Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Xonkyli

2009.02.05

Xonkyli

 

Xonkyli. Arnolfini. Netiratok. 2009. február 4.

http://www.arnolfini.hu/AA-Home/Menu/D/ArnolfiniNetIratok03.htm

Xonkyli I. Szőrös Kő, 2009/1. 31-38.

Xonkyli II. Prae 38 . 73 -82.

 

 

            Kínáról kizárólag nagyot mondva szabad szólni.

A Dong’Anme Dajie a felhőkkel szüntelenül elborított Pekingnek olyan, mint a Váci utca Pestnek. Az elején, kínai mértékkel egészében véve közel az éjszakai piachoz, ahol napszálltával mindenféle, az elrettent turisták és bennfentes helyiek számára kizárólag sötétben megkóstolható és fogyasztható ételeket főznek-sütnek és árusítnak, talán már a második épület előtt, a járdába épített feliratos korong tanúsítja: ehelyütt a Kelet és a Nyugat kapcsolattörténetében – úgy az európaiak, mint a kínaiak szerint – főszerephez jutó Marco Polo lakóháza állt. Igaz, amikor az itáliai utazó itt élt, a Yuan-dinasztia korában, a fővárost se nem Pekingnek, se nem Beijingnek nevezték, hanem ’Nagy Fővárosnak’, azaz kínaiul Dadunak. Ahogyan a velencei azt mongolul emlegette: Khanbalik, a Kán székhelye volt. Ez a város vált hamarosan a mongóliai Karakum helyett az újraegyesített Kínai Birodalom és a Mongol Birodalom központjává. Nem épült még meg azonban a Tiltott Város, a tavaik medrét sem ásták ki, nemhogy a kertek kialakításába kezdtek volna. Nem léteztek a városi polgárok lakóhelyéül szolgáló kis, elkerített telepekbe, hutongokba tömörülő udvarházak, amíg a belső város a 15., a hutongok siheyuanjai a 14. századtól kezdtek megépülni azok számára, akik az udvari emberek ellátására szakosodtak, s mindenekelőtt kereskedelemmel és szórakoztatással foglalkoztak.

Marco Polo a helyi kereskedőkhöz hasonlatos figura lehetett, s a kínaiak a szolgáltatásokat mindig nagyobbra becsülték a termelő munkáknál. Marco Polo élménybeszámolója szórakoztató olvasmány s egyben útmutató a fejedelmek, hadvezérek, rendőrfőnökök és a magához hasonló kereskedők és fantasztikumra áhítozó olvasók számára.

Meglepő, de napjainkig kétséges, hogy a tizenharmadik és tizennegyedik század fordulóján élő Marco Polo járt-e Kínában, s ha járt is, azokon a vidékekene, amelyekről leírást adott. Nem csoda hát, ha számos útikönyv nem tesz említést arról a Dong’ Anme Dajie-i házról, ahol a jeles idegen a kínaiak szerint Pekingben töltötte mindennapjait. Ismerek olyan európai művelődéstörténészt, aki szerint a Velencéhez oly hasonlatos közép-kínai Hangzhout paradicsomként leíró utazó-kereskedő, ki a hagyomány szerint a világ legszebb városában három évig kormányzóként tevékenykedett, sosem járt a sárkányok ege alatt elterülő föld helyszíneinek legtöbbjén. Igaz, hogy a Marco Polo utazásai kéziratban a piacai, hajói és a prostituáltjai miatt fölemlegetett Hangzhou település ott szerepel (mindezek figyelmet keltőnek és feljegyzésre méltónak bizonyultak a velencei kalmár számára), de ez nem bizonyítja, hogy Marco Polo valóban feltűnt ott és élt arra. Amúgy a szerzősége szintén kérdéses. Sem az auctor mibenlétén való töprengés, sem az önálló tapasztalat és gondolat, sem a saját megjelenítés a középkor végén nem tűnt fontosnak – olvasónak és írónak egyaránt, s a börtönében visszaemlékező s kéziratát (hm, erre bizony nekünk nincs most jobb szavunk) diktáló kereskedő joggal gondolhatta, hogy személyes, megtapasztalt élményeként emlegetheti apja és nagybátyjai és mások valós utazásait és hiteles történeteit.

A Marco Polo utazásait legjobb tehát kollektív alkotásnak hinni.

Amint félek, az én Kína-élményem sem a sajátom, hanem egy, az európai kultúra hálójába belegabalyodott emberé. Kínába nem vágytam soha, elérhetetlennek tűnt az ország számomra. S hogy eljutottam, lényegében utazásra készületlenül, mindaz, amit tapasztaltam, kibillentett a valóságomból. Nem az életszínvonal, nem a közösség-eszmény, nem a tömeg, nem az évezredes civilizáció millióegy emléke, s nem az emlékezés hiányosságai, hanem az, hogy mindezekkel nem tudtam mit kezdeni. Marco Polo megjegyzésein túl semmi sem volt bennen ott – Pekingben, Xian-ban, Yünnan tartományban és Tibet határán – hiteles. Üresnek bizonyultam, mint a kirágott belű mogyoró. Hogy keleti hasonlattal éljek: üresnek, mint a fehér gyümölcshúsától megfosztott, piros és keménypapír-héjú licsi.

Amikor Hangzhou virágzott, nem Peking volt Kína fővárosa. Pekinget az uralomra került mongol hódítók szemelték ki a maguk számára központul, részben, mert közelebb esett saját térségükhöz, részben, mert így a maguk választotta lakóvárosuk földrajzilag centrális helyzetbe került, de nyilván azért is, mert nem akartak a régi fővárosban összpontosuló kulturális örökséggel szembenézni. A helyet tehát a kán fővárosaként nevezték meg, ezt tette az európai utazó is, s csak utólag vált a birodalom fővárosává. De a város már kezdetben is metropolisznak számított, az 1270-es népszámlálás szerint egymillió-kétszázezren lakják (akkor, amikor Európa két legnépesebb városa, Nápoly, illetve Párizs alig százezres lélekszámú), s tizenkét külvárosáról adnak számot a tudósítók. E külvárosok sűrűbben lakottak, mint a tizenkét kapuval rendelkező belváros, végtére is itt az uralkodó szűk környezete élt, amott pedig az alattvalók. Na és a kereskedők (drágakövekkel, arannyal, ezüsttel, selyemmel, gyöngyökkel és fűszerekkel foglalatoskodó népség ez, akik karavánszerájban laktak, s túlzásokban gazdag a beszédjük), akik piros jelekkel felülnyomott papírpénzt adtak a kincsekért cserébe.

Avagy többnyire papírpénzt csereberéltek, amelynek, miként a selyemnek is, az eperfához van köze. A papírt a puhafájú eperből állították elő, s arra nyomtatták a bankókat. Ámbár nem csak pénzért cseréltek árut a kereskedők, hanem, főként a mongolokkal, egyéb, nekik valamiért fontos javakkal. A mongolok idegenkedtek a kereskedelemtől, s amit kaptak és adtak, azt ajándéknak mondták. A középkori utazók történetei alapján csodálkozhatunk, mi mindent juttat az uralkodónak hódoló jöttment, s mi minden adományt kap a kántól azért; holott tulajdonképpen cserekereskedelem mindez. A papírpénz arra való, hogy a gazdasági ügylettől még jobban eltávolodjon a vásárló, s az aktus során cseréről se essék szó, csak nyomtatott papírdarabokról s egyebekről.

Marco Polo, amennyiben hinni lehet e forrásnak, a francia nyelven (a ponyvaszerzésből megélő literátus által) papírra vetett híres történet, a Devisement du Mende, másként nevezve a Milione (Livre de Merveilles) szerint a Nagy Kán és birodalma megfelelően becsült ismerőse. A nagyot mondás a középkor végéről is áthallatszik, de ez nem a kalandoré, hanem a csodákra nyitott szemű koré. Nem véletlen a könyv gúnyneve sem, amely azonos a szerző gúnynevével: A Milliós! Történeteit, mondják, ennyien hallgatták, s mindegyik, csodákban bővelkedő meséjében irdatlan nagy, azaz milliós szám szerepel: állítása szerint több millió katonája van a kánnak, több millió a városa, több millió dzsunka hasítja a folyók vizét.

A pekingi Dong’Anme Dajie elején mindenesetre milliók állják naponta körül a Marco Polo egykori lakóházának tartott hely előtti járdán azt a kínaiasan méretes bronzplakettet, amelyet súlyos lánccal kerítettek el, nehogy a járókelők akaratlanul átgyalogoljanak rajta. A ház keskeny, kapunyi széles, s két oldalán oszlopokat imitáló (a kínaiak által európai stílusúnak tartott, mintha az európaiság stílus, ráadásul egyetlen stílus volna) relief húzódik, amely a rá vetődő árnyakat nappal és éjjel egyként összeráncolja.

Kína első pillantásra (ha nem veszem számba az Európáról és a fehér emberről kialakult tévképzeteket) nem áll másból, mint fellegekből, állatfaragványokból és ismeretlen helyekről összehordott kőzetdarabokból. Felhők, felhőlények és kövek stílusgyakorlata a főváros, a vidék, az ország és földalatti barlangjai úgyszintén! Az egymástól elválaszthatatlan, egymást feltételező ég és föld nem önmaga által idéződik meg. Peking és Xian és a teljes Yunnan tartomány egyetlen hónapon át, minden szempillantás alapján csupa könnyed lebegés, szélben szitáló lomb, pára, mozgásban lévő gőzgomolyag. Borges képzelt lényeinek java Kínából származik, a sárkányok, unikornisok, teknősök, darvak, főnixek, oroszlánok és egyebek, s mindegyiknek originális köze mutatkozik úgy a felhőkhöz, mint a kövekhez.

Kína második pillantásra fellegekből, állatfaragványokból és kőzetdarabokból összeálló kert. Ilyen kertet fedez fel az európai ember a harmadik és sokadik pillantásával is, amelyet – hogy a helyi hagyományt kövesse – többnyire mennyei, édeni vagy isteni hortusnak igyekszik leírni, s ezzel az aktussal kissé áteurópaiasítani.

A Tiltott városban (ahonnan származik élményeim eleje), a Ming- és Quing császárok használta Sárkánytrónt magába foglaló Legfőbb Harmónia csarnoka piros oszloperdeje között található néhány aranyozott sárkánykép-véset, hat áll belőlük, felhőmotívumok és lebegő mitikus lények kavarognak rajtuk. Csak közelről szemlélhetőek, messziről nem több a hat oszlop, mint merő sárga ragyogás. Talán ezeken figyelhető meg a legszebb sárkány-kollekció.

A Legfőbb Harmónia csarnoka a három legfontosabb szertartási épület élén áll, mögötte a Központi Harmónia, s végül a Megőrzött Harmónia csarnoka. E három nagyméretű pavilon közös földmagaslatra épült, amelyek az udvar mind a négy oldaláról márványlépcsőkön közelíthetők meg. A lépcsősorok közepén, bármely oldalon gránitból faragott kősáv, amelyre felhők között lebegő sárkányt – a császári hatalom szimbólumát – véstek. A fehér teraszoszlopok vésetein szintén sárkányok, továbbá főnixek, felhők és lótuszlevelek azonosíthatók, s a teraszoszlopok alatti falon egy-egy sárkányfej található. Sárkányon sárkány, s annak csúcsán úgyszintén sárkány. Pirosban, aranyban, fehérben. (S szüntelen folytatódott, és ez állt a sárkányélmények végén, az utolsó kínai napomon, miután Pekingbe visszatértem, s a Nyugodt Öregség palotája bejáratát őrző Kilenc Sárkány falán is megnéztem a gyöngyökkel játszó, különböző színű élőlényeket.)

A meglehetősen csúfnak látszó sárkányok (szarvval, karommal, pikkelyes testtel, nyakukon és gerincükön taréjjal, denevérszárnyasan ábrázoltatnak) Kínában nem azzal az értelemmel rendelkeznek, mint Európában. Yunnanban például négy színű változatuk van. Olyan jóságosak, balgatok és szorgalmasak, mint a németeknél a törpék. A sárkányok akkor jöttek létre, amikor a Jin és a Jang, ahogy Borges mondja: ’ritmikus játékából’ megteremtődött a Tízezer Lény, azaz a kozmosz. Az első teremtmények egyike, akikben a férfias tulajdonságok, azaz a növekedés, a fény, a cselekvés, a páratlan számok, továbbá a kék szín, az égbolt, a hegyek, az oszlopok hol egyenletesen, hol pedig egyenetlenül, de feldúsulnak. Nyilván ezért lett a sárkány a császár, majd a birodalma jelvénye, így hát minden, ahol a sárkány képe rajta, magán viseli a császári és a császár fölött uralkodó égi ujjlenyomatot is. A sárkányok a felhők közt élnek (így, ha esik az eső, a sárkány és a föld egyesül), s a gyöngyben van az erejük! Ha elveszik a sárkány gyöngyét, a hatalma és kondíciója szertefoszlik.

