Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Zajtörténet. Opusz, 2011. 6. 5-19.

2012.01.02

Zajtörténet

Kutyaugatásra ébredek. Sötét van még, hajnali. Nyitott ajtók és ablakok mellett alszom, de csupán az erősebb zajok riasztanak fel. Némelykor az álmok. A fű szaga. Ma a kettőt vakkantó eb, tisztán értem, mit mond, a szomszéd házban az ott lakók közül valaki felébredt, hozzá beszél. Éjjel, félálomban a gyerekkoromról töprengek, de gyorsan vége is lesz, mert elalszom. Ez a nyár azonban álomtalan. A napi munkálkodás elejébe áll valamennyi éjjelnek, ez lehet az oka. Némelykor a kertembe beszűrődő események. Üzenet érkezett. Egyetemistaként, Szegeden megnősültem, a diploma után elváltam, s harmincöt év után rám kopogott első feleségem. A várban, a szedett-vedett kiállítás megnyitóján félrevon az ismerős művészettörténésznő, arcomat fürkészve arról faggat, igaz-e a hír, egykori barátnénktól hallotta, A., Ági utáni volt asszonytársam meghalt. Mondom, nem tudom. Pályázatot írok, szövegesítem a rózsákat, permetezek, a nyári szabadság ellenére bonyolítom a tanszéki életet, dolgozom. Cserreg a szajkó, a hegyoldal hársán él mostanság, takarítja a fészket.
    A kertnek saját zajtörténete van. A hetes harangszó előtt pontban harminc perccel a velem élő, kerek és csillogó szemű feketerigó családja pocsol a sarokba húzódott tó sekély partján. A rigószemnek is akad nyomban históriája, amely, mint minden eseménysor, a saját gyerekkoromban kezdődik (a húgomnak van egy lencsibabája kerek, lakkozott pötty szemmel; nekem arasznyi macim van, pamutból kötött göb az ő szeme), majd meg a kamaszkoron át húzódik a jelenlévő időig.
A biztonságos vizet csapdossa a sok szárny, s olykor egyik-másik madár a fejét is alámeríti. A fürdéssel egyidőben a madarak éjszakai szálláshelyével, a rózsabokorral szomszédos vérmogyorón mókus jelenik meg, tép a termésből, s kitartó neszezéssel reggelizik. Maga alá ejti a kupacsokat, s a kerti járda vasúti talpfáján kopog és pattog, mielőtt elnémul a hulladék. A mókus a legújabb kerti jövevény, s a mogyorófa vonzza ide. A rigók fölháborodva figyelik a pazarlást, majd, hogy tovább áll a vörös bundás jószág, áttúrják, megforgatják a szemetet, hátha találnak valami hasznosíthatót a bőséges reggeli gazdag maradékából. A Szent Mihály székesegyház tornya magányos harangjának harangszava után gerlék burukkolnak, cinkék perlekednek, és ha kedd van, akkor a kapu elől kigördített szemeteskukák öblös hangja is hallható. Motorkerékpáré. Munkába sietők lépese. Kilenctől a turistáké.
Még azonban a rigók és a vadgalambok között mocorog a reggel. A kert sarkában mindig légörvény van, hogy magával ragadja a falra kúszott borostyán sűrűjéből a fennakadt, száraz leveleket, látszik a szél útja: északról jön, a terasz és a fal között, az almafa koronája alatt zúdul be, átpréseli magát a mogyorótörzsek között és nekifut a saroknak, ahol egyidejűleg oldalra, a kert belseje felé és fel, a magasba szökik. Ott kereng a tó fölött. Ma a reggelnek kék a tolla, csöpp párafehérrel szegve. Piros a lába, a gumicsizmától. És panthenoltól fényes a haja.
    Vékony és hosszú cigarettát szív A.; ahogyan karcsú ujjai között tartja a sárga, hosszúra vágott dohányszálakból sodrott, izzó végű, hófehér papiros héjú rudacskákat, abból sejthető, létét áthatja a nyugati elegancia. A farmerszoknyájából, a cipőjéből és a kék szemhéjfestékéből. Apró termetű és a haja tüskére vágva, mert így kívánja ellensúlyozni nagyra nőtt koponyáját. S öntörvényűen él, mint akinek nincsenek skrupulusai, holott számítógépes modellezést művel, leginkább franciakockás füzetlapokon.
    Hat éve, hogy leválasztom a sorsomat attól az asszonyétól, akivel valamivel kevesebb mint harminc évet együtt élünk, s az utolsó majd’ tizenhat évben éppen ebben a várostól elkülönülő házban. Ma reggel azonban ír, s az elektronikus levél, mint fadobozból rugóval előpattintott báb, váratlanul pattan elő a számítógépemből. Egykori társam húzza a piros csizmát, harminchetes számmal jelzett méretűt, a reggel lábára. János, ha megtalálod a garázsban a piros gumicsizmámat, kérlek, vidd át … ─ és itt megnevezi barátnőjét, majd megírja annak két telefonszámát is. S azt, hogy: Köszönöm., A. A csizma, amelyet az első kerti sár okozta riadalom hevében vásárolt, valóban a garázs valamelyik polcán hevert egykor elraktározva, de akkor, amikor szétosztódik a vagyon, s éppen a most gyorsüzenetet küldő A. akkurátus tevékenykedése eredményeként megfeledődik az ingóság, eltűnik a látókörömből. Mégis leszaladok a garázsba, hogy felleljem a lábbelit, ha mégis ott maradt volna, bár kétségem nincs, a kivásárolt házamban semmi, hozzám nem tartozó tárgy nem maradt itt. Gyorsan válaszolok: Szervusz, A., néztem, a garázsban nincs.
    Nem tartjuk a kapcsolatot; amikor meghalt a puli, majd Kicsi, a keverék, akkor azt megírtam neki. Amúgy, ha összefutunk, akkor temetésen, hivatalos helyen, s köszönésen túl nem beszélünk egymással. Sértett, hogy elhagytam. Sértett vagyok, hogy nem idejében, nem legalább fél évtizeddel korábban válunk szét.
Piros gumicsizmájában lépdes a kert füvén a reggel, kezében fényesre súrolt palacsintasütővel. A kertfal peremén sorba rendeződve üldögélnek a madarak, közükben egy-két fényes kődarab, a nyurga vadszőlő néhány karéjos levele, s a díszes társaság mögé a hegyoldal kóbor macskája lopózik. Megérkezik az első sms is. A perlekedő telefon nyolc körül fog csupán felcsengeni.
Életem egykori párjának, A.-nak az emblémája a teflonbevonatú palacsintasütő. Ott ékeskedik a megismerkedésünk pillanatában, s ha nem is azonos testi mivoltában, de távozik elszakadásunk percében. Ott tartózkodik valamennyi lakásunkban, nyári nyaralásunk helyszínein, s ott mindahány rokoni látogatásunkon. A. szenvedélyes palacsintakészítő, s a lehetséges palacsintaváltozatok közül, a burgonyás palacsinta, a kukoricás palacsinta, a kőttes palacsinta, a francia palacsinta, az almás palacsinta, a krémes palacsinta, a káposztás palacsinta, a palacsintatekercsek, a palacsintatorták, a csúsztatott palacsinták, a gőzben főtt palacsinta, a rántott palacsinták, a kelt palacsinták, a rakott palacsinták, a palacsintafelfújtak és a különböző nemzeti palacsinta-alakulat sokszínű világából kizárólag a sima édes, illetve a sima sós palacsinták sorozatgyártására szakosodik, ám azok, a töltelék változatossága, illetve megismételhetetlensége révén, minden egyes alkalommal újdonságot ígérnek. Feltöri a tojást, belekeveri a sót, a repceolajat és a zsíros tejet, összevegyíti a rétesliszttel és csomómentes masszát állít elő. Néha, fele mennyiségben, a tejet szódavízzel helyettesíti. Fél óra pihentetés után süt, forró vajjal kikent teflonos sütőben. Palacsintát sütöget, ha kedves, ha dühös, ha kedvezni akar, és ha, mert nincs elég ideje, csak gyorsan összecsapja a vendéglátásra való finomságot, boszorkányos gyorsasággal. Palacsintázni hív át, néhány hónap veszprémi ittlét után, még mint nős embert, a maga szolgálati szállására, amely az én szállásommal közös falú, így aztán elmondhatom, hónapokkal összemelegedésünk előtt egymás mellett fekszünk, s a kakaós-cukros palacsintája magával ragad. Forgószél-természetű, érett asszony.
