Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Szilvatan

2008.11.11

Szilvatan

 

 

Beythe András 1595-ben készített Fives Könüvjében, a theophrasztoszi hagyomány alapján a fák között, mégpedig a táplálékforrást jelentő gyümölcsök között sorolta fel a deáki nevű prunust, magyarul: szilvát. A növényenciklopédiájában a szilva természetéről Beythe följegyezte – s ezzel az antik és a középkori hagyományt követte -, hogy a savanyú szilva szorító (azaz száraz) és hidegítő. A galénoszi nedvkórtan értelmében két minőséggel rendelkezik növényünk: száraz és hideg tulajdonságú – azaz a nedves-híg és a meleg karakterű betegségek hatásos ellenszere. Ugyanakkor – nyilván a tapasztalat alapján – az igen idős emberek esetében a besztercei és a duránci szilva éppenséggel haslágyító, azaz számukra e gyümölcs használata akár hátrányos lehet. A szilva – ha Arisztotelész legnevesebb tanítványa, az első botanikus, a növényeket hasznuk alapján csoportosító Theophrasztosz, akár ha csak a rá hivatkozó örökséget fenntartók – eszerint földszerű tulajdonságú növény, így a humoralpathológia szemlélettel leírva száraz és hideg minőségű.

Strasbourg csak száraz és hideg, s arra nem alkalmas, hogy benne élve a magam szilvatanát összefoglaljam. Az Európa útkereszteződésének nevezett városban semmi örömet nem találtam, s máskor biztosan lelkesen nézem ezt a Párizstól egyforma messze, mint Prágától fekvő város ódon őrtornyait, malmait, hidait és piacait. Itt, két év után, magányos lettem, s egyedül. B. úgy döntött, kapcsolatunknak váratlanul véget vet.

Starbourg gyűlölt hely.

A kedvesre gondolok, jelen van szüntelen.

Strasbourgban, az Angyalok oszlopától nyíló Cathédrale Notre-Dame déli kapujánál kóbor gyümölcsárus, s a szilvahalmazon két névvel is kiírva: prune de Metz illetve Quetsche d’Allemagne. Utoljára Rapaics Raymund a nevezetes, a magam fajták számára egyre fontosabb kézikönyvében, A magyar gyümölcsben olvastam így, egymás mellé sorolva a Besztercei szilva idegenben meghonosodott neveit. A szilva amúgy, megnéztem, megtapogattam, megkóstoltam, a hortusok istenére esküszöm, méltánytalanul viselte ezeket a neveket, mert valahol Dél-Amerikában termett, és sötétkékesvörös színben pompázott. Ezt, ha augusztus lenne s nem március, s otthon, az Alföldön vörös szilvaként árulnák, mert Fabricius Balázs 16. századi szójegyzéke óta ez a tisztességes neve.

Még tudom, hogy B. szeme szilvakék.

A szilvaárusítás, akár a gyümölcsárulás, úgy tűnik, Strasbourgban leginkább boltokban lehet. Több ilyen sátorlap alatt üldögélő kofát nem láttam. Úgyhogy néha azt képzelem, a székesegyházhoz közeli középkori kertből származnak a gyümölcsök. Egy olyan kolostorkert van itt megépítve, rekonstruálva, amelyről a skolasztika forrásai tudósítottak. A kolostor mellett valójában három kert is épült, az egyik a gyógynövényeket foglalta magában, a másik a tápláléknövényeket, a harmadik, amely többnyire fákból állt, maga a temető.

A temető kitüntetett hely: rajta keresztül lehet csupán a túlvilágra jutni. Ezért szerkezetében, növényzetében azt az édent formázza, amelyről a középkori kereszténység oly nagyon epedezett.

 A temetőt az örök élet paradicsomkertjének rendezték be, mindenféle illatos virágú majd bőven termő gyümölcsfákkal, ahol nyughelyet kap a halott, s a halottat eltemető számára pedig megidézhetővé válik az éden. Amúgy a ’mindenféle’ nem igaz: Nagy Károly a talán Alcuin fogalmazta Capitulare de Villisben közzétette azt a listát, hogy mely növények szerepelhetnek – dehogy, dehogy: melyeknek szükséges szerepelni! - a szerzetesi lakhelyeken.

