Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Veszprém-esszé. Egy könyv utolsó fejezete. Életünk, 2009. 9. 1- 21.

2009.09.07

 

Veszprém-esszé. 3. rész

 

A velencei Campanile mintájára készült rovinji dómról és környékéről készült fényképek a zúzott lila, mondhatni csupa véraláfutásos borítójú könyvben rejtőznek, miközben ez a könyv frivol módon az időnként vendégeket magába fogadó nappalim könyvszekrényének főhelyén áll. Csupa ellentmondás köttetett be abba a kicsi könyvbe, amelynek a címe rovinj21.

Veszprémből éppen meglógva, Rovinjban töltöttem el eddigi életem legjobban sikerült, könyvírásra fordított idejét. Hosszú időt tölthettem ott, nap mint nap előrehaladtam egyetlen novella szövegében és a versciklussal, amelyek majd az elegyes kötet anyagaként kerültek kinyomtatásra. Amolyan miniatűr ékszernek látom a várost, az emlékeimet és a kiadványt egybefogottan. A félszigetre húzódott óváros csúcsán, illetve tetején áll a 304-ben vértanúhalált szenvedett leányasszony földi maradványait befogadó szarkofág s az azt anyaölként körbeölelő templom.

Calcedoniában élt Eufémia, a római Filotron szenátor lányaként, éppen Diocletianus császár idején. Vannak neves vallástörténészek, akik e keresztények által vérgőzösnek láttatott császárt nem is gondolják a vélekedés mértékéhez illően keresztényellenesnek, állítják, a híreltnél jóval kevesebben szenvedtek miatta és általa kínhalált. A görög keresztény hagyomány szerint az egyik Mars-ünnepen derült ki, hogy negyvenkilenc társával egyetemben nincs jelen a religio eseményén Eufémia. A prokonzul csábításának is ellenálló, foglyul ejtett lánynak semmi szenvedést nem lehetett okozni: a késekkel kirakott kocsi-fogat ugyan szétkaszabolta testét, de a kerékbetört szent vérétől menten meg is állt, a sebeket Isten angyala beforrasztotta, a kemencébe sem merte bedobni őt, a parancs ellenére, két katona, inkább maguk szenvedtek kínhalált, az a két másik pedig, aki mégis vállalta a feladat teljesítését, szörnyhalált halt a kemencéből kicsapó lángokban, míg az aréna oroszlánjai, hogy eléjük vetették, elrettentek, és a lány elé kúszva nyalni kezdték lábát.

Eufémiát a további rettenetektől az Isten mentette meg: magához vette a lelkét. Majd pedig földrengés rázta meg az egész várost, és nagy rombolást tett benne.

A lányból szentté váló lény teteme, azaz az ereklye Konstantinápolyba került, majd Lemnosz szigetére, aztán újra Konstantinápolyba. 300 évvel később rettenetes ítéletidő közepette a szarkofág eltűnt a helyéről, és néhány nap múlva Rovinj mellett jelent meg, a tenger vizén lebegve.

Maga a történet szépítő körülírás. Ha másból nem is lenne sejthető, abból igen, hogy a szent neve köznévvé vált, a hétköznapi beszédben mint az eufémizmus megjelenítőjét látták. A legtöbb vértanú- és várostörténetben eufémizmusok bukkannak fel, amelyek mögött rettenetes bűnök és gaztettek húzódnak meg. Mindenkinek vannak ilyenjei, nekem is vannak eufémizmusaim – még Veszprémmel kapcsolatban is. Drága mesterem egykor arról beszélt, hogy tápéi felmenője közeli kapcsolatban állt Rózsa Sándorral; akkor ugyan, amikor megvallotta családja titkát, nem így értettem, de ma már tudom: a szépmama az alföldi betyár szeretője volt. Az Eufémia-aktában szereplő prokonzul csábítása sem lehetett más, mint szerelmi, s hogy a római nem zárhatta karjaiba a leányt, hát bosszút állt rajta, mindenféle módon megpocsékolta a lány szépségét. Magam, ha Veszprémről szóltam egykor, bizonyosan eufémizmusok segítségével tettem ezt, részben kíméletből, részben kényelemből. A városunk embereiről szólva is többnyire így járt el mindenki. Ányosról beszélve például Kazinczy és Pálóczi Horváth.

A Veszprémben fiatalon meghalt papköltő, Ányos Pál halálának oka nem tisztázott, az eufemizmus fátyla borul rá. A hivatalos verzió szerint az Elefántról Fehérvárra két napig utazó költő a szekérúton szerezte aranyerét, amelyet a fehérvári bűzös levegő elfertőzött. Baját kúrálni egy veszprémi orvoshoz fordult, de enyhet és gyógyulást nem nyert, végül rettenetes fájdalmak között múlt ki.

Kazinczy, aki gonosz és jól értesült ember hírében áll, levelében úgy számol be Ányos haláláról, hogy egy horatiusi idézetet citál az ódák könyve 27. énekéből: Digne puer meliore flamma! / Szegény fiú, jobb tüzet érdemeltél volna. A klasszika-filológusok értelmezése szerint e mondat a rossz szerelem tüzére utal, amely fellobbantására vagy prostituált, vagy meleg fiú képes. Hogy kurva vagy hímringyó okozta-e Ányos halált okozó sérülését, nem tudjuk. A homályt fenntartja Ányos barátja, Pálóczi Horváth Ádám is, aki levelében feljegyzi, hogy nem kérdezhette meg a haldoklótól, milyen sebe van.

Ányost betegségében egyetlen szerzetestársa nem látogatja meg, mintha büntetésben lenne. A haldoklónak rémlátomásai vannak, retteg a bekövetkezhető haláltól – attól, amelyet a legtöbb szerzetes örömmel szokott hívni.

Amikor a helytörténész monográfiájában elősorolja a Balatonfüreden járt nevesebb vendégeket, köztük találjuk Oscar Wilde-ot is. A neves ír származású angol író-költőről azt jegyzi meg a szerző: Füreden, Keszthelyen és Hévízen is megfordult. Azt hallja ki a veszprémi: Veszprémben is. Mivel a rokona Zircen lakott, ha pedig a Balatontól Zircre felutazott, akkor Veszprémet érintette, így tehát bárki veszprémitől elvárt, hogy a világpolgárra kétértelmű megjegyzéseket aggasson.

A jól értesült sokat mond és szándékosan elhallgat.

 

A szerkesztőség irodájának helye alapján Vár ucca 17.-nek nevezett kiadvány művelődéstörténeti sorozatában került napvilágra az Ányos Pálnak szentelt gyűjtemény: szegedi irodalmárok rekonstruálták a poéta minor veretes nyelvű levelezését s a barátok válaszait. Utóbb, jóval túl a kiadó átalakításán, új Ányos-kötet jelent meg: ha fennmaradt prédikációit nem is, de összegyűjtött verseit és leveleit tették közzé. A Dubniczay-házban található László Károly-gyűjteményben (a pompás, ám nem bizonyosan Rippl-Rónai József-portré termében) megtartott kötetbemutató után a két tekintélyes irodalomtörténészt, köztük a Kárpát-medence újkori költészete kitűnő szakemberét, barátomat és néhány résztvevőt a ferences templomba invitáltam, remélve, hogy az éjszakába hajlóidőpont ellenére nyitva találjuk az udvari kapuját, s le tudunk osonni az évtizedeken át lezárt, látogathatatlan kriptába, amelybe nagy csöndben végső nyugalomra helyezték, ha már eltüntetni nem tudták a pálos költőt.