Az egyszarvú, a teknőc, a főnix ugyanolyan mágikus állat, mint a sárkány, és persze mindegyiküknek sok-sok változata létezik, a képi ábrázolások szerint kétségtelenül.

A Tiltott város s valamennyi régi kínai település zsúfoltig van felhők és felhőlények kőből, porcelánból, bronzból, agyagból, fából készült másolatával; el sem lehet mondani, milyen praktikus egyszerűsítések révén képes a legkülönbözőbb művelődési korszak kínai mestere a felhők és lakóik lényegét megjeleníteni. Az erősen absztrahált felhőformák legelső pillanatra olyanok, mintha egymás mellé csúsztatott, kiszáradt tehénlepényekből állnának egybe. Koncentrikus vonalak kanyarognak a hullámzó peremű felhőformákban. Amúgy nagyon olyanok, mint a barokk szobrok mögött álló felhők, például Bernininél. Avagy a kisvárosok kései barokk templomaiban a falapokból kifaragott, majd fehér olajjal vagy kályhaezüsttel lekent felhődekorációk. Így aztán felhők között lépdel a lépcsőn fel- és lemenő sokaság, s ha valaki a pavilonok oszlopai előtt áll, akkor felhők nézésébe merül, az útkereszteződésekben, az egyetlen tengelyre állított templomkertek épületei közébe illesztett pailouk, azaz díszkapuk alatt bámészkodók ugyancsak felhők alá tolakszanak, s a hagyományos papírkivágás asztrológiai jegyei között ugyancsak felhők lebegnek, a porcelánok, a rekeszzománcok és a lakkfaragványok, miként mindenféle hétköznapi tárgyak is zsúfolásig telve kölyökfelhőkkel. S mert az épületekben a tárgyak többnyire szimmetrikusak, a felhőrendszerek mindegyiken megduplázódnak, s ez sajátos ritmizáltságot nyújt mindannak, amire rácsodálkozik a tág tekintetű fehér ember. Szimbolikus teret képeznek az égi dolgok, nincs ezzel semmi baj, csak meg kell tanulni az értelmét és a használatát. Nyilván az európai a saját maga szimbolikus terét ismeri: abban, ha megszokta, nem akad semmi fölfedeznivalója.

A rend, amelyet az ember teremt a képpel befogadható világban, kettős. Az egyik tengelyre állított és szimmetrikus: a mindig észak-déli irányban álló épületek. A kapuk, a négyszögletes és zárt udvarok, a teraszon álló épületek, a mindig páratlan számú nyílással rendelkező csarnokok, a színesre festett fából készült részek, a lecsüngő ereszű és visszakunkorodó peremű és élű tetőzet, az egymásra emelt pavilonoknak ható – belül hatalmas szobrokat rejtő – pagodák, városfalak. A szimmetriát tökéletesen tagadják azok az építmények, amelyeket nem a kozmosz belső rendjét, hanem megragadhatatlanul sokféle természetét példázandó készítettek. A tavak, a kertek (amelyek egyenrangúak az épületekkel) éppúgy rendezetlenek, aszimmetrikusak, mint a hagyományos művészetek tárgyábrázolatai, annak ellenére, hogy megtervezetten ilyenek.

Peking például – minden, ami benne régi építésű – rács alaprajzú. Marco Polo veszi észre ezt a szigorúan szabályos településmintázatot, s ír a császári palotáról, bár majd csak a mongolokat elűző Mingek fogják a Tiltott várost – a mongol negyeden belül – megépíteni. Még ha egy i. e. 4-3. századi mű, a Zhouli útmutatása alapján is. Egyébként azok a Mingek ők, akik a Nagy falat megerősítették és kiegészítették.

És selyem, selyem, szélsuhogású-szellőkönnyű selyem mindenütt. Amiről a görögök azt mondták, hogy az istenek ajándéka, azaz serikon. Seneca mondása pedig igaz: a selyembe öltözött asszonyok ugyanannyit mutatnak magukból a nyilvánosságnak, mint a házasságtörőnek a hálószobában. Igaz, ő időben megkésetten, ezért feleslegesen kárhoztatja a luxusterméket, hiszen már az i. e. 4. században megérkeztek az első légies kelmék Európába. Az a hír járta róluk, hogy fákon teremtek. Ámbár akkor hol teremtek a selyemmotringok, amelyeket a szövetnél szívesebben szállítottak s adtak tovább a kereskedők a Selyemút nyugati végén a türoszi és az antiochiai szövőszékek mestereinek? Vergilius úgy írta le a selymet, mint valami ismeretlen, különös keleti fa levelén képződő gombát, s csak a 2. századi Pauszaniasz korrigálja ezt a széltében-hosszában ismételgetett tévedést. A történész és életrajzíró szerint a selyem alapanyagát rovar állítja elő, amely lényt a pókhoz talált hasonlatosnak, és amely szorgosan készíti a kócot önmaga számára, hogy abban pusztuljon el.

A selyemnek szintén köze van a felhőkhöz, a színe is sokszor égi. Vagy kék, vagy közvetetten utal az égboltra a császár sárga színével, illetve annak vörösével. S a selyem festmények alapjául is szolgál: rajta a képek (ábrázoljanak a taoistáknak oly kedves madarat és virágot, tájképet vagy az írástudót-hivatalnokot jelképező bambuszt) a makro- és a mikrokozmosz összecsengését példázzák.

 

*

 

Buddha ünnepe a 4. holdhónapban! – figyelmeztettek, amikor megtudták, hogy májusban érkezem, amikor a bűnök letörölhetők s a bölcsesség és béke elérhető. Én leginkább arra lettem volna kíváncsi, hogy az európaiak reneszánszával egyidejű Ming-dinasztiának, a „Fényességes”-eknek székhelye, Peking, a város, amelyet a dinasztiaalapító Hongwou döntése ellen föllázadó (hiszen örökösének az unokáját kiszemelő) és a hatalmat megszerző fia milyen. A Végtelen Öröm (Yongle) császára állítólag a nagyon régi kínai városépítészeti elképzelések nyomán építtette az új fővárost, középpontjában a Tiltott várossal. A négy égtájat megjelölő pontokba császári oltárt emeltetett, s az épületek kijelölte területet mintegy mintául tekintve hatalmas, négyzetes mintázat szerint képzelte el a települést. A központ körül utcák négyzetrácsos hálózata húzódik, a Tiltott Várost négyzet alakú fal veszi közre. Hasonlóan négyzet alakú területet láthatunk a Ming császárok nyughelyén. Az elkerített temetkezési terület egyik része azonban négyszögletes: az, ahol a kertkapun belépve pavilon és csarnok emlékeztetnek a dicső elhunytra. S a tér kerek fallal körülvett földhalomhoz illeszkedik: ezek mélyén rejtőzik a sírkamra. Evilági terület az, ami négyszögletű.

Így tehát Kínába a fecskékkel együtt érkezem és a sárgarigókkal távozom.

A kertek felett fecskék repdestek, miközben otthon, Veszprémben eggyel sem találkoztam. (De más sem. Augusztus elején olvasom Fenyvesi Ottó kisesszéjét, amelyben azt panaszolja el, hogy ezen a nyáron városunkban nem látni fecskéket.) A gólyák már kelepeltek, termetes köröket róttak az azúrkék égbolt alatt, a csúszkák, vörösbegyek és feketerigók lázasan sürögtek a hegyoldalon, tudomást se véve a kert és a kertemet magába foglaló erdő válaszfaláról, s bár éjjelbe futva a denevérek is megérkeztek s rovarokat ragadoztak, a fecskék mintha elmaradtak volna. Kínába érkeztek talán? – mert ott elkezdődött általuk a tavasz, a május.

A kínai kert olyan módon tárul fel látogatója előtt, mint nézője számára a papír- vagy selyemtekercs festménye. Csupa pontos, kifejező részlet, elheverő kavics, vízmosta szirt, amelynek valós méretére kizárólag a környezetében fölfedezhető foltokból következtethetünk (de az a következő pillanat része, nem azé, amely erre a sziklaoromra vagy bércre szánt), levél fölött lebegő szitakötő, amelynek a szárnya, habár a zöld folt fölött vibrál, semmit sem takar el se a színből, se a levélből, táplálékát elkapó aranyhal a cseréptálban, az erős széltől valahonnan oldalról, s éppen a mi látványunkba behajló bambuszágacska, rajta néhány ingatag levélkével. Csekélyke dolgok itt és ott, de – hol tűpontosan, hol szétázott kontúrral – mindegyik véglegesen, mint a bejárati folyosó végén az ajtó, avagy a terebélyes halászháló zsinegei között a lukak. Nem hiányoznak e részletekből sem az udvari emberek, sem a néma látogatók, a lesütött tekintetű és felhőkontyú lányok sem, akik a fűzfás irányába igyekszenek. Ami van, ami benne megtapasztalható, az a minimalizmus, ezért tulajdonítható számukra szimbolikus értelem? – morfondírozom, s újból belefeledkezem a részletek egyikébe. Részlet részlet után, s mindegyik bekeretezett: az épületekből kivágott ablakok által, a libanyakú korlát réseivel, a domb fatörzsei segítségével, a pavilonok előtt álldogáló szobrok révén. Mint a kitekert papírképen egymás nyomában tárulnak fel a pictura szépségei, lassan követik egymást, időt adva a szemlélődésnek, a gyönyör parazsának föllobbanásához és a megértés élvezetének lángolásához, semmit sem siettetve, türelmesen, megértően. A kép részleteiben ismerhető egyes-egyedül meg: a természetet utánzó kínai kertnek nincs egyetlen nézete, nincs olyan néző által megkeresendő pontja, ahonnan a tekintet a teljest be tudja fogadni. Olyan kompozíció, amely egyidejűleg megtapasztalhatatlan.

A nyugati, az iszlám és keresztény kertek mindegyike rendelkezik főnézettel, amelyet a kert tervezője, fenntartója, gazdája előzetesen és határozottan kiválasztott és konok következetességgel felajánlott a hozzá tétován belépők számára. E kerteknek van egyetlen hatásos, a tulajdonost képviselő főnézete. A nyugati kertek, mindezen túl, a természetet így-úgy utánozzák: vagy azzal, hogy az emberrel ellentétben természetesnek akarnak tűnni, vagy azzal, hogy magát a valamilyen hangulatba-érzésbe belejegecesedő embert akarják megjeleníteni; azaz utánzás révén szeretnének hatást kiváltani. A kínai kert azonban nem a látható világot képezi le, hanem a világmindenséget, amelynek a természeti dolgokon túl oly sok egyéb lakói vannak: holtak és démonok, istenek, sárkányok, bambusznak látott költők, földi megjelenésüket levetett történetek, érzések, vonzalmak, az empirikusan megtapasztalhatóaktól független rend és káosz. A kínaiak elhitték, hogy ha a tetőgerincre felrakják az amúgy kakashoz hasonlítható legendás állat, a chiwen majolikából készített mását, akkor az képes, ha fellobbanna, a heves lángokkal terjedő tüzet is eloltani, s a fából készült, könnyen lángra kapó épületet az oltalma alá helyezték. És elhitték, hogy a bambuszliget sorsa a kertben a költő s egyben államhivatalnok tulajdonos sorsát jeleníti meg. A megfelelő helyre ültetett kőtömb pedig a vágynak ad kiteljesedést. S amint a világmindenség zárt, úgy zárt a kert (és amint a világmindenség nem uni-, hanem poliverzum, úgy a kertek között sem lehet kettő, amelynek minden porcikájában azonos lenne a kozmológiája, a kozmosza és a káosza).

A kínai kert mozaikszerűen megtapasztalható s belső tablóképet eredményez, a világmindenség jelentését ezzel artikulálja. A kertet a látogató részleteiben fedezi fel, s ezt teszi újra és újra, amíg létezik a kert s létezik ő, a szemlélő. Ösvény, kanyar, építmény, növény, eliramló állat, csikorgó kavics, zuhogó víz, pára és fénysugár, jelenségek végtelene, amelyeknek a jelentéseit sem kell fölfedezni feltétlenül, mert nélkülük jut a többi jelenségnek együttes értelem. Nincs tehát olyan kert, amelyet egyetlen kompozíciónak találunk.

