Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Láng Eszter: Géczi János: Tiltott Ábrázolások Könyve - Anekdota. Szépirodalmi Figyelő, 2009. 1. 64-66.

2009.04.23

 

Láng Eszter:

 

„Léteznek olyan helyszínek, ahol összetalálkozunk”

 

Géczi János Tiltott ábrázolások könyve c. művéről,

továbbá annak folytatásáról, az Anekdotáról

(Gondolat Kiadó, Budapest, 2008, 486 oldal és 2009, 120 oldal)

 

Olvasom a könyvet, néha folyamatosan, néha csapongva, és az az érzésem, hogy Géczi János építész. Aztán meg, hogy mozaikkészítő, s művének színes építőkövei szövegdarabok, naplórészek, napi gondolatok. Máskor mint szövőmester, hagyományos, neoavantgárd, posztmodern szövegekből szövi regényét gondosan szövetté. Ne tegyük fel a kérdést, hogy az eredmény, az írásmű regény-e, napló-e, filozófiai szöveggyűjtemény-e? Ne keresgéljünk műfaji skatulyát, amibe belegyömöszölhető. Csak olvassunk szépen, nyugodtan. És akkor elhisszük, hogy a szentjánoskenyérnek szerelemszaga van, és magunk is zsoltárrá változunk. És a szemünk előtt épül fel a palota, „nagy, tengermélyi kőtömbökből” és „a part leomló szikláiból”, rovinji, veszprémi és egyéb emlékekből. És ott bandukolunk egy másik időben, például 1993. július 20-án, Rovinjban, a regényből előbújó asszony mellett, aki „rojtos szoknyában és sárga napernyővel sétálgat a kietlen parton, ábránd és csupa mélabú, hajába belelógnak az árbócárnyak, szétbontják feszes kontyát, maga sem veszi észre, belegyalogol a vershelyzetbe” (I/63. o.). És keresgéljük Ezra Pound sírját, amire virágzó gallyról viaszos, sarlatán módon fröccsentett, kék szirmú műanyag tulipán lóg le. Milyen ismerős a temetői giccs: mintha csak itthon… Akárha Veszprémben…

 

1994. június 22-e natura morta. Szó szerint: halott természet. Csendélet akarna lenni? Még a csend sem igaz, a halál ellenére sem. A háború igaz. (Tetszenek emlékezni? Mosztár, például. Igen, az Öreg híd. Igen, a világörökség része. 427 évig megállta a helyét. Kilencvenhárom novemberéig. Igen, Csontváry is. Igen, van közünk hozzá.) A Balkánon zűrzavar, a pusztulás árnyképei. Ajjaj, olyannyira, hogy „ (A)a lépcsőházi krisztus megunta a felfordulást, felakasztotta magát, fejjel lefelé” (I/192. o.)!

 

Néha napló, néha mese. Mindez négy könyvben, ami az első kötetet illeti, plusz még egyben, a második kötetben, Anekdota címmel. A szövegrészek hol képek, hol történetek, hol impresszionista gondolatfolyamok. Eszembe jutnak G.J. kollázsai, kalligrafikus képzőművészeti alkotásai: a kettő – a szöveg és a kép – átfedi egymást.

 

Belépünk egy személyiség belsejébe. Kiébe? Cholnokyéba? Melyikébe? Hisz három van belőlük. Gécziébe? Egy valóságos vagy regénybeli hősébe? Modern és misztikus. Reális és mágikus. Talán ettől a szívszorítás. És a démonoktól. Meg a rókák történeteitől és a széltől. Veszprém a szelek városa (I/292. o.). A szél, mint valami asszonyszemély, „hosszú szoknyás” (I/266. o.), vagy „füsthajú” (319. o.), vagy „karcsú, lánytestű, könnyen futó” (I/271. o.), vagy tavaszi, és Lókút felől, a Vajdaságból áttelepült Szajkó István festőművész házától kezdi a portyázást (I/293. o.). Szajkó háza és a Dunántúl mégsem elég erős ahhoz, hogy végleg itt tartsa a festőt, jegyzi meg a recenzens, mert hát elválni ugyan el lehet az édes szülőföldtől, a szív viszont nem telepedik át véglegesen, soha.