Nekem szolgálatkész templomom a ferenceseké, nincs évszak, hogy ezért vagy azért be ne térjek, ha másért nem, hogy a kolostorudvarról felnézhessek a szűkre fogott égre. Amúgy a festett felhői miatt is. A rokokó-színezetéért. Amiért a tornya éjszakai képeken termetes kőlapokkal fedettnek látszik, s a toronyeresz négy sarkában vízelvezető nyúlik elő. Veszprémben nincsenek vízköpő-szerű fél-emberek, fél-állatok, akik a magasról vigyázzák a lakókat, talán ezért, hogy erre szürrealista alkotók sosem éltek, csupán cementszürke, beton-nehéz, konkrét realisták. A templom tornya a maga négy, előre nyúló, állatpofára emlékeztető vízköpőjével a lehetőséget veti fel: lehetett volna itt másként groteszkebb az élet, nem csak így, nem csak ennyire.

Megbámultuk az emléktáblát, a közelében minden évben újra és újra kihajtó és a templomtorony gombjáig felkúszni kész, okkersárgán-bronzvörösen virágot nyitó trombitafolyondárt. A legkorábbi veszprémi közterületre helyezett tábla, azt hiszem, 1902-ből származik, s a templom bejáratának bal oldalára helyezték, ahol Ányos Pálra emlékezteti a magyarul olvasó járókelőket. Ányosnak amúgy semmi saját köze a városhoz, bár a fajszi és vámosi Ányos família az egyik legrégebbi középkori Veszprém megyei birtokos nemesi család.

A templom melletti kolostor apró celláit ráncos, februári alma szagára emlékeztető agg papok lakják, némelyik ablakában éjjel is fény világol, egy ilyenhez kapaszkodtam föl, bebocsátást kieszközölni, míg máshonnan dicshimnuszból származó szavak hulltak át a párkányon, s koppantak az utca bazaltkövezetén. A bejárat fölött pedig vöröskőbe faragott rózsa virított, egy utcai lámpa éjjelenként fehér fénnyel fürdeti-locsolja.

Az altemplomba gyertyákkal, mobiltelefonok kijelzőivel világítva ereszkedtünk le. Nemrég rakták azt rendbe: szétválogatták és származásuk alapján összerakosgatták a csontokat, összeseperték a földön fekvő és szétkorhadt koporsók törmelékét, múzeumba vitték a tetemek mellé helyezett s azoknál időtállóbb tárgyakat, s ami maradványt csak lehetett, sírfülkékbe falaztak be. Az Ányos maradványait eltakaró téglafalon, baloldalt, hátul, a sarok mellett, amikor először osontam be a nyitva felejtett, feltárás alatt álló szerzetes- és paptemetőbe, még vastag papírból kivágott, kézzel teleírt lanttal azonosítottam. Immár maradandóbb jelölést kapott.

Az alvásában megzavart, szolgálatkész, lábát papucsba bujtató szerzetes kezében karcsú gyertyával álldogált a dohos, a szentségtől édes illatú, boltíves teremben, néhány mondaton túl nem faggatott kilétünkről, végezetül reszketeg hangján váltakozva zsoltárokat énekelt és áhítatosan imádkozott. Pálinkaszagú, illetve borgőzös társaság, kótyagos tudósok, lenge lelkű művészek és a genius loci őrzői voltunk az éjjeli mise résztvevői, talán ha hatan. Nem tudom, valaha is volt-e odaadóbb gyülekezete.

De Ányost jobban ismerő és tisztelő nem, az kétségtelen.

 

Petőfi néhány napra megszállt a város egyik vendéglőjében. Oscar Wilde titka a városban is titok. Radnóti Miklós lényegében a városhoz tartozó Szentkirályszabadján írta utolsó mondatát a naplójába.

Veszprém, amikor a hírességeket felemlegeti, mi mást tesz, mint hogy eufemisztikus módon elmondja: e városban sosem élt, alkotott, létezett hosszabb ideig se író, se költő, se festő, se zenész, se színész, jóformán tudós se? Mintha ismert művésszé-tudóssá váláshoz feltételül szabta volna valaki: ha már balsorsa idevetette, akkor ebből a városkából gyorsan el is kell futni.

Veszprémben írónak lenni rossz. Azért, mert minden író, és ez alól én sem vagyok kivétel, elvárja azt a különleges figyelmet, amelyről úgy véli, kijár számára, mint kézenfekvő munkaeszköz vagy munkafeltétel, amit persze saját vélekedése szerint megérdemel. (Meg is érdemlem.) Mi több, az író valójában olyan jóllakott háziállat szeretne lenni, amelyben mindenki az öntörvényű és csikasz vadállatban gyönyörködik. Így tehát a város az én munkafeltételeim megteremtéséhez sem járult hozzá.

Nekem írói tárgyammá vált.

Magánemberként azonban jó ebbe a városba visszajönni.

 

Ha a katolikus várból, ahonnan évszázadok alatt tudatosan elépítették a helyet a protestánsok és a zsidók elől, ámbár őket, vallásuknál vagy nemzetiségüknél fogva, legalább embernek nézték, ellentétben a cigánnyal, a tóttal és egyéb származásúakkal, ebből az egyébből kivéve a külön lényféleként státuszhoz jutott svábot; nos, ha a barokk színpadi díszletté átalakult centrumból a völgybe leereszkedem, majd a völgyből fölemelkedve elérkezem a mennyei Jeruzsálemre utaló névhez jutott Jeruzsálem-hegyre, arra a hosszú völgyre hajoló domboldalra, ahol 1710-től a reformátusok gettója és a zsidók lakhelye áll, biztosan találkozom, bármely lépcsőn is közeledem, egy falszögletben kuporgó mediterrán hangulatú bádogvödörrel, pereméről lecsorgott és a végítéletig odaszáradt festékfolttal, szerelmes tekintetű fiúkkal és lányokkal, akik ugyan egymás szemében olvadnak fel, mint a cukor fehér kockája a zöld teában a teaivás nagy misztériumában, akik nem tudják, hogy a szerelem önmagában kevés, ámbár a létezés nincs meg nélküle, és citromillatú vadrezeda nő évtizedek óta ugyanazon két lépcső közti résben, mint az Ányos tetemét magába rejtő kripta fölötti templom előtt a trombitafolyondár, ha nem is véletlenül kerülve oda, de a maga törvényei szerint terebélyesedve; s ha a puritán református templomtól az egykori püspöki jobbágyfalu dacos homlokú, ablakaival a szép panoráma elől elforduló házai között visszaereszkedem a völgybe, előbb-utóbb találok egy borozót vagy hozzá hasonló szűk helyet, ahol pohárnyi rossz, de legalább hűs borhoz jutok, s megérinthető közelségbe jutok Csikász Imre szelleméhez. Megátalkodva hiszem, hogy ez a száz éve elholt iparosfiú, aki Párizst, Brüsszelt és Rómát megjárta, ott tanulta meg a modern szobrászat titkát, hogy aztán nagyon kevés művet hagyva maga után ifjan elhaljon, időnként visszatér, beköltözik egyik-másik embertestbe. Az én időmben egyszerre két corpust is magáénak tudhatott: az egyiket alkalmilag Szilágyi Lászlónak, a másikat Györgydeák Györgynek hívták.

 

A városban, amely egyszer csak idegenné válik, kizárólag turista szemével láthatóvá, jó, ha van az embernek egy helye, ahová elvonulhat, ha fájni kezd hajtöve, piros foltok nyílnak felkarja belső, mellkasa felé eső oldalán, és terhessé válik akár az utcai forgatag, akár pedig, mert többnyire ilyen ez a hely, a kietlen sok út és a terek. Másoknak lefüggönyözött szoba, belakott otthon kell, számomra kert, amelyben senki sem tud szemmel követni, senki ember nem tud megszólítani. Megnyugtató, sőt örömöt okoz két ház között eltűnni, leereszkedni a lépcsőn egy meredeken lejtő utcára, amelynek jobb oldalán piros haikut lehet elolvasni az egyik ház faláról, a másik oldalán álló épületben pedig, amelynek szinte valamennyi szintjére be lehetne lépni a meredek hegyoldalról, egy pálinkákban tudós költő lakik, majd balra véve az irányt, újabb, immár akkurátusan megfaragott vörös kőből épült lépcsősoron lépdelni, aztán végleg eltűnni a magas kertfal mögött, kinyitni a nehéz fakaput, amelyre felülről árnyát terítő lonc borul.