            Másrészt a kert világmindenségére tekintő kínai ember azt várja ettől az aktustól, hogy önmaga értelmére leljen. Nem az ember akarja megmondani a kertnek a jelentését, hanem azt reméli, hogy a kert ajánlja föl számára azt. Mondják, hogy a kert vizet, illetve hegyet jelző részletei könnyen szenvedélyes indulatokra ragadtatják az egyébként rezzenéstelennek tűnő helyieket. Azt is mondják, hogy a folyók és a vizek találkozásánál gyönyörűek a kínai lányok, merthogy a táj teszi őket ilyenné. A lelküket ugyanis tőle kapják.

            Van, aki a lelkét a kertnek adta vissza. Pekingben a Tiltott várost a taoizmusból eredeztetett feng sui elvei szerint északról egy mesterségesen felhúzott, éppen csak dombnyi hegy védte. Ennek, mint az értelem szerint bármelyik hegynek a funkciója az, hogy az északról érkező, romlást és megsemmisülést hozó káros hatások elé állva feltartóztassa azokat. A Szén-dombként (Mei Shan) emlegetett, utóbb a Szép Kilátás-hegynek (Jing Shan) nevezett parkban akasztotta fel magát az utolsó Ming császár, Chongzhen. A Tiltott Városhoz tartozó park délkeleti oldalán állt egykor az akácfa, amelyre 1644-ben felkötötte magát a Pekinget elözönlő mandzsu ellenség elől menekülő császár. Az új dinasztia, a Csingeké (Qing = Tiszta) csak helyeselte a császár önakasztását, s abban a tao útmutatását vélték fölfedezni: az ember, még ha az Ég fia is, mint a császár, csupán az ösztöneit követi. Chongzhen számára az akácfa jelentette azt a földi pontot, ahonnan legközelebbre esett az ég. Másrészt akácfán kimúlni mégiscsak természetszeretetre vall.

            Ezen fa előtt emléktábla áll. Kínaiak sora meditál előtte – olyanok is, akik az elnyomó császárság engesztelhetetlen ellenségei, s a császárok, legyenek azok bármely nemzetből származók, gyűlölői. A taót követő öngyilkosban mindegyik képes önmagára bukkanni.

            A kert, miként a házak, építmény, és egyszerre szolgál holtak és élők tartózkodási helyéül. S minden építményben, legyen az szimmetrikus vagy szabálytalan, szabadon áramlik az az energia, amely összeköti az embert és a világmindenséget. A feng sui a kozmikus és a helyi áramlások közti kapcsolat megtartását szorgalmazza; a földjósnak egyedül az a szerepe, hogy megállapítsa a kommunikáció legjobb helyét, s ezzel biztosítsa a harmóniát. Az építmény mintegy tükörképe az értelemmel, azaz renddel bíró világegyetemnek, és ezért szimmetrikus. Az energiakoncentráció pontjaiba épülnek az épületek, emlékművek, de hogy hogyan, azt befolyásolják a sárkányoknak tudott hegyvonulatok éppúgy, mint az áramlások, fák, sziklakitüremlések és folyamok, állóvizek. A kert a hegy és a víz értelmeit koncentrálja – s ez a két fő eleme a klasszikus kínai tájképfestészetnek is.

            A kínaiak, vélem, azt a kertet szeretik, amelyik képes az emberen változtatni. Amely képes halált adni, vagy fenntartani az életet. A kínaiak meglátják, mennyit képes a kert az emberen formázni.

            Az irodalomban gyakori, hogy a szépséget a kertekben is megjelentő, hangsúlyos dolgokkal fejezik ki. Olyan a szép nő haja, mint a zuhatag, avagy az arany hullámzása, a bőre fehérségét a hó, simaságát a jég idézi fel vagy az áttetsző kristály felszíne. A könyök, tulajdonságai által, a félholddal tart kapcsolatot. A szem fényes és gyengéd, mint a víz. A szemöldök, ha vonzó, fűzfalevélre emlékeztet, a test karcsúsága a lótuszbimbóra. A derék hajlékonysága, mint a vízinövények szára. A száj pirossága a cseresznyéé, illetve a rózsáé. Ami azonban meglepő, a bőr fehérsége összevethető a zsír fehérségével, a test vonzó tömege a lágy zsiradék állagával, az ujjak vékonysága pedig a zöldhagymaszárral, illetve a hagyma gyönge gyökerével. Értéket jelez mind, a mezőgazdasággal foglalkozó, a mezőgazdálkodást megbecsült tevékenységnek tekintő ember becse szerint valókat.

            Miként a szépség, a kert is közönséget igényel. A kert társas együttlétek színtere: mi másra szolgálnának a pavilonok, kilátótornyok, búvóhelyek, barlangok, ülőalkalmatosságok?

 

*

 

Ha eperfa és eperfából készített papírra nyomott pénz, akkor szót kell ejteni a selyemről, a selyemútról (ámbár ezt az utat Borostyánútnak is nevezik – attól függően, hogy melyik térség miből részesült). A selyemút nem egyetlen út, hanem több. Helyesen selyemutaknak mondjuk ezeket az ősi kereskedelmi útvonalakat (amelyek szép és szimbolikus neve 1977-ből származik, és báró Ferdinand von Richthofen geográfus alkotta meg Kína című munkájában), amelyeken jelentős forgalom zajlott egykor Kína, illetve Kelet- és Dél-Európa között. Xian, az egykori főváros és a szíriai Antiochia, illetve Damaszkusz között teremtett összeköttetést az úthálózat, s bőséges hasznot termelt a kereskedelem révén a számos termékre monopóliummal rendelkező ázsiai birodalomnak. Ezek egyike a selyem, amelyet a rómaiak importáltak először, akik Kínát a selyem földjének, azaz Seresnek ismerték. Maga az úthálózat tökéletesen jellemzi a Római Birodalom és Kína kapcsolatrendszerét, amely hol gazdagon virágzott, hol elhervadt, s így az eszmék és vallások és kulturális attrakciók keveredése hol felerősödött, hol megrekedt. A selyemmel való kereskedés mindenkor a kis-ázsiai térség monopóliuma, a perzsáké, az ott élő birodalmi lakóké, később a bizánciaké, majd pedig a területen kereskedő velenceieké.

A selyem – állítja a hagyomány – régebbi, mint a kínai kert, s még régebbi, mint a teafa ismerete, így a teaivás. I. e. 2640-ben, Xi Ling császárné számára vált fontossá a hidegben és melegben egyként kitűnő és könnyű viselet, a selyemszövet előállítása. Magának a Selyemútnak az atyjaként, azaz első vándoraként a kínaiak egy i. e. második században élt Csang Csieng nevű szerzetest tartanak, aki a birodalomba be-betörő, selyem-, ékszer- és hercegnőadományokért megengesztelődő hsziung lovas nép elleni harchoz szeretett volna nyugati szövetségesekre lelni. Csak idő kérdése, hogy kikerüljön a selyem előállításának titka: a romantikus kínaiak szerint egy szerelmes, 5. században élt kínai hercegnő, a józanabb európaiak szerint két szerzetes lopja ki, Justinianus császár megbízására, a birodalomból, mégpedig a 6. században, a selyemhernyókat és a tápnövény magvait, nyugatra. Így, hogy aztán a selyemruha, amely eredetileg csak a császári ruhatár kelléke lehetett (ezért sárga színű többnyire, s van rajta mindenféle sárkányminta), adót termelő kereskedelmi áruvá vált, először kizárólag a birodalmon belül, ahol immár bármely társadalmi réteg tagja öltözhetett ebbe, s bárki asszony nevelhetett selyemhernyó-lepkét, csévélhetett selyemfonalat, szőhetett szövetet, majd a külföldiek is hozzájutottak, így például Justinianus, a keleti Római Birodalom császára, aki megszerezte a selyem létrehozásának titkát, és előállítását – Európában és csak egy időre – bizánci monopóliummá tette. A hidegben a meleget megtartó, a melegben hűsítő, súlytalan szövetet tehát az eperfalevéllel táplálkozó, repülni képtelen selyemlepke bábjából állítják elő, úgy, hogy először a hernyónyálból kialakult fonalat letekerik, több szálból fonállá fonják, majd lassú munkával megszövik.

A selyemre nem csak a rómaiaknak lehetett szüksége. Az indiaiaknak is fontos volt. Az araboknak is. Az Alexandriából származott, de utazásai miatt Indicopleustes (’aki megjárta Indiát’) előnevet kapott hatodik századi Cosmas, aki öreg korában szerzetessé vált, a Keresztény topográfia ugyancsak elhíresült munkájában a srí lankaiak Kínával folytatott selyemkereskedéséről is szólt. Kantonig jutott el a kilencedik század közepén az a Szulejmán nevű arab kereskedő és útleíró, talán az első Kínába eljutott moszlim, aki azt állította, hogy a városokban kicsik és nagyok egyként selyemben járnak (s télen akár öt nadrágot is magukra húznak). Amikor a tizennyolc éves Marco Polo 1272-ben az Ararát-hegy megtekintése után eljutott Moszulba, legfontosabb gondja az, hogy selyemruhát készíttessen magának. Velencei tapasztalatai és a helyi szokás összeegyeztethetőnek bizonyult ebben az öltözékben, s annak a törekvésének is megfelelt, hogy útja a továbbiakban a selyem hazája felé vezetett.

A 14. század elejére Velence kifejlesztette a luxusipart, de a selyem helyi előállítására és feldolgozására alapult Luca gazdasága is. Agrártermény volt a selyem, amelyhez érdeke fűződött a kereskedőknek is, szóval minden szempontból Itáliának szánták ezt a szövetet. Bologna legfőbb iparága a selyemgyártás volt ekkor. A vidék eperfáinak levelén nevelték a hernyókat, a vidéki lakosok három hónapon át hordták a növényi étket a városokba, a városi hernyóetetőkbe, vagy maguk nevelték a jószágokat s adták el a városnak a selyemgubót, illetve a nyersselymet. Bolognába már fonókerékkel készítették a fonodákban a több elemi szálból álló selyemfonalat, nem kézzel, s nem guzsallyal-orsóval. A selyem ugyanúgy magas értéket képviselt, mint a gyöngy, a drágakő – s ezek biztosították a tulajdonosuknak azt, hogy ne birtokból gazdálkodjanak. A velenceiekben fel se vetődött soha, hogy birtokot szerezzenek, a vagyon másból keletkezett s másban raktározódott el.

Hogy miként csévélik le a selyemgubóról a fonalat, azt magam is láthattam egy selyemszövet-gyárban. A kínaiak ugyanis minden turistabuszt egy-két-három üzembe is elvisznek, a turistavezető percentet kap a vendégsereg vásárlása után. Így aztán a Kínai Nagy Fallal együtt selyemgyárban, üveggyárban és mázas fémedényeket előállító üzemben tettem látogatást. Máskor jáde-figurákat csiszoló vállalkozást, gyógynövényeket csomagoló kolóniát, zöldséghámozó alkalmatosságokat előállító téeszt, teacsomagoló helyet, kávépörköldét, titkos recept alapján orvosi csodaszert előállító kollektívát fedezhettem fel. Minden ilyen helyen hatalmas buszparkoló létesült, s buszok karavánja várakozott az izgatottan vásárló (többnyire belföldi) látogatókra.

 

*

 

Marco Polo kapcsán oly sok mindent hivatkoznak az Európára máskor nem szívesen utaló kínaiak. A Pekinghez közeli Wanping város mellett egy 12. századi márványhíd áll, amelynek nyugati neve, mert az amúgy kétes figurának látott utazó emlékiratában megemlítette, Marco Polo-híd. A kínaiul Logou Qiaónak mondott kőszerkezetet a helyiek ritkán nevezik a nevén, s csak a költők azok, akik manapság elmerengenek a híd harmadik nevén, amely ugyancsak poétikus, mivel ’A hajnali Hold Luogounál’-ként hangzik. A kínaiak helynevei mélyenszántó értelműek és sugallatosak. Olyanok, amilyenek létrehozására a metaforikusan gondolkodó népek s a metaforák alkotására megfelelő nyelvek képesek (Hat harmónia pavilon, Holdat Tükröző Három-tó, stb.).

Marco Polóra emlékeztet a Min-folyóhoz és Taiwanhoz közeli Fuzhouban (ő írta, hogy itt sok katona tartózkodik, s ez ma sincs másként), a kantoni Hualin Sin buddhista templomban található ötszáz újjászületettet ábrázoló szobor, melyek egyikének, a széles kalapot viselő figurának a mintáját is vele azonosítják, a Jangce fürge folyójáró szampanai és dzsunkái is az ő megfigyelését hívják a műveltségére valamit adó kínaiban és nem kínaiban elő, és még a kínai zsidók is azzal bizonyítják, hogy régen, s éppen a Selyemúton kerültek oda, hogy elődjeikről a kalmár beszámolt.