Amikor eldöntjük, hogy az egykori Matulka pékségből kialakított belvárosi házban elrejtőző – csak az ég felé nyitott ─ tetőtéri lakást eladjuk, s helyette a vár tövében álló félkész, a hegyre futó kertjében elkerítetlen házat megvásároljuk, Dugó kutya igényeit is figyelembe vesszük: szeretnénk, ha futkározásra alkalmas kerthez jutna, s azt, hogy utódjai legyenek, s legalább egyszer kölykezzen. Így aztán Dugó is megszemléli velünk együtt a terepet, s bár felháborítja az ott élő malamud (s minket a lebetonozott placcon a kutyaház, s a láncra fogott, békés eb), a fűben leffegő fülekkel kitartóan rohangál, s amit csak lehet, megjelöl, lepisil. Kopár az az udvar, a diófán kívül mindössze a gyep zöldell, s az udvar sarkaiban felhalmozódó, földdel éppen hogy és hebehurgya módon letakart törmelékeken egy-két örökzöld bokrocska. A házból sem a pince, sem a tetőtér nincs beépítve, a földszint szobáinak, amúgy is félkész állapotban vannak, az átalakítása is szükségesnek látszik. Évig tart, ahogy a pénzünk engedi, a belső falak kibontása, a parkettázás, a behemót cserépkályha kiebrudalása és helyére kisebb méretű építése, a festés és mázolás, de végül elkészül, s lakályos lesz – és családi ház. Az első éjszaka hidegét mai napig a csontjaimban érzem – gáz nincs a házba bevezetve, s évekig tart, míg megkapjuk az engedélyt az utca aszfaltjának feltörésére, a gázvezetékek földbe ásására.
A lábam elé esett fényfoltban árnyékok: madaraké. Nem sejtik, hogy ekként érzékelem őket – s mégis madaraknak. Nem dzsinnek, szellemképnek, koboldnak, kísértetnek, lélekárnynak, játékos törpének. A. rettegése az e házban töltött utolsó években határtalan, nincs mélysége, nincs magassága, nincs szélessége sem. Talán, mert meg sem akar szabadulni tőle sem, amelytől, hisz benne van minden sejtjében, nem is menekülhet. Másrészt nélkülözhetetlen számára: a jelenlétemet így biztosítja. Nem tudja befolyásolni, amint azt se, hogy nagyon szép nőből nagyon öreg asszonnyá válik. Úgy lépdel oda és vissza a napi valóság és az írott szöveg zöldhatárán, kezében az újságolvasáshoz használható nagyítólencsével és anatómiai atlasszal, hogy cipeli magával, onnan ide, innen oda a hiedelmeit. De ez a hit mégsem tartja a mindennapjait egybe. Megnő egyes dolgok jelentősége, másoké meg szétesik, mint varjútest, ha árnyékká válik, és éppen nem a csinosan elgereblyézett, lehengerelt magágyon suhan át, hanem ráesik a haragos zöld füvű gyepbe.
Szétköltözésünk után nyomban átalakul a ház. Mindenekelőtt azért, mert megritkulnak ugyan a bútorok, de felhalmozódik a kopott és javíthatatlan, kidobásra érett tárgyak sokasága, menthetetleneknek bizonyulnak a kedves, avagy csupán megszokott dolgok. Túl a mindenféle terítőkön, nőies otthonosságot biztosító dísztárgyakon, emléktárgyakon, semmire sem alkalmas kacatokon, szinte nem marad semmi, ami komplettnek és használhatónak bizonyulna. Több étkészlet maradékával van csupán lehetőség az asztal megterítésére, az ágynemű, az asztalnemű, a törülközők java lyukas, foltos vagy szétmálló. Így aztán elkerülhetetlenné válik a selejtezés – s annak listázása, hogy mi mindent kell azonnal, vagy idővel megszerezni: a cirokseprőtől a mikrohullámú készülékig, az étkészlettől a serpenyőkig. A földszint három szobája üressé kopárodik, a szőnyegek szárnyra kapnak, s mindent, ami egykoron rajtuk áll, magukkal repítenek valami keleti fényességbe. Mondják közös barátaim, s éppen a napokban, hogy-e tárgyak java aztán raktárba kerül, avagy kidobásra, egyet-kettőt talán el is ajándékoz új gazdájuk, hiszen a használattól eltávolodnak, azaz megszabadulnak értelmüktől, mint kígyó a bőrétől, s valahol elhagyatottan hevernek, vagy rég porrá, füstté válnak, szemétté semmisülnek. S azt is mondják, hogy az a jó válás, amikor mindkét fél megrövidítve érzi magát.
    Nem viszi magával azonban A. azt a húsz évet, amikor boldog lehettem vele.
