig. A különbség nem létezik. Felszámolódik. Talán épp a folyamatos olvasás, teremtés jelene oltja ki. Ugyanakkor valami megbízhatóságot és otthonosságot garantál. Esetleg éppenséggel az, hogy kiröhöghetjük a halhatatlanságot, vagy, hogy amit nem ismerünk az meglehetősen rosszul, szándékunknak nem megfelelő módon áll rajtunk. A munka precíz kivitelezése ugyan rekonstruálható. Az alkotás műve. Az ösztönösen rögzített folyamaté. Ahol már nem húzható éles határ. Az érzelem valamiképp anyaggá válik, alakul Géczinél, hogy megmunkálható legyen. Része. Reze. Karca. Anyaga, amelyet formálni kell, muszáj. A kötött mozgást rögzíteni, tán épp a kifeszített rímpárok közé.
A részkarc létrejön (jött) hol a formával, hol a forma hiányának az eredményeképp. A kísérletezés inspirál. A kísérletezés eszközöket igényel. Megannyi mozzanat, mint megannyi karc. Válogatott eszközök műve.
A ré(s)zkarc eljárás. Így készül tömérdek lap. Saválló. A hiteles alkotó bátran rajzolhat bele. Az idő, a karakteres alkotóknál kimarja a vonalat. Vonalát. A tónusok árnyaltak és hitelesek maradnak.
És hirtelen már nem is tudjuk, hogy a rézkarc precíz eljárásáról, vagy Géczi János verseiről beszéltünk, írtunk-e épp.
(Kortárs, 2004.)

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.