 

*

 

Milyen a tengerrel szemközt ülni? És lehet-e úgy írni, hogy bele nem nézek egyszer sem közben a jókora, vízkék szembe, amely engem közönyösen és kitartóan figyel? Azaz dehogy egykedvű ez a szem, hiszen az alkonyattal együttvéve mélykékül, s hajnallal egyetemben válik feketéből rózsaszínes olívaolaj-sárgává, majd búzavirágkékké. És milyen akkor a tenger, amikor félig kitelt a Hold, mégis közönyös, mint akinek nincs magán semmi változtatni valója, s közben hiába locsognak a hullámok, áll a levegő, nem sodródik a víz fölött, nem torlódik fel a partra, a fenyők közé nem préselődik, s izzik belülről az embertest, kívül beborítja az izzadság? Milyen reggel, amikor a napfény elterül a vizen-földön, egyre kisebbek lesznek az árnyfoltok, s a kövek visszatartják pöttyeiket, ne láthassa őket senki, mert a pöttyöknek verőfényben láthatatlanság a sorsuk?

S mindez milyen, ha a tengernek az a neve: Kína?

Számomra Kína korábban nem volt több, mint amit megtudtam róla valaha Cholnoky Jenő veszprémi származású földrajztudóstól, egy-két európai kalandor régebbi keletkezésű úti beszámolóiból és az utazásom előtt elolvasott, Kínát bemutatni hivatott (amúgy: rossz) regényekből. A Jehonola császérnéről szóló (mondjuk úgy: rettenetes) könyvből tudom azt, hogy az európaiakat a múlt század elején vajkuozsen-nek, laovaj-nak, azaz idegennek mondták jobb esetben, de leginkább jangkujce, azaz idegen ördög volt mindegyik, avagy tapice, nagyorrú. A kínaiak mindig azt látják, amit akarnak: bennem ugyancsak az orromat, ősz szakállamat, a hasamat és a nadrágomból kidudorodó farkamat-tökömet. Nem volt óra, amikor itt vagy ott nem simítanak végig, könnyeden ugyan, de megakadályozhatatlanul.

 

 

*

 

Ugyan a megveszekedett esőcseppek egyike se éri el a földet, mégis az az érzésem, mintha zivatarban állnék. Apró szemű, sűrű, minden kontúrt feloldó, a tárgyak körvonalait magának követelő záporban. Nehézkes a légzés azért, mert szervezetemnek szokatlan a tengerszint felett kétezer méteres magasság, ahol a metropolisz a fennsíkon fekszik. Az esőzés számomra akkor kezdődött, amikor landol a repülőgép, valahol ötezer méter magasan, s tart heteken át. Némelykor köpenyt húzok, amely pergeti a rám permetező cseppeket, máskor pedig belevetem magamat a ködszerű, de nyúlós masszába s úgy evickélek benne, mint aki tudja, végül belevész. Az autónak, amellyel szállítanak a Kőerdőbe (Shi Lin), a sofőr oldalán zötyög valamely karosszéria-alkatrésze, minden eresztékénél szelel, de a motor hangja egyenletes, s ha szükséges, az ablaktörlőlapátok működésre képesek. A városból kivezető sztráda négy sávos, de ki tudja, meddig. Balra magas növénysövény és betonlapok közé fogott terelősáv határolja, jobbra sűrűn ültetett, ezüst-kékleveles eukaliptusz-fasor, apró koronájúra formázott akácia, ismeretlen fajú, lelógó, hosszú tűkből egybeszedett pamacsú fenyvek sora váltakozik, s alattuk bokrok, már ha bokroknak nevezhető a csomóban nődögélő díszbanán és a változatos méretű bambuszok. Ciprusok, kenderpálmák, gyompálmák, datolyák leginkább elegáns, hol pedig csapzott tömege, köztük ormányukat fejükre visszahajtva tisztelgő kőelefántok és hars színű murvafürtök meglepetésszerű színfoltjai. A legszebb, számomra a legszámottevőbb, a minden pillanatban újdonságszámba menő, a váratlan táj: itt is, ott is megszakad a föld, a sík felszín egyetlen vonal mentén megsüllyed, és négy-öt méterrel lejjebb, mintha semmi sem történt volna, tovább folytatódik. Löszfalak bukkannak egyre másra elő, peremükön bohókásan megdőlő fákkal, vagy üresen. Máshol fél domboldalnyi, kőlapokkal kirakott kőfalak, valamilyen szövettel bevont lejtők bolyhos felületei, élénk színre mázolva, s rajtuk írás, amelyet, mióta csak figyelem, egyre kevésbé vagyok képes írásnak látni, annál inkább képeknek. Fehéren fekete, sárgán kék, piros, aranysárgán vörös, esetleg fekete betűk, némelykor előbukkanva a korábbról megmaradt s visszakopott íráscafatok, de nem sokáig feledkezhetek beléjük, mert vagy sűrűn váltogatják egymást e mélységes nyugalmat és időtlenséget árasztó felületek, vagy alagútba futunk be (amelynek nem félkör alakú a keresztmetszete, hanem téglalap, csempével burkolt falú-mennyezetű, s több fényfolt is fut rajta, mindig két kocsinyival előttünk, éppen úgy gyorsulva-lassulva, miként mi magunk az autóban), vagy a kilátást óriásplakátok állják el. Idővel megjelennek a növénygömbök, valamiféle kaméliák, nyerskőfalon repce-sárga négy jel, távolabb bambuszkeretekbe foglalt s ezáltal hangsúlyozódó parcellák, majd egyetlen vízi bivaly (életemben az első).

A vízi bivaly kicsi lény, derekamig se ér fel. Akkora, mint a rénszarvas. Azzal is úgy voltam, amikor Svédországban láttam belőlük néhányat, hogy méretezési problémám miatt óriásnak képzeltem hirtelenjében magamat – s nem az állatot kicsinynek. Végtére, az addigi tudásom szerint azok szarvas, illetve bivaly mértékűek…

A házak éppolyan vörösek, mint a föld, amely a mezőgazdasági művelés alá vont részeken többségében nem látszik, mivel fólia borítja, avagy fóliaház alá terítették. Apró, csíkszerű vagy sávokká szerveződő kertecskék jelzik, milyen gondos és intenzív munka folyik rajtuk. Majd, hogy közelebb kerülünk néhány süveghegyhez (meredeken emelkednek és süllyednek, de nem olyan irdatlan magasak, amilyennek látszanak), piros földtarajú mindegyik, rajtuk az üde hajtások kékezüstjével lobogó eukaliptuszok, ligetekben, üstökös fácskák, s a hegyoldalt övekben összetartó teraszok.

            Ez lenne a szubtrópus! Vagy már a trópus? – de arra sem jut időm, hogy kimondjam, mert Yangzon csupa csupasz téglából épített, egybehajigált házacskái fölött ível el az országút (a barna millió árnyalata az égetett téglákban, cserepekben), majd a közeli rizsföldek (türkizkék-zöld vízből állnak ki az arasznyi szálfüvek) és a rózsaszín virágokkal hajladozó, magasra nőtt leanderek. Első, első, első – sorolom az egymás nyomán elő tűnő dolgokat, mígnem elveszi a látványt ismét az alagút, immár félkör keresztmetszetű, s három sávos utat magába foglaló, sötét lesz minden, a gépkocsi indexelve suhan, holott nem előzünk, első, első, első – apró tó, emeletes koronákat nevelő fákkal, rizsföldekkel körbevetten, csizmában dolgozó parasztok az egyetlen csizmatalpnyi széles gátakon, a parcellák között betonfal és szintkülönbség, kékre mázolt szegélyű, fehér alapon piros betűk! A sztrádán előre jelzik, s angolul, hogy ködös rész következik.

            Trópusi esőerdő ez, kétségtelen. S az otthoni kertek dísznövényeit kivéve semmilyen növényt nem ismerek. A hegyormokon fiatal eukaliptuszok – mintha fel lenne kopasztva mind, holott dehogy, ilyen a természetük, ezt az alakot juttatta számukra a terjedelmes fantáziájú teremtő, hogy aztán csúcsukon egynéhány fémesen csillogó levelet lebegtessenek – majd keresztény sír, hatalmas, kék gömböket fuvarozó extraméretű kamionok, teaültetvény plakátja, a laposon címerében álló kukoricás ültetvény. Yi Liang mellett megsüketülök. Elhagynak a hangok.

            Magasan járunk. Nagyon. Nehezen lélegzem, kiver az izzadság és képtelen vagyok hosszabb mondatok kimondására avagy elgondolására. A fizető kapu után, a város felől kopott tricikli fordul elénk, az üggyel-bajjal összehegesztett drótkeretre kopasztott kacsák tömegét kötötték, apró termetű lovak vonta szekerek vonszolódnak keresztül a lépésben közlekedő autók között, s makadámra hajtunk. Reggeli ételszag, nyersen egymásra rakott óriás téglából emelt, deréknál nem magasabb falak, kertészetek (bouganevillea-hajtások leszúrva, rózsa és rózsa), garázstelepre emlékeztető település, fehér, kisméretű kacsák a tócsákban és a szurdokmélyi folyócskák vizén, szövegszalagok a falon, apró levelű, azokat csokorban tartó, bókoló bambusz (elágaznak, magasra nőnek, combnyi vastagok), amelyet ez ideig csupán a Ming-kori szentélyek képein láttam, szellőztető gátak, ereszek, zúgók az ipari telepet határoló folyón, a távoli hegyoldalon nagygöbös-bolyhos erdő húzódik, de a pára gyorsan magába vonja, eltünteti vonzó látványát.

            Más ez a világ, mint amelyet ismerek.

            Megállítom a kocsit, a hídház falán fényképezem a vakolatot, amikor lezuhan az eső. A sofőr szaladva hozza utánam az esernyőt, ő maga azonban kiáll alóla. Bőrig ázott, szolgálatkész. Tovább haladtunkban kopár, erodált hegyoldalon emelkedünk, magasodunk, hágunk följebb és följebb, hosszú időn át, s mire eljutunk a légritka, lélegzetet kapkodtató fennsíkra, a látóhatár pereméről eltűnnek a csúcsok. Pompás őszibarackerdők, terebélyes szelídgesztenyések, a mandula és a sárgabarack közötti vegyülékfák, és pára, vízgőz. A nedves terra rossa és az üdítő zöldek sokfélesége váratlan színhatású; azt hiszem, a trópusra egyedülállóan jellemző ez. A fák alacsonyabbak, az őrbódék (henger alakúak, festett, piros sávval övezve) nagyobbak. Katonák, fölügyelők, közel vagyunk a mianmari, a laoszi és a vietnami határhoz.

            Keresztfiam, útitársam, fáradhatatlan fütyül. Reggel rátalált a dallamára, azóta el nem engedi hat-nyolc hangból álló történetét.

            A hegyoldal csupa rózsa: az a futó, amelynek, vélem, egy példánya nevelkedik a kertemben. Hatalmas, hajlékony ágakat növelve kúszik fel a fák koronájára, s bár elveszi a falomb elől a fényt, fehér (ebben az esetben az esőpermet miatt rózsaszín pöttyökkel tarkított fehér-sárga), szimpla virágözönt adva annak helyére. A falvakban azonban nincs szinte semmi dísznövény; virágzó pedig egy se. Vályogtéglából készült színek, ólak, aklok, rizsszalma-kéve és mindent átható, tücsökszerű hang. Lassú röptű óriás hangyák billegdélnek a levegőben.

            A villanyoszlop csúcsán nincsenek porcelán szigetelőbabák, a drótok pedig vezetődrót mellett futnak, ahhoz kapcsolják szakaszonként valami élénk színre festett pánttal. A hegycsúcsokon-gerinceken irdatlan távvezetékek, egyik-másik alá akár a Notre Dame székesegyháza is beférne.

