Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Szenny, éhség és bazsarózsa. Holmi, 2010. 1. 71-80.

2009.12.29

 

Szenny, éhség és bazsarózsa

 

Ami szenny összegyűlhetett évszázadok alatt, az a déli órában, miközben átlopóztam, dehogyis lopóztam, végigmenekültem az utcán, hol szentélybe, hol áporodott szagot ontó kapualjba betérve, hogy rögtön továbbhajtson az iszony az újabb borzadás helyszínéig, amelyről előre sosem sejthettem, milyen új rémülettel szolgál, legyen bár zöldségstand, kivert üvegű és kifosztott készülékű telefonfülke avagy a város kevés, de annál bűzösebb nyilvános illemhelyeinek egyike, azon az utcán, ahol nem láttam egyebet, mint éhes, de ragyogó arcú, kiegyensúlyozott embereket, akik faltak, és mint az akvaristától az apró díszhalakat szokás hazavinni, úgy fogták kezükben, hogy hamarosan elhordják áttetsző nylonzacskóban a forró és sűrű levest, a kukoricalevél nagyságú bambuszlevélbe tekert, a szürke sajátos árnyalatával rendelkező, ragacsos rizst s az egyenként fűhálóba kötött, laza fürtöt alkotó, fekete színű tojásokat, az a szenny csak számomra volt szembeötlő, s nem tapasztalhattam, mert rajtam kívül senki nem érzékelte a történelmi piszkot, hogy a helyiek közül valakit megrettentett volna az általam tapasztalt mocsok és irdatlan összevisszaság, amelynek mindent beborító halmain, csomóin és réteges üledékein áttörve rohantam, kapkodó lábakkal, hogy elérhessem az ebédlőutca legvégét. Csapadék rég nem esett, holott a repülőből, egészen magasból a méltósággal kanyargó, tág medrű és bővízű folyót lehetett látni, a Sárga-folyó sok kanyarú, nagy völgyet kivájó mellékfolyóját, a Wei He-t, s annak valahonnan csak össze kell gyűjtenie a vizet, de úgy tűnt, lassú évszázadok, lomha évezredek óta nem volt, mi könnyű leplétől lemossa a roskatag épületeket, az ablakok galambjárta bádogpárkányát, a sokféle szagot, bűzt és illatot magába foglaló szeméthalmokat, amelyek természetes módon hevertek, magasodtak és tornyosultak mindenhol, s könnyű porral borítottan, hogy hihettem, ez a porszövet, ez a finom kéreg az, ami a dolgokat egybetartja és nem engedi szétomlani, ez az, amely alakját nyújtja az ütött-kopott bicikliknek, a hajukat kendővel lefogó, slampos és kortalan háziasszonyoknak, a tereferébe belefeledkező vén uraknak, kiknek éveire csak a fogak hiánya utal és a pengevékony, sötétkék, reszketeg ajkak, s a rozsdás tárgyaknak és az akácoknak, az akácokra aggatott, bambuszból font kalitkáknak és a kalitkák színvesztett néma madarainak. Gyulladt szemű és torokfájástól érdes hangú emberek bukdácsolnak az építkezési törmelékből és szemétből képződött hullámok felszínén, áthullámzanak a szennyen, méltóságos ritmust és rendet teremtve a többnyire motoros járművek nélküli, keskeny utcán, ahol, ha egy-két platós, kiskerekű teherkocsi bukkan elő, azt menten el is torlaszolják, a platón azonos méretű uborkák, egyforma nagyságú dinnyék és csomóba kötözött leveles zöldségek hars színű halmai tornyosulnak, s körülöttük e kupacokban szakértően turkáló, megfontolt válogatás eredményeként ha egy-egy darab ételt vásárló emberek álldogálnak, akiknek tevékenységük közben jut idejük beszédre is. Penészféléktől, salétromtól hulló vakolatú, máshol betonnal kipótolt téglából rakott, szemkápráztató foltozatú falak, rönkökkel, uszadékfákkal és hulladékdeszkákkal szegezett nyílászárók között nyomul az utca apró testű népe, mégis sértetlenül, változatlan ritmusban hatol át egymáson a tömeg megkülönböztethető két része, az, amelyik az utca északi torkolata felől érkezik és délnek tart, s az, amely délről rohamoz s északon fog felszívódni, míg néhány méterrel feljebb, az úttest fölött kitáguló magasban, az