A strasbourgi herbaágyások, fák, kerti medence mellett valóban vannak sírok, ha abban bárki is nyugodott volna, kétségtelenül rég kiásták, s csontjait valamelyik vitrin mögött megtalálhatom. De nekem nincs kedvem halottakat látogatni, mert mentem elbőgném magamat.

A szilva biztosan nem ebből a temetőkertből volt való: kora tavasszal, nincs semmi csoda, nem érik be errefelé sem a gyümölcs.

De: a katedrális előtt mégiscsak ott a véres szilvahalom!

Szilvák, szilvák: olasz, besztercei, kék, vörös, Ageni, ringló, Debreceni muskotály és Sermina, zöld ringló, Paczelt szilvája… És a fosóka, a kökényszilva! S a vérszilva.

Az első növény, amelyet a saját kertembe vittem, a vérszilvafa volt. A házat, amely mellett és fölött a százötven négyszögöl nagyság körüli kert – illetve kertek fűzére – húzódik, még nem laktuk, amikor ősszel megvásároltam a csemetét, így vált az új tulajdon első lakójává. Mi magunk tavasszal, az átalakítások nyomán kívántunk beköltözni, ámbár napról napra egyre több holmit – könyveket, ruhát, a mindennapi létezéshez fölöslegesnek ítélt holmikat – szállítottam át a régi lakásból, s halmoztam fel az új házban. S ennek az igyekezetnek a legfájóbb vesztesége a kroton, dolgozó szobám terebélyes növényének az elfagyása majd kiszáradása volt.

            A vérszilvával nem szemeteskukát akartam elrejteni, nem egy erdőszéli tájat kívántam megjeleníteni, s nem tarka látvány után sóvárogtam: ami vonzott benne, az a korai és bőséges virágzása. Veszprémben egy-két utcában és parkban nevelkedik belőle kevés példány – s a kisváros tavaszi kiteljesedését példázzák. Egyszerű, hosszú száron imbolygó rózsaszínes-fehéres virágai elborítják a április-májusi gallyakat, s merő rebbenékeny szín-és illatfelhő mindegyik, amúgy gracilis fácska. S hogy néhány hét múlva a virágok helyén borsónyi termések függenek, a fa átváltozik nemes, bordó bársonyfüggönnyé: a tűző napon a levelek barnavörösre sötétednek, amelyek áteső fényben fölizzanak, s alkonyatban pedig hűlő vérdarabbá alvadnak. A fácska amolyan műértők számára való, extavagáns dísznövény.

            Neve: Prunus cerasifera ’Nigra’. Miként a nevéből látható: a Prunus cerasifera, azaz a cseresznyeszilva változata – valóban, a kettő között csupán a levelek (no és az ár) alapján lehet különbséget tenni. A kertészek a cseresznyeszilvát a zöld levelei és tűrőképessége alapján nyírott bokornak, mitöbb sövénynek ajánlják, s nyilván, ha a magas ára nem szólna ellene, a vérszilvából is elegáns, színpadiasan nagyvonalú élő sövényeket nyesetnének. Kislányrózsaszín virága után megjelenő, e szín egyre sötétebbé festő lombja nagyon hatásos tud lenni – már annak, aki képes egy-két hetet, a bokrot szemlélve elüldögélni.

            Én éppen ilyen üldögélésekre szántam el magamat.