Belépek az épületekkel s a végén az úsztatott betonból öntött támfallal körbevett kertbe, amely zártsága ellenére sem komor. Talán erősebbek a fények és az árnyékok benne, mint errefelé máshol szokás. Hunyorgok, megkeresem az éppen önmagát hangsúlyozó és virágába borult rózsafát, a nyurga bambuszok előtt a szárnyas kisfiú bronzalakját, látom, a hegyoldalamban megint csak több fény nevelkedett, s mint elöntött cserépedényből, a kőlépcsőre is jutott belőle egy-két tócsa. A kert csöndben fogad: a belépésemkor maga a csend. Egy perc múlva azonban mindig hangos.

A kert és a város, bár nem örülök neki, nem tehetek ellene, rokon abban, hogy mélység és magasság közében található. Sok európai város olyan módon épült meg, hogy perspektíváját megnövelve horizontálisan és vertikálisan terjeszkedik. Persze, vannak végletek: Velence lakói nem ismerik a vakondtúrásnyi halmokat, azok oldalának lejtését, így az előre dőlő testtartást sem, hacsak nem a kanálisokon átívelő hidakról lelépéskor. Marrakes is lapos, azonban látható a távolban egy hegység, az Atlasz. Kína városai is laposan állnak, csak a hegyeket engedik nagyon közel a településekhez. Az Alföldre épült Szegednek azonban bőséggel jut a mélység-magasság játékából: a Tisza vízszintjének változása minden nap más tengerszintet ad, így szólítja fel új és új megméretésre a lakókat. Európa városainak többsége ismeri a dombhátakat, a lejtőket és kapaszkodókat, de ha már a szerpentineket, akkor bizonyosan a lépcsőket is. Veszprém, annak ellenére, hogy nincsenek hajtűkanyaros utcái, lépcsőkben bővelkedik.

Lépcsőt járva, lám, az ember könnyen jut metaforákhoz. Keresztény közegben keresztény jellegűek lesznek ezek, s többnyire a saját szenvedéstörténetéből és az ahhoz kapcsolódó hagyományból származnak, ha pedig moszlim, taoista, konfuciánus vagy buddhista a lakosság, akkor olyan karakterű. A fenn és a lenn közötti átmeneteket naponta többször meg lehet így tapasztalni. A lépcső minduntalan arra emlékeztet, hogy élek, működik a tüdőm, szaporán pulzál a szívem, látok, hallok és képes vagyok járni. Hálás lehetek a lépcsőknek, magas fizikai és szellemi térrel jutalmaztak meg, anélkül, hogy ezért ellenszolgáltatást kérnének, s így vagy úgy fizetnem kellene.

A kertemnek két lépcsője is van: az egyik a mélyudvarból a kertfal mentén emelkedik fel a teraszra, amelyre a függőhídon át a tetőtéri könyvtáramból lépek ki, a másik, a középen eltört, a töréspontban megcsavart C-alakú, e teraszt köti össze a kert fölső szintjével, ahol a sarokban, az öreg hárs alatt fekete szemű Izabella szőlővel befuttatott lugas – olvasóhelyem –gubbaszt és rejtőzik. Föl és alá járok a kertemben és élvezem a nem városi zajt. Itt vannak mindjárt a vörösbegyek, amelyek télen csapatban, nyáron családosan repesnek a hegyet megtartó betonfalat befonó vadszőlő és a szederbokor bonyolult indázata között, zsivajgó tollas népség, s itt a szüntelen tevékenykedő feketerigók, akik sosem tudják eldönteni, hogy fenevadakra jellemző zajt okozva a száraz avar leveleit forgassák-e át, vagy a kőbe vájt teknő vizét fröcsköljék széjjel. A kutyák úgyszintén megtalálnak e kertben, hol az egyik, hol a másik, hol mindkettő ott sündörög körülöttem, vakogva békát keresnek, szükségtelenné vált, fészekből kirakott madártojáshéjat, vagy az éjjel beugrott, a kertben csupán a szagát felejtő rókát.

A kerten túli várossal nincs sosem bajom. Elég, ha közénk áll a kertfal, és az se zavar, hogy e kőrakás fölött mindazt látom, amely számomra a falon kívül még terhes volt. Laza vagyok, kicsi és könnyű, képes arra, hogy föllépjek az alattam elvitorlázó felhőfoszlányra, ráhasaljak az átlátszó húsú levegőre, vagy telekhatáron álló műemlékház eresze alatt kikelt fecske lábába kapaszkodva átsuhanjak a Séd fölött, hosszában végigszálljam a némely pontján kanyonszerű Buhim-völgyet. Nincs előttem akadály.

Velem vajon van-e baj, amikor a kertemben kószálok? Sosem gondoltam arra, hogy látnak vagy megleshetnek, mindeddig senki nem figyelmeztetett hiányos öltözetemre, bár lehet, azért, mert olyankor korán reggel van. Hajnalban senki sem jár gyalog, senki nem mászik lépcsőt. Helyi embert sosem láttam benézni a hegyoldalra kiterített kertemre, igaz, olyat sem ismerek, aki olvasta volna azokat a könyveket, amelyek számomra kínálják fel Veszprémet.

A várost a lépcsők tartják egyben. Éppen úgy, mint a falra futó vadszőlő fogja egybe, s nem engedi darabokra esni, a házat. Lépcsők támaszkodnak a várhegyre több oldalról, mint vörös szemű láncok, kötözik és erősítik meg a palotákkal és minden egyéb építménnyel megrakott sziklát. S persze a sziklaoldalakat és sziklatöveket ugyancsak, ahová itt és ott apró, illetve annál is kisebb házak kuporodtak. E lépcsőkön vonulnak fel és le a turisták és a honos városiak. A messzi vidékről erre kóborlók a várhegyet körbeölelő dombok gerincén haladó, pislogó sárgaszemű villanyrendőrök tekintetétől felügyelt utakon közlekednek, többnyire autóval. Esetleg autóbusszal.

 

Jó ebben a városban kószálni, ahol, ha az Ostromlépcső környékét elhagyom, már nem ismernek meg, és hagyják, hogy úgy létezzek, mint az a kötöttségei alól felszabadult turista, gallyáról levált, kóbor falevél, vagy lézengő lovag, akit bár a szeme vezet, a tekintete mégis a pányvájára fogta. Vagy egy pulikutya vezeti, akihez egy póráz köti.

 

Isztria legnagyobb egyházi építményének, Rovinj barokk templomtornyának csúcsán a vértanúasszony Eufémia irdatlan méretű szobra áll, karjaival egy hajókormányt ragad meg éppen s fogja-öleli magához. Biztosan kell kormányoznia a hívők sorsát a templomnyi hajóban. A széljárástól függően forog, arccal hol a tengernek, hol a szárazföldnek áll. A mennyei seregek vezetője után Szent Mihálynak elnevezett templom csúcsára keresztet erősítettek, annak nem kell magát sehová se tájolnia, sem más vidékre figyelnie. Nem állít egyebet a magasban, mint azt, hogy: van.

