Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Kikár Cion; Kegyesek. Magyar Műhely 163. 25-32.

2013.05.21

Kikár Cion

 

A szálláshely mindkét épülete egymáshoz közel, a Jaffa utcában található, de ha kilépek erre az újvárosi, bár csak gyalogos- és villamosközlekedésre használt, s ekként is jókora forgalmat lebonyolító útra, szemben a Sion tér terül el. A Kikár Ciont többnyire próféták és utcazenészek használják, ha nap közben netán nincsenek is ott, az este eljöttével szekérrel, autóval, hordozható dobogóval, standdal megerősített helyet keresnek maguknak, s a hangzavarban buzgólkodnak. Az egyszerre zsidós és arabos ricsaj alaptónusát a fából ácsolt emelvényen zenélő térítő rockegyüttes szolgáltatja, előttük tele a tér egy-két percre megálló vagy hosszabban figyelő emberekkel, némelyek ritmusra tapsolnak vagy éppen táncolnak. Nők táncát egyszer sem láttam, férfiakét, esetleg férfiakkal táncoló gyerekekét minden este. Magányos urak és csoportosan érkezők, hirtelen összeverődő társaságok és családtagok állnak be a körbe, kalapos és kucsmás vagy egyszerű fejfedős zsidók, katonák és világias öltözékű fiatalok mozognak együtt dobogva, táncot lejtve, ujjongva, hogy aztán hamarjában elhagyják a kört, feledve ritmikus, imádságszerű tevékenységüket, fölemeljék a táncolók háta mögé felhalmozott pakkok közül a sajátjukat, és szapora léptekkel eliramodjanak dolgukat folytatni. A tér a nevét egy moziról kapta, a mozi rég nem működik, helyette, amint a térre betorkolló utcasarkok mindegyikén, mindenféle pénzváltók serénykednek, fülkében, zsírfoltos vagy tükrösre törölt ablak mögött, pulttal eltorlaszolt lépcsőházba vezető, félhomályos folyosó végén s fényesen kialakított portállal rendelkező, de szűk helységekben, mintha ezekben folytatódna tovább a tüntetésre várakozó ifjú cionisták gyülekezése. A Kikár Cion, ha a negyed szíve, akkor a belőle induló Ben Jehuda a környék fő ütőere, az éjszakai élet legfőbb helyszíne, ahol kóser éttermek és étteremláncok zsidó étkezési szabályokat nem követő üzlethelyei keverednek ékszer-, illetve bizsuboltokkal, turistáknak érdekes szuvenírokat kínáló üzletecskékkel, s a nagy élethez szokott utca hamarosan jobbra és balra vezető szűk mellékutcákra bomlik, amelyeket a vendéglőket, cukrászdákat, gyorskiszolgálókat és ételféleségeket kínáló utcai árusokat megrohamozók hada áraszt el. A két utcánál, egypár sikátornál többet nem tartalmazó, valójában néhány háztömbnél nem terjedelmesebb, az ortodox zsidók vélekedése szerint szemérmetlenségekre helyszínt teremtő térséget a pénzügyekre alkalmat adó üvegtorony, egy olasz zsinagóga, egy sajtószékház és egy ősi víztároló fogja közre, de éjjelre ezek mindegyike elfeledkezik funkciójáról, kiöklendezi az utcákra a fény elől odazsúfolódó látogatóit és alkalmazottait, lélegezzenek nagyot s feledkezzenek el gondjaikról. A törpe városnegyed létrehozóinak arra is kiterjedt a figyelme, hogy fákat telepítsenek az utcára, amelyek sötét lombjára, ha nappal nem is, de éjjel nagy a szükség. A lombok az utcán mámorosan ténfergőket biztonságosan eltakarják az ortodoxok égből lekukucskáló istenének szigorú tekintete elől.

