Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Juhász Attila: A vers az vers, a tucat nem tucat. Műhely, 2000. 6.

2008.12.08

 

 

A vers az vers, a tucat az nem tucat

(Géczi János: Ezer veszprémi naplemente)

 

 

Közel másfél éve jelent meg szerzőnk legutóbbi verseskötete, amely valószínűleg alaposan zavarba hozta az irodalmi közvéleményt. Ennek jele lehet, hogy a könyv eleddig nem kapott érdemben figyelmet a kritikától. A Géczi-recenzió – ha tekintélyes késéssel is, de – komoly méltatásban részesítette a négy éve megjelent Versek c. válogatást, azóta viszont nem próbál igazán közelíteni az újabb opusokhoz. Talán a válogatáskötet utáni kivárás jegyében pihen rá a kritika a fogáskeresésre? Esetleg a tekintélyes életműbe illesztés nehézségei, az ars poetica újabb árnyalatmódosulásai teszik tartózkodóvá az ítészeket? Vagy a nagyon is számottevő versmennyiség áttekinthetősége igényel a szokottnál komolyabb erőgyűjtést a nekigyürkőzéshez? Annyi biztos: komoly kihívásnak számít Géczi lírikusi munkásságának áttekintése, még egy-egy kötet viszonylatában is. A naplemente-kötet szerkesztői bibliográfiája szerint a szerzőnek most a 12. verseskönyvét tartjuk a kezünkben, és ez a termékenység már önmagában is tekintélyt teremt (a pontosság kedvéért azonban számítsuk be a 92-es, párizsi concrete, illetve a 97-es veszprémi Képversek c. tomusokat is). Vajon ez esetben mit mutat majd a végegyenleg: a „naplementék” fordulatot hoztak az életműben, vagy szerves kohéziót teremtve egységesebbé tették azt?

Sok-sok formai és tartalmi jegyben megmutatkozik, hogy szerzőnk számára régóta alapvető – s főként a Gyónás című, 1988-as kötet óta koncepcionálisan is – ars poeticus természetű cél a költészet lényegének folyamatos azonossága, önazonossága. A naplementék könyvében a poétikai spektrum hallatlanul széles, ami magában hordja az újszerűség lehetőségét, s feltételezi annak igényét is. Lírikusi feladatként és a befogadói várakozás szempontjából egyaránt izgalmasnak ígérkezik ezek miatt a könyv, s biztonsággal állítható, hogy a várakozást az eredmény nem múlja alul: Géczi János könyve karakteres és jelentős teljesítménye lett a kortárs magyar lírának. A vállalkozás sikerének legfőbb okát abban látom, hogy a látszólagos spontaneitásnak és heterogenitásnak, a magát csak lassan megmutató, fokozatosan feltáruló, olykor szétesőnek mutatkozó monumentalitásnak hátterében kiérleltség és tudatos összpontosítás érzékelhető. Az olvasóra azonban nem kis feladat vár, ha erről meg kíván győződni. Szerzőnknek meg sem fordult a fejében, hogy a siker érdekében engedményeket tegyen („de te hiába írsz dalokat / népdalba sosem fogsz bekerülni (…) a te dalod nem a mi népdalunk (…) szégyelld magad” – írja ál-öniróniával az egyik önmegszólító szövegben, éppen a könyv kellős közepén). Hogy ez jól van-e így? Az ars poetica, a költői világkép szemszögéből mindenképpen s teljes joggal. Úgy tűnik, Géczi inkább provokatív módon tesz kísérleteket arra, hogy lírája a várt hatást keltse, s ezzel a kitartással teszi rokonszenvessé teremtő célját s vele költői attitüdjének avantgárd jellegét.