            Lunan bizarr földmélyéről feljőve akáciák, pisztáciák tornyai fölött ellebegő drótkötélpályán utazunk vissza a parkolóig, alant egyes fákat teljesen befutott a liánzó s éppen virító futórózsa. A keskeny szakadékban, egészen barnán, a kőtorok keskeny garatjában az Oroszlán-teremből kiömlő földmélyi patak megcsillan, a falon visszarémlik a korábban messziről megbámult szöveg, amelyet kivéstek és zöld betűkkel formáztak meg, de már oly közel, hogy egészében nem látom. Taoista szerzetes véste tán oda föl (le? – végtére is a hasadék mélyén, az onnan feltáruló barlang torkában szövegel) a mondatot, amelyet az értőek (tömegben állnak előtte) mélyen szántó versként olvasnak. Az itt és ott is szépen formázott, élénkre festett szóképekből összeálló szövegekkel megjegyzett földalatti táj termeivel, cseppköveivel leginkább kertre hasonlít, elegáns, kínai – sosem egyenesen futó, többször megtört irányú – kecses hidai és szép korlátok között futtatott járdái erre utalnak, a hortust idézik. A barlangtermek neve ugyancsak kerti képzeteket kelt. Hogy milyen tökéletes versek lehetnek itt és ott is fel-felírva a vízesés függönye mögött, a barlangfalon, a sókristály fehérségű oszlopon, ugyan érteni nem érthetem, de a környező táj extravagáns pompájából következtetni tudom. Elhiszem, hogy olyan remek költemények ezek, amelyeket a legjobb régi versek olvastán a hozzáillő poéták megálmodni képesek.

            A szerteszét szaladó járatok, a hasadékok, amelyek hol vágattá fogynak, hol üreggé terebélyesednek, a tárnák, szakadékok, zegzugosan kanyargó, szétváló, majd összetalálkozó vágatok felületét, mert a kínaiak talán nem találják eléggé változatosnak, végtére is csupa fényes és lágy vajsima felszínű cseppkő, százfajta színárnyalatú reflektorfénnyel világítják meg, olyan harsány neonfényekkel, amelyek a pekingi és xiani olcsó szállodáink reklámjaira irányítják vissza képzeteimet. A csupasz, természetes, a barlangsötétben éppen hogy csak megtapasztalható színű felületek inkább vonzanak: a mennyezetről aláereszkedő kőlebernyegek, irdatlan elefántfülek, nehézkesen hullámzó szikladrapériák miatt olyannak érzem magam, mintha túlnövesztett frottírkendőbe bugyoláltak volna be s annak termetes bolyhai között barangolnék, párában és verejtékben.

            A kőerdőbe vezető, elhagyatott, forgalomtól mentes sztráda mellett hosszú csüdű, tarka tollú bankivatyúkok kaparásznak. Bivalyokat terel a szalmakalapos férfi, a hegytetőt kínai bölcs-szakállú, de fauntekintetű kecskék raja kopasztja. A művelt teraszokon sereg köbméteres kőtojások, kőoszlopok, játékosan szerteszórtan, meditációra késztetően. Ázsiai a táj. Nincs benne se piros, se sárga terjedelmes folt, nem jár erre senki, aki ceruzájával ilyenné színezte volna. Az izgatott színek mértékkel fordulnak elő. S a letarolt dombokon kontúros pecsét, az egykori dűlők zöld fűvel beszőtt, amúgy nem nagy, hiszen egyetlen ember súlyát, a hőségben minden izmától, zsírjától megfosztott, sovány rizstermelő paraszt tömegét éppen csak elbíró, kiemelkedő gátjai: azokra a trópusi fákra emlékeztetnek, amelyeknek a kérgén megmarad s pikkelyszerű mintázatot képez a lehullott levelek nyoma.

            Lunan féktelen vidékének leglátogatottabbja, a világ bizonyos szempontból (ha a tájat  kertként látom) méltán leglátványosabb (és legpénzéhesebb) helye Shilin település kőerdeje. Mondják, 270 millió évvel korábban, a Permben, tó terült el itt, amelynek kiszáradó, vastag üledékű medrét földmozgások törték darabokra, emelte meg, süllyesztette el, s hogy kaotikus állapotot teremtett, magára is hagyta azt. Az eső és az erózió a 20-30 méter magas mészkőlapokból hasábokat, tömböket, oszlopokat, átfúrt, kilyukasztott, szétlyukadt kődarabokat formázott, s a helyet az itt élők, a nyilván taoista és konfuciánus lakók amorf szobrokat bemutató parknak, még inkább kertben épült kőerdőnek kezdték látni. Ha a föld alatti világ olyannak tűnt, mint egy monstre frottírtörölközőből képzett cső belseje, vagy még inkább a tehéngyomornak az a része, ahol a százrétű és az oltó egymástól elválik, a sokrekeszű, a cellákat lebenyekkel elválasztó gyomorfalból egyébként ezért készítik a legjobb pacalpörköltöt, akkor Shilin kőerdeje ennek az ellentettje. A hegységnyivé növekedett nedvszívó törlőkendőt, a felhasított tehénbendőt kifordította valamelyik ázsiai istenség, és megcsinálta a kőerdőt – ki tudja, milyen magasban, de hogy tropikus karakterű, buján kusza tájon, az kétségtelen.

            A barlangban szüntelenül zuhog a földmélyi, ásványi sóktól kesernyés eső, a kőerdőben az égi áldás nemhogy elmaradt, de kiderül az idő. Az ég Yunnan nevére, ami annyit jelent, ’párás vidék’, rácáfol.

 

*

 

 

Vasárnap reggel ébred a város: a taxiban vezeték nélküli hálózatot érzékel a komputerem. Kína nem örvendeztet meg a netre való felkapcsolódás lehetőségeivel, annak ellenére, hogy lakói bőséggel ellátottak elektronikai cikkekkel. Egyedül (majdnem egyedül) suhanunk a főúton, itt-ott kerékpárosok, esőköpenybe burkolt kismotorosok (a köpenyen rés nyílik a visszapillantó tükör számára; elöl átlátszó, hogy a reflektor fényét átengedje, fényvédő rétegű szemellenzős, s a gyermeknek, aki esetleg ott áll a sofőrködő anya-apa előtt, szemmagasságában ugyancsak kitekintő lyuk), rendőrök (segédmotorkerékpárral, amelynek hátsó sárhányójára rúdra erősített kék villogót szereltek; s úgy tűnik, mintha mindenki most tanulna vezetni), a járdák szélére pedig, ahová azonban már nem ér el a buszokban utazók köpete, kezdenek kihurcolkodni a mozgó ételárusok. Unalmas az ég, méltóan hirdeti továbbra is a szüntelen párába rejtőző szürke tartomány sajátosságát, a ködbe burkoltságot.

Sorra veszem, hogy magam is lássam a feliratokat. Kunmingban – Pekinggel és Xiannal ellentétben – nagyszámú az óriásplakát. Pekingben pusztán a lebontásra ítélt területeket, illetve az üresedő grundokat fedték el műanyagra festett óriásképekkel. Meglehet, itt is ez van – akkor viszont sokkal több az épületbontás. Áruházi reklámok, érdekes helyszínek tudósításai az utak mentén, kalligrafált, egyszerinek-egyedinek látszó írásjelekkel. A házfalakon graffiti nincs, se a pici boltok bádog rolóin, ablakain, fából készült ablakszárnyain. A kőfalak, szabad felületek olyanok maradnak, amilyeneknek készültek – nyers, megmunkálatlan anyagúnak. A legdíszesebb felületek, szemmagasságtól az első emelet aljáig, végtelen sávban futnak együtt az elhaladó autókkal. S itt, e tartományban, ahol a legtöbb nemzetiségi csoport él, minden mandarin nyelven, s minden csupán néhány jellel.

A külváros irányába haladva (ámbár a több millió lakosú településben nagyon-nagyon sok a külváros) alacsonyabbakká válnak, földhöz lapulnak a házak, de képviláguk változatlan. Fák, fák és fák, derékig fehérre meszelt törzsű platánok, valami, ez idő szerint virágzásba kezdő, sárga trombitákat nevelgető akácia, a csepegtető levelű Ficusok, sok-sok F. benjamina, mintha egy otthoni virágkereskedésbe tévedtem volna be. Tenyeres levelű Facia-félék, monstruózus ágyásokban mindenféle furcsa levelű páfrány, és miként otthon, az innen is elmaradhatatlan babérmeggyek. Előző nap figyeltem föl arra, holott a taoista szentélyekben régebben is láttam, a jelesebb fáknak nem csupán a nevét írják föl egy bádogtáblácskára (domborított nyomással, rekeszzománcozva), ráadásul latinul, botanikailag egzaktul, megkönnyítve számomra a tájékozódást-értelmezést, de feljegyzik a növény életkorát is. Kunmingi első napomon, a meglátogatott tavacska mellett a felvigyázó szentélyt kajsziültetvények vették körül, még a bonsaiok is sárgabarackokból sorjáztak – egy teljes hadsereg –, s termő gyümölcsfák voltak, ámbár mindegyikük legalább 350 évesnek mondatott.

Kutyák lófrálnak: kicsik, kínai szemmel látva őket amolyan vágósúlyban lévők. Pecsenyekutyák. A Dian-tó északi partján fekvő parkban, amelybe érkezünk, azonban egyetlen eb sincs. A helyiek tai csiznak, az idősebb, kékselyembe öltözködött hölgy karddal kezében végzi elegánsan a pantomimesnek tűnő mozgást, a sertehajú, marcona képű, ejtett vállú vénember pedig a keleti harci művészethez feltehetően hozzátartozó félelemkeltő grimaszokat produkál. A Daguan pavilon környéke tele középkorú és idősb testmozgatókkal.

            Kávézót keresek – hiába. Kínában kevesen (avagy csak a senkik) kávéznak, s ha valahol adnak koffeintartalmú italt, olyanszerűen híg az, mint a szakszerűtlenül elkészített tea. S amíg a jobb tea stampedlinyi, a kávé két, két és féldecinyi. Elered az eső, a lótuszleveleken pocakos vízgyöngyök gyülekeznek és békaszemként ragyognak. Hosszú és keskeny, fedett motoros hajó visz a nyílt vízre, benne két sorban, rizsszalmából font székecskék, azokra ülünk, mi európaiak és a helyiek, s mert a hajótest mély és a tó felszíne szemmagasságban, elkerekedett szemmel bámuljuk a szakadó esőt, a bugyborékoló tófelszínt, az egyre-másra különböző irányból érkező kicsi-nagy hullámokat, ebből a nézetből, ilyen szemszögből nem láttam még sose. Teljes óráig nyúlik ez a mulatság, azonban egyetlen kínai dzsunkát nem lehet föltalálni, pedig reméltem, hogy találkozom majd bambuszárbocos, szögletes vászonvitorlás hajóval.

            A város fölébred. Az emeletmagasban húzódó sztrádák alatt megbúvó útlabirintusban kanyargunk, fokozhatatlan hangzavarban és tömegben. A Nyugati-hegyre igyekszünk, abba a rododendronokkal és magnóliákkal teli parkba, amelyet Alvó szépség hegynek neveznek: a városlakók képesek belelátni a hegybe a vízpartra feküdt, haját a tó vizébe lógató leányt. (Ami persze nem park, hanem parkok és szentélyek, pavilonok, a négy világtájat képviselő aranyozott, kék hajú Buddhák, sztúpák, kanyargós utak és erdők és paloták együttese.) Hegy, tó, szakadék, erdő, mind-mind jelentőségteljes nevet visel errefelé, és szimbolikus értelműek.

A járműre a felettünk elvezető úton robogó tehergépkocsi kádnyi vizet fröcsköl, sofőrünk ugyancsak összerezzen a váratlan eseménytől. A monstruózus tartóoszlopok egyike tövénél lavórba rakott tűznél szárítgatják magukat a helyi széplányok, tőlük nem távol, a betonfalon, mintha kakasülőn, egyetlen férfi, sarkára ültetvén fenekét, guggol és egyensúlyoz, elmerülten olvassa lepedőnyi újságját.

            A tó partjáról meredeken szalad az égnek a hegy, van ötszáz méter, amilyen magasba jut, így aztán a csúcsa 2500 m körül karistolja a páraszürke eget. De az ég többnyire leereszkedik a tóig, részletek láthatóak csupán a vidékből, s az is foszlányosan. Autónkat elhagyva, a tömeges turizmust kiszolgáló, sok kocsiból álló minibusz-szerelvénnyel kapaszkodunk a hegy taoista szentélykerülete felé. A 18. századi épület és kert együttese, írja is mindenféle turistavezető könyv, nehéz munkával hetven év alatt készült el, hiszen a szinte függőleges sziklafalat kellett a szerzeteseknek megmunkálni – többnyire kötelekről alálógva, hogy létrehozhassák szívük-lelkük vágyát, a Sárkánykaput. Nem más ez, mint a hegy függőleges falán futó lépcsősorok, bevésett barlangok, sziklákra ültetett pavilonok, kiszögelések és a hegyoldalt beszövő növényzet együttese, s ahol csak lehet, a tanulás és a jóság isteneinek szobrai állnak kísérőikkel körbevéve, a hívők számára az azonosítást megkönnyítendő, sajátos attribútumaik sokaságával ellátottan. A tériszonyt kiváltó hegyoldalról a városban nem tudok gyönyörködni, a várost és a mélyben húzódó Dian-tavat a maga negyven kilométeres hosszában többnyire csak sejtem, de a hirtelenjében keletkező tériszonyom miatt nem érzékelem.