A hotel tetején kialakított teraszról, amelyet vacsorahelynek használok, ez-az még látható Jeruzsálem világvárosából. A Rothschild Kórház a há-Ráv Kuk utca sarkán, az Orosz telep zöld kupolás Szentháromság székesegyházának csúcsa, a rendőrkapitányság épülettömbje, az Óváros Új kapuja irányába futó villamossínek mentén a járdasziget, a Városháza pereme s a Jaffa utca túloldalán a közeli és távoli magas házak szeletei. De alant, az aszfalton, a negyedből nem látni messze, nem bír a tekintet a város távolabbi pontjaira ráfutni. Azzá légy, akivé teszlek, állítja a hely, ha csak a sötét napszakaszban is. Az éjjelre ébren maradók a tevékenységük kifejtésére hasznosítják ezt az önálló életet folytató, sötétedéskor szigetként magára hagyott térséget. A tetőteraszról, amelyen a testem magához veszi táplálékát, megszűnik a szem nélkülözése is, lenn azonban, az épülettömb alján, a járdát és úttestet koptatónak koplal a szélesvásznú látványra éhező szeme.

Van egy időszak itt, este kilenc körül, amikor nincs az utcán senki járókelő, aki ne táplálkozna. Leginkább sétálás közben. De vannak, akik a vékonyka törzsű fák köré négyszögletesen felállított padokra telepednek, vagy a büfék előtt álldogálnak, s ha bevégezték tevékenységüket, a maszatos papírszalvétát, illetve a kiürült műanyagpalackot, kávés poharat, egyszer használatos tálcát, a tasakot, amelyből kifalták ételüket, kiitták italukat, elcsipegették olajos magvaikat, rögvest a szemetesbe pottyantják. Askenázik és szefárdok, jemeniek és közép-ázsiai oroszok, örmények, arab görögkeleti keresztények falatoznak a sok nációból érkezett turistákkal együtt az egyszerre kóser és hálál – egymáshoz rendkívül hasonlatos − étkezési normák előírásai alapján frissen elkészült eleségből. A legtöbb árusítóhelyen táblával jelzik azt, hogy kóser ételt kínálnak, ezeket aztán szombatonként nem nyitják ki, de onnan is felismerhetni a szigorú vallási előírások betartóit, hogy a kóser konyhát tartóakban üzletzárás előtt megjelenik egy kopott koldus, valaki elhanyagolt ruházatú nincstelen, aki az üzlet házi szegénye, s helyben elfogyasztja alamizsnáját, az ételmaradékból annyit eszik, amennyit bír. Azt nem tudom, hogy a kóser módot betartó McDonald’s gyorséttermeknek akadnak-e saját szegényei, de mivel annyi fő- és mellék- és alszabály rendezi el errefelé a szociális viszonyokat, feltételezem, hogy léteznek, amint azt is, hogy a nem kóser McDonald’s éttermeket a koldusbotra jutottak elkerülik. Akadnak persze nem kóser étket készítő gyorsbüfék is, ezek szombatonként is dolgoznak a vallási szokásokat meg nem tartók igényének kielégítésére, s mondják, bár ezt megtehetik, de nem kapnak érvényes működési engedélyt. Egyedül ilyen helyeken vásárolható tejes étel, tejtermékkel készült sütemény, tejszínes ital és tej a frissítő kávéhoz. Az éttermeket azonban mintha csak az arab területekről származó zsidók működtetnék, az utcai választék kizárólagosan közel-keleti, illetve észak-afrikai. A csicseriborsóból készített humusz és a golyóbisokká formázva kisütött falafel, a tésztatasakba, pitába töltött avagy kenyérlepénybe, laffába csavart, salátákkal, öntetekkel elegyített, saslikként, kebabként s egyéb módokon elkészített szárnyas- és birkahúsok, a nyers zöldség- és gyümölcssaláták, csíráztatott magvak, pörkölt, zúzott vagy egészben hagyott magvakat tartalmazó szószok, zöldségkeverékek, a rizses, gombás-rizses, rizses zöldséges avagy húsokat is tartalmazó töltött növények, amilyen a krumpli, a tök, a szőlőlevél, a paradicsom, a paprika, a káposzta és az édesszájúak igényelte édességek egytől-egyig arabos, vagy legalábbis mediterrán eredetű és egyszerű ételek. A húsok jellegtelenségét ízessé és egyéni módúvá változtatja a tetszés szerinti zöldségösszeállítás, s a változatos alapanyagot harmonikussá olvasztja a hatalmas választékból igényelt egy-két markáns ízű szósz alkalmazása. A kiadagolt ételek szemet gyönyörködtetőek, akárha rituális művészet tárgyai lennének, s talán ezért is, hogy elfogyasztói, a szépség elhasználói akként fognak az étel fogyasztásához, mintha isteni parancsolatot teljesítenének.