A keresztény vidékeken minden városnak van egy (vagy több) főtemploma, abban néhány vértanúi ereklye. A magasba felnyúló kereszt alatt Veszprémben, a Szent Mihály bazilika főhajója alatt, az altemplomban időnként Gizella jobb alkarcsontja látható (ámbár többnyire az érseki palotában őrzik), de csodát – igaz, fél évtizede, ha a városban lelhető föl, nem régen hozták nagy tisztelettel Passauból, hogy ismét fontosnak ítélték a német-magyar kapcsolatokat – mostanáig még nem tett. Ezért, hogy Gizella nem nevezhető szentnek, csupán boldognak.

De a mi városi boldogunk, eufemisztikusan szólva, szent.

Irodalma pedig telve van expurgált könyvekkel.

 

Szeretek ágyban ébredni. Volt valaha, hogy délszaki parkban ébredtem, vízparti fövenyen, a Bodrog áradó partján, Bugacon a homokba vágott fagyos futóárok alján, hűvös tengernél, lobogó falú sátorban, vagy szívek és fogadalmak által beszőtt, ámbár szálkás padon kuporogva. Jó alvó voltam valaha, most se mondhatok mást, ebben legfeljebb az izgatottság akadályoz meg, vagy az izgalom következményei. Amióta kompjúteren dolgozom, ágyban is használom, ma reggel például levelek megválaszolására és jegyzetek készítésére. Zöld szobámban a Windows kék felületére látok tehát, egyidejűleg a szoba előtti japáni kertből felágaskodó tiszafa koronájának nyesett aljára. Hallom a rigók füttyögését, Adél kutyám horkantásokkal tarkított ugatását és lomha mozgását, és figyelhetem, az éjjel hullt eső csöppjeinek maradványai hogyan gördülnek le a bambuszlevelekről.

A természetszépe-gondok azonban önmagukban üres edényként viselkednek. Átlátszóan üres edényekként, amelyek bármiféle folyadékot befogadva saját formájukat adják számukra, mintegy, akár a közösséget létrehozó ideológia a párttagnak, annak felvételére kényszerítik őket.

 

A Séd, jobb napjain, többnyire tavasz legvégén, azaz májusban, majd teljes nyáron át, nem a gyűjtött aranypénzeket ringatja a hullámain. A hullámok nem elég nagyok ahhoz, hogy fenntartsanak egy solidust vagy forintot. Ez is mutatja, errefelé milyen szegény népek laktak – a legszegényebbek pedig éppenséggel a Séd partján, ahol sédkender nő a sédfűvel elegyítve, nem terem meg sem a gólyahír, sem a kecskerágó. Merthogy ezeknek a növényeknek nem csupán nevelgető meleg szükséges, de olyan sárga szín is, hogy kellő mértékkel növekedhessenek, amelyek a hullámokon ringatott aranypénzekről verődnek rájuk, s hogy ezen a szegény patakparti vidéken ilyen villanások nincsenek, nem is fordulnak elő. A Séd egyébként hidegvizű patak, már amikor ömlik benne víz. Ha meg csak csörgedezik, és minden kanyarnál szüntelen megáll, hogy elfecsegje, a következő kanyarulathoz nem ér el, mert elpárolog a levegőbe, szétszivárog a talajba a vize, ellopja azt a szél, elissza a fűzfasor, akkor nemhogy hideg vízről, de vízről se szabad beszélni, mert semmi egyéb az a meder alján található valami, mint szúnyognevelő pocsolya, árok mélyén poshadt víz, vagy, ha nagyotmondóan akarunk fogalmazni, mint a tizenegy hónapig árokként létező folyást egyetlen dús májusi időszak miatt pataknak nagyító, az egyetlen nyár közepi árvizes napja miatt folyammá tágító helyiek szerint: tocsogó. Tocsogó, libáknak és kacsáknak kedves állóvíz.

Az én házam a Séd völgyének azon részében épült, amelyet Buhim-völgynek neveznek, éppen ott, ahol két héttel később érkezik a tavasz, mint a város magas dombjain, és két héttel hamarabb köszönt be a senkire tekintettel nem lévő tél. Amúgy pedig a ködös napok számánál számosabb a hűvös napoké. A Séd azonban nincs közel, de olyankor, ha kotorják a medrét, vízi cickányok, patkányok és nutriák költöznek a kertembe – persze, arra a rövid időre, míg meg nem orrontják, hogy kutyákkal kell osztozkodniuk a téren.

A Séd völgyében nem csupán a vár alatt él az ember, már ha él, de a város alatt, és idelenn nem pusztán az időszámítás és az időjárás az eltérő, de az emberek sem azonosak a fenn élőkkel: származásukra nézve semmiképpen sem. Egytől-egyig betelepülők rejtőznek bennünk, azaz gyüttmentek, akik elélik a levegőt a tősgyökeres polgárok elől, majd pedig a nyomorúságot maguk mögött hagyva elszelelnek innen. Hasznunk kétségtelenül akad, miért is ne lenne egy orvosnak, ügyvédnek, vállalkozónak, mérnöknek, tanárnak, csak a helyi értékünk más; nem tudjuk, mitől Szerelem-sziget a Séd egyik szakasza, ahol ugyan nem ágazik ketté, így tehát nem is forr majd össze a két ágra szakadt patak, nem ismerjük a székesegyházi palota méhesének kápolnáját, nincs helyi múltunk, legfeljebb hasznunk. Legfeljebb azt tudjuk, hogy júniusban mikor és hány rövidke éjjel villognak kékes fényű potrohvégükkel a szentjánosbogarak a Benedek-hegy déli oldalán, hol teremnek a legnagyobb páfrányok a Laczkó-forrás közelében, amelynek levelébe tekerve másnap is frissen marad a balatoni hal, hol érdemes megmászni a sziklát, ha valaki függőlegesen igyekezne az égbe, avagy a mélybe vetni magát.

Másrészt, mert Veszprém megalapítása óta kézművesek lakta hely, kutak és a Séd vize köré települt mindenki, ha már a várban nem élhetett: csapók és szűrcsapók, tímárok, bognárok, pintérek és molnárok alacsony homlokú házai kuporogták körbe a szeszélyesen kanyargó eret, legfeljebb a csizmadiák, a csutorások, a szabók, a kőművesek, bádogosok és szobafestők kényelmesedtek el, maradtak a dombtetőkön, vagy ha oda már nem férhettek el, a domboldalakon. A gyáripar is a mélybe húzódott, a kékfestők, az olaj- és szappankészítők, a kötött- és szövöttárut előállítók mindegyike munkája miatt óhatatlanul a víz közelébe húzódott, ahonnan nem látszik a Bakony, és az égből is csak annyi, amennyi a szurdokok két pereme közé ékelődik.

 

A vártól nem, de a helyiektől idegen bármi, ami teátrális. Ezért rossz többnyire a színház. Ezért somolyognak halála után a langaléta, cowboy-kalapjával nehezékhez jutó, borospoharak között élt rendezőn, akinek hamuporát, hiszen avantgárd gesztusaihoz híven így rendelkezett, az élettárs a viaduktról szórta szerte; hamvából hiába is hull a sziklarésbe, ha ott, a szüntelen kővájó szél miatt, nem ülhet meg, s nem gyökerezhet bele se fűcsomó, se elterpedő harangvirág.