            A buddhista szerzetes alapította szentélyt Guanyinnak, a könyörületesség istennőjének szentelték, valamikor a 14. század elején. Amíg máshol nem, itt valóban virágoznak a kaméliák, ezek a teacserje-rokon növények, amelyeket áhítatosan szemlél és óv minden kínai. A Taihua Si fölött, félórányira egy 14. századi mongol herceg nyári palotájának maradványai találhatók: ma ugyancsak taoista kegyhely, de a kilométerre fölötte álló templom már megint csak buddhista. Ugyanazt a kertté alakított hegyet (hegyhez illesztett kertet) több vallás használja. Mondják, nem csak a határterületnek számító, soknemzetiségű Yunnan tartományra s központjára, a legnyugalmasabb kínai városnak hírelt Kunmingra jellemző a vallási és filozófiai tolerancia. (Tény, hogy az örök tavasz városának nevezett metropoliszban sokféle buddhisták, köztük a zent követők, moszlimok, a pragmatista taoizmus és a konfucianizmus hívei férnek meg a keresztényekkel, köztük a nesztoriánusokkal és persze mindenféle természeti vallást gyakorló kis csoport tagjaival.)

            Ebéd után skanzenbe térnék, a körzet nemzetiségeinek tárgyi kultúráját mutatják itt be. Pénz hiányában nem tudunk bemenni, hát bámészkodunk – azt a mangrove-erdőt utánozó betonépítményt, amelyre liánnövényeket futtatva imitálják a fát, majd babkávét keresve befordulunk a több emeletes, de kihalt étterembe. Csitri lánykák, komolyka fiatalurak a pincérek, de mihelyst meglátnak minket, az orrunkra mutogatva vihogva vonulnak a sarokba, illetve kiszaladnak a teremből. Percekbe kerül, mígnem szóba áll valaki is velünk, s annál is hosszabb időbe, hogy felvegyék a megrendelést, és kávé hiányában kiszolgáljanak teával.

            Az esti esős séta végén, egyik hotel előtt az Alvó szépség hegy alapján megmintázott alvó szépséget fedezek fel, fehérmárványból, s mint Rómában a korakeresztény mártír, a lefejezett Cecília kora klasszicista stílusú szobra fekszik a sötétben.

            Reggel szárazok az utcák: a hetedik emelet kék ablakának résén lepillantva nem látok tócsákat, nem vonja be vízréteg a tárgyakat, a burkolatkövek fakók. Az égbolt reménytelenül szürke. Az útkereszteződésben, hiába reggel hét az óra, megbecsülhetetlen létszámú tömeg várakozik a villanyrendőrök előtt, s a zebrák pereménél sárga mellényes, piros zászlós asszonyok őrködnek a közlekedés rendjére, s mutatják, ami amúgy is látható, ha zöldre, ha pirosra vált a jelzőlámpa, és reménytelenül hadakoznak a renitensekkel.  A kerek ablak zöld fényében a helyi reklámokról ismerhető, el- és feltűnő pálcikákon előrelépegető zöld emberke, a sárgában és a pirosban a fényen kívül semmi egyéb. A kereszteződéstől nem messze fedett, de oldalak nélküli alkalmatosság alatt fiatalúr rendőr kuporog, az asztalkán, amelyre könyököl, botra erősített villogó lámpa. A forgalmat ellenőrzi és uralja.

            Mindeddig nem sikerült felderíteni, az egyidejűleg épülő és egyidejűleg hotelként, valószínűleg garniszállóként ugyancsak funkcionáló szállásunk miként pozicionált a nagyvárosban. A tegnap 5 yunanért vásárolt térképen kizárólag kínai nyelven szerepelnek az utcanevek, mindent összevetve számomra menten hatalmas képverssé válik, mihelyst kinyitom, gondolkodom is rajta, otthon majd melyik szabad falfelületre rajzszegezem, hogy meditálhassak arról, e metropolisz melyik vidékét laktam, s melyikben kószáltam taxival avagy gyalogosan. A város irdatlan méretű: a magyar útikönyv szerint kétmillióan, az angol szerint négyen, a helyiek szerint már tizenkét millióan lakják. A szálló, ha nem is a város peremén áll, de a központ csak hosszas buszozással, leginkább azonban taxival közelíthető meg, jó húsz perc az út.

Vacsorahely után kutatva tegnap egyetlen angol étlapú kifőzdét, kocsmát, éttermet, szállót stb. sem találva végezetül fényképek nyomán választjuk ki az ételeket, s amelyet el akartam kerülni, ismét nem sikerült. Az errefelé készített szecsuáni ízlésű ételek mindegyike paprikaváltozatok tömegétől gazdag, csípős ízek variációit tartalmazza. Paprika egészben, nyersen és szárítva darabolva, porítva, olajkivonatként, kenőcsként és pasztaként, sárgán, pirosan avagy barnán, csípősen, extrán csípősen és enyhén. A bélrendszerem minden nap kétszer felmondta a szolgálatot, s nem hajlandó semmi erőset magában tartani. Ezért kerülném a (Szecsuánba amúgy jó, ha száz éve került paprikás, azaz) chilis ételeket, de most sem sikerül. Hatalmas levelekbe káposztaként csomagolt ragacsos (de kitűnő) rizsfalatkák, illatos-erős főszerek garmadával preparált darált húshoz hasonlatos, rizspalacsintába tetszőleges módon betekerendő étek, mogyorós-szezámos-chilis, rizslisztben előre sütött húslapocskákkal átpirított pecsenye került az asztalra, rizzsel, rántással leöntött sült krumplival és az elmaradhatatlan zöld teával együtt. Édes ízekre vágyom, lágy, harmonikus ízkombinációkra, hiába.

Később, hazafelé siettemben pillantom meg a fehérmárvány női szobrot, amelynek alaposabb megfigyelése korábban nem állt módomban, túl azon, hogy felvillant bennem a római emlékkép. Szinte ezzel egyidőben azt is megállapíthattam, hogy a pénzügyi központban vagyok, mert rátalálok ama bankra, ahol az első kunmingi napon a dollárt (többszörös ellenőrzésen is átesve, megfontolt ügykezelés eredményeként) yüanná változtatta (hatalmas munkabérért) a bank üvegablak mögé zárt, velem csak mikrofonon keresztül kommunikáló ügyintézőnője.

            A szállás közelében leginkább bankok, apró üzletek, mosodák, kifőzdék sorjáznak és egy-két óriási bevásárlóközpont áll. S egy kínaias ízekre áttért KFC. Hogy a nagyobb utcáktól távolabb – arról egyetlen egyszer szereztem csupán tapasztalatot. Óvatlanul befordulva félig kész hotel (amelynek egyik liftjét hol olcsó bútorok, hol nylonzsákokba rakott építkezési anyagok szállítására használják, a másikat pedig, amellyel a szállóvendégek utaznak, pozdorjából préselt lemezek borították belülről, de hogy miért, az nem derülhetett ki) mögötti mellékutcába, a pekingi hutongokhoz hasonlatos telepre sodródtam: a szűk köz hosszában nyitott betoncsatornában folyt a zsíros-bűzös szennylé, s akik életébe beléptem, az utcát is lakótérnek tekintő családokéba, rejtve bár, de kutakodó tekintettel követték mozdulataimat. Azt is, ha a helyben vásárolt zsebkendőbe fújtam az orromat, azt is, ha elrökönyödtem a lábközben kihasított nadrágú gyermekek miatt. A gyermekek között mindig föltünést okoz sok európai sajátosságom, például a teljes arcomat befedő szőr, a kék szem, az orrom, a bőrszínem, és leginkább a testméretem. Itt, e filigrán népség körében ugyancsak magasnak számíthatok. S a felnőttek is, ha tehetik, hozzám érnek, megragadják szőrös karomat, áhítozva tapogatják enyhén kidudorodó hasamat, megérintik orromat, s nem egyszer, ha észreveszem, szólnak hozzám, a testemhez egészen közel férkőző idegent a társuk, velem együtt, máris lefényképezi.

            Yunnan tartomány, s benne Kunming Kína délnyugati határánál található. Vietnam, Laosz és Mianmar (azaz Burma) a szomszédja, s kis részben Tibeté. Olyan magasan is fekszik többnyire, mint ezen országok, s földrajzi helyzetét tekintve déli sávja hiába szubtrópus, a magasság miatt hűvösebb, s talán esősebb is. Május lévén, az időjárás a szárazabb szakaszában jár. E tartományban ered Ázsia három nagyobb folyója – a Jangce, a Mekong és a Salween –, s érteni vélem, mitől oly bővizűek. Az útikönyvek által egységesen meghatározhatatlan méretű lakosságú Kunmingot sok nemzetiség lakja, hiszen maga a tartomány a kínai nemzetiségi kisebbségek egyharmadának az otthona, de hogy hányan is élnek itt, e helyiek szerint békés kisvárosban, sosem tudom meg. A bejelentetlen lakóhelyűek száma ismeretlen.

            A város nyitottságára és régtől eredő kozmopolitizmusára utal, hogy egykor a déli selyemút végállomása lehetett. (Úgy látom, hogy kínai utazásom nagyobb része a selyemutat követi. Xi’an, hová a világhírre egy-két évtized alatt szert tevő, föld alá temetett agyaghadsereg miatt utazom, még a hónap legelején két éjszakára, a selyemút északi végpontja. Da li, ahová az út végén érkezem, ugyancsak állomása a kereskedelmi útvonalnak. S e város hírneve növekszik attól is, hogy a közeli császárvárost a turisták számára látogathatóvá tették.) Yunnant a stratégiailag fontosnak bizonyuló, Indiáig elvezető, híresen veszélyes szerpentin köti össze Burmával, Vietnám felé pedig trópusi erdőkön, függőhidakon keresztülvivő keskenyvágányú vonatszerelvénnyel lehet innen eljutni. A városban néhányszor átkeltem a villamossínnél keskenyebb nyomtávú síneken, megfordultam a pályaudvar előtt, s mindannyiszor elcsodálkoztam azon, mindezek, magyar hagyományaim értelmében, mennyire kisvárosiasak, mennyire nem azonosítom általuk a kínai világvárost.

            A kettős tetős Jin Dian, azaz az Arany palota a város északkeleti szélén hirtelen magasodó hegyen emelkedik. Órákon keresztül igyekszem felé, s mikorra végre elérek hozzá, kultúrpark, felvonópálya, kirándulóhely és parkerdő sora állja utamat, s mindenhol a hétköznap ellenére nyüzsgő tömeg fogad, s a maga módján engedi (vagy sem) a mozgást. S bár nem a Quingek ellen fellázadni merészelő tábornok, Wu Sangui nyári tartózkodási helyének a szentélyébe készülök, a tömeg akarata szerint már ott körözök, mint tekintet a mondat fölött, idézőjelek a locus elején és hátulján, az emlékhelyen, s csak titkon reménykedek abban, hogy végül talán a szomszéd hegyen álló másik taoista építménybe, a város ötszáz éves harangtornyát őrző építménybe is eljuthatok. A hegy lábánál, s ezért áldom a magába befogadó, önállósodni nem engedő tömeget, olyan kertészeti bemutató fogadott, olyan, a különböző teaféléket eredményező ültetvényeket láttam, amely reprezentálja a helyi teaváltozatokat. A drótkötélpályán följutva a hegy közepén pedig oly botanikus kertet, üvegházakat, kaméliaültetvényeket vehettem szemügyre, mire a több épületet is tartalmazó szentélykertet megközelítem, amelyeket nem lett volna érdemes elmulasztani: lepusztultak, mint otthon a vurstlik. Mindent megnézek, amit lehet: az izlandi mák színpompás ágyását, a japánok ültette nemzeti bemutatókertet, az 1998-as kertészeti expó kiállítótereit, a farktollat hullatott pávakakasokat, bonsaiokat, a kertkultúrát bemutató metszetkiállítást, az ismeretlen kínai zöldségeket.

            A bronzból készült, égett faként elfeketedett pavilon egy hagyományosan megépített, nagy becsületben tartott, ezért formahű kínai kert közepén áll – nem is egy, hanem több példányban. Ez, be kell vallani, megzavar: meglehet, a kínai kertekben szerep jut az ismétlésekkel keltett hangsúlyoknak, a növények is gyakran csoportokban, az azonos kövek is látszólagos rendezetlen, de több elemből szervezett halmokban, s az építmények valamiféle titkos, de megtapasztalhatóan harmonikus rendben állnak, de az, hogy egyetlen pavilon több másolatban is létezzék, elképeszt.