 

És belépünk egy történetbe, amelyről nem tudjuk, ki írja. Géczi írja-e, vagy megíródott másfélezer évvel ezelőtt Romanosz által vagy Prokopiosz által. És nem tudjuk azt se még, hogy majd az Anekdotában tovább haladunk a történetben, és visszatér Romanosz, hogy ily módon tovább éljen a történet és hőse, s bár az eredeti kéziratot az éjszakai démon eltüntette, „egy másik ember kezenyomát viselő textus” formájában mégis összetalálkozhatunk vele, római és bizánci történetek összefüggő láncának mentén, áthallásokkal minden korra, így a miénkre is. Végigkísérhetjük a bizánci birodalom hanyatlását. Leckét vehetünk történelemből, nem a hitelesség tekintetében – de hát mi is lehetne hiteles, mely ismert változata a múlt elmesélésének –, hanem az emberi nem és az uralkodói hatalom jellem(g)éről. És a múlandóságról, az idő végtelenségéről és a pillanat efemer voltáról, a társadalmi zűrzavar elszabadulásáról (II/7. rész). A történetíró talán örökösen hazudik, ám a történet maga, amit elmesél, azaz a társadalomrajz, igaz.

 

Plasztikus jellemábrázolást találunk Justinianus és Dometianos egybenőtt alakjáról, aki miatt többen pusztultak el, mint előzőleg az egész történelem folyamán. És utána? Kérdezi a recenzens, akinek önkéntelenül is a XX. századi diktátorok jutnak eszébe jobbról és balról. „A fénytől csillogó mondatokon, mint fogként egymás mellé ékelt járóköveken, bárhol járhatok, mindig ugyanazon történetet koptatom” – mondja G.J. a II. kötet 59-ik oldalán.

 

A második kötetben a két főhős (ha ugyan ők a főhősök) számos alakban jelenik meg. G.J. alaposan tanulmányozta a korabeli leírásokat, s maga is hozzáteszi a magáét. És ezek az alakok különböznek egymástól, de kiegészítik egymást, egységet is alkotnak.

 

Bejárjuk Trivulzióval (ki is ő?), Géczivel Veszprém városát, ahogy azt idegenvezetővel soha nem tehetnénk, és ama délvidéki másikat is. „Léteznek olyan helyszínek, ahol összetalálkozunk”, de olyanok is, „ahol nem leszünk együtt soha, s már az is elegendő öröm, ha felfedezzük a másik kihűlt lábnyomát” (I/313. o.). Bejárhatjuk „egy-két bekezdésig” azokat az életeket is, amelyekről lemaradtunk. G.J. sajátos lételemzését követve, a megmaradás és elfogyás problematikáját vizsgálva elfogadjuk, hogy az ember mögött, „fekete-zölden kavargó növényei mögött senki más nem áll, mint magányos önmaga” (I/484. o.): rejtőzködő énünk tehát.

 

Vannak visszatérő elemek. A démoné például. A II. kötet 64. oldalán a Prokopiosz alakjában megjelenő démonnal az első kötetben is találkozunk, szó szerint ugyanaz a leírás ismétlődik meg néhány sorban. Ezáltal alakja nyomatékosabbá válik, a titokzatosság még erőteljesebbé lesz. A második kötetben folytatódik a szerző alakváltozása is. Hol Gécként, Theodóra bizánci császárné barbár származású, de jóképű és fiatal szolgálójaként, hol Ja-no, szomorú sorsra jutott, jó családból való perzsiai fiatalemberként (II.77. o.) találkozhatunk vele (ez utóbbival nem először, hiszen Ja-no történetei korábban, a Cholnoky-novellákban tűnnek fel, a Cholnokyak által megírt kötetszerző életének műbe kerülésekor, azaz G.J. életének múltjaként). Miközben tudja a történet írójaként, hogy „maga sem lesz más, mint aki a grammatikába kapcsolódva átkerül a folyó másik partjára. De másképpen nem létezne.” És találkozunk ezen a folyóparton Zalanosszal, akiben nem nehéz Zalán Tiborra, a szerző barátjára ismerni.

 

Azt mondtam, építész. Azt is mondom: filozófus. Itt, ebben a regényben úton-útfélen belebotlok a filozófusba. És az önvizsgáló pszichológusba is: „Bárhová megyek, mindig a saját mondatomba nyitok be, a saját halálommal találkozom, és a saját kútjaimba kell belenéznem” (I/212. o.). 

 

Olvasás közben időnként elfog valamiféle atavisztikus érzés, hogy valahonnan nagyon messziről, a tengerből jöttünk, végig az evolúciós láncon, ki ide, ki oda, Géczi János például Veszprémbe, a Cholnokyak nyomán, és a magyar irodalomba is, egyúttal. Hogy az irodalmi kánon ebből mindezidáig mit volt hajlandó észrevenni, az egészen más kérdés.

 

„A boldogságról és a boldogtalanságról akarok ezt-azt elmondani. Ideje.” – mondja ő (I/191. o.). Elmondta – mondom én.

 

 

 

 Széprodalmi Figyelő 2009. 1. 64-66.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.