Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Jeruzsálem. Életünk, 2012. november

2012.11.13

Jeruzsálem

 

Amit a házfalakból, temetőkből, vallási építményekből és lakóházakból kiolvasok, nehézkesen rakom egybe. Itt a tagbaszakadt, fallá állított kövek közötti résből kinövő, koronásdaru-bóbitával virágzó kapribogyócserje borul alá, ott a csipkeharaszt, amelynek törpe boglyájába előszeretettel ragad mindenféle madártoll, de többnyire az elvadult házi galambok pihetolla, s persze a korallpirossal másodvirágzó szurokszegfűk csomói, amelyek rendszerint az ereszcsatornákból, illetve a kőházak guanóval feltöltődött fali üregeiből törnek elő. Itt meg a hadísz bölcsessége, ott a Tóráé vagy a Bibliáé illeszthető egybe darabjaiból, ha régies betűmetszésük ellenére kisilabizálhatóak. Túl azon, hogy minden szövegben akad egyetlenegy közös: a városkapukat biztonsági okból estére bezárják, és a falakon kívül, hacsak nem a Sion-hegyen, nem állnak házak, kizárólag eltérő állításokra bukkanok a várost dicsérő vagy átkozó olvasmányokban. Ahol vérét hullatja a keresztény szent, ott arabs paripa istállója áll, ahol Salamon biztonságos lóistállója magasodik egykoron, onnan Mohammed Buraq nevű lova szárnyal az égbe, s ahol kettő-, négy- vagy hatszárnyú szellemi lények adják hírül a kegyelmet, ott zsidók káromolják a vérszomjas keresztes lovagokat.

Jeruzsálem a vallásos zsidók számára legvonzóbb a Templom lerombolása előtt, majd meg a negyedik században, amikor még a Római Birodalom népessége hezitál, kereszténnyé lesz-e vagy sem. A kevésbé hithű zsidók szerint a jelenlegi évek a leginkább fejlődést igérők, a bizánci időszámítás szerint Nagy Constantinus és anyja, Heléna korszaka hozza a településre a fényt, a törökök Szulejmán uralkodásának idejére teszik a fénykort, és még annyi egyéb szempont szerint sorolhatók a város aranykorai.

Evlija Cselebi török utazó, amikor 1648-ban erre csavarog, bár romlónak bizonygatja a hely állapotát, elismerősen szól gazdagságáról. A Próféta Kupoláját, amelyet hűsítő színűnek mondott csempével díszítenek, s a zarándokhelyet övező tizenhat iskolát és negyven medreszét éjjel is Koránt szavaló dervisek népesítik be, s vég nélkül zümmögik Alláh nevét. Cselebi, aki az egykori magyar területek édeni emlékeiről terjedelmes listát készít, gondol arra, hogy a javak mértékét akkurátusan följegyezze. Tőle értesülök, hogy abban a három hónapban, amíg tenyészik a vegetáció és szedhető a zöldség, érik a gyümölcs, negyvenháromezer szőlészet, virág- és veteményeskert terményét élvezhetik a jeruzsálemiek. A bazárban kétezer-negyvenöt üzlet működik, hat italmérés, hat fürdőház áll a rengeteg, kitűnő piac mellett. Én, aki gyakran az utazásirodalom ismert szemfüles alakjainak naplói segítségével tervezem a magam vándorlásait, s nem a Bibliával, mint a negyedik században vándorló Egeria asszony, aki ekként jut el Jeruzsálembe, most, ha arabul tervezném látni a várost, biztosan Cselebi szemével tenném, de ezúttal kifejezetten nem esett senkire és semmi szent könyvre a választásom. Megérkezem, nem látok jujubát, se datolyát, se cukornádat, se a zsidók cédrátcitromát. Úgy döntök, ebben a huszadik század közepéig kisded városban egyedül akarok eltévedni. Ami az utóbbi korból származó benne, ahhoz legyen elegendő egy stuttgarti bedekker. Ha továbbá ennek az engem érintetlenül hagyó időszaknak valami egyéb részlete is fontosnak bizonyulna, ajánlom majd magamnak a hol hisztérikus, hol meg kalandor, hol européer, hol cionista Arthur Koestler ide vonatkozó terjedelmes munkásságát. Egyedül szeretnék tapasztalatokhoz jutni, szabadon, amennyire csak lehet, s majd máskor akarom az élményeimet másokéval összevetni.