            Van ebben az egyes és többes szám határát feszegető ügyben valami kétségbeejtő.

            Amint abban a baktriai tevében is, amely megrendítő nyugalommal tűri, hogy megmásszák s a két púpja közébe üljenek mindazok, akik véle fényképezkedni vágynak. Mára ha félezer egyed él e tevefajból, amelyek egyedei egykor Kína sivatagait járták, szállították terhüket a kereskedelmi csomópontok között, mígnem turistalátványossággá változtak.

            Zöldség mindenhol. A zöldségből bőség van. Amikor, már az első itt töltött nap végén, a néhány kilométerre fekvő falvacskában, ahol zsibbasztó szecsuánborsos kakaspörköltet érkezünk elfogyasztani, a vendéglátók beterelnek a döngölt földpadlós kamrába, hogy válogassunk megfelelő zöldségeket a húshoz, érzem, kétségbeejtően gazdag és regisztrálhatatlan a zöldből az ajánlat. Máskor pedig – az expón – akkurátusan megszerkesztett, zöldségekből kirakott Bagua-ábrára bukkanok, amelynek közepét alkotó yin-yang szimbólumot a trigramokból képzett nyolc gua fogja körül, s bennük a kozmosz valamennyi törvénye szimbolizált. Valami ilyesmi érzékelhető abban a szín-, illat-, íz-, alak-változatokat nyújtó zöldséghalomban is, amelyet a vendégei számára szünettelen felajánl, keresse meg a pillanatának legmegfelelőbb összeállítást minden látogató magamagának, bármelyik kínai fogadós. Sulyom, rücskös-bordás felületű keserű uborka, a mi fürtös uborkánkhoz hasonló, de méretesebb uborka, a patiszonra emlékeztető, de annál némileg testesebb, zöld és bibircsókos tök, két végén elkeskenyedő, majd kihegyesedő, sárga édesburgonya, levélzöldségek garmadája, retek- és káposztafélék, csípős és mentás levelek-gyökerek-gumók, változatos száraz- és újhagymák, a vörös- és fokhagyma közti édes, kámforos, szúrós és meghatározhatatlan szagúak, bűzűek, illatúak és káprázatos formájúak-színűek-testűek.

            A piacon leginkább a gyümölcsök látványa ragad magával. Egyik nap, túl a hetedik századi buddhista kolostoron, a városközpont egykori moszlim negyedéből megmaradt piacon ténferegve szamócafa termésére bukkanok. Cseresznyenagyságú, mélybordó, kemény hártyával beborított gömbök, amelyek felszínét eperre jellemző nagyságú apró magvak borítanak el. Mintha rubinmorzsába hempergették volna az ugyan édes, de erősen savas, némileg fanyar, tejüveg-állagú húsát kínáló gyümölcsöt. A Schuncheng Jie, a régi utcácska egykori házaiból semmi nem maradt, szomorkodik kínai származású kísérőm, akinek családja egykor errefelé lakott egy termetesebb udvarházban, nincs se mecset, se forrás, se park, csak kifőzdék, a járdára kitelepedett éttermek és a székek között a tülekedésbe belefeledkezett, a tömeg sodrása ellenére is saját utat járni képes járókelők. Heves illatú ételeket főznek erre, s a korábbi tapasztalataimnak ellentmondóan, a helyszín arab eredetére utalva, sziruptól és méztől édes süteményeket és gyümölcsitalokat is látok. A hal-, madár- és virágpiac sikátoraiban megfejthetetlen funkciójú használati és dísztárgyak, limlomok és elképesztő forgatag. A bűz, amely a nyilvános illemhelyről terjeng, s amelyben a pekingi éjszakai piac szagára is ráismerek, nem egyéb szalmiákszeszénél, senkinek nem okoz problémát, még kevésbé az, hogy egyetlen mozdulattal markolnak az árusok a szemétbe és a vevőknek felajánlott árujukba: cukorkákba, aszalványokba, igazgyöngybe, jáde-ékszerekbe és azokba a termetes jutazsákokba, amelyek megnyitott szájából ginseng-gyökeret vagy egyéb életelixírt emelnek ki. S a teafüvet is ilyesmi sokat tapasztalt markokkal emelgetik és morzsolják, s vegyítik a szikkasztott jázmin-, rózsa- és krizantémszirmokat. Látok préselt fekete, vörös és zöld teát is – többnyire korongokban, kisebb malomkő-nagyságú tömbökbe préselve állnak.

            Nézem a tegnapi fényképeimet a piacról, rágcsálom a szamócafa fanyar ékszereit, cuccaim nagyobb részét a hotelben hagyom, a szükséges holmimat pedig összepakoltam: délben indul a repülőgép Xishuangbanna szubtropikus városába, a gumifákhoz, a cukornádhoz, az elefántokhoz, kígyókhoz és tigrisekhez. A város Mianmar és Laosz Kínával közös határán terül el, közel esik Vietnámhoz, s ami vonz benne, hogy legendásan gazdag az élővilága. S itt van az egyik legnagyobb, trópusi fajokat egybegyűjtő botanikus kert. A kínai madárvilág fajainak egyharmada errefelé él, nyilván alig fogok közülük bármit is látni. A világ dísznövényeinek ötöde, mondják, Yunnan tartományból származik – el is hiszem, ha csak a bambuszokra, kaméliákra, broméliákra és mindenféle papagájszerű virágra emlékezem –, s nem kétséges, hogy ezek többségét az elmúlt napokban testközelből megfigyelhettem, megszagolhattam, -nézhettem, -tapinthattam,- ízlelhettem. A yunnani emberek zöldségtermesztői, kertészeti és parkkultúrája magas, s a közösségi életterük is e munkálatokhoz és helyszínekhez kötődik.

Tegnap dai eredetű ételt ebédeltem – mintegy így készítette elő vendéglátóm a kirándulást. A daiok Xishuangbanna trópusi erdeiben élnek, ma többnyire Kína szomszédos országaiban. Ők azok, akik a rizst bambuszszárba tömködve gőzölik, avagy kivájt ananászba, az édes-savas aromájú lédús gyümölcshússal elvegyítve főzik meg. Az általam elfogyasztott ételkülönlegességben a fán termett fekete eperszemek is felbukkantak. Annak az epernek a gyümölcseit szemelgettem, amelynek levelén nőnek fel a selyemhernyók – mondom is, hogy ételközösséget vállalok így a selyemlepkék lárváival. (A lepkékkel nem: azok már nem táplálkoznak.)

Xishuangbanna a tea természetes termőhelye, s ennek megfelelően az ősi teatermesztés és -fogyasztás is hozzá kötődik. A Laosz, Vietnám és Yunnan tartomány közötti területen emelkedik az a hat magaslat, amelyeket, eltérő sajátosságaik okán, a 18. századtól a hat nagy teahegynek neveztek el, s bár mára a híres teatermelő helyek száma ennél több, az emlékük nem kopott el. E hat helyről származó teákat együttesen hegyi puerh teakánt terjesztették el és tették ismertté a hongkongi teát kedvelő ínyencek. A hagyomány szerint a 7-8. században erre a területre vándorolt bulang népcsoport kezdte a vad teafák kultúrába bevonását azzal, hogy saját maguk részére leveleket szárítottak, majd a száradás közben végső ízükhöz-illatukhoz jutó szárítmánnyal kereskedtek. Ma is élnek még ezek az ősi teafák, ezeket is megnézni érkezem. Némely egyed nemhogy több száz, de akár 2500 éves is lehet, amelyek utódait ma ültetvényeken, klónozva gondozzák. E fák némelyikéhez készülök most. Ezek teáját kóstolnám, ha már – a repülőgépjáratokat kivéve – nem ihatok bort, hiszen erre, miként a kávé, kellően nem ismert ital. (Bor, már ami fellelhető, az nem kínai. Ezzel szemben a pálinkákat is sokszor bornak nevezik. A szilvabor sem egyéb, mint híg szilvapálinka.)

Xishuangbanna hőséggel fogad és párával. Lehajigálom könnyített csomagomat, újra megtanulok lélegezni a hirtelen talált légkondicionált szállodában, harapnivalóért megy a társaság, keressük a helyi ízeket, majd rohanunk a Mekonghoz. A sok-sok kanyaros folyó feltűnt a repülőgépről is, szabályos görbületeivel, váltakozó szélességével, iszapos színével, galériaerdőjével egyetemben. Hogy a gyorsan közlekedő gumitutajra ülök és vitetem magam az árnak segítő motorral, ismerősként ellenőrzöm a folyót, amely nem is sejteti még, hogy a következő országban folyammá terebélyesedik. Bambuszligeteket, a meredek hegyek teraszain keskenyen húzódó, egymás fölé épülő teaültetvényeket, banáncsoportokat látni, s a folyóparton homokpadokat, kikötésre alkalmas kis földnyelveket, kibukkanó sziklákat veszek egyre másra szemügyre, mindegyiken úgy nevelkednek a számomra ismeretlen, a folyó váltakozó szintje, a sodrás és a viharok által szorongatott növények, mintha bonsai szereplői volnának. Ez az első, kétség nincs, trópus, ahol életemben járok. A kabócák akkora zajt csapnak, mint egy seregélyraj, a csónak motorzaját is felülmúlják. Amikor kikötünk, egy tanya közelében, az eddig természetes közegükben sosem látott növényeket vehetem szemügyre, mindenekelőtt a cseresznyefa-termetű citrusféle nyűgöz le, amelyen futballlabda méretű zöld, kopott héjú termések függeszkednek.

Vacsorára a piac mindenféle gyümölcse közül kerül néhány, azonban nincs rájuk szavam. Az egyik akkora, mint a kemencében sült parasztkenyér, a felszíne tüskés, s hogy kettévágják, gumilé csorog a torzsájából. Amúgy savanykás és sokféle zamatú. A másik azonban romlott sajtként büdös, ennek oka a magas fehérjetartalom, de az íze édes, az állaga pedig krémes. Túl ezen helyi apró és sárga mangó, sütőtökszerűen sárga és édes, kemény héjú, tojásnagy valami, lila körtécske, és egy csirimoja-szerű, de annál kisebb, zöld toboz.

 

 

3. rész

 

 

Kunming városában több ezer téglafallal, drótkerítéssel elkerített telep egzisztál, amelynek bejáratán díszkapu jelzi: ezek városi fennhatóságon kívül esnek, saját közigazgatásuk, népességük és kereskedelmük van. Ahol éppen lakom, szintén elkerített, magas falakkal védett, a járműforgalmat kapuval lassító portaszolgálattal rendelkező telepféle, de inkább lakóközösségnek látszik, mert míg a többi telep több száz házból áll, ez két öt emeletes tömbből, s a 8-10 lépcsőházban jó 150 családdal. Az éghajlati viszonyoknak megfelelően a lépcsőház sok nyílással áttört falú, a lakásokban fűtés nincs, ellenben úgy vannak tájolva, hogy a fény délelőtt a ház egyik oldalának helységeibe, délután a másik oldali lakóhelyiségekbe süssön be. Az így átellenes szobájú lakások erkélyekkel egészülnek ki: de hogy erkély az, ami belülről a szobát, illetve a konyhát nagyobbá tevő lakóterület, csak kívülről érzékelhető. Városszerte minden lakáshoz tartozik 1-2 ilyen sűrűn berácsozott, ketrecként ható erkély, amely egyben raktár, növényház, tyúkok és kacsák, díszmadarak, kisemlősök lakhelye, szárítóalkalmatosság, illetve szeméttároló.

A lépcsőház, de a lakás belmagassága – egy közepes növésű európai számára – alacsony, kézzel talán elérhető a plafon, amit, illemből, nem próbálok ki. A yunnani nemzetiségiek többje alacsony, úgy vélem, a legapróbb európaiaknál, a máltaiaknál is sokkal kisebbek, testalkatukat tekintve pedig törékenyek és arányosak. Szépen kiformázott emberek. Az a lány – hogy hány éves, meg nem tudom mondani, az idegenvezető szerint 15 és 20 között lehet –, akivel egy éjjelre zsugorodott napra összeházasítottak egy ceremónián, a köldököm magasságánál nem nőtt feljebb, de ő valóban kis testméretű.

A lakás tágas, szép nappaliból és két kisebb szobából áll, s minimalizmusa illeszkedik a kínai szokásokhoz, annak ellenére, hogy tulajdonosa többnyire Észak-Amerikában, az Egyesült Államokban él.