Hol csak kígyóvonal, amely egyetlen görbület után emelkedővé és kanyargós úttá válik, hol nem egyéb az, mint ünnepélyeken dobált papírszalag tekercs. Azt, hogy szerpentinek ott is létezhetnek, ahol nem várom, azt lassan tanulom meg, s valahol Nyitrán kezdődik el a kurzus, amikor a diplomám átvétele utáni hajnalon, az éjszakát vicinálisok váltogatásával töltve az utolsó pillanatban érkezem Szegedről Budapestre, s a Nyugati pályaudvarról a Keletibe, s hogy taxival átrobogok, még elérem a lassan elinduló expesszt, s mire fölébredek, a virágportól sárga orrú Putrováczné szállásadónak az ágytól telt, zsúfolt szobájában kortyolgatjuk A.-val a kávét, A. cigarettázik, amint minden további időben, majd a dómba bekanyarodva, az oltárok, sekrestye, lépcső, oratórium, kápolna, karzat, püspöki sírbolt, kripta, szószék, dombormű, kincstár után a színházba térülve ott ülök, ahonnan egykor legjobban lehetett volt látni a vendégjátékra érkező Dérynét, s tanulom az étkezőkocsiban eltöltött vacsora közben az erdélyi faburkolat valamennyi rekeszének közepében álló féldomborművű, igen szemérmetlen figurák szolgálatának mibenlétét, a dombra lassan felhúzódó, enyhén balra kanyarodó ívben a távoli tengert, a víz opálkékje előtt, a párában megfürdő olajfák közönyét, amelyek érzéketlenül övezik a knósszoszi palota maradványait, ahol az út önmagába visszahajolna, ha a kezdő és a végpont között nem húzódna néhány embermagasságnyi szintkülönbség, éppen annyi, hogy a kabócacirpelés alól a kitartó rovarzaj fölé emelkedik az utazó, miközben átbarangolja a sötét barnásvörös oszlopok közeit, megbámulja a aranydíszes fekete oszlopfőket, a papiruszsások, zsályák, rózsák és sáfrányok növénytömegével telerajzolt freskókat, bekukkant a világítóudvarokba, árnyéktól hűvösen tartott verandákra, s a királynői vízöblítéses árnyékszék után, ahogyan a szőröstől-bőröstül bekebelezett maliai part palotájához vezet az első hajtűkanyar, alant mérhetetlenné válik a víz, fenn lenyűgözően kopárrá csupaszodnak a dombok, hogy tovább haladva a kukorica-, búza- dohányföldek, szőlőskertek között az angyalokon kívül mástól nem lakott oszlopsziklák alatt kapkodjon fölfelé az út, hol jobbra, hol balra, hol alagútba, hol meredek falú szurdokon átvezető fahídra, nehéz lélegzeteket véve, ahol a Trabant hűségesen lohol, s A. az útikönyvek között hezitál, és magányos holló kereng a magasban, teknőccel a csőrében, amelyet az aszfaltra ejt, s a platóról, ahová felzihál a szamarakhoz szokott, elkeskenyedett országút, már látni az olvasmányok oázisait, a jegyzetelésre alkalmas leanderek és kolostorokat, s egy-két szentképet, amelyek előtt mindig potyogtatják viaszkönnyeiket a gyertyák, ikonosztázokat, aprócska templomokat, amelyeket egyes családok építettek hálaadásként az isteni gondviselésért, fogadalomból avagy a közúti balesetek áldozatai emlékére, és persze a Wawelt, márciusi lengyel havazásban és a friss tokhal ikrájának szagával, és Abádi Benedektől a Zsófia, mazóviai hercegnőig tartó, széles ölelésű névmutatót is, hogy nyomban befusson a szél által a hegyperemre tolt út a hegyi erdőbe, amelyben észre sem venni, hogyan lejt a fennsík útteste, csupán a mediterrán fenyvesből a lombhulló fenyvessé változó rengeteget, a megjelenő bükköst, a tölgyes, s végül a ligetesből kiszaladó sztyeppei füvest, az előreszaladó útpályával, amelyen, rajtunk kívül, hiszem, sosem járt senki,  és az út a langy vizű szikes tavat elhagyva, a méltóságos kanyarulatok, kurflik és kanyargások végével, miután átverekszi magát a napi robotok buckáin, munkahelyi konfliktusok darázsfészkein, a tetőtérbeépítés nehézségein, a szőlőtermelővé válás maszkjain, porózus mészkőből kialakult képződmények, feltornyosuló kukovik közébe ér, s menten meg is lassul, zarándokok léptei a nagyzarándokúton, amely Rómába vezet –  avagy Compostellába, Jeruzsálembe -, amely zarándoklat nem enged nagyobb sebességet a gyalogló ember tempójánál, s a gúnynevek és legendák emlékét nevükben viselő sziklaalakzatok után tehetősen felkapaszkodik az Adria-parti hegyláncok karsztjára, miközben visszatartja magában az áhítatot, egészen addig, amíg föl nem tárul az út alatt a panoráma, jutalma a megtett távnak, ígérete a befutató pályának, melyre felfűzve Velence, Firenze, Róma és Nápoly kagylógyögyszemei, amelyek végére még odafűzhető Andalúzia, s oda Larnaka, melyek után még mindig tanulom, hogy nem másban rejtőzik, mint a kanyarból kanyarba torkollás, a szerpentin természetrajzát, a kanyargós út végén ott az enciánkék sókristályoktól megszínezett tenger, s a megtett táv eredményeként, az okulás során magam is okító leszek, miként Rómában, a szerpentin hálójába fonódó Aventinus minden évszakban paradicsomkertnek látható rózsakertjében azok a liánrózsatövek, amelyek a lombjuk vesztett nyárfákat megmászva virágba borítják, felvirágozzák a hatalmas törzseket, holott maguk nem nevelnek a szerény méretű, kevés szirmú, önmagukban jelentéktelen virágfejek mellett ceruzavékony gallyaknál, szúrós tüskékkel beborított ágaknál, gombásodásra hajlamos leveleknél egyebet.
    Mássá, szellősebbé, s egyben rusztikusabbá formálódik át a lakás egyik darabja, az, amelyet napra nap szokok, s lassan be is lakok. Az emeleti könyvtár használata, amelyet magányra formáztam, elmarad, a könyveket, amelyeket éppen használok, lehordom a fenyőlapokból összeállított bútorokkal átalakított dolgozószobába, s majd pedig, ha már nincs szükségem rá, visszacipelem. Nem fűtöm többé a tetőteret, csak ha lakója akad. A hálószobába hamarosan ágy kerül, majd két fiókos kisszekrény, zoknik, trikók, gatyák és a hálóruhák rakteréül. S rongyszőnyegek – egytől egyig két húgom karácsonyi ajándékai. S az ebédlőbe az addig alig használt ovális asztal, a maga székeivel. Állólámpák. Képek. A nappali újdonatúj falfestést kap, s függönytelennek marad, így szeret benne lakni a napfény. Eltökélten szokom a helyzetet, könnyen, többnyire nem ér hozzám sem az együttérzés, sem a gonoszkodás, sem a káröröm hangja. Felébredek, elalszom, világos van, sötét. Évekig nem kapcsolom be a televíziót, le is mondom a csatornák előfizetését, s nem olvasok újságokat. A sarokban új keresztes pók lakik, s másféle könyvek papírja neszez, ha pergetem a lapokat. Az eső hosszabb ideig csöppen le, s tompábban koppan a földre az ereszről, mint korábban. A kutyák hűségesebbek, s jobban igénylik a velük való törődést. Az autóm csöndesebben gurul. A festmények előadják az elrejtett részleteiket, megsötétednek, megérnek.
    Már semmi kétség, hogy a nappali falára felszerelt, kirakatüveg méretű Szabados Árpád-kőnyomat, amelynek amúgy Barlangrajz a címe, csupa mellből, pinából, valamint faszból áll, s a Szilágyi Lackó-képen a bolygók gömbjei közé kilökődő duzzadt csecs s a földön kéjesen elheverő, kékkel megrajzolt, kettévált babszem-pinájú nőakt fölött két kobaltkékkel kontúrozott alak, két, óriási szemű férfi dulakodik. S a Várnagy Ildikó Rómában készült antik szobortörmelékének tövében heverő árnynak rám hasonlító fejalakja sikeredett. Ha a fotelbe elterpeszkedem, egyik oldalamon az egyik, másikon a másik kutyámmal, a szoba jobbján, a távolabbi sarkok alsójában mindig homály szuszog, hiába is felesel vele a felső sarokban a Györgydeák György-pasztellkép traktoroslányára rárakott képüveg tükröződő, kissé pirosas fénye. Jófajtává érő szőlőpálinkák lötyögnek a kredenc polcain, évekig nem nyúl azokhoz hozzá senki, utóbb értesülök róla, milyen méltósággal megöregítette azokat a kor. A parketta némelykor megreccsen, láthatatlan talpak alatt csikordul, s a teraszra szerzett öntöttvas lábú asztal mély barna színek árnyalatait váltogatja szikár testén. Elfoglal az egyetemi munka, a rosszul regnáló dékán hablatyolása, s az ellenállás, hogy nagy hatalmában ne verje szét a szakot, a tanszéket, a kart. A hiábavaló harc és az érdektelenség megeszi az időmet. Fehér kontúros felhők között szállok, émelyegve, görcsbe rándult gyomorral, vagy autóbuszon zötyögök két város között. Hol korán kelek, hol későn, hol le sem fekszem, mert nincs álom, amely az éjszakában a magáénak tudna. Az állóképek és a gyors vágások. Vágyom a tengerre. Minden egyszerűbbé válik, meg tudom a fontos dolgot különböztetni a kevésbé fontostól.