 

Egyik nap mondja szomszédom asszonya, aki, ha megkérem, örömmel ad ételt üres házamat, növényeimet s a telket őrző kutyáimnak, azaz gyakran felügyeli a javaimat, hogy a másik szomszédom felesége egy hónapja meghalt. Ugyan nap mint nap találkozhattam korábban a visszahúzódó természetű házaspárral, és a köszönésen túl tíz év távlatában sem alakult ki jószomszédi viszony köztünk, azonban számomra sem tűnt föl, hogy nem látom sosem az asszonyt. Amikor a kert hegyoldali falán átemeltem a gazt, a növényi törmeléket, hogy az avaron roskadjon meg s korhadjon el, többször is eszembe jutott: nem tudom elfeledni sem azt az éktelen jajveszékelést, amelyet akkor csapott, amikor a hegyoldal korhadt fáit vágták ki az azzal megbízott szakemberek, sem az észbontó logikájú káromkodását, a szidalmat, amellyel falépítő mestereimet fogadta, hogy a törmeléket nem pucolták el maguk után kellő időben, sem azt a átkozódást, amellyel engem halmozott el, miután a nyesedéket nem a kukába tettem, hanem az erdőben terítettem el. Másrészt, jobb pillanatában, az Ostromlépcső felújításakor az udvarukra behurcolt két vöröskő lépcsőt nekem ajándékozta, ezekből képeztem aztán az árnyékkedvelő cserepes növényeim számára nyárra padot, elkérte a kihajításra ítélt bazsarózsatöveket és leanderbokrokat, arról nem is szólva, hogy férje számára engedélyezte, hogy a várpalotai MÁV-telepről teherautójával hozzám szállítsa a megvásárolt, leselejtezett talpfákat, s azokat daruval átemelje a kőfalon, feldolgozásra fölhalmozza.

A szíve vitte el, mondja a szomszédasszonyom, aki ugyancsak ezen a napon tudta meg az eseményt, s hozzáteszi, a szomszédok felnőtt lányától. Én sem vettem tehát semmit sem észre – holott, amikor az édesanyja halt meg, egykor, éjjel, a halottszállítók kerti párbeszédét is hallottam a fal túlsó oldaláról. Új házlakó voltam, minden kerti neszre felébredtem éjjel, legyen az róka loholása a fák között, a szajkók hajnali perlekedése vagy a hegyoldalon lassan leereszkedő kő zaja.

A szíve? – hitetlenkedtem, és eszembe jutott a második asszony, akivel sok időt éltem együtt, aki letörte a fogas kalaptartóját, csupán azért, mert szíve állapota fölötti izgalma éveken keresztül nem csillapodott. Majd pedig saját szívem, amely a harmincas éveim közepén rakoncátlankodott, s okozta éveken áthúzódó fóbiáimat.

Úgy múlt ki a városból, az utcából, a házából, amelyben egy teljes életet eltöltött, hogy a szomszédja, azaz én, aki mást sem teszek, mint tapasztalatokat gyűjtök, sem észleltem a hiányát. Remélem, a kutya, amely némán kóborol az egyre nagyobb gazt nevelő udvarukon, és csak akkor csahol fel, ha a kertemben kapirgálok és zajt csapok, emlékszik még darabig rá, és néhány évig lesz, aki gondozza helyette a cserepes növényeket és lekvárt főz a bőven termő barackfa leves terméséből. Közönyömből megrökönyödésem sem billent ki. Nem kerültem ezzel az asszonnyal viszonyba, holott életem helyszínének peremén élt. Bár néma és nyomnélküli élete rémülettel tölt el, részvétet nem ébreszt bennem.

Holott sajnálom, hogy közönyös és irgalmatlan vagyok. És nyilván holnapra ezt is elfelejtem. Helyivé váltam.

 

A városban eltemettem néhány embert. Köztük olyanokat, akik hozzám közel állóak voltak, s olyanokat, akik ha nem is voltak barátaim, de kedveltem, nota bene: szerettem őket. Tóth Kati sírkövéhez évente egyszer kijárok, őszvégi névnapja táján, remélem, saját mennyországában még emlékszik rám; a visszhangos nevű Szilágyi Erzsébetre, Kucira, az életében rettenetesen viselkedő, nagyhangú punk festőre, Szilágyi Lászlóra meghatottan gondolok, és irigykedve is, mert be tudták a maguk életét teljesíteni. Így vagy úgy, angyalokká változtak. Vannak aztán olyanok, akikhez csupáncsak én kötődöm, nekik fogalmuk sem lehet rólam, amint nem kedvelhettek, nem is gyűlölhettek: a szobrász Csikász Imre ilyen, hozzá néhanapján kimegyek a dózsavárosi temetőbe, némelykor felkeresem a veszprémi várkapitányt, Verancsics Fausztuszt, ámbár őt egy adriai szigeten hantolták el, mégpedig egy reneszánsz templom kriptájában, szemben Sibenikkel. Azon a szigeten éltem volna, ha Isten vagy Allah vagy Jahve születésem pillanata előtt, mint akit megillet a döntés lehetősége, felajánlja számomra a választást, vagy a Murteren, máshol semmiképpen.

Mivel Gizella-díjassá vénültem, azaz a város megtisztelt azzal, hogy tudtomra adta, értékesnek gondolja mindazt, amit a helyi kultúráért teszek, azt sejtem, ha meghalok, saját halottjának fog tekinteni és sírhelyet biztosít számomra. Ez abból a szempontból feltétlenül jó, hogy nem jelent elvermelésem gondot a rokonaimnak, és abból is, hogy tíz évenként nem kell borsos áron megváltani sírhelyemet. Azt azonban remélem, hogy nem a most használatos temetőbe dugnak, hanem a vörös templom mellé – abban bízom ugyanis, hogy azt a temetőt néhány évtizeden belül fölszámolják, és a helyén bankházak, nemzetközi étteremlánc vagy áruházlánc lerakata, avagy a fogyasztókat magába foglaló lakótelep fog állni. Közszolgálatba állítanak.

 

Isti, a vén ifjú, a lócára lovaglóülésben telepedett le, s maga elé helyezte a fenyődeszkára az agyonhordott, Lee Van Cleef becsületére is váló cowboykalapját.

Valami rendezésről beszélt, mindenekelőtt Ottó figyelmét kívánta fenntartani, miközben nekem az járt az eszemben, hogy évek óta nem rendez semmit, mert korábban egyre-másra nem tudta befejezni a bemutatóra a felkészülést, a próbák során jó, ha a darabok feléig jutott el. S akkor elhangzott egy olyan rendezői utasítása, amely segítségével pontosan megértettem a szándékát: azt kérte attól az ostoba tyúk színésznétől, hogy úgy fulladjon meg a jelenetben, mint Yvonne, Burgund hercegnője Gombrowicz darabjában, majd pedig úgy támadjon föl, mint Tadeusz Kantor Halott osztályának egyik iskolása áll föl az iskolapadból. Azóta tudom, akarok egy olyan szöveget írni, amelyből Elias Canetti cinkosan hunyorít majd vissza, amelyből Joszif Brodszkij köszönt rám, illetve olyan csapóajtók nyílnak a mondatok között, ahol saját régebbi szövegeimből lehet hozzám átjönni, beköszönni.

Mondják, amikor öngyilkos szándékkal levetette magát a háztömb tetejéről, nem egyszerűen lezuhant s becsapódott az anyaföldbe, hanem jókora ragadozómadárként lassan lebegett egy félkört, mielőtt választott halálára rácsapott és megragadta azt. Mondják, talán, mert a teste pehelykönnyű volt. Mondják, miután az alkoholgőz könnyűvé változtatja az ember csontját, a felhők közé emeli. Mondják, elpárolgott belőle mindegyik nehezéke, ezért a magasból való alávetődés kezdeti pillanataiban bizony egyszeriben felfelé emelkedett, az istenéhez, s csak azért bukott alá, mert észbe kapott az ő teremtője, hogy az embernek, ha önmagát bűnösnek gondolja, mégsem lenne illő egyenes, s a legrövidebb úton eljutni hozzá.