 

Bangkokból a laoszi-burmai határvároson át, Chang Rai érintésével repül a gép Kunmingba. Annak idején Stockholmba menve Varsóban leszállt a járat, s a fel- és leszállás duplázása tette oly emlékezetesen nehézzé azt az utat. Most, talán mert nem figyeltem eléggé, meglepett, hogy a repülés megszakadt. Ráadásul a gépet el kell hagyni, a biztonságérzetem végképp elhagy. Hiába vagyok továbbra is a trópuson, hideg a váróterem, szinte dermesztő. A csarnok üvege sötétített, s kinézve olyan, mintha vihar kitörése előtt állna az idő, holott tudható, hétágra süt és perzsel a Nap. A pálmafák, látom, alig izegnek-mozognak.

Szerencsére az út második szakasza sem hosszú, az első fele egy óra, a második egy és negyed. A képernyőn reklámok futnak, ismeretlen üveges italokról, meglehet, életelixír van mindegyikben, most az se érdekel. Még az utazó kutyák orvosi ellenőrzéséről, karanténi körülményeiről történő tudósítás sem köt le, rezeg alattam a padló, és a székem is szűkös. Holott a thai légitársaság mindent megtesz a komfort tökéletességéért: mintás selyemmel, mégpedig kókusztej-sárgás textíliával borított a kabin, orchidea-lila a padló, valamivel világosabbak a repülőszékek, s a stewardessek ruhaszíne mindehhez illő. Kunmingban hűvösebb lesz, vigasztalom kicsit magam, rám fér a kényeztetés. 21 perc múlva, 20 perc múlva, 19 perc múlva érünk le, már süllyed a gép, érzem a fülemben, a tarkómban, a géptest recsegését hallom, s az sem érdekel, hogy még ma utazom tovább, Tibet keleti határához, magasba, talán olyan magasra, mint amilyenben most repül a gép. Da li-ba, a világörökség megbecsült városába. Kabócákat hallok ismét, de csak a gép cirpel sok hangon, tizenhétezer lábon vagyunk még mindig, négy óra negyvenegy perc.

 

Az utolsó napban sosincs újdonság. Most sem. Lassan pereg az eső, leginkább szemerkél, de az is elég, hogy a mikrobusz ablakát alaposan lefüggönyözze. A tó és a hegyek lába alá kuporgó halmok között kanyarog az út, Da li négy városa és vagy tíz falva közül némelyiket érintve, másokról megfeledkezve. Az autóbusz-pályaudvarra igyekvés közben mindössze nekem van kapkodásra okom, miféle látványt kell utoljára elkapnom, s nem tudom, miféle élményt kell végtére még megízlelnem. Egyik ház előtt disznót forráznak, máshol éppen hogy megperzseltek egyet. Az Yntac, a helyi Volán képviselőnői szorgoskodnak: van, aki a busz gyomrába kerülő hátizsákokat, vizes palackot magába foglaló dobozokat, rejtélyes tartalmú batyukat címkéz, másik a helyfoglalást ellenőrzi, van, aki arra figyelmeztet, hogy az öt órás utazás alatt nem használható a toalett (ami azért érdekes, mert a buszhelyet eladó, tele szájjal harsogó, haját lófarokba fonó idősb asszonyka ezzel az extra szolgáltatással érvelt árcsökkentő igyekezetem ellen).

A jó minőségű sztráda kétsávos, magashegységhez illően nedves és kényelmetlenül kanyargós. Selyem- és más hosszú tűs fenyvek, eukaliptuszok s itt-ott virágba borult Azálea-bokrok. Savanyú a talaj, ezért tömegesen nő a hanga, a szelídgesztenye, és azok, amelyek a teafélékhez tartoznak. A langaléta, egy vagy több üstökű fákat helyi származékoknak vélem, számomra nevük nincs, hiába is lapozgatom egyre-másra a kunmingi reptéren vásárolt, a helyi élőlények rejtélyes világába bevezető több kilós kézikönyvet. A hegyoldalakon egyre-másra sírhelyek bukkannak elő. A régiek a feng sui szabályai szerint választottak maguknak nyughelyet, s nem feltétlenül a családi birtokon, hanem, ha a túlvilághoz jobban illeszkedő helyszínre véltek lelni, akkor ott a tájból kisajátítottak egy tetemnyi részt maguknak. A kőből rakott sírhelyek mögött az égnek szaladó hegyoldal, előttük pedig a völgy, mélyén minden bizonnyal a vízzel, legyen az tóban vagy folyóban. S körös-körül ligetes erdő. Manapság temetőbe hantolják a holtakat, kétségtelen azonban, hogy e temetők mindenkor szépséges és kertszerű helyen terülnek el.

A távolsági autóbuszt, gyanítom, úgy tervezték, hogy az utastérben is kitűnően hallatszódjék a hars dallamkürt. S mert errefelé többnyire dudál a sofőr, ha előz, ha oldalra húzódik, ha kanyarba érkezik, ha kanyarból távolodik, ha belefut és ha elhagy egy kereszteződést, ha ismerőst lát az útmentén, és akkor, ha ismerőst vél föllelni, azaz mindenkor, így végül elfogadom, hogy az utam mindvégig hangos lesz. Fásultan törődöm bele abba is, hogy a több kilométeres – kivilágítatlan – alagúton dudálva robogunk át, miként abba is, hogy a népszerű amerikai-kínai harci játékokban kitűnt színész filmje megy a videón, s talán csak annak a fickónak a harci rikoltozása harsogja némelykor túl a busz dudahangját. Dali ugyanolyan magasan fekszik, mint Kunming, de ezt a tengerszint feletti 2000 métert már nem érzékelem. Talán tegnap délután még más volt, amikor a környék legmagasabb hegyére felvonóval menve megfájdult a fejem, hasogatott a fülem és szédelegtem. A sztrádán pontosan érzem a lejtők és emelkedők miatt váltakozó légnyomást, s a hideg miatt érzékenyebben reagálok rá. A sofőr kiábrándítóan vezet, ráng a jármű, lassítunk, amikor haladni lehetne, s gyorsítunk, ha vészhelyzet áll elő. Az utasok azonban békésen tűrik a sorsukat.

A sofőr fehér kesztyűben vezet. Kíváncsi vagyok, hogy a több, mint 300 kilométeres út során váltja-e majd. A tarkóján cinkefészek nagyságú kontyot hordó utaskísérő szintén kesztyűs. A pályamunkások, akik a szemetet szedik össze, ugyancsak.

A tájban is sok a fehér folt: a parcellák bakhátas növénysorai számára a földet fóliával borítják be, s lyukakon át törnek elő a növények. A legmeredekebb hegyoldal is teraszosan művelt: a szélesebb teraszokban rizs, a keskenyebb, sokszor éppen növénysornál nem szélesebbekben dohány, kukorica, miegymás. Xiazhuang közelében derékig érő eperfák töltik ki a parcellákat.

A rizsföldek, csillogó, mélyzöld színükkel, különösen, ha nőnek közelükben a friss hajtásaikkal kékes-ezüstös színhatású eukaliptuszok. A rizsteraszok között éppen csak érzékelhető szintkülönbségek vannak, a gátak megléte erre utal. S a gátakon szalmakalapos nők, bambuszbot két végére erősített vödrökkel, s a léptük ritmusa és a tehertől görbült bot hintálása összhangban áll. Apró emberek, tárgyak, rövid és jól megfontolt mozdulatok. Minimalizmus ez, mindenben. A házak szintén kisebbek – még a dali épületeknél is egyszerűbbek. Nem meszeltek, hanem a tégla szürke színét viselik. Talán a tetőgerinc magassága a kisebb, ámbár a görbülete merészebb. A szerény udvarházak között pedig többnyire nem marad hely se utcának, se járdának, se csipkés lombú tamariszkuszfa sorának.

Kunmig 242 km. Az agyagvörös hegyről lefelé fut az út, száguld és kíméletlenül ráz a busz. Helybéli útitársaim egyre élénkebben csivitelnek, s bennem fokozódik a veszélyérzet. A völgy alja markánsan kontúrozott, zöld tükörszilánkokkal borított. A háztetők félcső-cserepei szamár-szürkén, csíkosan vibrálnak. Egyre több a teherautó, élénk színűre mázolt autóbusz, helyenként egy-egy személygépkocsi is feltűnik, sofőrünk kíméletlenül ledudál mindent és mindenkit. A kopár hegyoldalakon palántázott ültetvények, a gerinceken hagyásfák. Jacky Chan kíméletlenül veri laposra fehér és fekete bőrű ellenfeleit, akrobatikus módon harcol, valamennyi végtagját együtt használva, s ha kell, hogy megmentse szőke hajú, a szomszéd szobában sírdogáló kedvesét, fejjel lefelé lógva átszáguld a plafonon, átlép a falon és szégyelli, hogy hős.

Félúton mérlegre áll az autóbusz, friss pecsétekkel látják el az iratokat, s öt perc pihenést iktatnak be. Toalett (mókás, ahogy a buszból ismert kuporgó utasok feje kilóg az ajtótlan, derékmagas fülkékből), nylonzacskókba kimért, főzött mogyoró, bambuszpálcikára felszúrt csöves kukorica, kisujjnyi banánok fürjei, száznapos tojás és rizslisztből gyúrt, zöldségek vagdalékával töltött gőzgombócok. A sofőr sorra telefonálja az ismerőseit, egy szakaszon sebességkorlátozás tapasztalható, s hetvennel ment bele, a megengedett hatvan helyet, ezt tárgyalja most meg. Magas ember, mongolos forma, öltönyben.

A tradicionális kínai udvarházak csoportjai a földeken. Takarosak, vonzóak, otthonosak. Öt-tíz kilométerenként váltakoznak a rájuk festett képek. Cai Yun előtt dinoszauruszképek utalnak arra, hogy a környéken őshüllők csontjaira bukkantak. Korábban számtalan gombafaj volt látható a falakon. Máshol virágminták s egyebek.

A sztráda belső sávjában, a forgalommal szemben gyaloglók. Itt-ott rendőrnő életnagyságú fényképe. Egy elején összetört, kerekek nélküli, európai gyártású autó. Illatos zsebkendő odora a busztérben. Mobiltelefonok csörgése, fecsegők, csevegések. Minden szó végén egyetlen a hang. A sofőr vezetés közben bújik ki zakójából, a kísérő veszi át, akkurátusan leporolja, vállfára akasztja, s az egyik ablakra felragasztott akasztók egyikére függeszti, ahol már amúgy két zakó is lóg. A sofőrből onnan, ahol ülök, csak a jobb kéz fehérségét elvesztő kesztyűje látszik.

A pihenő óta újabb film pereg a videón: a 007-es ügynök valamelyik sztorija. Xi Xi Po alagút – a monitort élesen látom, a felszínén éppen nem villódzik a visszatükröződő táj. Thai vidéken játszódik a film, ismert, jellemző tengerpart a helyszíne a kalandos történetnek, amelynek számomra a sofőr krákogása-harákolása vet véget. Tüdeje-garatjából felköhögte, szájában alaposan összeforgatta a lepedéket, s az orrából is hozzájutott a váladékhoz. A lehúzott ablakon át kiköpi a turhát. A köpködés, hűtöm indulatomat le, erre civilizált tevékenység, például még száz éve is Magyarországon is elfogadott, úri tevékenység volt. Tevékenysége záró akkordjaként szájszélét alaposan megtörli – s fecseg tovább. Lassan esik az eső, a panorámás szélvédőn inkább, az oldalsókon tapasztalt szerint alig.

Hatalmas platójú gépkocsik konvoja sok évtizedes, elefántszürke törzsű, kifejlett lombkoronás fákat szállít, olyan apró gyökérlabdás mind, hogy az már (számomra) istenkísértésnek hat. Másrészt a frissen átültetett, hatalmas bambuszoszlopokkal megtámogatott fák közül egyetlen egyet se láttam kiszáradni. Ennek megakadályozására  vastag kötelet csavarnak a fatörzsre, s azt locsolják, ha nincs éppen eső, az biztonsággal megőrzi a nedvességet.

Kunming közelében vadregényesedik a táj. A felszín változatosabb és ember által szétdúltabb, mint korábban. Az eget se látni, párás-ködös a levegő, épphogy átdereng rajta a napfény. Az óriásplakátok gyakrabban akadályozzák a szemet, valami pekingi színész rizspálinkát emel fel, hogy felhívja a figyelmet rá, sok a szépséges fölirat is, autók (Audi), vegyi gyár, autógumi, idegenforgalmi látványosság, tankolási lehetőség.  Számomra nem hiányzik a reklámokról a kép, oly elbűvölően kalligrafikus a kínai írás. Mégsem lehet megjegyzés nélkül hagyni, mennyire képtelenek e hirdetmények.

 

 

 

 

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.