            A fa az alsó kertbe, egy ötméternyi magas, 19. században felhúzott betontámfal s a II. világháborúban a Veszprémre ledobott – vagy véletlenül hullott - két bomba egyike által szétvetett s hamarosan újraépített terméskőfal képezte sarokba került, mintha posztamensre, egy, a kert előző tulajdonosa által képzett, kőperemmel ellátott s méteresre magasított ágyás dombocskájára. Aztán a fácska ágára került a bambuszbotok darabjaiból álló szélcsengő, hogy halk kotyogással jelezze, ha átszállna a kerten egy angyal, vagy ha az nem is röpül ide, akkor azt, ha ideér a valamerre a közelben ellebenő angyalszárnytól keltett szellő. A vérszilvára keleti készítésű angyaljelző készüléket aggattam, nem csoda, abban az időben, a kilencvenes évek elején, Európában egyre-másra szereltek össze ilyen masinákat. Ha jól emlékszem, az én szerkezetemet időben a bécsi Kunsthalleban bemutatott előzte meg, amely kék fényt bocsátott ki, amikor angyal kel át a szobán.

            A vérszilva és a szélcsengő tehát az új (amúgy félkész) házam első őrei.

            Szülőházam portáján, ahol anyám és apám a mai napig él, egykor többfajta szilvafa nőtt. A legmagasabb és leginkább terebélyes egy kékszilvafa volt, a nagykapu balján testesedett, mint szokása az a zsíros parasztoknak: a termése valóban olyan színűnek látszott, mint a mi falunkban oly sokak – nők és férfiak által is viselt – shurzkötény anyaga. E szilvát mi bár beszterceinek mondtuk, mézsárga és édes-leveses a húsa, éretten hamvaskék, lehúzható a héja, s a nyúzat belső oldala olyan színű, mint a barnuló, sűrülő vér borítaná be, de voltak szomszédok, akik szüntelen, mintha nyelvünk botlott volna, korrigáltak: nem, nem besztercei, hanem kék szilva.  Az érett gyümölcs a kocsánynál megráncosodott, s a széltől vagy rázástól könnyen aláhullt s a földön, a forró, őszi sárgahomokon vagy szétloccsant, s mint alvadt vérdarabokra szállt rá a dongó, legyek, méhek, csíkos francia darazsak és az atalantalepkék, vagy, ha már megfonnyadt volt amúgy is, s belehevert a sparheltmeleg homokba, és néhány nap alatt cukrossá aszalódott.

            Tisztább augusztus végi alkonyokon az erdélyi hegyekig elláttam e szilvafa ingatag tetejéről. Ültem a legfelső ágvillában, zabáltam a gyümölcsöt, körülöttem kárminpiros-foltos szárnyú lepkék csapongtak, s a fecskék ekkor már csapatokba gyűltek és csiviteltek a villanyhuzalok környékén. Ennyi a gyerekkorom.

            Az utcafronton, a drótkerítéshez közel, e szilvafa után szintén szilvafa nőtt – annak valamiért sérült lehetet a koronája, az okra nem emlékszem, apám szerint akkor is olyan volt, amikor, talán 1951-ben vagy 1952-ben megvették a telket, s néhány vastag és csonkolt gallya ágaskodott csupán, rajta alig nődögélt – s ha igen, akkor is veres és kerek pöttyökben-foltokban gazdag – levél. De bőven termett. Rubinpiros gömbökké dagadt rajta a szilvatermés, bár a kemény hús a legkisebb esőre is elcsattant s megnyílt. A felhasadó, zöldessárga szilvahús felszíne a szelesebb időben megszikkadt, s harmatszerű mézcsöppekként megkérgesedett, nedvesebb reggelekre azonban elnyálkásodott, megnyúlósodott, s ehetetlenné, mert ecetessé erjedt. 

            Az utcafront harmadik fája vérkörte, a negyedik pedig birs. A körte többnyire nem termett, de ha igen, a csodájára jártak: citromsárga héjának napfény érte oldala rózsaszínből éppen hogy sötétebb, enyhe pirosas volt, de a húsa, abban a pillanatban, amikor belehasított sok fogam, olyan vörösnek hatott, mint a kibuggyanó véré. Megfogta a gyümölcs az ajkamat, s a tenyerem, ahogy lecsurgott a csuklómra, az alkaromra, a könyökömre a gyümölcslé, szintén pirossá színeződött. A birs, kőmagvú és kis termésű, befőttek és sajt alapanyaga, bár sápadtnak és bolyhosnak mutatkozott, de téli édességként ugyancsak szép vörössé változott.

