Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Csányi Erzsébet: Fáradhatatlan káosz. Zetna. http://www.zetna.org/

2008.11.30

Géczi János Az egyetlen tőr balladája c. kötetében új verseit teszi közzé a szegedi Tiszatáj Könyvek sorozatban. A versek a félelem, a természet, a tenger és a nyelv koordinátái között jelölik ki a költői szubjektum mozgásterét, s ennyi elegendő is számára, hogy léthelyzetét minduntalan nekifeszülő kíváncsisággal sokféleképp árnyalva artikulálja.
A költő a lét olyan minőségeit keresi, amelyek hang, szín, fény, forma, attitűd tekintetében szövevényesek, szinte kitapinthatatlanok, tünékenyek, titokzatosak. A természet sejtelmes jelenségei átitatódnak az értelmezhetőség és az érzelmi feltöltődés előjeleivel. Egy létszintre emelkedik a fa suhogása, az álom és a regényolvasat mint emlék. Mindez mint szenvedélyes ostrom áll szemben a visszautasító, kitaszító tapasztalati világgal, "az ásványok hunyorgó közönyével", a "pusztulás szűnhetetlen hangjával" (Fladnitzbergi hárs).
E meditatív kommunikációban állandó szereplehetőséget nyújt az olvasó képzeletbeli alakja, aki a "mondatok ösvényét járja" (Néma). A betű, a hasonlat, a mondat, a szöveg, a nyelv azonban mintha a közönyös tárgyi világ pártján lenne, visszahull önmagába: "Nem válaszolnak, csak végtelenül hajtogatják önmagukat a szövegek". (A vesztes) A kérdés persze megválaszolhatatlan, csupán annyi bizonyos, hogy feltenni muszáj, mert létfontosságú: "A szó az, amely szül, vagy a szó a megszületett?" (Duplum) A költői szubjektum számára nyilvánvaló, hogy a vers teremtése közben önmagát is alakítja, gyúrja, létrehozza - a körkörösség a meditáló ember versre való ráutaltságáról árulkodik. A vershez kötődő képzetek ambivalens tartományt hoznak létre: egyrészt testi-tárgyi mivoltukban vannak jelen, amivel el lehet játszani, amit meg lehet ostromolni, másrészt absztrakt energiát és misztériumot sugároznak. Ha a "lebegő papírba" beleeszi "tintatestét az emléktelen szöveg" (Visszavonódom), "nagy betűk hasadnak" mint sebek, akkor a teremtődő én is megerősödik jelenlétében, minek két szélső pólusát a szó és a szónélküliség képezi. "A szöveg bozótosában" a jelentésteremtő ösvény szótól szóig kanyarog, a betűk, írásjelek hordozzák a kéz melegét. A költő mint "bíbor magvakat" táplálja a "kármin szavakat" (A vers sem hoz megnyugvást), óvja őket, mert a teremtés csodáját várja tőlük.
Az egyre inkább lirizálódó hang fokozatosan kibontja a félelem, az elmúlás, a nemlét motívumkörét. Elszaporodnak az idillek, teli lemondó elvágyódással: "Fáradt fények közt matat a tekintetem /s a nézhetetlenre vágyik" (Öreg szem). Ezzel párhuzamosan kezdi átitatni a költői gondolatmenetet a tenger képzetköre, a tengeré, amely a költő könyvét olvassa és "zöld üvegtestébe mosódott valamennyi betűje" (Lamentáció az Adria fölött). A tenger vonzáskörében az elemi kérdések megfogalmazása során alakul ki egy külön mítosz: "Hűvös tűz: tenger / te trónusa a végtelennek". A tenger különleges jelentősége természetes abban a költői világképben, amelyben színek, fények és árnyékok, "vakító terek" (Fény és árnyék) dominálnak, olyannyira, hogy a versek eseményes szála is jórészt a természet e jelenségei köré fonódik. A tájból az van jelen, ami vagy kozmikus tágasságra, vagy pedig miniatűr, leheletfinom arányokra utal: "Tengerből kelt a Hold/Sügérháta narancs volt s olajos/Gerincén két oldalra folyt/el a lágy habos víz..." (Telihold Larnaka fölött) A költői szemlélődés kiindulópontja gyakran a kert, amelynek rekvizítumai a versben szinte együtt élnek a szó, a szöveg, a betű tematizált vonatkozásaival. A növény- és madárvilág, a természeti jelenségek a verssel együtt népesítik be e teremtett teret: "Mint ha hunyorgó szem/előtt maszattá apadnak/nevüket vesztik az apró betűk?/Látom: jövőidő nincs A por/hull a kert fölött átröpül a madár/ s a hintaágyban léhán elhever/ az indigótestű s teljes ég" (Culex pipiens).
A világ apró csodáiból kirakódó Géczi-költészet egyik támpontját képezik a színek finom struktúrái: méregzöld, aranyló, ó-gót kék, krómpiros, szívpiros, lébő kék, fűszerzöld, cinkfehér, vérpadvörös, bíbor, cinóber árnyalatok határozzák meg a dolgokat. A költői szubjektumot azonban nemcsak a bősz, létet erősítő, harsány színek veszik körül, élményt jelentenek a kíméletlen szürkék is. A végső kérdéseket feszegetve félelem és vágy ambivalenciája járja át a nemlét, az elmosódás kategóriáit. Fény és árnyék játéka a lét és nemlét tételeződése. A "vakító térben" a "fény puhán járkál a falon/kiradírozza az árnyékokat", "elrohadsz te is", s ezen a vers sem segít, amelyben néhány napig még tovább lehet élni (Fény és árnyék). A "nem vagyok" érzése, a porhüvely-élmény hatalmasodik el az utolsó verseken, amelyekben a költői én-t "a félelem érte utol és leteperte" (szüntelenül izzadt). Megmaradnak azonban a természet csodái, melyek - ha közömbösen is -, de körülvesznek bennünket, végzik dolgukat egy édenben. "Szüntelenül adja/visszavonja magát a ragyogás" (Az egyetlen) Géczi János kötete meditatív líraisággal pásztáz végig ontológiai szituációk során, hogy kialakíthasson egy önreflexiós vonulatokból álló, színes intarziát. A félelem, a természet, a tenger és a nyelv motívumainak mozaikkockái villannak elő minduntalan e lírai kódolási művelet során, amely e költői habitusban szinte a mindenkori pillanat szükségleteként jelenik meg a pillanat múlásának-folyásának megállítása, eltorlaszolása vágyából.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.