Győrben, a búcsúztatóján ott toporgott a legendává párolódott Petőfi rock színelőadás teljes szegedi szereplőgárdája, valahonnan a hetvenes évekből érkezve. Későbbi évtizedből pedig Szolnok és Veszprém kósza színésztruppjának törmeléke. Láttam a temetésen egy macskát is, szalag volt masnira kötve a nyakában, lehetett volna az ő háziállata is, de nem az volt. A macskáját, pontosabban édesanyja cicáját szalagon fogva sétáltatta, de nem jutott vele soha messzire a színészháztól, csupán a Lenin-ligetbe, csupáncsak a Lenin-szobor környékére, csak a Színházkertbe.

A tetőtérbe, ahol azidőtájt laktam, a felújított Matulka-házban (ahonnan látnom kellett, miként gyilkolják le a kamasz cigányfiút pisztollyal a rendőrök), Paál István is felugrott, végül akkor, amikor a palicsi költő, flamingó- és karfiol-szakértő családjával madárakként délre húztunk, Rómába. Paál István keresztben ülve gubbasztott az étkező asztalának lócáján, időnként mindkét kézfejéből pisztolyt formázott és sorozatlövéseket adott ránk, s nincs mit szépíteni, a költő fiát egzecírozta. A fiú éppen hősszerelmes korszakát élte, s vele érkezett a kedvese is. A piszkatúrának oka akadt, ámbár sokszor ilyenre sem volt szüksége: az ifjú, illemből avagy egyéb meggondolásból, nem tegezte, hanem magázta, s aztán hiába szabadkozott. Isti előtt, úgy emlékszem, azon az estén nem lehetett maradása. Holtak vették körül, lábainál mi magunk úgyszintén legyilkolva hevertünk.

 

A történeteimben – hiszen több időben játszódnak, több a főhősük is, akik hol azonos időben élnek, hol se nem egy térben, se nem egy időben zajlik a cselekmény, mégis összekötődik a sorsuk – nincs linearitás, így a linearitás megjelenítésére kondicionálódott könyvformák, a mai könyv alapját képező volumen és kódex nem mutatkozott felhasználásra alkalmasnak. Ha metaforikusan szeretném megjeleníteni e könyveim milyenségét, mibenlétét, akkor azt javaslom, képzeljen el az olvasó egy olyan hálót, amelynek a fonalait nem láthatja, csak a lukait. Nos, bizonyos töprengés után lesz olyan, aki megpróbálja legalább a hálócsomókat, majd az azokat összekötő fonalakból álló szakaszokat rekonstruálni, és lesznek, akik ezt a lehetőséget elvetik, és szabadon rakosgatják egymás mellé az egyelőre apró részletek kövecskéit, hogy a töredékekből egyre és egyre inkább értelmezhető paneleket építsenek, és létrehozzák a maguk tablóját. Saját magam inkább ez utóbbit szorgalmazom. A műveim tehát nem lineáris művek, nem érdemes akként olvasni őket: a köteteim nagyobbik felének fragmentuma (mintha egyetlen szöveg betűi, bekezdései, történetmorzsái lennének egy ösvény mentén szétszórva) az olvasási mód felfedeztetése, mondjuk úgy, bevezetés az olvasásba. E szövegeknek írójuk van, és többnyire ez az író a hősük, gyakran csupán azzal, hogy elbeszélő.

 

Számos írói kérdéseim közül leginkább élen állónak az mutatkozott, hogyan lehet a hagyományos, élet-elbeszélésre, történetmondásra alkalmas műfajban arról szólni, hogy nincs történet. Persze azt kétféle úton teszem. A fragmentálással: meg kell találnom azt a legkisebb részt (mozaikkockát) amelyben már nincs benne a nő, a főhőseim párja, miközben az egész regény másról sem beszél, mint erről a nőről. A másik módszer a hiány elmondása. Az első narráció szerint készült a (négy könyvből egybeálló) Tiltott Ábrázolások Könyve címet viselő kötet, a második szerint pedig a regényt befejező (a regénynek fejet adó) mű, amely az Anekdota nevet kapta.

 

A történeten kívül, vagy annak partvonalán olyan nagyszámú dolog áll, amelyről, ha már írok, nem szívesen mondok le literátorként.

 

Az előző este éppen nem ragadott meg és húzott magához két erős karjával a félálom, azt a könyvet olvastam, amelyet találkozásunk alkalmából, fél évtizede B.-nek adtam. Az első kiadása rég megvan, s mint mindahány számomra fontos könyvet, többször olvastam. Tegnap reggel, váratlan ötlettel, egyik újabb kiadás példányát ragadtam meg a könyvesboltban, mert eléggé méltónak és mindenekfölött engem képviselőnek találtam a regénynek alig, de széljegyzeteknek annál inkább tekinthető szöveget ahhoz, hogy saját magamat megtestesítse – akár annál is, aki nem ismer engem.

Azért vettem B.-nek ezt a kötetet, mert az itáliai hangulatba kívántam bevezetni.

Magam e könyv révén érzékeltem, mennyire lejt, és mennyire rómaiasan az utca.

Veszprémről azonban mindezt már nem tudtam számára elmondani.

Amikor ma, helybeliként láttam a várost, Balácáról, a római villagazdaságból visszaérkezve, nyugatról közelítettem a körgyűrűhöz, és a hátam mögött ereszkedett le a Nap. Olajrepce-, facélia (méhvirág, mézontófű, Phacelia tanacetifolia L.)- és bíborhere-táblák virágzottak, sárga, kék és bíbor négyszögek tagolták balról a lankákat, egészen a Csatár-hegyig, a jobbra eső mezőgazdasági sávot a Haribo cukorkagyár és Nemesvámos falu előtt. Irreálisnak találtam azt a növényi, mégis rikító sakktáblát, amelynek kockái között haránt vagy egyenesen szaladgálok, mintha futó lennék. Egy lomha kanyar után, ahol a vadsóskás árokpartra egy keresztet tűztek Feri emlékére, és műanyag koszorúkat helyeztek el, a nyitott ablakon belopózott egy szag, brutálisnak találtam, holott első pillanatban megkapott. Valami okból gyerekkoromtól szeretem a gázolajjal működő autók kipufogógázának illatát, amelyet jobb társaságban úgy írok le, hogy a teakfáéhoz hasonlatos. Mielőtt az olvasó fölháborodna, hogy őt magát nem találom megfelelőnek ahhoz, hogy a gázolaj égésterméke helyett a teakfa illatát említsem, igyekszem túl lenni a nyelvi alakzat tropikus burjánján, és az utastérbe becsapódó szag nyomán ébredt gondolatomat idézem föl: a Veszprém másik oldalára eső Hajmáskér földjeinek, ahol az orosz katonák gyakorló lőtere terült el, még ma is dízelszaga, a reptérnek pedig kerozin-odora van. Persze, a vendégeimnek nem ezt említettem, nem ezért vittem őket tájat látni ide, hanem Bakonybél bencés templomát, Lovas ősember használta festékbányáját, a tótvázsonyi református barokk lelkészlakot, amelyet egykor lakóhelyül kaphattam volna, ha Veszprémet elhagyom, és a római romterületet néztem meg, azaz visszaolvastam őket, hiszen nincs évszak, amikor többedmagammal legalább az egyiket meg ne látogatnám. Itt is, ott is, a szerzetesek révén, a Sienát idéző festékszín jóvoltából, a klasszicizmusba hajló elegáns barokk építmény által, a villagazdaság aurája közvetítésével Itáliát, annak is középső és déli részét érzem.

Veszprém képes mediterránná lenni – de csak annak, aki környéki kirándulások által előzetesen erre érzékenyítetté vált. A peristyliumos balácai lakóház freskóin olyan állatok és növények láthatók, amelyek sosem éltek ezen a vidéken, s ha igen, akkor csupán manapság, ritka fogolyként, a völgykatlanba telepített állatkertben vagy éppenséggel az én kertemben. Amely kert elrendezése ugyan cseppet sem hasonlít a kőfallal körbevett balácai római hortusra, de az azonos növényfajok képesek egyazon hangulatot nyújtani. Ugyan Baláca világa Veszprémben nincs jelen, de a Baláca által előjátszott latinitás, amelyet sokan előszeretettel pannóniaiságnak állítanak, érzékelhető.