És az utca embere, ha már kibontogatta az ételcsomagot, még az éjszaka teljes beállta előtt csillapítja éhét. Kivárja a hosszú sort, s mire a pulthoz érkezik, már döntött arról, hogy az állandó választékból melyikre van igénye, gyorsan levágják számára a megfelelő húsdarabokat, szeme előtt összeállítják, kiadagolják és feltekerik vagy megtöltik a látható helyekre állított tartályokból kimert zöldségeket, megszórják hagymával, ízletes levelekkel, folyadékot át nem eresztő csomagolóanyagba helyezik, s közvetlenül kézbe adják, majd a pultra teszik az italt, a visszajáró pénzt, és sietve fordulnak a következő várakozóhoz. Az utca embere a vásárlás helyétől néhány lépésnyire távolodva, alkalmas teret és testtartást választva megkezdi az étel kicsomagolását, elfogyasztását, és közben szemlét tart az utca forgataga felett, elkerülhetetlenül megnézi az utcára kitelepedett éttermek asztalainál étlapból rendelő vendégek fogyasztását, láthatja, hogy az ott ülők mezével kezdik el és kis pohár bort is – fehéret, vöröset – kortyolhatnak, s már nem törődik se hagyománnyal, se nemes utasításokkal, fal, zabál és tele szájjal habzsol. A művészetbarát turista azonban lassan végigsétálja étkezés közben az utcát, jobb híján ékszerboltok kirakata előtt téblábol, miniatűr, ámde nemesfémből készített liturgikus tárgyakat, a Tórával kapcsolatban álló szent dolgok és szertartási eszközök másolatait, ékszereket, csecsebecséket, emléktárgyakat élvez, nem zavartatva magát attól, hogy a kissé átalakított formák és apró méretek lehetetlenné teszik a tárgyak funkciónak megfelelő használatát.

Vacsora után fel-alá lehet sétálni az utcán: itt az éttermeken kívül egyéb nyilvános hely nem akad, a másfajta éjszakai élet placcai máshol keresendők. Itt az oroszul lágyan beszélő, csíkos artistatrikót testére húzott mutatványos dobálja az égő fáklyákat, egyszer hármat, másszor ötöt, aztán meg lángot fúj a szájából, olykor lángot is iszik, kukoricacsuhé-szőke haja lebeg, muzsik-kerek szemmel vidáman kacsint a sapkájába aprópénzt dobálgató apróságokra, majd meg pihenésként tangóharmonikázik és ha azt is megunja, bekapcsolja hordozható magnetofonját, kihangosítja a cirkuszi indulót, s kezdi elölről produkcióját; arrább meg egy jazzband-szerű együttes hangicsál, kaftánosak a fiúk és önfeledten üvöltik a maguk zsoltárát; a lengyel zsidó könyvárus ütött-kopott autójának motorháztetőjére kirakott, saját kiadású könyveit ajánlgatja; a ragyogó tekintetű, dupla tolókocsival száguldó, fürtös pájeszos papa mutogatja gyermekeit a parókabolt elárusítójának és a gyerekekre próbálgatja a műhajakat; a Maimunidész megzenésített szövegét kísérő rockzenére táncoló katonát és két barátját önfeledten nézik a hadfi-módra akkurátusan öltöző öregurak; tizenhatos fiúk dobolnak felváltva ócska hangszereiken; kölyök zsidók rapelnek fejükön kipával, homlokuk és nyakuk között csapkodó hosszú hajjal; a fagylaltos előtt sor kígyózik, abban éppúgy toporog a rabbi, a koldus és a szép fiatalok, s a fagylaltospult felett világítógázzal töltött luftballonok lebegnek; végül a némán kiszolgáló fejfedőárus, kezében a kalapok és sapkák között turkáló urakat követve a horgolt, mindenféle élénk színű és mintás, hol a beduin cseréptányérok mintázatával, hol a habán kerámiákat idéző kipákkal, hol pedig a félbevágott görög- és sárgadinnyéket utánzóakkal, s azokat fel-felemelve, kézzel ajánlgatva a vásárlók tekintetének a horgolás, a kötés, a szövés minőségét, a színgazdagságot, a formai precizitást és stabilitást, a kellemes tapintást. Karneváli a hangulat.