A naplementék olvasójának nem szabad sietnie. Jobb, ha kezdetben csak egy-egy részciklus befogadásával próbálkozik. Sejtem, hogy nem fog megrettenni a nagy számoktól,   inkább kíváncsisága vezeti, s ezt maga a szerző is jó érzékkel tartja ébren mindvégig a szövegekben. A harmadfélszáz verset átlátni azonban nem könnyű még így sem, de az újraolvasás ebben sokat segít, s megadja azt a többletet is, hogy a műélmény nem csupán felfrissül és árnyaltabbá válik, hanem a kíváncsiságban rejlő termékeny feszültségeket is megerősíti, táplálja („hogyan töltődik föl új, idegen és forró vérrel az átlátszó, törékeny szavak üvegedénye”). Amint a kötet maga is szintézisre, világképi összegzésre törekszik, úgy előbb-utóbb olvasója is ráhangolódik aztán a távlati szemlélésre („távolabb állni”!), s így lesz majd módja a könyvegész horizontjának áttekintésére. S hogy addig mi minden tűnhet fel neki? Például a következők:

 

Csak a könyvnek és a ciklusoknak van címe, az egyes versszövegeket csupán sorszámokkal jelölte meg a szerző. Az olvasót így kevésbé befolyásolják előfeltételezések, nem kell az adott mű jelentését a meg nem adott kötelemhez viszonyítania, szabadabban, aktívabban közelíthet a szöveghez. A sorszámozás ugyanakkor sejtet egyfajta összetartozást is, e rend logikája azonban sajátos. A jelzések a keletkezés kronológiájához alkalmazkodtak (a folyóiratokban közölt részletek még e numerikus szomszédságrend szerint szerepelnek, míg a kötetben – kisebb sorozatok erejéig – csak a szövegek harmada szerveződik ilyen logika szerint), a textusok könyvbéli szomszédságát igazából egy bizonyos tematikus-motivikus átszerkesztés alakította ki. A koncepció tehát a versek keletkezésénél jóval később pontosodhatott, ami nem is csoda, hiszen majd 6 évet vett igénybe a szövegsorozat egészének létrejötte. A végeredmény így lett átgondolt könyvegész: egészében megkomponált könyvmű, s ez már jó ideje célja és eszménye is Géczi versírói és ítészi gyakorlatának. Az összehangolt komplexitás jellemzi tehát a naplementék kötetét, melynek közlőapparátusához ráadásul hozzátartozik még a terjedelmes szerzői előszó, a mintegy 30 grafikus és fotóreprodukció válogatott képjegyzékkel, sőt egy viszonylag részleges – a vállalkozás enciklopédikus jellegé-re és léptékére utaló – név- és tárgymutató is.

Az egyes versciklusokat, sőt a szövegfolyam egészét is nyugodtan tekinthetjük önálló hosszúversnek. Azt hiszem, valóban ez a legmegfelelőbb megszólalásmód a világkép komplex megjeleítéséhez, s e választásnak és motivációjának szintúgy komoly hagyományai vannak Géczi költészetében. A szövegek önmagukban ugyan ritkán kapnak nagy terjedelmet, egy-egy opus általában fél oldalnyi, de azért akad 96 és 176 soros is köztük. A végletek kedvelését és az ötletek iránti nyitottságot jelzi, hogy egészen rövid, sőt egysoros töredéktex-tusok is helyet kaphattak a kompozícióban. Az összkép mindezek hatására kifejezetten mozaikszerű, amire rásegít a gyakori stílusváltás és a narrációs pozíció olykor rapszodikusnak tűnő váltakozása is. A struktúra a teremtő szándékú ambivalencián alapszik. Költőnk rendet alkot és ömleszt egyszerre, a szövegeket erős, de meg-megszakadó folyamsodrás ragadja ma-gával, a minden kontextusszinten (vers-, ciklus-, kötet-) meglévő töredékesség, lezáratlanság ellenére mégis létrejön a karakteres kohézió. A folyamatszerűség, a struktúraalkotás egyébként motivikus értelemben is hangsúlyos, visszatérő komponense a könyvegésznek, legtöbbször ars poeticus reflexiók, önreflexiók formájában.

Bár a szerkesztő utószavában tematikus műegésznek nevezi könyvünket, azt gondolom, nem igazán lehet egyetlen kategóriára hagyatkozni a megjelölésben, de még a címben használt két kulcsszó sem ad ehhez kizárólagos támpontot, kapaszkodót. A versek tematikája, a szövegek nyelvi és formai világa is annyira sokszínű, hogy a kategorizálásban legfeljebb a túlzó általánosításig merészkedhetnénk (pl.: a világkép megformálásának igénye némileg eklektikus külső jegyekkel, távolságtartó és önazonosságot erősítő szemlélettel). A kötet motivikus hálózata ezzel együtt – csakúgy, mint a nyelvi anyag egésze – rendkívül gazdag. Erre kacsint rá a verseskönyvekben szokatlan név- és tárgymutató is, kiemelve a főbb kulcsszavakat, melyek között a leggyakoribb használatú a kert, a rózsa és a város. Ezek több másikkal, illetve szinonímáikkal (angyal, fény, hasonlat, madár, nap, naplemente, név, nyelv, perem, ősz, szél, szöveg stb.) együtt nagyon fontos elemei az egész lírai életművet átfogó kohéziós eszköztárnak, s még a kötetcímbeli fogalmakról sem mondható, hogy mostani „bevetésük” igazi nóvum lenne.