A kert rózsabokrai pompáznak. Barátok pártolnak el, s régi barátságok megújulnak, újak sarjadzanak. Egyik nap leesik egy tányér, és nem hull cserépdarabjaira. A másik napon lehasad a ház sarkánál felejtődött diófáról az ág, s nem nyomja agyon Verrocchio puttójának bronzmásolatát. Adél bámulja a tó fölött szikrázó szitakötőket, s közben észre sem veszi, hogy belegyalogol a vízbe. Kicsi rigófiókákat szedeget reggelente össze, és restelli, hogy ölt. A szomszéd nem köszön, hogy ezzel fejezze ki rosszallását, s együttérzését A.-val. Egy irodalmi estemről szóló tudósítás miatt, a dékánhelyettes biztatására, a dékán szóbeli figyelmeztetésben részesít, s okául a rektor intelmét nevezi meg. A gondosan megtervezett egyetemi elbocsátások kapcsán, a kirúgott professzoruk miatt tüntetnek az egyetemisták. A gazdasági válságra hivatkozva tanszékeket épít le a vezetés, miközben a dékán külföldi utazások sorát abszolválja. Leborotválják a földből kibúvó sziklát a város autóbusz-állomásánál. Csupán a vári utcát beszáguldó bakonyi szél és a harangzúgás változatlan, talán azért időtlen mindkettő, mert nincs saját életük, csak a vár által léteznek, sem saját hallgatójuk, mert a városlakók nem élik a várat. A könyvek kevésbé használt része lekerül a pincébe, a tágas pincében tárolt folyóiratokat fölszállítom a tanszéki szobámba. A tanszék barokk épületének kézikönyvtárát fölszámolják, s egyre több a hallgató, aki Jeruzsálemet afrikai városnak gondolja, s dörgedelmes magánlevélben követeli a személyes, emberbarát bánásmódot. Az egyik lányhallgatót az anyja kiíratja az egyetemről, mert a gyerekét vélekedése szerint megszégyeníti a tanár azzal, hogy a dolgozatát elégtelenre értékeli. Két éven át hetente két-három napot Budapesten vagyok, anyámat felügyelni a különböző kórházban, majd az infernális időszak múltával háromhetente járok a szüleimhez, hétvégi anyagondozásra. A postai levelezésem hivatali ügyiratokra korlátozódik, s az e-mailekből kihullnak a nagybetűk, a pontok, s idővel a megszólítás és az üzenet szignózása is. Újmódi zenéket hallgatok, moziba járok, visszaszokom a színházakba, koncertekre. Egy kutya, nem is oly régen, átvezet Pest néhány utcáján, s megmutatja a neki oly kedves macskákat, amelyek a járdaszélhez állított, elhagyott járgány alatt élik családi életüket. Öt hónapja megtanulok újból dohányozni, ezüst Dunhillt szívok, vagy sárga Phillip Morrist, de egyikben sem érzem a hajdani Fecske, Symphonia vagy Sopianae ízét. A hó gyorsan olvad – s úgy, mintha egy novellában tenné. Nő a ciprus.
Estével eltörik egy ólomkristály borospohár, cseh gyártmány, széles volt a talpa. A Fegyverengedélyt, az első komplett, nagytörténettől kilúgozott veszprémi könyvemet írom, amely egyben Dugó felbukkanása, együttes sétáink írott térképe, a település megszelídítésének eseménysora, annak ellenére, hogy akad benne egy-két Zuglóban írt fragmentum is. A. akkor kezd betegeskedni, nem tudja feldolgozni az állása felszámolását, azt, hogy egy pillanat alatt kiderül, nincs rá szükség a Davidikumban, a viadukt alatti egykori árvaházban lévő intézetben. Én Budapesten dolgozom, a Victor Hugo utcában, oktatáskutatók között, akkor váltódik a rendszer. Egy napon szorongva hív telefonon, száguldok érte, s viszem kapkodva Veszprémbe, szürkén gubbaszt az első ülésen, állandó orvosához. Amikor az orvos cigarettát kínál neki, és maga is rágyújt, sejthető, komoly baj korszaka veszi kezdetét. A belgyógyászaton napokig kutakodnak benne, az intenzív osztályon is figyelik, nézik szíve több coronáriáját. Hetekkel később már biztos, érelmeszesedése van. Kék színűvé válik az ajka. Rendszeres orvosi felügyelet mellett él, időközben kinevezik a pécsi egyetem oktatójává, s kevesebb mint háromnegyed évtized múlva, majd ott, végső megoldásként, az egyetem klinikáján cserélik ki a lábszárából kivett érdarabokkal szíve ereit. Kórházban lábadozik, a folyosó falára felszerelt rúdba kapaszkodva tanul ismét járni, diákoskodik a mozgásban, abbahagyja az eddigi életmódját, majd a füredi szanatóriumban, ahonnan hónapok múlva sem kíván hazajönni. Állandó hóesésben él, legyen bár tavasz, nyár, ősz vagy tél. Itthon egymásba kapaszkodva sétálunk, lassan topogunk fel és alá a kertben, idővel a ház körül, majd tovább, kimerészkedve a völgybe, s kezében az egész sétaidők alatt ott tartja a zsebrádióját, hallgatja, nem akar a politikai eseményekről lemaradni, a kommentátorokkal társalog, még velem sem, mással sem, senki élővel. Másfél évvel a fél napig tartó műtétje után, de később is, még attól tart, megnyílik a szegycsontján felvágott mellkasán a seb, felszakad szívén a beültetett valamennyi ér, s ő itt marad, segítség nélkül, életét elvesztve. S az ápolása sem megfelelő, hibát hibára halmozok a tej elöntésével, az ételek tálalásával, éjszakai olvasásaimmal, s amikor, hogy nyugtalan éjszakái miatt és zaklatott éjszakáim számára külön szobát keresve magamnak felköltözöm a könyvek közé, a szükséges életvezetési tanácsokon túl haragja határtalan. Időnként kirándulni megyünk, időnként elmaradnak a ténfergő, kettes utazások, többnyire a munkatársakból lett barátokkal megyünk évente nyaralni, olyankor elemébe kerül, hogy percnyi pontosan ismét megszervezheti a programokat és tereli a hozzánk kötött gyermekhadat. Annak utána öt évvel, hogy orvos barátaink egészségessé minősítik, maga is kezdi elhinni, hogy az, s rácsudálkozik, időközben nem csuklott össze a világ, s a napokkal együtt nem lett több a részvét. S amikor anyám agyvérzést kap, s hónapokon át rehabilitációs kórházakban az idősebb húgom vezetésével naponta és személyesen felügyeljük a sorsát, a kezdeti segítség után, egyre nehezebben fogadja el a gyorsan megváltozott helyzetet, s benne a sajátját. A hiányok listája nő, a szemrehányásoké sem apad, az elvárásoké sem, bebújok a munkámba, begombolkozom a munkahelyi teendőimbe, hadakozom, s apad az időm. Aztán egyik este eltörik egy kristálypohár – A., hogy befordul a konyhába, a falhoz csapja. Az üvegcserepek előbb csilingelnek, majd meg, ahogy rajtuk tapos, csikorognak. Hallom ugyan, mi is történik, de a tetőtérből nem megyek le megnézni, hogy jól hallom-e az eseményt.
