Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Macskák, szeráf. Élet és Irodalom, 2012. 6.15. 15-16.

2012.06.20

Macskák, szeráf

 

Reggelenként a dolgok mélyével, esténként pedig a dolgok magasával foglalkozom. A napom többé része egy sereg macska és egyetlen szeráf zárójelének közében telik el.

Reggelenként masszív üledékben haladok előre, lábammal a hajnali csillogás járdára kéregben fagyott, vastag jegét töröm, tiprom az éjszaka fényre került maradékát, szemétbe, lehullt falevelekbe lépek, cipőtalpnyomokat hagyok magam mögött, szagok és illatok között hajlongok, majd pontos időben érkezem az automatához, hogy feladatomat bevégezzem s megváltsam a helyet. Azért ébredek korán, hogy elzarándokoljak a bérelt autóm parkolóhelyére, ahol, megelőzni a büntetést, pénzdarabokat dobálok a téglányszerű automatába, s ennek révén, míg a délelőtt közepén el nem indulok a gépkocsival, a helyén maradhat, pontosan ott, azon a fehér festékkel körbekerített földterületen, ahová előzőleg elhelyezem. S mindeközben akad időm elég megbámulni a kopár utcát, s kifürkészni, miként állnak össze lakóházakká a függönyrezdülésekből, ajtónyikorgásokból, csatornában zúduló víz hangjából, újságlapozás neszéből az épületek. A Derech Yafo, a Jaffa utca hosszú kilométeren át két-három emeletes, némelykor magasabb háztömbökből szerveződik össze, s mindegyik épület aljában modern berendezésű üzlet működik. A földszinti helyiségek mindegyike trendi, naprakész és korszerű, az emeleteken felfelé haladva azonban visszacsúszik a tekintet a régebbi időkbe, s akad építmény, amelynek a teteje belenyúlik a mennyei világba. Az út mértani közepén két párhuzamos, fényes vonal fut, azon érkezett a reggel szerelvénye, s majd azon halad el a nappalé és az éjszakáé is.

Induláskor vállamra nehezedik összerendezetlen éjszakám: a légkondicionáló zaja ellen hiába is védekezem viaszból gyúrt füldugóval, a zúgás és zakatolás foglyául ejt. A tiszta égen feltűnik néhány szétfoszló, tenger irányából érkezett felhő, a csendet átszúrja a nyikorgó ajtópánt fémzaja, a kapualjból az utca szélcsendjébe kilép, s magával sodor egy sovány fuvallat. Az utca két szélén, a termetes edényekben nevelt fákon sötétebbre színeződtek a levelek. A város villamosain, amelyek sínpályájukon azon az utcán közlekednek, amelyen a szállásom található, amikor én kelek s megyek le reggeli feladatom ellátására, a vezetőt kivéve ilyenkor senki nem utazik. Kerekein egyre-másra gördülnek el keletről nyugatra, illetve nyugatról keletre a hipermodern járművek, csodálatomat kiváltva csendesek, s még inkább ámulatra ad okot az ürességük. Senki nem áll, senki nem ül bennük. Az ezüstszürke, hernyószerű járatok kifogásolhatatlan ritmusban, meghatározott rendben, szabályos időnkét követik egymást, élükön álmos arcú, párnás ülésbe süppedt vezetőjükkel, a légüres utazókabinok azonban nélkülözik a kalauzt és az utasokat. A város, amely magába foglalja ezeket a suhanó járműveket, akkor, amikor ébredek s lemegyek az utcára, kihalt. Fél nyolckor kezd csak benépesedni.

Közönyösen nézem a dolgok menetét, azt, hogy már az első itt töltött napomon összefutok egy cigarettázó, kaftános zsidóval, aki látva tettén elképedt arcomat, menten elhajítja az utcán, a lefolyó vas-szilájú torkába pöcköli az egyetlen slukkra még alkalmasnak maradt cigarettavéget, de hogy nem fogadja azt magába a rács alatt tátongó, bűzös üreg, s fennakad, utána hajol és fölemeli a fürge mozgású, első szempillantásra extravagánsan öltözködő, a második szempillantás alapján azonban avítt rongyokba beburkolt vénasszony, s abba máris beleszippant, és a füstöt menten le is szívja a tüdejére, majd, miután komótosan karikát fú ki a tökéletesen kerekre formázott száján, a járdaszélen elhelyezett pad háttámláján elnyomja a cigarettavéget s kecses mozdulattal belepottyantja a lefolyóba.