Annak ellenére, hogy alkoholt senki nem fogyaszt. Azt az egyet pedig, akit sörösdobozzal a kezében látok, leány az, soványka és díszes öltözékű, mint egy orchidea, mérgesen elkergeti maguk elől az egyik zenélő társaság. Ütősökből szerveződött a banda, ülnek a tetőtől talpig sötétbe öltözött fiúk egymás mellett a padon, az esti hőség ellenére hevesen játszanak, zsibbadtra verik kezüket, s előttük illegeti magát a söröskonzervet tartó lány, olykor belekortyol italába, túlméretezettek a mozdulatai, szertelen a kedve, heves a szemöldöke és az ajka, s épp ez, ami a zenélőket körbefogó csoportot izgatottá teszi. S hogy egyre többen válnak ki a hallgatóság köréből, a dobos elhagyja a bőrverést, feláll, s határozott hangon elzavarja maguk elől a lányt. Rá is gyújt, s oldalra húzódik. Akkor lép hozzá egy selyemzakós, apró zsidó, leveti felsőkabátját, s ingujjban ül a dob elé.

Az első igénytelen, irdatlan hosszúra nyúló dobpergés nélkülöz minden zeneiséget s mindazt, ami arra utal, hogy valaki, akiben rend van, tartozik hozzá. A hamarosan megsűrűsödő hangban nyilvánvalóbbá formálódik, hogy az alaktalan világ képes alakot ölteni, és efelől nincs is kétségem: az embergyűrű, amelyben sokadmagammal állok, amelynek alkotásához magam is hozzájárulok, a maga monokróm és szürke sötétjével határozottan megformázza ugyanazt a káoszt, amely a Kikár Cionban akkor alakult ki, hogy a világ az alkonyi sötét, a kora este után, a meg nem szűnő csámcsogás, ételrágás és zabálás hangjai közepette, elveszti a kontúrját. A kis zsidó dobszólójában zarándok járkál, az utca torkolatánál jelenik meg, vonul végig, közeledik hozzánk, egy messzi világ üzenetével. És, ahogyan a értelmes beszédűvé váló dobszólóban halkan kivehetővé válik egy másik, apróbb dob hangjának pergése is, a zarándok előtt a főutca elején megrúgott, magas fényűre csiszolódott felületű kavics indul el felénk, a kődarab a zarándok léptei alól, a bőrből készült saru nyomán pördül ki s gurul előre az utcán, közeledik hozzánk, közepén a vízelvezető vályúnak, szétzúzva gördülése mentén minden gizgazt, rögöt, szemétkupacot és velük együtt minden gizgaz és rög és szemétdarab nevét is. A kavics, amely, hogy bejárja a nehézkedés révén neki jutó, számára kijelölt utat, hallható, nemhogy megkopik a portól, az utca lefolyóinak nedveitől, a párolgó anyag maszatjától, az ide-oda koppanástól, koccanástól, gördüléstől és vetődéstől, de minden eddiginél nagyobb ragyogásra tesz szert. S ebben a ragyogásban fényt kap a mögötte járó zarándok. A kavicsnyi fényességes fény, ez a rombolás és kíméletlenség és mozgás révén keletkező tündöklés a tekintet által az immár átjárhatatlan, városi éjszakában mégsem észlelhető, csakis a fény hangja, a dobhangból kihallgatható hang. A zarándok sem látható, holott nyilvánvaló, hogy megérkezett. Így lesz az estének vége. A fiatalember abbahagyja a zenélést, a földre helyezi a dobverőket. Felragadja az összehajtott s az utca kövezetére letett zakóját, magára ölti, egy-két mozdulattal elsimogatja a ráncokat s máris belevegyül a tömegbe. Megérkezett az éjszaka.

