Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Bohár András: Vizuális destrukciók. Új Forrás 2002. 4.

2008.11.26

Új Forrás - Tartalomjegyzék - - 2002. 4.sz.
 

 
BOHÁR ANDRÁS
 
Vizuális destrukciók
Géczi János munkáiról
 

Géczi János legújabb vizuális munkáit szemlélve ismételten megállapíthatjuk, hogy egy folyamat épp-így-létével, a dinamika kivetülő fenoménjeivel van dolgunk. Ami a következő pillanatban már más formatartalmakat hív elő. Ugyanakkor ráismerhetünk arra a sajátos alkotói programra, amit a destrukciós logika meghatározottságai nyomán térképezhetünk fel magunknak. Az előzmények számbavételét követően láthatjuk majd, hogy a primer destrukcióktól az áramlást újraértelmező munkákon át a komplex világvonatkozások kimunkálásáig milyen utakat kínál számunkra a szerző.
     A "műegész alakváltozásainak" perspektíváiból figyelhettük a Képversek Róma (1996) legutóbbi összegzését. Ahol két egymással érintkező, ám mégis eltérő alapjellegzetességre összpontosíthattunk. Elsőként az Elemek (1986) azon törekvéseire, ahol a jelenvalólét verbalizálása és a kivetítő megmutatás, a közvetlen érintkezés együttesen jelezték az organikus koncepció magvát. Majd a Concrete (1991) könyv már a tiszta vizualitás épülését és bomlását jelölte meg viszonyítási pontként, ahol a verbalitás már csak érzéki megjelenőként, mintegy sokszorosan átsturuktúrálódva lépett színre. S ennek egyik lehetséges változataként forgathattuk a Képversek lapjait, ahol a megmutatás és ennek negációja egymásra következően, mintegy a folyamat előrefutásaként jelentkezett. De milyen folyamatról beszélhetünk ennek kapcsán? Elsősorban az adott tér-idő kontinuum lehető legteljesebb befogadásáról, megőrzéséről, továbbításáról, a különböző nézőpontok egymást váltó szerepének poétikai hasznosításáról. Ezt követően pedig azt foghatja be a sajátos értelmezői gyakorlat, hogy amikor már nem lehet mutatni, akkor a gondolatfutamok belső logikája még mindig működhet, s ez papírra is kerülhet egy újfajta poétikai verbum igényességével (Tiltott ábrázolások könyve).
     Jelen válogatás megmutatkozásai is kapcsolódnak az előzőekhez, különösképpen a Concrete vizuális értelemkereséseihez, csak itt már egyre rejtettebbé válnak azok a megértő szándékoltságok, amelyek az előzőekben még mintegy maguk kínálták a megfejtés kulcsait. Mindezért - s majd látjuk, hogy mennyire indokolt ez - a formatartalmak fenomenális jellegzetességeire összpontosítunk, s nem a tematizációt helyezzük előtérbe.
     Fontos látnunk - már első pillantásra is - hogy ezek a kisméretű munkák magától értetődő következetességgel helyezik át a formatartalmak hangsúlyát a szókapcsolat első összetevőjére. Szándékosan használom itt is ezt a lukácsi műszót (Heidelbergi művészetfilozófia), mert a kettő dinamikus egységében foghatjuk csak át az alkotói szándékokat és a lehetséges hozzákapcsolódó befogadói intencionáltságokat.
     Most ez a hangsúlyeltolódás a közvetlen megmutatásról a mű alkotójának létmódjára, a sajátos szimbolika keresésre utalja a szemlélőt. Miképpen jelezheti az ember a világban való létét? Miképpen tudja a maga mögött hagyott dolgokat fölkutatni és azokat mintegy előrehelyezni, az értelemkeresés intenzív szándékát kinyilvánítani? Ezzel a két alapkérdéssel keretet is adhatunk szemlélődésüknek. S mindezt annak a finom destrukciós logikának a nyomon követésével kívánjuk ki/betölteni, ami az egyes variációkhoz, nézőpontokhoz kötődik.