alacsony emeletek ablakainál, a balkonokon és az egykor nyitott, mára falakkal, deszkákkal és bádoglapokkal lakószobákká alakított erkélyeken, abban a magasságban csend honol és a kietlenség, az utca fölötti térség híján van mindannak, ami a lenti tumultust megteremti, befogadja és ébren tartja. Az úttest fölött, nem is magasan, talán ha tíz méterrel feljebb kitöltetlen a tér: se felhő, se napfény, se kék szín; csupasz és testtelen opálüveg, a por és füst nehéz opálüvegteste. Mindaz, ami a városból látszik, amit a lakóktól és a városszéli negyedekből jött idegenektől zsúfolt utca látni enged, kaotikus, esetleges és omlatag, mindennek, legyen az kondér alatt lobogó láng a járdaszélen, nyers húsra lesújtó, izomtömböt szelő, handzsár-szerű bárd, friss hulladék, a fa tövéhez kihordott kalickás madarak hadserege, a meleg faggyútömbök, a nyakba vetett kendő, fatörzsön körbekötött selyemszálak, egyetlen oka, célja és értelme lehet, és ezt az értelmet az idegen, bár képtelen lenne megfejteni, mégis érzékeli és kétségeit kizárva elfogadja; ez a város ilyen, ilyenfélének szereti mutatni magát, hiszen ilyennek tudja mindazt, amiből összeáll, amiből megalkották, amiből településként összeszerveződött: illékony s mégis tárgyiasodó, évezredes ázsiai múltjából, a Selyemútból, az első császári dinasztiából, a tao szentélyeiből és forradalmi lelkületű katonái kaszárnyáiból, mert ez a város, valamennyi lakójával együtt: éhes. A viszolygás, amelyet a kibontott oldalfalú, szobányi kislakás változatos szennye ébreszt bennem, megriaszt, hiszen az identitásomat feszegeti: én vagyok-e ez, aki megrettenek, hogy le merjek-e ülni a mocskos fotelbe, hiába hívják lelkesedve s kínálják vendégszeretetüket a kifőzde fekete fogú, mosolygó alkalmazottai, amely talán nem egyéb, mint egy nagyobb család apraja-nagyja, és a vendégsereg, amely a hátsó fal sehová se vezető, mert csak festett ajtaja előtt kuporog szétvetett térddel és a sarkára ereszkedve, az asztalkák mellett ülve a szőnyegen, avagy a lehajtott fejjel állók, a falnak fordulva, kezükben tartott tányérból sietve étkezők sem verbuválódtak máshonnan, a kiterjedt család tagjai maguk is, s én vagyok-e az, aki nem szívesen fogja meg a bádoglavór zsíros és habzó mosogatólevéből kiemelt, papírzsebkendő-szerű törlőpapírban folyadéktól leitatott műanyag evőpálcákat, amelyek sárga, kaucsukszerű műanyagól készültek, keskenyebb végük alaposan megharapdált, de azt a víztől szétázott kezet sem, amely hol a katlanba dobálja a porló faszéndarabot, hol a gyöngyöző homlokról veti a porba az izzadtságot, hol a metélt levelekbe markolva emeli ki és szórja az edénybe kimert ételre a fűszercsomót, s én vagyok-e, aki nem tűri, hogy a konyha a szabad ég alatt, a városi forgatag peremén áll, s használt edényei kétes tisztaságúak, emiatt pedig szertefoszlik minden érdeklődésem az ételek iránt, ámbár megbízhatatlannak bizonyulok ítéleteimben, kétségesek érzeteim, a testem olyan szétmálló, mint a 7000 agyagkatonáé, amelyeknek, amikor e riasztó város közelében feltárták őket, még rózsaszín volt az arcuk, és egyenruhát találtak rájuk festve, de a levegőn, e városi klímától hamarosan feketévé váltak, minden egyéb színtől mentesültek, s levedlették mindazt, ami bennük egyéni, sajátos, eldobták, mint héját a dinnye, levetkezték a föld alatt gondosan őrzött énjüket, miként burkát a licsi, remekművű csomagolását a csemegeként elrágcsálható kandírozott pitayavirág, amikor láthatóvá váltak, éppen legnagyobb értékükről, egyéni vonásaikról mondtak le, miként én, aki nem maradok egyéb, mint a mocsoktól megriadó individuum, tisztaságára gőgös állattest.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.