 

 

 


Kegyesek

 

Napról napra kizárólag olyanokkal találkozom, akik nem akként határozzák meg jeruzsálemiságukat, hogy jeruzsálemiek, hanem hogy lengyelek, palesztinok, magyarok, amerikaiak, etiópiaiak vagy más náció gyermekei. Ekként zsidók. Mindegyikükről látom, mert napbarna bőrükre tapad az a sárga szín, amely a falak színe is. Vagy abból, hogy tudom, ebben a városban élnek, némelyikük családja sok száz éve, bár nem szólnak arról, hogy idevalósiak lennének, mintha vagy nem lenne számukra fontos, vagy éppen nagyon is fontos és természetes az itteniségük. Arról sem tudok, hogy boldogok-e ebben a városban, vagy boldogtalanok, vagy, aminek a legnagyobb a valószínűsége, milyen részben boldogok és mennyiben maradnak boldogtalanoknak. A városlakónak nem kell gondtalannak mutatkoznia, elég, ha a homloka, a kék, zöld, barna, sárga, fekete szemének a tekintete felhőtelen. S ha a szeme karimája félig megrajzolja legalább a görögök ábécéjének betűi közül a legelsőt vagy a legutolsót. A város polgárait, már akik nem orosz, lengyel, amerikai vagy egyéb nemzet gyermekeiként határozzák meg magukat, s van szerencsém összetalálkozni velük, nem szemtől szemben ismerem meg, hanem reggelente alul-, esténként pedig felülnézetből. Szemtől-szemben napközben, munkakezdés előtt, majd után van módom. De találkoztam olyan jeruzsálemiekkel is, akik bár zsidók, de nem vallják magukat izraelieknek.

A hászidok, a kegyesek lakta negyedbe, a Meá Seárimba a lengyel ultraortodoxok miatt vágyakozom, mivel egyszer láttam Varsó zsidó lakosait bemutató, valamikor az első világháborúban készült felvételeket. Mivel a képek nézegetése után beavatódom életükbe, a nyomukba akarok szegődni, azaz hiszem, hogy követhetem itt is őket. Érdekel, a lengyel szegénység idővel mivé is változott.