A Jeruzsálemről szóló szövegről az a gyötrelmes impresszióm, hogy nyomasztóan nincs a városnak összefüggő története. Van a textusszerzőknek, a szerzőket magába foglaló mentalitásnak, nyelvnek, kultúrának, de mintha egyetlen auktor sem venné észre, hogy mennyire unalmas önmaguknak elmondani önmaguk képzeteit. Ilyen vagy olyan szövegalakító eljárások révén minduntalan egyetlen (bár másokat képviselő) szerző kerül előtérbe, akinek fennen hirdetett, önmagára rótt feladata az, hogy a legnagyobb hűséggel beszéljen arról az egyetlenegy szempillantás alatt áttekinthető városról, amely legtöbbet felölel a világból. Hiszen egyidejűleg három világvallás alapigazsága kötődik hozzá. Nem akad egy szerző sem, aki tudomásul venné, hogy nem egyéb ő, már ha megszólal, mint a törvényszerűen rátelepedett, a személyiségét teljesen átható civilizáció médiuma. Jeruzsálemmel ügyködve talán közelebb juthatna, folytatom okfejtésemet, hozzáférhetne a város valódi tartalmához, ha nem a hely megnyilatkozó jelentéseit veszi számba, hanem azt a lényt, amelyet lépésről lépésre a képzetek konglomerátuma eredményeként fennálló közösség evolúciója hoz létre. Kétségbe esik az ember, ha látja, mennyire sokféleképpen szólal fel az a város, amelyet az emberek szeretnek nem emberi munka eredményének állítani, és mennyire talmi minden városról szóló beszéd.

Van rá magyarázat, mi húzódik meg azon fiziológiai érdeklődés mögött, amely az utazásaimra sarkall. Ha egy-egy helyet sikerül néhány napig belaknom, akkor meg is születik az a válasz, amellyel indokát adhatom, miféle pillanatnyi szükség kielégítésére törekszem azzal, hogy nyakamba szedem a lábamat. Bár belátom, ezt a megállapítást örökké megelőzi egy-két kínos, veszélyekkel telített repülés.

Megérkezésem pillanatáig biztos vagyok abban, hogy ahová indulok, ott semmit sem fogok látni. Úgy leszek majd, gondoltam, mint a görögök, s majd a rómaiak, miután az érdeklődésüktől orruknál fogva vezetve felkeresik a Templomot: érthetetlen és döbbenetes számukra, hogy a zsidó világ közepén egyszerűen nincs semmi látnivaló. Amit tudok magamról, az annyi, hogy a görög és a római kultúrára fókuszáló keresztény műveltségem foglyaként magam nem is viselkedhetnék, láthatnék, gondolkodhatnék másként, mint keresztény, római és görög módon, annak ellenére, hogy nem vagyok hívő, s antikvitás iránti érdeklődésem sem annak köszönhető, hogy tót és partiumi felmenőim között bárki büszkélkedett volna az egykori birodalmak népeihez visszavezethető vérvonallal. És, mert magamat illetően afelől sincs semmi kétségem, hogy ugyan szemérmetesen takargatott, némelykor pedig hivalkodóan nemtörődöm, de alapjában véve mélyen antiszemita civilizáció foglalatába ágyazódom be, minden érdeklődésem ellenére annak viszonylag jól körülhatárolható zárványaként viselkedem. Hiszem tehát, hogy megláthatatlan, megfoghatatlan, megtapasztalhatatlan világba toppanok, amely érzékelhetetlennek bizonyul, s ezért inkább elkerülendő, hacsak éppen nem arra vagyok kíváncsi, miként is lettem olyanná, aki tudja, hogy se nem lát, se nem hall.

A repülőgép landolásáig hiszek abban, hogy a zsidó Templom legközepén levegőnyi látványosságot sem fogok érzékelni. Hiszen az az Isten, aki ott lakozik, láthatatlan, s csupán a neve révén létező. A Szent Sír bazilikában is egyedül Isten hiánya lesz megtapasztalható. S Alláh sincs sehol, csupán prófétája lovának patanyoma. Ahogyan egyazon ponton nem képes egyidejűleg három növény élni, s bár hasonló igényeik vannak, ha a meleg házfalakra felkapaszkodnak és a résekbe belegyökereznek, mégis távolságot tart egymástól a kapri, a csipkeharaszt és a szurokszegfű, úgy három istent sem tűr meg együtt az istenek teremtője, az ember. Ha eddig idegen volt, itt még idegenebbé válik majd a világ, mondogatom, és tágra nyílt szemmel fogok kóborolni. S miután nem azért kedvelek a beavatatlanoknak bezárva maradó világokban csavarogni, hogy megfeledkezzem magamról, s lehúzzam testemről életem gúnyáját, hanem, hogy a szokatlan közeg magam minéműségére figyelmeztessen, tapintattal figyelem majd a kadmiumsárga település rám kifejtett hatását, és sorra megfigyelem utcalakó növényeit, röpülő apró és nagyobb állatait, belebonyolódom a romokba, maradványokba és újonnan készült dolgokba, mérlegem az otthontalanság és az ismeretlennek maradás fokozatait.