A ciprus egy nő, átmenet a kifejlett lány és a kitelő asszony között – nem gondolhatja ezt másként Szerb Antal sem, aki oly sokat töpreng a ciprusok itáliai árnyékvetésének mikéntjeiről. Az árnyéknak jól megágyazni kizárólag a karcsú fák képesek, azok ágai között kis résekben törik át a napfény, vagy sehogyan. Amolyan fekete-fehér látványt nyújtanak, igaz, sötétzölden.
A pécsi egyetemre nem csupán azért megyek dolgozni, mert hívnak oda, hanem mert a veszprémi egyetemre nem invitálnak. Egyszer ugyan elzarándokol hozzánk az egyik karszervező professzor, az oka sosem lesz tudott, de nyilvánvaló, hogy nem találjuk meg egymással a hangot. Pécs befogadó városnak bizonyul, idővel szálláshelyet is kapunk, ahol, hogy A. abbahagyja majd az oktatást, mindaddig lakhatok, míg egyszer nem hosszabbítják meg a kiutalását. Ezt az apartmanszerű helyet ismeri meg élethelyeim közül B. először; némelykor, esténként az egyetemi hallgatóinkkal találkozunk, akik mindig találnak okot diskurálásra. Veszprémbe majd csak akkor invitálnak, amikor a pécsi műhelyünk szétesik, s kollégáim egyike ott alapít szakot, tanszéket.
A kertembe B. után érkeznek majd a ciprusok, hamarabb, mint akarom, Pécsről, a botanikus kertből hozom őket konténerekben. Magoncokként – így nem lehetett előre tudni, milyen végső formához jutnak, s miként fognak gazdálkodni a fénnyel. A lakás bejárata előtti egyed nyurgasága magától értetődő, s nem igényeli az alakítást sem. Az árnyéka olyan, amint azt a nagykönyvben egyszer leírták, még a teremtés növényeknek jutó napján, azaz a harmadikon. Nem merem ugyan szembesíteni a ciprusomat a bibliai szöveggel, hogy a növények teremtése napján ő melyik megnevezett csoport tagjaként, azaz gyenge fűként, maghozó fűként vagy gyümölcstermő faként sorolódik-e be, megelégszem azzal, hogy magam döntök a kérdésben: minden növény kezdetben gyenge fűnek látszik, s élete delén már hozza is a magvakat. B. kimondottan utálja a délszaki vidékeket, a mediterráneumot kizárólag a kedvemért látogatja, szögezi le mindannyiszor, hogy elindulunk a következő években arra, az ő alkatának a hegyek és a hűs, savanyú almát apróan termő lengyel vidék felel meg, na és a barátságtalan Brüsszel, amelyben csak, mintha egy enciklopédiában összehányt szavakat, igék, főnevek s egyéb szófajok közé lehet katalogizálni a napokat, a házakat, az utcákat és a kertes tereket. B. a bibliát is utálja, én azonban, hitetlenként is, gyakran forgatom. Néha azokat is meglátom benne, akik már átforgatták a lapjait. B. a ciprust nem látja egyébnek, mint satnya, lomberdőben meg nem maradó gizgaznak, amelynek tövében nemhogy bölény, avagy medve vagy farkas, de róka és fajd sem képes begömbölyödni, és Szerb Antal ciprusárnyak szerinti tájat rendszertanozó írását sem kedveli, ő, állítja magáról, megrekedt a Csáth Géza és Kosztolányi Dezső nyelve révén befogható magyar világnál, gondolkodási módnál. B. azzal indokol mindent, hogy ő lengyel.
A. és B. között a saját életidőmben valójában nincs átfedés. Legalább öt évet éltünk úgy együtt A.-val, hogy túl a fizikai gondoskodáson és a gyógyulásig tartó betegségek miatti aggódáson, nem jut semmi helyünk egymás számára. A. szívműtétje megváltoztatja a személyiségét, nem is formálódik az vissza olyanná, hogy ismét egészséges legyen. B. pedig egyik húsvét táján megérkezik, azaz visszajön (hiszen öt nappal korábban én szedem le a repülőről, s bocsátom el vonaton, Krakkó felé, családlátogatásra, hogy onnan utazzon vissza), konferenciának megfelelő öltözetben, újabb belga dobozos csokoládékkal felszerelkezve, s időben közli, talán hogy a megfelelő helyet föl tudjam deríteni, táncházba kíván menni, s a pc-jén azt is bemutatja, miféle népi kultúrába kíván beavatódni, nehogy nem megfelelő helyre vigyem. Járt valaha Kalotaszegen, olyasmit kíván ismét. Hát időt lop magának, s én is – s a Mátyás-templom előtt találkozunk, a budai várban, néhány méterre a nemzetközi, idezúdult sokadalomtól. Annak a templomnak a tornya, a fióktornyok ellenére, olyan egy szál árnyékú, magyarázom hivalkodva neki, mint a ciprusoké, s az árnyék pereme is olyan vékony vonalakkal kavargó-fodrozódó, mint a délszaki növényeké az éles fényben. Nézi az árnyékot, hol belelép, hol kikászálódik belőle, s mikor bevonulunk ananászlevet venni a boltba, a polcok közé, azt kérdi, milyen vörös is a ciprus árnya? Medvéé, bölényé, farkasé, rókáé, vagy a fajdkakas tojáshéjának színével rendelkezik?
Elfogadja, hogy megcsókolom. Két üveg bort vásárolunk, fehéret miatta, vöröset miattam, s hamarosan az egyik budai panzióban kötünk ki. Az elkövetkező négy napban rövidke órákra hagyjuk el a szállást, hogy megnézzük a táncházi találkozó néhány ígéretesebb programját, másra azonban nincs időnk. Nem tudom, kitől távolodik, nem tudja, kitől távolodom. Cseresznyeérésre jön ismét, a paloznaki fát, amelynek közelébe tíz napra húzódunk el, délelőttönként és délutánonként megmássza, teletömi a száját az ujjbegynyire duzzadt gyümölcsszemekkel, egyszerre több cseresznyét kap be, s több magvat is köp ki a szájából, a lombból sárgarigókkal felesel, hosszan-hosszan elemzi a fölöttem álló látványt, és nem kérdez semmit, elég neki az, amit én mondok magamról. A cseresznyeszüret után egy hónapra utána utazom, majd még egy újabbra, de már ősz elején, addigra elintézzük A.-val a szétválást, papíron az osztozkodást és a szétköltözést. Mire visszaérkezem, a ház kiürül. Így jutok el A.-tól B.-ig.