            Kezdetben négy fából és egy otellószőlő-lugasból képviseltetett minálunk a kert. A legkisebb becsben ez a bőven termő kék- vagy általunk beszterceinek mondott szilva állt.

            Brüsszelben, ahol B. él ma is, s ahol két éven át magam is gyakran megfordultam, mert minden – vagy a legtöbb - arab ebből akar élni, nagyon sok zöldég- és gyümölcsáruda működik. B., esténként, amikor hazatért lakásába, mindig vásárolt tőlük valamit, s mert minden garast a fogához vert, mint egykor atyai nagyanyám tette, ha árultak, akkor szilvával rakott tele, hogy abból vacsorázzon, egy kilónyit. Ha vásárolható volt a szilva, akkor ahhoz jutott a legolcsóbban. Ezért aztán többnyire szilvát találtam a hűtőszekrényre hanyagul lerakott papírzacskóban, jobb esetben magában a fridzsiderben, rosszabban a számítógépe mellett.       

Amikor kiléptem az Angyalok oszlopát magába rejtő templomtér ajtaján, s megpillantottam a szilvaárust, ahogyan közönyös arccal bámult valamit, és a súrlófényben a szilvahalmaz hamvasnak tűnt, olyannyira, hogy hasonlatot sem lelhettem volna hozzáillőt, és ahogy mögötte ott megláttam, a városi múzeum mellveregetően veres épülete mellett az egykor temetőnek és egyben gyümölcsös hortusnak használt kertecske bejáratát, az apró koronájú,  bimbóval roskadásig rakott ágú szilvafával, elsírtam magamat.

            Azt mondtam:

            - Plinius.

            Plinius a naturális históriája növényekkel foglalkozó könyvében, Jézus születése után, a maga szövegelős módján nem sokkal arról írogatott, hogy a szíreknél létezik egy gyümölcsfa, amelyből Damaszkuszban aszalványt készítenek, s így, megszárítva hajón szállítják Rómába. Ámbár az idegen fák között sorolta fel a keleti, s nyilván a luxust és élvetegséget jelképező gyümölcsfát, de szorgos enciklopédikusként megjegyezte, hogy az ilyen fák Itáliában meghonosodtak, ámbár ezek magva nagyobb, húsuk kevesebb, és aszalásuk sem eredményes, mert kellőnek nem tudnak összeaszni. E damaszkuszi szilváról aztán az antikvitás római szerzői, főként az orvosai egyre-másra megemlékeztek: Columella, vagy akár Galénosz. Galénosz a kertészkedésben kiváló szírek gyümölcsét emésztésszabályozóként ajánlotta, s nyomában a szilvát, nyersen és aszalványként így használta az ismert keresztény középkor. S aztán az iszlám világ népeinek sereglete; magam meglehet nem olvastam olyan arab szöveget, amelyben a szilváról és használatáról bővebben esnék szó, de Galénosz tanításai az arab medicinába beépültek, így, vélem, e gyümölcsről szóló is. S amúgy, ha a kereszténnyé vált szíreket az arab civilizáció képes a 7. században kisajátítani, biztosan sajátjává fogadja annak kertészetét, s a bár görög eredetű, azaz idegenből átvett, a növényi medicinákat szorgalmazó gyógyászati eljárásait is.

Azt gondolom, hogy a keresztes lovagok, amikor Kis-Ázsiában, az ezredforduló utáni első évszázadokban ismét fellelték a szilvát, mind a keresztény mind az iszlám gyógyászati hagyományok útmutatásai szerint örvendeztek a fának, s ezért vitték el hazájukba. A nyers gyümölcsöt hamarosan megismerte Európa, északon és középen egyaránt, nemcsak mint eddig, délen. Szilváról addig csakis az arabokkal kulturális kapcsolatot tartó területeken, Andalúzia, Dél-Itália és Bizánc vonzásvidékén lehetett hallani – azaz ezeken a tájakon nagy pénzért árulták a patikákban. Mintha Boccacciónak lett volna a Dekameronban ehhez egy-két keresetlen szava, de ennek nem tudok most utána nézni. Strasbourgban kevés a magyar szó.