S egy koraeste, mert közel található az ortodox városrész a Jaffa utcához, ahol lakom, gyalog sétálok át hozzájuk. A Jaffa utcában amúgy gyakorta találkozom az ortodoxokkal és ultraortodoxokkal, utóbbiakat nem csupán ruhaviseletükről ismerem már fel, hanem abból is, ahogyan nyílegyenesen törve előre és haránt irányokban járják az utcát, mindig a legrövidebb utat választva, és soha, senki elől ki nem térnek. Úgy érzékelik a teret, hogy senkivel se találkozzanak szemközt, ne kelljen felesleges mozdulatot végezniük s oldalra lépniük, s úgy választják meg öles lépteiket, hogy előttük se haladjon senki, s útjaik se keresztezzék egymást. Ha pedig a magamfajta idegen, aki képes egyetlen pillanat alatt irányt váltani, összefut velük, láthatatlannak tekintenek, s elsodornak vagy oldalra penderítenek. Amúgy többnyire nagycsoportosan közlekednek, esténként főként családostól, s mert a menóra minden gyertyájára jut egy fiú- és egy lánygyermekük, ez a családméret is szabaddá teszi előttük az utat. Az ultraortodox hászid családok nem falkában járnak, nem is libasorban, hanem a két nemre szétosztva, elöl a férfiak, s utánuk külön a nők, s ezek is, azok is vállat vállhoz vetve, szorosan egymáshoz tapadva, a világgal szemben, amelyet éppen legyalogolnak, frontvonalat képezve. A családfő legfeljebb a legkisebb gyermeke kezét fogja, a családanya és leányai azonban egymás kezét összefogottan, láncban mennek. Az ultraortodox hászidokat évszázadok óta változatlan viseletük miatt is fölismerem, suhogó, fekete selyemkaftánjukban antracitként villognak, s mert soványak és szénszínűek, a legkisebb szellőtől is démonikusan libegnek. Fejükön prémkalap, lábukon fehér harisnya, amelyre csillogó fekete lakkcipőt húznak. Hogy a divatra is figyelnek, azt a pajeszük alakításából következtetem. Akad, akinek csigákban hull a válláig, másoknak szabadon ugyan, de hengeresen, s a végét vagy kihúzzák, hogy hegyes legyen, avagy merészen lenyesik. Akadnak, akik szorosra befonják, mások pedig, mint a kecskéknek szokásuk a szájukból kicsorgó nyál révén a fülalatti szőrükkel, leffegő opuntia-kaktuszt formáznak belőle, sokszor be is festik, sötétebbre, mint a hajszínük. A férfiak gondot fordítanak a szakállukra is, mely még rendezetlenül is takarosan ápoltan kusza és magától értetődően hosszú és lengedező. A nők térd alá hulló, szolidan alakított, egybeszabott ruhát viselnek, a lányok haja szorosra, cicoma nélkülien összefogott, a házasságban élő nők kopaszok, s borotvált fejükre parókát tesznek, olykor kendőt kötnek. A gyermekek sem járnak színes ruhákban s élénk színűekben sosem; fekete-fehérben inkább, miként az apjuk. A lengyelek mellett egyéb származású konzervatív hászidok is élnek Jeruzsálemben. A város lakosságának hászíd a harmada, a Méá Seárimban például oroszok, üzbégek, olaszok, etiópok, ukránok, kárpátaljaiak. Jó lenne tudni, milyen arányban kerülnek ki közülük valóban az ultraortodoxok.

A hászídok, s azok között különösen az ultraortodoxok tulajdonképpen nem szeretik, ha észreveszik őket, különösen nem, ha érzékelhető módon figyelnek rájuk. Ingerülten utasítják el a fényképezést, mintha a képpel együtt valamit belőlük is elzárnának a kis masinákba, s testükben-lelkükben elapadnának. Nem is használom a gépemet, s titokban sem készítek emberről fölvételeket, csak tépett plakátokra, falfirkákra, vésetekre vadászom, és nem tudok ellenállni a keresztutcákban felhalmozódó, embermagas lom- és szerveshulladék-halmoknak.

