Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Alexa Károly: Író, irodalom, élet és mű. Új Könyvpiac, 2002. 08. 15.

2008.12.16
Író, irodalom, élet és mű

 

 

 


2002.08.15

A cikk nyomtatása...Küldje el e-mailen...

 

Alexa Károly: Író, irodalom, élet és mű. Új Könyvpiac, 2002. 08. 15.

Az irodalomról való beszédnek a legújabb időkben két markánsan elkülönülő formája írható le, legalábbis a szakmai nyilvánosság területein, s ez a kétféle beszédmód mindinkább szembe feszül egymással, hovatovább nemcsak szakmai elméleti, hanem ideológiai, sőt politikai elkötelezettséget is feltételezve, sugalmazva. Az egyik az, amelyik a legtöbb ponton érintkezik mindazzal, amit a „posztmodern” címke alatt szokás számon tartani, s amely mindenek fölöttinek tartja az irodalmi alkotás „nyelvbe vetettségének” tényét. A másik a műalkotás esztétikai megítélésekor továbbra sem hajlandó figyelmen kívül hagyni az „imitáció” antik tételét – számos, árnyalatokban eltérő meghatározásához kötődve eme klasszikus alapelvnek. Hogy mi is az irodalom - önmagába zárt nyelvi-retorikai „entitás”, vagy „üzenet”, teoretikus elemzések anyaga vagy szociális, morális, históriai, ontológiai felismerések foglalata – nos, annak eldöntése (ha egyáltalán…) nyilván nem a könyvismertetés műfajában történik meg, még akkor sem, ha ez a három könyv, ez a három szívderítően eszme- és anyag-gazdag, egészségesen nyitott munka nagyon határozottan egyfelé voksol. Mindhárom arról beszél, hogy az irodalmi mű nemcsak nyelvi adottság és megvalósulás, hanem információ is, patetikusabban szólva: tanúságtétel a filozófia, a mindennapi élet, a természet és a művelődés bizonyos tényeiről. S az irodalom mégsem csupán eszköz, hiszen amellett, hogy bizonyos ismereteket közöl, egyik szerző eszmefuttatása sem tagadja, hogy megvan a maga önéletet garantáló esztétikai szerkezete is.

Géczi János Természet-kép című kötete egyértelműen bizonyítja az „átjárhatóságot” a különböző s oly nagy iskolamesteri szigorral elkülönített „szférák” között. Egy olyan költő közli itt művelődéstörténeti, ám minden tekintetben az irodalomhoz kötődő értekezéseit, aki a költői formanyelv szinte rögeszmés megújítói közé tartozik, ám aki nemcsak a nyelv – akár vizuális! – teherbíró képességét vizsgálja versről-versre és regényről-regényre, hanem nagyon feltűnően azt is, hogy az irodalom miként tudja magába szívni a hagyományt és a kultúrát általában. Legújabb, öt kötetesre tervezett regény-vállalkozása a „Cholnokyak” jegyében, vagy a veszprémi múzeumban megépített román-modorú szó-temploma pl. erre példa. Géczi János versesszéinek, próza és líra határait át-meg áthágó fragmentumainak feltűnő vonása volt pályakezdése óta a természettudományos ismeretek és szemlélet jelenléte, ami az egész magyar irodalomban egyedülállónak mondható. Korántsem meglepő új könyvét olvasva az, hogy olyan művelődéstörténeti tárgyakat dolgoz ki, amelyekben az irodalom a természet „esztétikumával” érintkezik. Kedvenc tája és témája a kert, kedvenc virága a szentség, a létteljesség és a művészet alapvető szimbóluma a rózsa. Nem fellengzős poétai ábrándok ezek az írások, hanem szabatos szakművek, jegyzetekkel, illusztrációkkal, ahogy illik. A tudós mellett a költő is jelen van – elsősorban a témaválasztásban: biológus szakférfiúnak aligha jutna eszébe egyszerre fordulni Vörösmarty Mihályhoz és Sziveri Jánoshoz.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.