-          Plinius – mondtam, és rongycsomóként hulltam a földre.

Munkatársaimnak, akikkel együtt utaztam a strasbourgi konferenciára, annyit dadogtam, hogy elbotlottam valamiben.

Tavaly nyáron Rómában jártam B.-vel, kívántam, hogy megmutathassam neki, a regény-szerű, számomra szövegfontosságú várost. Akkor Pliniust egy három lábú kutya formázta meg: jött az eb, s hamarosan követte, s belelépdelt az életembe a római auctor.

S azon napon, amikor befejeződött, amiről, nyilván, mert boldog voltam, sosem gondoltam, hogy véget érhet, amikor kettévált, mint az utak szokása, a sorsunk, jelent meg az esszém a Jelenkorban, amelyet fél évvel korábban Rómában írtam, delenként, amikor B. éppen aludt, s én pedig az örök város múltját és jelenét összefonva sodortam azt a fonalat, amelyből holmi varászszőnyeget akartam volt majd szőni, hogy kedvesemmel repülhessek rajta valami arab táj fölé.

B. Pliniust jobban ismerte nálam. Általában mélyebb ismeretei voltak az antikvitásról és a keresztény középkorról, mint hittem, s alaposabb, mint nekem. Végtére is bölcsésznek tanult, Heidelbergben. (Ahová pedig ő vitt el engem, bár leginkább egyetlen házhoz, amelyről szólni nincs erőm.)

Strasbourgban kevés a magyar nyelvet beszélő könyv. Mintha a jövő időbe kerülnék, úgy érzem magamat itt: akkor, amikor már majd senki nem tud magyarul. S ha ránézek a gyümölcsre, rajtam kívül itt senki nem tudja, hogy otthon Besztercei szilvának nevezik azt, amit itt metzinek vagy németnek.

Az antikvitás szírje, rómaija ezt a Besztercei szilvát azonban még, mint damaszkuszit ismerte. Az elnevezés azonban mindkét esetben nem fajtát, hanem származási helyet s talán egyfajta minőséget jelentett. Plinius például vagy tízféle rózsát ismertetett, többnyire származási helyük illetve előfordulásuk alapján. A kis görögrózsában megnevezte a virág nagyságát és vélt származásának helyét, a Milétoszi avagy a Praenestei rózsa nevében pedig csak a legismertebb tenyészhelyeket. A Damaszkuszi szilva, Rapaics értelmezése szerint egy szilva-rokonságot jelzett, de jelentette biztosan az ezen nemes szilvákból készült finoman aszalt vagy cukrozott, keletről származó gyümölcskészítményt.

A Kárpát-medencébe a Balkánon át kerülhetett az amúgy a kökényszilvából természetes vagy mesterséges úton kialakult, kemény húsú nemes szilva; mi ezt nevezzük, vélt vagy valós termesztési központja után beszterceinek. Európa minden esetre ezt fogja majd magyar szilvaként ismerni – s a lágy húsú ringló, magyarul kotyószilvát pedig, s csöppet sem meglepő módon damaszkusziként. Egy-egy növény értékét, vélték a névadók, állítólagos, az eredetére utaló névvel növelni lehet…

A nyugatázsia kemény húsú szilvák, amelyet összefoglalóan az erdélyi Beszterce nevével ellátva ismernek a 15. századtól kezdődően itthon, s idegen vidéken pedig, mert Beszterce sváb neve Nösen, Nösner Pflaume-nek, vagy nagy magyar szilvának, Grosse Zwetschen-nek, Ungarische Pflaumen-nek. A késő reneszánsz botanikai jellegű könyvei, a különböző szerzők nevéhez kötött, de többnyire azonos tartalmú, s egyetlen forráscsoportra visszavezethető herbáriumok egyre-másra szerepeltetik, s többnyire magyari gyümölcsként ismertették a hosszúkás, lédús, sárga húsú, kék héjas, aszalványnak megfelelő szilvát. Mindenek előtt hasfogó illetve speciális esetben hashajtó gyógyszerészeti alapanyagként, s a Plinius kortársaként tevékenykedett Dioszkoridész De materia medica című, ugyancsak enciklopédikus jellegű gyógyszerészeti alapanyagok és készítmények egyikeként.