A motívumok szimbolikájának, jelentésének vizsgálata a rendelkezésre álló lehetőségnél jóval több figyelmet igényelne, hiszen a sokszori előfordulással együttjáró árnyalatmódosulások, a variabilitás, illetve szerzőnk nyelv- és jelentésközpontú ars poeticája is azt kívánná. Ontologikus és gnoszeológiai vonatkozásban is fontos Géczi nyelvbölcselete, melynek főbb tételei arra vonatkoznak, hogy mikor s mire képes a nyelvi jelentés, lehet-e több a szó kifejezőkapacitásában, mint az alkalmi jelölt megnevezése (a jelölő és jelölés konkrét, a jelentés relatív), alkalmas-e s miként a nyelv az (ön)azonosság hordozására, a teremtő-alkotó kifejezésmódra, a művészi-tudati tükrözésre. Az alkalmi motívumértelmezésre most csak néhány példa: Veszprém hol a provincialitás, hol a közép-európaiság, hol a kisszerűség közegének szemléltető eszköze, természeti környezete ugyanakkor már mediterrán ihletettségű nosztalgiák elő- vagy utóképe; a naplemente egyszer a mélabú élethelyzete, máskor a kontempláció időszaka, majd érdekes fényjelenség, illetve a dolgok misztikus egyesülésének vagy az Istennel megtalálható kapcsolatnak alkalmas időpontja, esetleg éppen nem több, mint puszta kép a vers föl-le húzogatható rolóján. A legsokoldalúbb módon felhasznált motívum azonban Géczi régi kedvence, a rózsa. Bár költőnk egyhelyütt evokatív utalást is tesz arra, hogy a szó ez esetben sem jelent többet önmagánál („A rózsa az rózsa / hiába mutat rá / saját nevét mondva / annyi forma”), már a második versciklus is szokatlan jelentésváltozatokban használja és írja körül (kapuőr, mítoszok lakhelye, a formák formája, egy finom szerkezet, maga az élet, maga a lélek, értékadó és értékmérő), s valóban mindenek fölé emeli az által, hogy többszöri megerősítéssel Isten megtestesüléseként említi. Az utóbbi megoldás egyben annak is példázata, hogy az egzakt azonosíthatóság problémája hogyan fogja egybe az egyszerre nyelvfilozófiai és ars poeticai természetű gondolatfelvetést és a világképi hiánytudat megjelenítését.

A rózsa-motívum egyébként csupán egyetlen példa a sok közül arra, hogy költőnk nagy híve a tárgyi-fogalmi világ antropomorfizációjának, mely a legutóbbi kötetekben főként a növényvilágból meríti elemi forrásait, de nagyon fontos a versnek és a nyelv elemeinek emberjelleművé formált motivikus felhasználása is. A vers allegorizált létezőként gyakorta személyesül meg mint az ars poetica megvalósítója és megvalósulása, azaz tárgyként és eszközként egyszerre. Ha említése műfajnevekhez is kötődik, akkor abban a szonett jár az élen, elsősorban talán az áhított, ám feltámaszthatatlan líraeszmény jelképeként.

Többször utaltam már arra, hogy a kötet létrejöttének ars poeticai és filozofikus szempontból is egyik legfontosabb komponense az önmeghatározás, az önazonosság tematikájának sokoldalú, mégis következetesen egyelvű taglalása. Az átlényegülés és kiválás, a konstrukció és destrukció gazdag nyelvi szinonimitásra építő dialektikájával is összefüggő problematika talán minden eddiginél nagyobb hangsúlyt kap a könyvműben. Az azonosítás, a megnevezés objektivitása nemcsak általánosságban, hanem a szubjektumra, az énre tekintve is központi kérdés, így minden bizonnyal a programszerű távolságtartásnak poétikai eredménye a hagyományos lírai személyesség teljes mellőzése is. A nyelv általi megjelenítés tehát esetünkben a megnevező létrehozás és az azonosító megismerés próbája és modellje egyszerre, illetve ezeken keresztül természetesen a világkép-megjelenítés eszköze.