     Elsőként maguknak a vizuális fenomének ( régi képversek) a számítógéppel való módosításaira figyelhetünk. Itt a forma és szöveg egysége a maga teljességében áll előttünk. Apró bemozdítások, lebegtetések azt a feltárási folyamatot jelzik, aminek elsősorban a szándékoltságai érdemelnek figyelmet. Magának az új kontextualizációnak a tiszta közvetlensége jelenik meg, azzal a nem elhanyagolható eltéréssel, hogy ez az új és finom destrukciós használatba vétel esélyt kínálhat a megőrzésre és a továbbításra egyaránt. Itt még semmi sem dől el. A művészi szabadság tulajdonképpen csak az első lépéseit gyakorolja. A továbbmozgások már másképpen reprezentálódnak.
     A vizuális megjelenések folyamatszerűségének demonstrációja jelzi a következő lehetőséget. Ezeknél a munkáknál immáron nem a maga teljességében jelennek meg az egyes régmúltban lenyomatként képződött képversek, hanem a különböző destrukciós szándékok fölerősödése kerül pozícionális helyzetbe. Két ilyet is megfigyelhetünk. Az egyik a formatartalmat újragondoló egyszerű lebontási folyamat. Más képi-nyelvi minőségek keletkeznek, az egyes rétegek felszíni vagy éppen központi szegmenseinek újrahatárolásából. A másik lehetőség, amikor a nyelvi értelem és a folyamat egyenes-vonalúsága avagy megfordíthatósága a tét. Mindkettőre találunk példát, ami egyúttal azt is jelzi, hogy a lineáris idő- és kultúra szemlélet éppúgy jelen van mint a körkörös mozgások analógiájaként értelmezett fölfogások. S ehhez még azt tehetjük hozzá, hogy a különböző kultúrák lenyomataiként értett eredeti munkák egymásmellettisége, egymásra következései azt az alkotói beállítódást jellemzi, ami a mindenkori pluralitás jegyében foganó, a világok és megjelenési módok sokféleségét megmutató szemlélethez kötődik.
     S ez a logika jelentkezik egy újabb alakban akkor is, amikor már csak magának a destrukciós folyamatnak az érzékelése/érzékeltetése jelenti a kihívást. Ha önmagukban állnának ezek az alkotások, akkor két korjellemzőt is reprezentálhatnának. Az egyik a gyorsaság, míg a másik ebből adódó jellegzetes tünet az értelemvesztés (nem teljes értelemnélküliség, mint megjegyzi egy helyen Ricoeur). Mindezt fölfoghatnánk egy sajátos kultúrkritika jegyében is, mintegy figyelemfelhívó aktussorként és az ettől eltérő modalitások megalkotásának esélyét egyengető szándékoltságként is. De természetszerűleg ezek a munkák, nem önmagukban állók, s utalnak mind az eredeti intenciók valóságára, mind a destrukciós folyamtok negatív vonatkozásrendszerének/káoszának lehetséges kihatásaira.
     S hogy mennyire így van, ezt az utolsó etap darabja kiválóan mutatják. Itt ismét egy komplex világértelmezés képi-nyelvi dokumentumai kerülnek elénk. A destrukciós folyamat értelemképződésének tulajdonképpeni utolsó állomásához érkeztünk. Az eredeti képversek, a dinamikus megnyilatkozások, módosulások és az azokra vetülő képi univerzumok ismét egy organikus egész megpillanthatóságát ígérik. De most már nemcsak a tradíció átformálódását mutató attitűdök vannak jelen, hanem épp-így-létünket meghatározó közvetlen mozzanatok is beúsznak a képekbe. A lóverseny szimbolikus képződményeinek kontextualizációjától az evolúció lehetséges degradációján át a vég felől nézhető kezdet értelemösszefüggéséig ívelnek a befogadói/alkotói destrukciók.
     Nem véletlen fordítottam meg az áttekintés végére az alkotói/befogadói szándékoltság egybetartozó fogalompárját. Mivel ezek a vizuális fenomének azt is érzékeltették, hogy lehetőségünk nyílhat belépni az alkotói folyamatba, s kérdések megfogalmazásával továbbgondolni ezt a soha be nem végezhető programot.

 

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.