És az a semmi, amelyet Jeruzsálemtől várok, átalakul: körbehatárolhatatlan hiány válik belőle, amikor megértem, e szónak létezik szinonimája is. Nem egyéb az, mint Isten neve, amelynek ugyan sok a szóalakja, és valamennyihez érzékszervi tapasztalat is társul.

Mi lenne egyéb, ha nem érzéklet az, még ha negatív módon is jut el megszerzéséhez a zsidóság, ahogyan a zsidók a Templomhegyhez viszonyulnak: nem lépnek fel rá, nem kapaszkodnak fel rá, nehogy rátapossanak Salamon rég eltűnt, de tán nyomaiban a föld alatt rejtőző maradványaira? A Templomhegy, ahová a zsidók hozták a frigyládát, s hol állt volt Salamon széke, melyen a templom fölépítése után imádkozik Istenhez, éppen ezen aggodalom és tisztelet miatt a nem hithűek számára nem lehet forrása testi érzetnek.

A három, Mohamed életére utaló, mély tisztelettel szemlélt bizonyíték sem arra szolgál a sziklamecsetben, hogy közvetlen élményt kínáljon a teremtőről, csak közvetettet, már ha hívő az, aki oda belép. A hitetlen pedig ki van tiltva erről a helyszínről, hiszen puszta jelenlétében is kártékony. Számára nem lehet Isten jelenlétét megtapasztalni, hiszen az útját állják. Belépni oda lehetetlen, annak ellenére, hogy egykoron maga az iszlám gondolkodása, s abban is az Omajjád dinasztia lehetővé teszi, hogy Jeruzsálemet egyidejűleg muszlimok, keresztények és zsidók lakják, mi több, saját szentélyeiket használják. Higgye tehát az, aki betérhet a csarnokba, hogy Mohamed éjszakai utazása során iderepül Mekkából, innen emelkedik a hetedik mennyországba, s izzadtságcseppjeiből itt teremtődik meg a rózsa. Higgye, hogy Istenhez repülés kizárólag Jeruzsálemen át lehetséges, éppen a Sziklamecset, a Hárám érintésével.

Az érzéklettől a keresztények kegyhelyére betérők, hívők és nem hívők, nincsenek elzárva. Az érzékelés szent pontjait bonyolult építmény foglalja magába, egészében és millió meg egy részletében hatásosan előkészítvén az aktust.

A Szent Sír bazilikának lapos a teteje, s csupán néhány ólomszürke kupola dudorodik fel belőle, bár szorosan közre van fogva mindenféle épületekkel, s csak a föléje boruló, szüntelen kéknek látott ég sejtet valami határtalanságot. Impozáns méretű, s olyan összetett szerkezetű, hogy vagy csupán át kell, afféle turista hitetlenséggel, a terein rohanni, vagy belefeledkezni a különféle, egymással viaskodó keresztény felekezetek megalkotta labirintus végigbolyongásába, hogy végezetül a sokféle és hangos misztika annyira áthassa a látogatót, hogy megelégedjen egy-két részletével. A világ közepét jelző, padlóra helyezett kőurna megtapogatásával, az emeleti padlózatból éppen csak kibukkanó Kálvária halmához való leborulással, a központi rotunda alatt, lépcsőkön leereszkedve megközelíthető barlangsírba leereszkedéssel, a keresztről levett Jézus tetemét hordozó kőlap szemügyre vételével. A Szent Sír bazilika szürke kövekből épül, mint szinte minden építmény, amit a keresztes lovagok építettek szerte a mediterráneumban. Ugyan az óváros Keresztény negyedére nem jellemzőek a szürkék, Jeruzsálemben nincs régiség, amely ezzel a deres kolorittal rendelkezne, a bazilika kétséget kizárva kívülről kőszürke színű, belül pedig a gyertyák, fáklyák, mécsesek és tűzvészek füstjétől elszürkült. A 12. században megépülő templom komplexuma semmit nem őriz abból, amit Konstantin császárhoz köthetünk, azt ugyanis lerombolták. A valóságban az többé megismerhetetlen: láthatatlan, megízlelhetetlen, tapinthatatlan, hallhatatlan, szagolhatatlan.

Lehetetlen közvetlenül megtapasztalni a bazilika bejáratánál található szent sírnál Istent: egy kőodúnyi sírhely, egy kőlap, egy sziklacsúcs, amelyen állt a kereszt. Felékesített földi helyszínek ezek.