A 15. század közepén elhunyt Cordus Valerius a dioszkoridészi korpuszhoz írt kommentárjában maga még megkülönböztette a nyugatias értelem szerinti damaszkuszi szilva s a magyar szilva készítményeit, ámbár azt is leszögezte, hogy a tőlünk származó aszalványt arra használják, amire a nyugatit. Igaz, az itáliai származású, de Prágában sokáig dolgozó Matthiolus se írt lényegében mást: szerinte a damaszkuszi szilvát a velenceiek hozzák időről időre át Szíriából, de a takarékosabb németek igényüket a pannóniai és az erdélyi vidékek fáinak terményéből elégítik ki. Gesner, a botanika tudomány egyik alapító atyja, a Horti Germaniae címet viselő, s nem csak a dioszkoridészi szöveget s az ahhoz fűzött megjegyzéseket, de saját megfigyeléseit tartalmazó kötetében négyféle magyar szilvát tartott feljegyzésre érdemesnek: a beszterceiként ismertek közül a nagyobb és hosszabb valamint a kisebb és gömbölyűbb termésűt, illetve két másikat, amelyek a kéknél halvány színűeket. Úgy tűnik, Gesner adatközlői, éltek akár Lindauban, Bázelban, Zürichben, Torgauban vagy Boroszlóban, a legjobb szilvafáikat magyar eredetűnek állították, mégha nem is beszterceiek azok, s függetlenül hogy kemény vagy lágyhúsú, kék, piros, arany vagy viaszszínűek voltak, s kicsik-e avagy tyúk- avagy kacsatojásnagyságúak, savanykásak esetleg pompásan édes ízűek.

Gesner a magyar szilvákról újdonságként szólt. Tabernaemontanus a herbáriumában hasonlót állított akkor, amikor azt jegyezte föl, hogy a korábban oly kedvelt, Damaszkuszból szállított aszalt szilva helyett a gyógyszertárakban újabban magyar és cseh szilvákat lehet kapni, de ha az nem, akkor biztosan hozzáférhetnek az igénylők a német kékszilva-aszallathoz. Lippay János, a Posoni kert írója, a 17. században fedezte föl, hogy a németet kékszilvája, amelyet háziként is ismerhetnek, nem lenne más, mint a mi, amúgy oltással szoporítható beszterceink.

Strasbourgba készülve az útra, mert 1000 km mégiscsak 1000 kilométer, rágcsálni való mogyoró helyett aszalt szilvát vettem, foglalkoztassam valamivel a fogaimat.

Arra gondoltam, abban reménykedtem, bizakodtam, hogy ez lesz a legolcsóbb módja az éhségem elverésének.

Az ízben minduntalan kerestem Mátyus István megfigyelését, amelyet vármegyei fizikusként – azaz orvosként – 1787-ben rögzített, Küküllőn. Miszerint véleményében bizonyos, s azért oly rossz és a vásárlók számára undok az aszalt szilva, mert nem csak leromlottak a szilvások, tönkre mentek az aszalók, hanem a füsttel és korommal, mivel mifelént tűzzel szokásos az aszalás, elvesztegették azt a szilvát is, amely megtermett még a hitvány hazai kertekben. Nyilván azért csökkent az aszalás, mivel a gyümölcsből szilvóriumot inkább főztek, annak nem csak jobb lehetett az ára, s előállítása inkább megtérült, hanem sajátosabb módon is hasznosult, s a pálikafőzőt és hozzátartozóit a maga módján boldogította.

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.