Mindezek mellett annak hangsúlyozása is fontos, hogy Géczi számára a nyelv folya-matos megújítása szintúgy része az ars poeticának, hiszen költőnk főként ebben látja a poézis új erőkkel való feltöltésének, feltöltődésének igazi esélyét is. Az Ezer veszprémi naplemente esetében ehhez már alig használ fel avantgárd hagyományú elemeket. Legfőbb elve az alkalomszerűség és a heterogenitás. A helyenként hétköznapias hatású köznyelvi-prózanyelvi alapokhoz látszólag spontán módon kever olyan komponenseket, amelyeknek köszönhetően a valóság sokrétegűsége modellálódik a szövegben. Ez persze zavarba hozza az átlagolvasót, hiszen valószínűleg összeférhetetlennek előfeltételezné a líraiságot a vulgaritással, az archaizmusokat a szlenggel, a szépirodalmiságot a szaktudományi jelleggel. És a merész asszociativitást tükröző szóalkotásokat, szóösszetételeket – pl.: világvált, szétforgolódja, középkorodhatsz; légszomjkék, églé, fényhéj, vérhó, kadmiummadár üveg-izmú; versléc, mítoszpor, népdalpolgár, tő(r)mondatok stb. – még nem is említettük. Összességében mégsem tűnik radikálisan merésznek ez a nyelvhasználat, bár ennek határára a költő már-már elérkezik annál a hat opusnál, amelyek – mintegy ciklus a ciklusban – a szóhatárok önkényes átrendezésével teremtenek játékosan komoly lehetőséget a jelentés rendhagyó analízisére („nincszugho vá benenéz nék / nincspók melynél külem szőne / nincs szóam ely etnem próbál tamki” – ld.: 66. o.).

A naplementék olvasója többszörösen meggyőződhet róla, hogy Géczi e könyvével nem az ő kegyeiért indult harcba. Egyéniségével, alkotói céljaival ez teljesen ellentétes lenne. Szerzőnk számára a poézis fogalma nem azonos az esztétizáló tökélykereséssel. Alapvetően leíró-gondolati költészete nem csupán problémafelvetésében, de kifejezésmódjában is korhű, hiszen a megszólaló olyan világban él, olyan világról beszél, amit nehéz szeretni, így aztán műveit is áthatja a dezillúzióban, szkepszisben edződött keménység, kritikusan, olykor iróniával beszél közéletről és irodalomról is, a harmónia megtalálásának lehetőségében talán csak a természet iránti elfogultságának köszönhetően bízik. Egyébként önmagát is legtöbbször már kívülről, távolról szemléli, érzelmeibe alig avatja be olvasóját.

Géczi János lírája egyedi jelensége költészetünknek; „ennyi vagyok mire egésszé / írom magam / nem több” – mondja egyik versében, és ez magába foglalja azt is, hogy a dolgok lényegi momentumához, a szubjektum maghéjának lehántásához közelítő poéta és műve – a szövegben tudatosan elrejtőző s nem is gyakori motivikus reminiszcenciák ellenére – alig hasonlítható máshoz, mint egykori, illetve mindenkori önmagához (s ha mégis, akkor a recenzenst a könyv összhatásában leginkább Tandorira emlékezteti). Biztos vagyok benne, hogy a szintézisteremtés és a kísérletező szellemű megismerés vágya eztán is kihívásokra készteti költőnket, s a mostani eredményt nem tekinti lezártnak sem bölcseleti, sem poétikai szempontból. Azt hiszem, még mindig érvényes a koncepció, melyet a naplementeversek írásának kezdetekor éppen megjelent Magánkönyv egy részlete ekképpen fogalmaz meg: „újra kell kezdeni / ezt a trópustalanított egészet / mintha nem történt volna semmi / mintha minden megtörtént volna”.

                                                                                           (Holnap Kiadó, 1999)

                                                                                                      Juhász Attila

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.