Ott vannak a lakóházaktól összeszorított lépcsőkben. Ott a sárga és a barna színű építményekben, faragványokban, csupasz földfelületen. A keresztényi viselkedésben. A vár déli oldalán, a nyugati sarokba épült, a középkori várfalak helyén álló olaszbástyában. S abban a délszakias lazaságban is, ahogy a Jókai utca közepén, a püspöki és a káptalani birtok határán álló Nepomuki Szent János barokk szobrát a mai napig nem mozdította el senki, csak éppen egy házat építettek köré.

 

Baláca kőtárában veszem észre, hogy a rómaiak mily előszeretettel használták oszlopokhoz, szobrokhoz, kőasztalokhoz és síremlékekhez a vörös követ. Talán mert könnyen lehet faragni, de az emberi lépték szerint mégis tartós. Tán középföldi színe miatt. Esetleg szokatlan, porózus és könnyen száradó felülete okán. Ha végiggondolom, a lépcsőalji házamtól a világvégéig, addig, ahol az a tanszék található, amelynek fél évtizede vezetője vagyok, s onnan a Benedek-hegyet érintve ismét vissza, képzeletben magam elé tudok idézni minden vörös kőből faragott dolgot.

Az Ostromlépcső hatvanöt grádicsa és öt, pihegésre szolgáló megállója; a városháza jobb oldali épületében, amely az Ányos utca torkolatában áll, a pincéjének enyhén ívelt szemöldökköve; az utcáról fellépve a térre a szemközti Elefántos és a mellette álló négy szomszédos ház ablak- és ajtókeretei; a fecskendőház hajdan nyitott, mára befalazott tűzoltószekér-beállásának ívei; a várkapu előtt, alatt és után a falazat néhány eleme; a Vár utca 3., az egykori Fiatal Művészek Stúdiója épületébe vezető lépcsők oldalfalának teteje; a Vigyázótorony erkélyét tartó konzolok; a két telekre épült Havranek-ház elején-végén a kerékvető, s közepén a kapubejáró élvédője; az 1820 körül épült Vár utca 15. számú ház 63-as számot viselő kapujának kőkerete; az Aggpapok házának előudvarát elzáró három kapuzat (két gyalogkapu, egy nagykapu) lapos belépőkövei; a 23-25-27. szám alatti, historizáló stílusban készült épületek lábazata, kapukerete és cukorsüvegszerű kerékvetői; az általam vörös kőből faragottnak mondott, holott tudom, vörös márvány gyámkőből Vetési-kővé nemesedett faragvány, amely a tölcséresen kiszélesedő Vár utca hirtelen beszűkülő pontján, a tér fejét tartó nyaknál áll, s mivel az első reneszánsz kori feliratos maradvány, különös becsű, s emiatt másolat; a Szent Imre tiszteletére szentelt piarista templom lábazata és a négy jón oszlopa között szerényen meghúzódó lépcsősor oldalpárkányainak teteje; a Gizella-kápolna ajtót közrefogó két, eltérő szélességű hengerekből egymásra rakott féloszlopa s a palotakápolna előtti Várkút kávája; a Nagypréposti ház lépcsője; a neoromán Szent Mihály-székesegyház testébe beillesztett, a gótikus korszakából megmaradt két ablakkeret, körötte faragott kövekkel; a ferences templom kapuja és fölötte a timpanonba foglalt istenszem, a Szent Imre-szobor mögötti kápolna előtti járólapok; a Körmendy olvasókanonok házaként ismert épület rozettás zárókővel díszített kapujának bal oldali kerékvetője; szemben a Nagyszeminárium gyalogkapuzata; a Világvégéhez érkező számára kiképzett széles teraszra fellépést lehetővé tevő kettő grádics. Majd pedig, a hazavezető úton, a Kiskapu után, a vörös kőlapokkal kirakott lejtő s időnként három-hat lépcső; jobbra, a völgy mélyébe leszaladó, dolomitszikla és iszalagos erdő közé szorított lépcsőzet.

Veszprém környékén fejtett, gyorsan formára faragott vörös kövek között osonok hazától hazáig, de legalább a házak tömegéből kidudorodó, faragott figurák nem állnak strázsát utam mentén.

 

A balácai kőtár figyelmeztetett arra, hogy ebben a barokk óvárosban a szobrokon túl nincsenek alakos faragványok. Strasbourgtól Kassáig minden Veszprémmel azonos korú város, pláne fejmagasság fölött, telve különös lényekkel, amelyek egyik fele állat, a másik ember, vagy ha állat is, feltűnő emberi vonásokkal, vagy olyan lényekkel, amelyek a túlsó világra, a mennyre utalnak.

Veszprémet, emberfej magasságtól, nem népesítik be különféle szörnyek, nincsenek nagy szemű, nyelvlógató figurák, tekergő testű rémek, akik száján át ömlik alá zivatarban az esővíz, nem látunk falból előlógó kutyákat és krokodilfőket, s nincsenek házgerincen, ereszcsatornák szögletén, huszártorony tetején magányosan álldogáló pallosos alakok, mitológiai lények, keresztény attribútumokba kapaszkodó, koravén szentek, akik éjjel-nappal szemmel tartanák az itt élőket éppúgy, mint az erre ténfergőket. Veszprémnek nem kell a külső szabályozás, nincs szüksége a kőből-fémből-agyagból csinált rémalakok felügyeletére, megoldja azt másként. Arra sincs szüksége, ha már a gonoszságot elkövetett bűnösök nem látszanak, hogy a bűnösöket aljasságukra emlékeztető figurák előtérbe kerüljenek. Itt sok mindent, de leginkább bármit szabad titkolni, a vétkességet illik nem megvallani.

Nincsenek úton-útfélen allegorikus figurák, amelyek a helyes és követendő morálra emlékeztetnek: a hiányuk teszi meg ezt.

Mifelénk egyedül az egykori vár-kiskapu mellett épült barokk Nagypréposti ház emeleti falán láthatóak alakfaragványok, de hogy ne legyenek hivalkodóak, a könyöklőmezők festettek, s közöttük féldomborművű angyalfejek találhatók. A lépcsőfeljáróhoz vezető tűzfal törése utáni felület egyik angyalfejét gyerekkori kövérkés képemről mintázták, ugyanis azon a helyen nem találták meg a kilencvenes években épületet restaurálók az eredeti figurát, legalábbis ezt állítja Felhősi István, a pufók figurákhoz vonzódó restaurátor.

 

Mindazokkal, akikkel korábban, a városban elszórva szobrokként találkozhattunk, a Szentháromság téren összegyűjtve ismét összefutunk, s összemérhetjük alakfelismerő képességünket. Van itt újfent Nepomuki Szent János, Szent Flórián, Szent István, Szent Imre, nem is említve az Istent, Jézust, Máriát, Mártont, Miklóst és Szent Pétert, Annát, Rozáliát, Mária Magdolnát, Alexandriai Szent Katalint, azaz az alapítás idejében lévő város szegeinek szentjeit és rajtuk túl valamennyi középkori lovagszentet. Duplumok ők, azonban e téren helyi szerepük megerősítődik, s együttesük, mintha a hívószavakból a rosarium avagy a breviárium, enciklopédiává áll egybe.

A Nagypréposti palota, a Szent Mihály székesegyház és a ferences templom által közrefogott térdarabban áll ez az enciklopédikus szándékú építmény- és szoboregyüttes, amelyet legjobb mészkőbe (mégpedig romlékony, bántapusztai kőbe) fagyott performansznak tekintenünk. Bíró Márton püspök 1750-ben az itt elbontatott két ház helyére készítette ezt a színházias művet, hogy aztán a városnak minden korokra ennyi elég is legyen a színházi műfajokból.