A palacsintához szokás időszaka magam sem tudom, meddig tart. Társul hozzá hamarosan a resztelt máj, endékás (sárga dobozú) krumplipüréporból tejjel és vajjal kikevert péphez, s ha nem csal az emlékezetem, uborkasalátához. Majd pedig csirkepörkölt. A receptek kezdenek változni, érkezik az erős paprika, az ízletes teák és a soproni vörösborok és egy-két zsidó étel is. Vasárnaponként, ha A. megérkezik a családjától, mert hétvégenként hazautazik az anyjához, s a vele együtt lakó férjéhez és gyermekeihez, nincs mese, étterembe járok, a Vadászba, a Stadionba, a Sportba, vastag ételeket falok, sörrel leöblítve, vagy jobb időben egyik-másik sörkertbe, a Viadukt alá. A. miatt válok el az első feleségemtől – a válóper után Ági, aki volt középiskolai társam s szépséges cigánybarátnőm játszik át a kezére, extrém, az egyszerre orosz és zsidó és francia Chagallért rajongó festőművész-palánta, csak éppen irodalmi tanulmányokat folytat a debreceni egyetemen, és nem idegenkedik, néprajzi érdeklődének megfelelve, a balmazújvárosi éjszakai asztaltáncoltatástól sem, rácsodálkozik a csuklómra csatolt órára; nem az enyém, addig nem ismerhette. Mondom neki, kitől kölcsönöztem, s hogy létezik az, akivel azonos az időm. Két évet sem tart ki ez az első, egyetemista házasság, ő hozzácsapódik a maga filmrendezésbe kábult emberéhez, utóbb szül neki egy fiút, és abbahagyja a festést. A képek iránti érdeklődés erős kapocs köztünk, én is festő akarok lenni, csak szétmorzsolja ambíciómat az a középiskolai rajztanárom, aki azt állítja, hogy az ilyesmi tevékenységhez némi rátermettségre is szükség van. Ami nekem, szerinte, nincs. Igaza volt. Rendületlenül szeretem azonban a színeket, a foltokat és a kiteljesedett alakzatokat, és azokat a mondatokat, amelyeket Dosztojevszkij ír.
A szobában, amelyben Ágival éltünk, az íróasztal fölötti polcon képeslap méretű másolat támaszkodik egy könyvhöz (Glasenapp, Helmuth von: Az öt világvallás - bráhmanizmus, buddhizmus, kínai univerzizmus, kereszténység, iszlám). Ez is, az is az univerzumról mesél, ha eltérő mondataik is vannak. A képecske Van Gogh 1888-ban készített festménye, népszerű alkotás. Az a sivárság és árvaság, amelyet sugall, az egzisztencialisták műveiből ismert, s azt hiszem, nekik köszönhető Van Gogh iránti figyelmem s éppenséggel e vászon kedvelése.
A mű érdekessége számomra, hogy ugyan minden színfoltjában olyan, amellyel a hozzáértő műértelmezőknek jellemezni szokásuk az arles-i magányában barátra lelő festőt, de akármelyik szín lehetne akár Gauguiné is. Olívazöldre festett falú szobában magányosan álldogál egyetlen, textillel bevont ülőlapú, erős fakeretű karosszék. A székben, ahol valaki nemrég pihent és olvasott, tárgyak: két nyolcadméretű, becsukott könyv és a talpas gyertyatartóba tűzött, nagy lánggal égő, hegyére állított szemű gyertya. A kényelmes szék használója barátságos láng fényében olvasta néhány pillanattal korábban a két könyvet (talán összevetette azok tartalmát), avagy azok valamelyikébe mélyült (hogy éppenséggel a másik könyvbe foglalt előzetes ismeret fényében megértse), s hogy nemrégen fölkel és eltávozik, a maga helyére ülteti a tárgyakat, fényben hagyva a közelmúltat. Ezek a könyvek és az élő láng visszavárják a használójukat. Jó lehetett ebben az ülőalkalmatosságban foglalatoskodni, biztonságosan támasztja a hátat, a karfák befoglalják az emberi corpust, az ülőlap felveszi a test formáját, de szilárd – a szék, most is, hogy nem kuporog benne ember, őrzi az ember alakját. Idéz. Amúgy ugyancsak citál a székben égő, karfákkal körbeölelt gyertya lángja, nem csak a széket használó olvasót, a könyvébe mélyedő, annak tartalmát felmérő ember figyelmét, a fénytől telt sárga szín révén a fakó borítójú könyveket, hanem a távoli, a mediterrán vadon zöldjével rendelkező, falra akasztott másik gyertyát is. Ez a gyertya biztonságban függ a falon, csak a lángja terjedelmes, körbevéve azokkal a szaggatott, aurát képező, sűrű vonalkákkal, amelyek Van Gogh képein az illékony testeket többnyire határolják. Hogy a néző félre ne értse, a két láng közötti szolidaritás azzal is hangsúlyozódik, hogy a szélesen elterülő ülőke anyagának a színe reflektál a falzöldre.
Csak éppen ez a karosszéklap-árnyalat Gauguin színvilágából is való. A tropikus erdők fülledt zöldje ez, Tahiti asszonyainak izzadt és fénylő bőre kap efféle visszfényt, Krisztus rothadó emberhúsú mellkasának árnyalata, egy gyümölcs hamva, a biliárdasztal posztója, a zöld disznóké. A szék fakeretének színe sem a holland posztimpresszionista művész sajátja. E szék valójában Gauguiné. A festmény pedig Gauguin-portré, amellett, hogy egy mély, melankóliával és mániával is jellemezhető lelki kapcsolat enciklopédikus bemutatása.
A kép aztán elmarad tőlem. A.-val újabbakat gyűjtünk, abban a másfél szobás lakótelepi lakásba, amelyet a munkahelyünk révén utalnak ki a számára. Festőkkel barátkozom, filmesekkel, szobrászokkal, ők járnak hozzánk, s hozzájuk járunk, elbonyolítani az estéket és hétvégeket. A lakótelep gazosából, ha lehet, mindig kitörünk, de Veszprém szűk, kell mellé az ország, s kell Európa. A. úgy dönt, hogy a nagy zöld polccal és egy olcsó kanapéval éppen betölti az íróasztalom által szabadon hagyott helyet – annyi fér a félszobába, amely az én dolgozóm és könyvtáram lesz. A másik szoba a közös élettér, s marad az addig, amíg egy tetőtér beépítésébe nem kezdek. A tetőtéri lakás kétszer akkora, mint a lakótelepi, igaz, rejtőzik benne két manzárdszoba, és városi tulajdonban marad, de idővel visszatérítik az árát, s abból vásárolom a sok kékszínt ígérő paloznaki kertet és építtetem fel a kívül présház-belül nyaraló házat s veszek hozzá facsemetéket, amelyek négy-öt év alatt termőre is fordulnak. Van ott gránátalma, két fügefajta, mandula, őszibarack és szilvák, no és a Badacsonyinak nevezett cseresznyefa, amely július elejével terem, s fekete termést érlel. De mire megnőnek a fák, a Csikász utcai tetőteret a városközponti másik tetőtérre sikerül átcserélni, amely, ha nem is tágasabb, de a központban helyezkedik el, így legalább éjszakánként és hétvégenként csendes. Ebbe az egykori városházába, majd pedig Matulka-pékségbe érkezik egy újév előtti napon Dugó kutya, amolyan gyorsan megnövő gyerekpótléknak, depresszió elleni gyógyszernek. Melankóliám évekig tart, s a kutyám ráncigál ki belőle. A. időközben a lakását befekteti egy pesti építkezésbe, ugyanis elválik a férjétől, a gyermekeivel s velem együtt építtet magának be egy zuglói tetőteret. Amíg Veszprémben dolgozom, a pesti lakást alig használjuk, majd a rendszerváltás idején, hogy Pesten vállalunk munkát, s a pesti lakás lesz inkább az otthonunk. 1995-tól, hogy a pécsi egyetemre kerülünk, ismét Veszprém válik a lakóbázissá. A képek leginkább ekkor kezdenek a falakra kerülni, először csak azok, amelyek majd a könyveim borítói lesznek, majd egyebek is. Köztük az a szépséges porcelántányér, amelynek rózsafehér alapján egy japáni, zöldes színű, széles ecsettel gyorsan felrajzolt jel látható – a kerek állatszem, amelynek a pupillája rostonként elmállt, könnyeden szétszálazódott.