Azt, ahogyan az olajbarna tekintetét elrejteni igyekvő zsidó ifjú szemérmetlenül babrálja imasála alálógó rojtját, amikor átvág előtte az utcán, egyik saroknál a mellékutcából elősorolva, s majd a szemközti közben gyorsan eltűnve a fiatal anya, aki mellett nagyságában csökkenő sípokként sorjázik féltucatnyi lánygyermeke. És azt, hogy a karórájára pillantva felnyitja a jobb kezében tartott könyvecskét, odafordul a falhoz és buzgó imádságba fog.

Azt, hogy az imádkozó fiatal férfi mögött, a lengyel gettókra jellemző szennyben és zsúfoltságban kergetőzni kezd az úttesten két kisfiú, s azt, amiként sóvárogva bámulják a járdaszélről őket a tőlük valamivel ifjabb, zsinagóga látogatására bokájukat is eltakaró ruhába beöltöztetett, illegő-billegő leánykák. S hogy bennük megérzem az önfeledt, társas boldogság tiszta párlatát.

Aztán azt, ahogyan elvonja a figyelmemet az a madár, amely a Beit David és az askenázi Rabbi Kook lakóházának udvarán a verébforma levélkéket nevelő ecetfáról röppen fel. Mint villanyvezeték kifeszített dróthuzalán az egymás mellé szorosan ülő madarak, úgy gubbasztanak a hosszú farkú levélkék az ecetfa nyurga levélnyelein, s a csuri-alakú, rajnyi levelek közül hussan ki az a veréb vagy verébhez és falevélhez egyként hasonlító veréb-szerű madár, amely, ha valóban veréb, akkor valószínűleg Jeruzsálem egyetlenegy verebe. Látom, ahogyan csapkolódó szárnyaival imbolyogva száll, mígnem egy láthatatlan kéz megragadja, és a levegőben egy helyen marad. Azt bámulom. Hosszú percig látható, valóságosan lebeg a zárt udvar felett az észrevehetetlen tenyérrel fenntartott, valami láthatatlan hatalmasság érintésétől megdermedt madár.

Azt, ahogyan a hajnalról együtt maradt, folt hátán folt macskák oldalukra dőlten napoznak az ébredező zsákutcában, abban, ahonnan sípszerű lányaival lépett elő az anya, s a néma jószágok azon az utcakövezeten hengergőznek, amelyen autókerekek nyomtattak széles, bordás, párhuzamosan haladó, visszakanyarodás után is görbe sávokat, és az elhagyott kávéház porülte kirakatában elheverő könyvek borítóin Ézsaiás, Jézus, Marx, Tolsztoj és Herzl neve tisztán kisilabizálható; mert e közöny, amely Izraelben a mindennapok felszínén tart, s nem enged az érzelmeim mélyére süllyedni, alkalmas arra, hogy megtapasztaljam azokat az eseményeket, amelyek józan eszem által bekövetkezhetetlennek tartok. Megfigyelhetem, mint válok magam is izraelitává, hiszen észlelem, a nemtörődömséggel elegy apátia – ellentétben a csak saját életük jegyeire figyelőkkel szemben – alkalmas a nemzedékek tapasztalataival bíró zsidók számára arra, hogy olyasmit is kifigyeljenek s annak nyomán észlelésüket rögzítsék, amelynek bekövetkezésének jóformán semmi valószínűsége nincs. Arthur Koestler valami olyasmit mond, igaz, a kvantumfizikára odafigyelő neopozitivista bölcselet mutáló hangján, hogy ha a golflabda, anélkül, hogy megütötték volna, gurulni kezd, az ilyesfajta esemény statisztikailag rendkívül alacsony számú alkalommal következik be – de esély van a bekövetkezésére.

Végig a sárgás, napfénnyel telt őszi színek lexikonjaként egzisztáló Jaffa utcán, annak is a legmélyén, és a legtetején, a harmadik emelet eget ostromló magasságában, reggelenként és esténként egyre-másra ilyesforma, rendkívül mérsékelt valószínűségű esetek tanúja vagyok. Azt hiszem, ha pontosan és hiánytalanul szemtanúzok, akkor, ha nem is ismerem meg a világmindenség rendjét, de azt az univerzumot, amely itt teljesedik ki, talán igen. Közönyöm egyszerre mentális és kulturális hasznot hajt, a normálist megragadó tudáshoz juttat.