A szülőhelye után Padányi előnevet nyert főpap az ellenreformáció jeles szónoka, akinek köszönhetően Veszprém megtisztul a reformvallások követőitől. A Szentháromság-szobor, amelyet a vár közepére, mégpedig az amúgy is centrumban álló, szimbolikusan is hangsúlyozott vallási központ szívébe állíttat, a rekatolizációs folyamat lényegét emblematikus módon fogja egybe. Jelvénye mindannak, amit a püspök a saját életéből az utókor számára felajánlott, még ha meglehetősen sekélyes is. A középkor keresztény figuráit állította itt közszemlére, maga mögött tudva egyháza intézményrendszerét, azok közül is azokat a nyugati római hagyomány szerint értékelteket, akik a provincia maradványain a helyi arisztokráciával összefogva kereszténnyé tették az egyistenhittel oly sokat nem törődő barbár népeket.

Alakjai között például ismét itt áll a Krisztus-vérvonalat hívő Merovingok Mária Magdolnája, a római katonatisztből kereszténnyé váló Tours-i Márton, az Árpád-ház mitológiáját kiépítők szűz herceg-képének Imréje. A szoboralakok között feltűnően sok az olyan személyiség, akinek élettörténetében legalább egy páli fordulat lejátszódott, ámbár ez a keresztény vallás dualitásokat kedvelő világának a része.

A domonkosoknak oly fontos Alexandriai Szent Katalin helyi kolostorában nevelkedett IV. Béla király rövid életű leánya, Margit, akinek teteme, szentsége bizonyítékául, mint oly sok uralkodóház lánya esetében is, rózsaillatot bocsátott ki, jeléül annak, hogy halálával egyidőben menten a paradicsomba jutott. S ha valakinek nem lett volna elég bizonyítékként a mennyei illat, hallhatta az angyalok madárhangú énekét is.

A 4. században uralkodó Maxentius császár korában vértanúhalálra jutó Katalint illetően a páli fordulat nem személyes életében játszódott le, hanem utóéletében: egészen más életrajzzal ajándékozta meg őt a passióját leíró, 6-7. században élt görög szerzetes, és mással a 14. századi római kereszténység, ahol például gyerekkort is írtak számára. A Margit haláláról szóló Ráskai Lea lejegyezte legendában, emlékeim szerint, a paradicsomba kerülésnek egy másik bizonyítéka is akadt: a lélek elröppenésével egyidőben megszólaltak a madarak, a görögök óta közismert léleklények. De hogy verebek vagy fülemülék voltak-e, vagy a csupán madárnak képzelt denevérek, arról nincsenek följegyzések.

E szobrok/szentek arra is megfelelőnek bizonyultak, hogy a várat védő, a reformációban protestánssá váló katonák családjait kipurgálják az erődítményből. A protestánsok telkeit kanonokok kapták meg, azzal a feltétellel, hogy be kell azokat építtetni, s így készültek el a város legszebb palotái. Nyugaton pedig, a várral szemközti hegyen felépült egy parkos kertben az erődítményszerű templom, a reformátusoké, amelynek a harangjára az van felírva: …dicsérd, Jeruzsálem, az urat

 

Az illattal feltöltött damaszkuszi olajrózsa mécsese mellett afelett töprengek, hogy miért is váltak fontossá a szentjánosbogarak.

Ha az ablakpárkányon vázában párálló rózsa nem egyéb, mint középkori eleink gyógyszer-rózsája, akkor kétségtelen, hogy ez a virág tűzpiros. De van-e még olvasó, aki e rózsa nevéből rögvest képes meglátni a piros szirmú virágot, miként Aladdin csodalámpájában a hol jóságos, hol gonosz szellemet?

A lelket kúráló rózsanyílás idején, talán az elmúlt évben volt egy este, amikor városi programot csináltunk, Mari, férje és én. Amióta elváltam, alig-alig találkozom valakivel, a munkám sok és szeretem elvégezni. A kerttervező-sebész házaspárhoz ugyan közel lakom, de évente egynéhány alkalmon túl nem rongálom otthonukat, mindig üres tányérok maradnak utánam, nem is szólva szétszórt mondataimról. Beállítottam hozzájuk, hívatlanul, mert tehetem, s máris pakoltam őket össze, mert közelgett az idő. A Benedek-hegy keleti sziklafala jól körülhatárolható, csendes és meleg öblében szentjánosbogarak rajzottak, éppen ott, ahol az elhagyatott Szerelem-sziget terül el. A repülő hímek kékeszöld fénycsomóként bukdácsoltak a levegőben, hol itt, hol ott fénnyel rajzolt vonalszakaszok jelentek meg a meszes talajon nőtt, kis kiterjedésű bokorerdőben. Palackot nyitottunk, bort töltöttünk magunknak, s amíg el nem fogyott az ital, néztük a levegőnek a rovarok potroha utolsó szelvényein lévő fénykibocsátó szerv által létrejövő rajzolatát.

A szentjánosbogár ritkulásához a település fényei is hozzájárulnak – azon a ponton, lényegében Veszprém központjától néhány száz méterre azonban olyan helyre bukkantunk, ahová még nem hatolt el a szennyező fény, amely megtéveszthetné s a fűben mászkáló nőstényektől elvonzaná a hímeket. Amelyek egyébként csak akkor látszanak, és égnek fénycseppként, ha oxigént vesznek fel, azaz, ha éppen belélegzenek.

A Szerelem-sziget setét fűzfái fölé magasodott a középkori, időnként Szent Tamás- mezőként is emlegetett Szent Tamás-szeg talán tévesen azonosított Pajtakert dombja, közvetlen fölöttünk a Benedek-hegy fehér és rücskös bőrű hüllő-taraja, lejjebb a mogorva és sok palotájával tömbbé tömörödő vár. Mi pedig nem gondolunk vissza száz évvel, amikor e helyen még álltak a Tobak utca bőrcserző tobakosainak házai, hanem a bakacsinná változó éjben a neonzöld szíjakat bámultuk, hogy fűzik be a hely szellemének ujjai itt a cipőfűzőt egy bőrcipőbe, ott egy zsineges mellénybe, amott miként kötik valaki darázsderekára a fényből készült övet.

Az Úrkúti gabonaőrlő malomból, amely most vendéglő, valaki még danolva lép elő, aztán, ki tudja miért, benne szakad a dallam. De ennyi elég is volt ahhoz, hogy már ne a szentjánosbogarak éjszakáján gondolkozzunk, s mivel a levegő is hűlt, hazafelé vettük az irányt. Mindig úgy gondoltam, hogy ha már éjjel nem lehet bemenni egy könyvtárba vagy egy templomba, egy kocsmába, vagy éppen vendégségbe, akkor kellene lennie valaminek, ami mindezt ebben a városban pótolhatja.

A bogarak fényvonalaikkal nem tudható, melyik Szent János alakját rajzolták meg (gondolom, Nepomuki Szent Jánosét nem, belőle amúgy is több van a városban, talán Keresztelőét avagy Rilaiét, az ortodox remetéét); ahhoz olyan fényképfelvételt kellett volna készíteni, amely több időpillanatot képes egyidejűleg megjeleníteni.

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

elang@invitel.hu

(ELANG, 2009.09.15 22:19)

"minden író, és ez alól én sem vagyok kivétel, elvárja azt a különleges figyelmet, amelyről úgy véli, kijár számára, mint kézenfekvő munkaeszköz vagy munkafeltétel, amit persze saját vélekedése szerint megérdemel.(Meg is érdemlem.)"

IGEN. MEGÉRDEMLED!