A dekollázsok művészete iránt több évtizede érdeklődöm, s hivalkodom is azzal, hogy nincs olyan tépés, amelyet ne ismernék föl, s amelyből ne tudnék következtetni akár az egymást sok rétegben lefedő plakátok valamennyiének papírösszetételére, festékanyagára, a nyomdai kivitelezés titkaira, a ragasztóanyagra, végül azokra, akik számára valamiféle információt kínálnak ezek a falragaszok, arról nem is szólva, hogy képes lettem megítélni a kézközelbe kerülő hirdetményeket rongálók tulajdonságait, oda-odaállok egyik-másik házfalat, beszögezett épületnyílást, megállítótáblát beborító plakátegyveleghez s tanulmányokat folytatok. A strájmelt, prémmel díszített kalapot viselő zsidók körzetében az egymásra ragasztott plakátok nem teljes felületükön érintkeznek, talán mert nem kellő mennyiségű ragasztóanyagot használnak, talán mert vizes alapú a ragasztó, hólyagosan száradnak egymásra a rétegek, s ha bárki is beletép valamelyikbe, egyszerre több réteget érint és szakít le. Itt a ragasztott felületeket alig fakíthatja ki a nap, alig tépdesheti a szél, áztathatja-mállaszthatja az eső, bizonyosan nem az időjárás alakítja ki a végső formájukat, hanem a lakók. Látom, éppen hogy felkerül egy angolul írt, nyelviskolába invitáló, tipográfiailag érdektelen ragasz, máris letépik s a nyomatot, még csak össze sem gyűrve, a földre vetik. Megnézem, amint egy éppen csak frivol jelenetet ábrázoló reklám miként lesz lecibálva: a bőrgarnitúra kanapéján átvetett, harisnyás lábakkal ülő díva képe váltja ki a külseje alapján jellemezhetetlen úr indulatát. Figyelem, hogy a tiszta, félkörívre vágott körmű gyermeki kezek miként matatják körül a cigarettafüstöt fúvó női szájat, s hogyan hagyják érintetlenül az egyen-hacukában pózoló popénekes előadását hírelő falragaszt. A plakátragasztásra alkalmas helyek valamennyije, teljes felszíne gyorsan tenyérnyinél nem nagyobb, háromszögletes felületté alakul, képek törmelékéből s szavak foszlányaiból állóvá válik, s nem a részleteik az érdekesek, hanem a szaggatások révén keletkező egységessége. Kellő szaktudás birtokában a tapasztalt képzőművészek képesek ilyen hatású, minőséget ígérő homogén felületet kialakítani. De az ortodox negyedek elhanyagoltságáért nem ezek a szeggel, késsel, éles szerszámokkal, szorgalmas ujjak körmeivel felhasogatott, a kortárs kép- és nyomtatványvilágról így is tudósító felületek a felelősek, és nem is a járdákat beborító, szél szétsodorta, üregekben, fatövekben, használatlan ajtók nyílásaiban összetorlódó papírcetlik leple, hanem a gondozatlan, málló vakolatú házfalak, mázolatlan ablakkeretek, a nyílászárókhoz tartozó rozsdás rácsozatok, poros párkányok, csupa huplis járdák. A lompos, piszkos, ápolatlan utcák nyomasztó hangulatát azonban mindenekelőtt a hanyag, kopott, rendetlen tömeg okozza. Az egyes emberek külön-külön ápoltak, tisztes öltözetűek, összeszedettek, de ahogyan átmasírozzák, afféle ismeretlen célra függesztett szemmel, a külvilágra érzéketlen tekintettel a városi köztereket, ahogyan belepi együttesüket lepedékével valami elhivatottság, amiképpen szállong körülöttük a küldetéstudat pora és szaga, a külön-külön vonzó vagy legfeljebb csupán érdektelen alakokat baljós, mert a világra érzéketlen embermasszává gyúrja.

Ömlik a nép elő a kopott és lakásokból kihajított szeméthalmok mögül, árad a tömeg, gázol a földre tépett falragaszokon, fősodra az úton, mellékágai a járdákon, magányos, kaftános férfiak, csoportban siető, halkan jiddisül beszélő ifjak, családja élén fiúgyermekeivel vonuló apa, s mögötte lányaikkal parókás asszonytársa, gesztikuláló, magukkal társalgó aggok, rokkantkocsijukkal gödröket kerülő fogyatékosok és sérültek, szatyrokat cipelő matrónák, s mindegyikük európai arcvonású. Mondják, bár ezeken az utcákon nem így tapasztalható, az állampolgárok tíz százalékát kitevő ultraortodoxok, akik szerint országukat csak a Messiás alapíthatja meg, s emiatt nem ismerik el Izrael állam létét, kevesen vannak, de közelükben szívesen élnek az izraeli lakosság egyharmadát adó ortodox zsidók is, akik viseletükben elkülönülnek a világiaktól. Mondják, az ultraortodoxok ugyan jelentős szerephez jutnak a politikában, mindennapos szokásaik következtében azonban nem használhatják a modern eszközöket, nem néznek televíziót, nem olvasnak újságot, nem járnak a gyermekeik állami iskolába, csupán közösségi képzést kapnak, s az pedig a vallást szolgálja. Túl ezen, nem vesznek részt az állami intézmények fenntartásában, azokat nem is használják, s nem hajlandók katonai szolgálatot teljesíteni. Akadnak olyanok, akik hisznek abban, hogy az autóbuszokon a nőknek külön kijelölt ülőhely szükséges, a nőknek a szokásban levőnél szerényebb ruhákban kell járniuk, külön helységeket kell a településeken a nemeknek elkülöníteni, s nem bűn, ha a Jad Vasem falára Hitlert és a cionizmust egy kalap alá vevő föliratokat festenek. És valóban, könnyen inzultálják azt a nőt, aki szoknyában elhalad a zsinagóga előtt, vagy ha úgy ítélik, ruhája túlságosan rövid, kivillog könyöke alatt az alkarja a ruhából, vagy ha férfiak közé keveredik az utcán, szidalmazhatják, megköpdöshetik.