A fehér márványkeretbe és fekete szegélybe foglalt vörös kőlap, amelyet hosszanti sötét csík fut át és a felülete rücskös, a padlón fekszik, így ha valaki szeretné megtapogatni, nem lehajolni kell mellé, hanem odaguggolni vagy térdelni, ámbár sokan megpillantása után menten odafekszenek mellé. A kőlapot, amelyre egykoron Krisztus tetemét terítették, görnyedt zarándokok szoros gyűrűje övezi, a tömeg néma ugyan, de mindenki, a másikat nem kímélve, könyökkel, farral, fejjel, vállal, tenyérrel segítve magán, igyekszik közelebb jutni a szent emléktárgyhoz. Keresztek, keszkenő, képecske, kendő és kulcs, óra, mobiltelefon és címkéjétől megfosztott, vízzel telt műanyag palackok és műanyag zacskóba rejtett tárgyak hevernek a kövön, alig marad köztük tér a kőlaphoz nyújtott tenyereknek, ujjaknak. A mohóbbak lesodorják maguk elől a mások által lerakott tárgyakat, amelyeket azért helyeznek a sírra, hogy érintkezve annak szentségével, magukba foglalják s őrizzék azt és otthonukba vihessék; áldás forrásaként kezelik, s ha a tolakodásban már megfelelő testhelyzetet találnak, arcukat a kőhöz szorítják, homlokukat odakoppantják, szagolják, szájukkal megcsókolják, nyelvükkel megérintik.

A tömeg mögött földre vetődik egy jól öltözött fiatal férfiú, hasmánt mászik előre, sikerül gyorsan átfurakodnia magát a sokaságon s egyetlen mozdulattal fölcsúszik a kőlapra, gyorsan jut előbbre, mígnem teljes testével rajta fekszik. Zokogás rázza, ölelné magához a követ, de ujjaival nem talál rajta fogást, így, mintha szerelme testét, szájával igyekszik kisajátítani, csókolja, nyalja, szívja, és hogy rátalál egy csecsbimbónyi dudorra, harapdálja, ízleli és kezével-lábával-hasával-mellkasával rángva tapasztalja és élvezi a teste, a bőre kőhöz tapadását. A Szent Sír bazilika tömegéből karok nyúlnak elő, leráncigálják, és a lehengeredő test nyomán feltárulkozó felületet menten be is borítják a ráhelyezett, odadobott, az emberfejek fölött áthajított keresztek, olvasók, szentképet magukba foglaló, apácák hímezte kegytárgyak, nyakláncok és csuhákhoz való kenderből sodort övek. Krisztus halálának emberi vonatkozásai segítségével, Jézus emberségének megélésével jutnak el ahhoz a halálélményhez, amely átvezeti őket az új életbe.

Megérkezésem pillanatáig biztos vagyok abban, hogy ahová indulok, ott semmit sem fogok látni. Távozásomkor sem lesz más az érzésem.

Az a feladatom, hogy befejezzem ezt az esszét. Talán a narancs (Jaffa gold, selyempapírba bugyoláltan), vagy amaz esetlenül tevékenykedő, locsolástól zöld és dús gyepben kapirgáló, gilisztákra vadászó madár-hármas (búbos bankák vagy futó kakukkok) megidézésével. Vagy valami, szintén a sárga színt előtérbe állító más szóval, amelyhez hozzáragad egy tárgy, egy dolog vagy éppen fogalom. A város, amelynek leromlott, számomra még megfizethető, a településhez illően sárga szállodájában élek éjjelente, nappalonként ugyan mindent elvesz tőlem, de a sötéttel és azzal, hogy alvásba zuhanok, vissza is adja az összest. Nappalonként megfosztódom az énemtől, nem csupán azzal, hogy ellenőrizhetetlen állításokra bukkanok, hanem azzal is, hogy megtagadja vagy visszaveszi tőlem a múlt teljességét, és csak szeleteket vág le, tápláljam magam annyival. Napfényben az anonimitásba hullok. A Jeruzsálemben birtokba vett s rögtön el is röppent, maguk után hiányt hagyó élmények, ha szakemberként, a művelődéssel foglalkozó fickóként nézem, mégis megkapóak, hiszen egy életközösség sajátosságait formázzák ki. A neve- és személye-nincs férfi, aki Jeruzsálemben lehetek, olykor, ha szembetalálkozik magával a kirakati ablakban, az autó visszapillantó tükrében, a mosdókagylóba töltött víz felszínén, csak sejti, hogy emlékképei vannak. Kívül kerül mindmegannyi nagyhangú történeten. A városban föladom magam, elfogadom a semmisséget, azt, hogy erre a semmisségemre tart igényt a világ, ebbe magam is beleolvadok.