A reggeli séta lényegét a macskák életének tanulmányozása ígéri. E macskák Jeruzsálemben kizárólag a Jaffa utcából az orosz zsinagóga és a kórház irányába futó, de félúton megtorpanó zsákutca végében tartózkodnak, nagyjából a napfényben, részben pedig a koszlott házak elhagyott alagsorában, melléképületek raktáraiban, szeméttárolókká változott, szagló lépcsőházakban, máshol egyetlen alkalommal sem találkozom velük, amint kóbor kutyákkal, önfeledten csiripelő verébrajjal és turbékoló vagy szabadon szárnyaló galambokkal sem. Ebben az autókerekekkel éjszakánként felradírozott, macskakolóniának otthont nyújtó zugban, a tér sovány fával megjelölt közepén, a fa lombja alá helyezve kerek márványasztal áll, mellette csinosan hajtott, vaslábú támlás szék, amelyre sosem látom, hogy bárki is letelepedne. Az asztalkán azonban akad olyan reggel, hogy kávéscsészényi, keserű ital párállik, a kávéscsésze mellett zacskós cukor, gyűszűnyi tejszín, csinos kiskanál, máskor mákkal beszórt péksüteményt fedezek fel, illetve papírfehér szalvétából kivillanó, sárga humusszal és piros paradicsommal gazdagon rakott szendvicset. Az embertől üres, magányos reggelizőasztal a macskabirodalom centruma. S ebben a helyzetben nem a macskai lakótömb, nem a reggelire gondosan megterített asztal, az elkeveredő kávéillat és a macskahúgy együttesének odora, de kizárólag az a véletlen, az az előre kiszámíthatatlan, hogy ezt az októberi idillt éppen én, az autóparkolóból a szállása irányába ténfergő figura találom fel s látom meg. Amint a reggeliző, a városlakók, úgy a macskák érdeklődésére sem hinném, hogy számíthatok.

Ezen az utcán, hol alant, hol pedig fönt, gondolom el végül, annyi köteg apró és lényeges tapasztalat után, azonban egyedül arra az őszi nagyvadra vagyok kíváncsi, leginkább az ragadja meg a figyelmemet, aki feltételezésem szerint az ég felé növekvő félkész épületben éjszakázik, de helyette rendszerint a földön hempergő macskákkal, ritkábban a ténfergő, magukat mindenhol idegennek érző utazókkal vagy elesett lelkű helyi lakosokkal találkozom. hiába, hogy lézengenek az utcán, senkinek nincs elkapható tekintete, s mindvégig azt hiszem, ha nem is én lettem e város egyetlen létezője, de én vagyok ebben a városban, vagy legalábbis ebben a negyedben a legkorábban ébredő.

Az estefelé ideje lesz a szeráfé.

A szeráfot a nappal kiéhező képzeletem növeszti szeráf-fajta lénnyé. Olyanná, amelynek hat szárnya van, kettővel a lábukat fedik be, kettővel az arcukat, s kettővel lebegnek. A szeráffal, amelyre a hotel tetőteraszáról, a korláttal megrajzolt perem mellől kémlelek, nem jön össze a randevúm, nem ad pillanatnyi együttlétre sem lehetőséget. Csak a nyomait hagyja rám: a szemközti, nappal épülő, éjjel elhagyatott ház tetején időnként gyertyafényt, a fal ablakkeretre váró réséből alárázott asztalkendőt, és monóban lejátszott rádiószót. Némely estén, amikor a tetőterasz vödrökkel, festékes ibrikekkel körberakott, széltől védett alkóvjába kerül a vacsorahely, gyakorta át-átkukkantok a szemközti építményre, de sem alakot, sem élőlényalak vetette árnyat nem fedezek fel, holott annak, hogy ott tartózkodik valaki, jelei vannak. Kétségem azonban nincs, hogy egy szeráf rejtőzik ott, ugyanis, ha már bekövetkezett egy valószerűtlen esemény, nagy valószínűséggel újabbak is bekövetkeznek.

Az egyik este úgy alszom el, hogy eltervezem, másnap reggel, ha majd ismét szemügyre veszem a láthatatlan kéz által egy helyben tartott veréb-szerű madarat, s betelepedem a zsákutcában megterített asztal mellett álló székbe, körbevéve a tarka, szunnyadozó macskákkal, valószínűtlenné teszem, hogy ne találkozzak az építkezésen rejtőző, az önmagába bármit befogadni képes majd felgyújtó, elégető s végül elhamvasztó szeráffal.

 

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.