A képek iránti figyelem családi vonás, néha azt hiszem. Idősebb húgom ugyancsak nagy képrajongó, ha leírná a világban megtett útjait, éppenséggel lerajzolná, biztosan a kiállítási csarnokok és tárlatok mentén vázolná azt fel. Anyám ugyancsak szereti a festményeket, amíg tehetjük, a közös nagycsaládi nyaralásoknak izgalmas eseményei a különböző kollekciók fölfedezése. Anyám a képes könyveket lapozgatva ismerkedik ismét a világgal – gyógyulása idején. A városokat is, amelyekben megfordulok, inkább képekben látom és nem a tériségükben. Athént, Párizst, Bécset, Prágát vagy Rómát is. A.-val bebolyongjuk és felbecsüljük azt a teret, amely a kultúránkat adja; jó vele lenni, mindaddig, amíg a teste nem jelent terhet a számára.
Róma szeme fogva tart. Bár A.-t Rómába elvinni nem mutatkozik egyszerű feladatnak, de jön, mert én odavágyódom, hogy a szerb háborús események miatt Göröghonba csak kacskaringós módon tudhatnánk eljutni. Rómának is kerek a szeme, mint az izgulékony feketerigónak, szépen sötétedő tóruszú, égszínkék pupillájú, amelyen időnként, borús gondolatokként, fátyolfelhők pamacsai úsznak át. Meglett férfiként többször terülök el a Santa Maria Rotonda mértani közepén. Santa Maria Rotondának a keresztények nevezik ezt az épületet, holott az régebbi, mint maga a keresztény vallás. A 7. század elején Phókasz, bizánci császár adja örökül a római pápának, s éppenséggel VI. Bonifác szenteli fel – magyarázom A.-nak s majd két évtized múltán már B.-nek –, hogy az aktus után már valóban Szűz Mária kerek templomaként ismerjék a világban, s ne Pantheonként, az összes pogány isten szent helyeként. A szerény és pénztárcájuk foglya turisták, amilyen magam vagyok, és ilyenek a hozzám tartozók is, a Pantheont a 2. század elején uralkodó Hadrianus császár alkotásának tekintik, holott Marcus Vipsanius Agrippa konzul építi, Krisztus születése előtt néhány rövid évvel. Napóra – mondja A., szerintem pedig istenszem, s hogy tettel igazoljam sejtésemet, a márványpadló közepére fekszem, hanyatt, hogy tekintete fókuszába kerüljek a teremtőnek. Éppenséggel, mivel az égbolt kupolájának csúcsán delel a Nap, a fényfolt kellős közepén dőlök el a hideg kövezeten, olyan vitruviusi ember pózában, azaz úgy, ahogyan ezt a pozitúrát – körbe fogott, kezét széttáró, lábát szétterpesztő ember, amely így egy ötszög csúcsait is kijelöli – Leonardo da Vinci lerajzolta. Össze is vitatkozunk A.-val, ugyan egy gigantikus napóra belsejében vagyunk-e, akként, mint akikkel éppen megtörténik az idő, vagy színelátásra ajánljuk-e fel magunkat az istencsaládnak, avagy az egyetlen istennek. Igaz, a szerethető Róma mindmegannyi alkalom minden órájában vitákra ad okot, pláne nekünk, akiket Róma majd csak utólag, hogy már nem látogatjuk, tanít meg arra, hogy ne a magunk értelme szerint bámuljuk és barangoljuk a várost, hanem az egyes helyszínek létrejöttének ideje szerint. Azaz: barangoljunk. Róma végtére is azért szép, mert mint tengerparton a meredélyről leszakadó és egymáson elnyugvó kövek, idődarabokból lett összehordva, meglehet, csak az ajtón lépsz be, de a pogány korból, áthágva a középkor küszöbét, máris a reneszánszba jutsz, avagy a minden vártanúnak ajánlott hely kapuzatán, hogy az épület belsejéből rád ömlő fényben érzékeljed az istenek és a császárok szoros kapcsolatát, és máris modern kor modern gyermekeként elszégyelled hívságokat kedvelő emberi voltodat.
A Pantheon ajtaja évente néhányszor belülről van megvilágítva, az oculuson betűző fénytől elkápráztatva jut be a csarnokba a látogató, amint a császárok is tették volt minden április 21-én, Róma alapításának napján, illetve napéjegyenlőségekkor. Ezért, ha tehetjük A.-val, ezekben az időpontokban keressük fel, így harmonizálódunk. Egymással. És az örök várossal. Róma szeme mély, sokféle kék, tekintete pedig, mint a röntgensugár, átható. Róma óta tudom, egyszer elérkezik az idő, amikor kizárólag az elvégzett munka által leszek magam is megítélve, s nem mindenféle talmi vélekedések, hiedelmek és képzetek alapján. És nem keveredik össze az élettel az irodalom, az irodalommal az élet.
B. nem szereti Rómát. De Brüsszelt sem, ahol él, s amelyet a lakói számára történettelen helynek talál – hát megmutatja nekem néha Hollandiát, ha elunja, hogy egyedül kóválygok a belga fővárosban és a környékén, a nyüzsgő virág- és sajtpiacokat, a védelem alatt álló kerteket, a tengerparti városkák némelyikét, a virághagymák termesztésére alkalmas, homokdűnék mögötti geest soil-tereket. Az ő nyomában, a kezét fogva jutok el a virágmezőkig, s vissza a katolikus mentalitástól elrettenő holland mesterekig és a kutyahűségű, szenvedélyben izzó szemű Van Goghig. Mondom B.-nek, kellene egy szemkatalógust csinálnunk a festmények alapján, hogy ebben nézzük meg, van-e számunkra benne, ami újdonság. B. józan, s amúgy filozófiát Tübingenben tanult német nyelv és lengyel irodalom szakos tanár, leint: a szövegesedés technikáiban máris meglátja a létrehozható szöveg erősségét és hátrányait, de többnyire az utóbbiak száma oly magas, hogy a gondolatkísérletet is abbahagyja. Mondanám, hogy töprengő fajta, maga szerint azonban csupán melankolikus, sápadt arcú lengyel, aki irtózik a reményvesztettség minden formájától, s különösen az olyan végzetestől, amelybe Van Gogh bele is pusztul. B.-vel kevés dologban voltunk azonosak: a parkok és a kertek szeretetében biztosan, a sétaigény mértékében s talán még abban is, hogyan, miféle fondorlatos hárításokkal viszonyulunk mindazon emberekhez, eszmékhez, dolgokhoz, akikben, amelyekben, amikben bármi hamisságot is fedezünk föl.
A Pantheonban rögvest szóvicceket gyárt: a szellemi leégésem gyógyítására előszedett panthenolról. Amúgy Rómában megcsinálom a magam B.-szótárát, amely az alvó tablettától a nyűzöttig, a széles időjáráson át a vak van Jánosig tart. Sok oldalassá bővül idővel a listám, minden tétele mögött a megismert és az ismeretlen sejlik föl. Szarban szárnyal; egyházszéklet; napágra süt a hét; nem vagyok szakmás; szörcsög lettem; a zoknit párzom, Monostorpályaudvaron vagy-e már; a szakadékot be kell zárnunk; akik krumplit termesztenek, azok elveszthetik a kenyerüket; átesem a jó túlsó oldalára; Európa éjszakai része; gondolom, vannak észrevételeim a tarsolyomban; igen szaros az együttműködés; magnóra szorult emberek; önkiegészítés; szerelmi tulajdonjog; töröklési jog; végre vérbe értünk; viharos az előételem. Az egyikben a brüsszeli St-Hubert bevásárlóárkádjának fénye síkol a kávézó csillárján, a másikban a Felső- és Alsóvárost összekötő kert, a Place du Grand sablon, a harmadikban a Gruuthuse múzeuma V. Károly terrakotta-fa portréjának tányérszerű kalapja, aztán meg Krakkó, Bécs, Budapest, Körmöc, Rijeka, Gent – és a cigarettázó mozdulat, a sörivás kortya, az eltört cipősarok, a vasalt lenvászonbugyi, a nehéz táska, a sietés közben bekapható szendvicsek, a hiányomra utalás a szexrabszolgatartás bevezetésének felemlegetésében, a rurális durvaság abban, ahogy eltávolít az életéből.