Ha a családfő vallási tanulmányokat folytat, akkor az eltartottjai és ő maga nem a munkája jövedelméből él, hanem az államtól kapott, bőséges szociális támogatásból. A segély kiadós, a nagycsaládok is megélnek belőle. A tanulás munka, pénzt termel. A szent iratok tanulmányozása és az útmutatások olvasása példamutató: a Jeruzsálembe vezető sztrádán, a forgalmi dugóban többször elhalad mellettem s többször megelőzöm néhány kilométeren belül az útpadkán poroszkáló, könyvébe szemüvege segítségével merülő szőrmekalapos fiatalembert, a Ha-Nevi’im utcán a családja élén menetelő apa is iratba mélyed, és időnként tovább lapoz, az élelmiszerbolt pénztára előtti sorban állók között is ott találhatók, akik a várakozás ideje alatt silabizálják a tenyerükbe rejtett könyvet. S könyvet olvasó apa választja ki a Tóra-alakú kék lutfballont csemetéje számára és kiperkálja az érte járó árat, esti ájtatossága előtt ekként vásárolja meg a szent citromot, s hóna alatt a pálmaággal így vonul a zsinagógába. Könyvet emel maga elé, s azzal szentesíti tettét, hogy szitkot szór az elveinek meg nem felelőnek tűnő nézelődőre, éppenséggel reám.

Zizegnek a házfalakon a plakátok leffegő darabkái, zörögnek az úttesten a kiürült és elhajított műanyagpalackok és a fém italosdobozok, repednek a kartondobozok, hogy rájuk lépnek, suhognak a drótokra, rácsokra kötött vagy felakadt vászondarabok, az imaidő reájuk is vonatkozik. Zümmögés szivárog elő az egymás mellett sorakozó imaházak egyikének nyitott ajtaján, aztán hallom, dobogósan táncolnak benn, hatalmas lehet az imaház belseje, hogy képesnek tűnik az utca valamennyi, ájtatos vigasságra vágyó férfiemberét befogadni. Benn azt harsogják: jövőre Jeruzsálemben leszünk. Ma nincsenek ott, hiszen ez nem a messiás eljövetele által létesülő város. Sötétedik, s csak az utcasarkokon világít itt és ott egy-egy gyér fényt adó villanykörte. Tépelődök egy darabig a gyermekjátékokat és gyermekszoba-alkalmatosságokat árusító magányos lécekből összeeszkábált standja előtt, a plüssből készült, vánkosnak használható rithon, a kos- vagy holmi tülkös állatfejet formázó, textíliából készült ivókürt ilyenkor, a sátoros ünnep utáni napon megvásárolható-e vagy sem, de aztán hagyom a fenébe az egészet, s a megbotránkozott, fekete selyembe bugyolált férfiemberek közül eloldalogva, rövideket füttyögve belefúrom testemet az utca sötét alagútjába.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.