A mondatok okozta viharban, vagy talán a bambuszharangot kongató viharos szélben letörik s aláhull a kertem diójáról az egyedüli kiálló ág. Rég elszáradhatott, el is korhadt, mert földet érve szétmorzsálódik, kizárólag a puffanás hangja marad meg bennem – utána. Újabban délelőtt is gyakorta látogat hozzám a szél, hol szellőként, hol pedig indulatos Este szélrohamként. Zefírként azonban már sosem. Délutánonként légáramlatként. Zúgó förgetegként, az este megérkeztével. A diófa átad ezt-azt, levelet, ágat, termést vagy éppen a korábban hónapokon át óvott, gallyvillához szoktatott, aztán mégis elejteni gondolt madárfészket. Léteznek mondatok, amelyek a légmozgás és a fa diskurzusában francia nyelven mondatnak, s vannak flamandok, lengyelek, szlovákok és magyarok is. Angolul elhangzóak nincsenek – az én tört tükrű, szinonimákra vak angolom oly keleti és praktikus, hogy B. meg nem mukkan soha, ha én beszélnék, tulajdonképpen az angolul megszólalásom lehetőségét, amikor távozik, menthetetlenül magával is viszi. Új nyelvet kapok cserébe, azon idegen nyelvű történetek nem mondhatók el, persze hogy nem felejtem el az oly sokszor megismételt intelmét.
A tenyérnyi tükrű víz mellett, ahol a silány talajba néhány termetes bazaltkockát süllyesztettem, hogy a kavicsolt területről a szálfüves gyep felé legyen az indás ínfüvek között lépésre hely, újabban egypár terjedő bokrocskájú csillagmoha telepedett meg. Sírlapokon, sziklakertekben fordul amúgy elő, éppen ezért nincs rá szükségem, de magától gyökerezett be, azaz a széltől, vagy valami állat által. Akadnak madarak, amelyek mindenféle magvakat dugdosnak a kőfal réseibe, hol ez, hol az a növény növekszik aztán, meglepetést okozó jövevényként. A mókus olajos terméseket gyűjt, mogyorók, mandulák, diók, fenyvek csemetéi jelennek meg a szomszéd ház rakott kő falán, amelyek néhány hetesen el is pusztulnak. Kihajtani adódik erejük, de kellő mennyiségű víz és talaj híján rövidre szabott az életük. El nem gondolom, miféle lény szőrén, tollán vagy bélcsatornáján keresztül érkezik ez a gyeppótlónak gondolt, apró, bár az önmegvalósításban tekintélyes növény, amely ha virágzik, bőséggel teszi. Éppenséggel szeretnek benne topogni a rigók, húzogatják a cérnavékony szálait, igazgatják a félbevágott tojássárgájánál nem nagyobb zsombékjait. A közelükben valami selyemmályva is hatalmasodik, mármint a nagyméretű leveleket fény felé emelő zöld, nyurga szár, amit én szívesen látnék mocsári mályvának is, ámbár lehet, nem lesz egyéb a szívós szivarfánál; újdonatúj jövevény, akár a szerteszórtan előtört kutyatejek, körömvirágok. Már-már elborítja a szétszórt magvakról kelő növényzet a sárga gyöngykavicsot, ami egyébként is szeret a talajba süppedni, lemerülni a földbe, feladva a színét. A. kedveli az egyszerű növényeket, Szilveszter napi rituálénk, hogy Tihanyba ugrunk le, a kerítéstövekben virágban maradó, fagytűrőnek bizonyuló körömvirágok közül néhányat leszakítani. S a délszaki vidékeket járva, kora tavasszal maga is meg-megáll a falon csüngő vad oroszlánszáj, szurokszegfű látványától megbabonázva. Dugó ugyancsak kedveli a növényeket, asszonya szokását követve a reggelenként újdonságnak számító virágokat sorba látogatja, megszagolgatja, és ezek után, ha rohangál, megkerüli valamennyiüket. A virágokat nem bántja, nem töri, nem szaggatja – ellentétben a bogyósokkal. Lévén kölyökként túlérett banánon nevelkedik, felnőtt ebként az epret, a ribizlit, sőt a szőlőt is elfogyasztja, ha már az érő gyümölcsre rábukkan. Megkérdezi tekintetével, hogy eheti-e, majd fejbillentésemre nekiáll falatozni. Adél nem követi az úzust, ő inkább húsevőnek marad meg. Kicsi a hulladék zöldségre is rákap, a savanyú káposzta torzsáját, az alma lerágott csutkáját át nem adja senkinek, ha éppenséggel nem falja fel, rejtett helyeinek egyikére ássa el.
Délben megkezdődik a kertemben a hosszú alkonyat, de az alkonyat idején egyetlen órára visszatér az apró fejű vörösbegyekkel a langyos és lagymatag délután. Dél és alkonyat közt nincs semmi hang, még a Tűztorony andalító zenéje se ér el ide, a völgybe, ahol a világ vége húzódik. Egy-két puhatestű pille masíroz át, imbolyogva és kóvályogva, azt hiszik talán, a bekötött szemű este irányába szállnak, s a denevérek rögvest a nyomukban lesznek. Akadnak vissza-visszatérő emlékképeim: az egyre gyorsabban elfogyó alkonyatokkal érkeznek a színek enciklopédiái, a fehéreké, a szürkéké, az enciánkékeké, a kokszfeketéké, valamelyik közeli tengerpartról, ahonnan a szenderek is átérhetnek egyetlen éjszaka alatt, a déllel a versírás előtti izgulékonyság, a barnaszén, majd antracit színű besötétedések,  ahogyan áttörök, hol ezzel, hol azzal a szeretett lénnyel, a kamaszkorom magasra vágott tarlóján, s éppen akkor, amikor megtanulom, hogy a levágott búzatörzsökön nem lépkedni, hanem húzni kell a lábamat, csoszogósan, akkor nem sebzi fel a talpamat, nem serkenti ki a véremet a lekaszált, száraz fűféle maradéka. Némelykor a lassan meggörbedő hátam orvosi módú megkopogtatását is hallom, akad-e ott bennem valaki, vagy már nincs, mert elköltözött onnan a lakó. A felhők fölött néma repülés. Töredékek innen-onnan, törmelékek ebből és abból. Felsír valamelyik macska, menyét fojtogatja, miközben levelük-zúzottan suhognak a bambuszok. A fény pálcája eldől a kőpadon, és legördül róla. Egy korty diólikőr és egy másik a Benedek-rendi szerzetesek hosszú időn át érlelt, füstízű, gyógyító pálinkájából. Az éjjel, amelyben meteorok izzanak, s hullócsillagok meg-megfényesítik. Az öreg varjú, aki a dióérés első napjain költözik a kertbe, s mikor utána érkeznek a társai, menten el is hagyja a néhány órára sajátjának tekintett elemózsiával teli fát.




 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.