Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Római kisenciklopédia

2008.11.11

Római kisenciklopédia

 

 

Az egyirányú utcák a régiek. Tudom, ha légvonalban éppen háztömbnyit akarok menni, hogy a kiszemelt pontig elérjek, akár ötven sarkon kell befordulnom, templom-együtteseket fogok megkerülni és tereken, hidak alatt, a Tevere iszapbűzös partján és átjáróházakban fogok bolyongani. Rómában egyetlen irányba visznek az utak. Dante Divina commediájában egykor lelkendezve dicsérte a senso unicót, amely újítást a szentév alkalmával VIII. Bonifác pápa találta ki. A szentév is újítás volt. Jövedelem híján a pápaság, zsidó vallási minta nyomán, félszáz évenként ismétlődő ünnepségsorozattal zarándokok tömegét vonzotta a kereszténység központjába. S ilyenkor a kegyes utazónak egyetlen római hét alatt több templomot is meg kellett látogatnia ahhoz, hogy zarándoklata érvényes legyen. A tumultus elkerülésére, a közlekedési torlaszok kialakulásának megakadályozására a szent helyek közt vezető utcákat, a zarándokoknak irányt szabva, egyirányúsították.

A klérus minden lehetőséget megragadott arra, hogy a kereszténység központja Róma legyen s centrális helyzete természetesnek hasson. A pápa pedig ötven évben jelölte meg a kulturális emlékezet határát. Ötven év? Eszerint a középkor végére oly hosszúvá nőtt az ember életideje, hogy ötven év alatt bárkinek esélye nyílt arra, hogy amikor feltárult a Porta Sancta, azon át lépjen be a Szent Városba.

A római zarándokhét helyszínei idővel bővültek. Az 1439-es pápai bulla óta nemcsak a Szent Péter-bazilikát és a S. Paolo fuori le Murát kellett a Rómába érkező kegyeseknek meglátogatni, hanem a Santa Maria Maggiorét és az ereklyékben gazdag Via Appia katakombáit is.

Az olyan hitehagyott mai vándornak, mint én vagyok, kialakultak a maga kultikus helyei, amelyek minden római utamon magukhoz vonzottak. A Colosseum és a császári fórumok közti térség rózsaágyása, ahol a karácsonyi hóesésben vörösen nyíltak a rózsák; a Navona tér galambkolóniája és Cecilia Metella mauzóleumának fehér és burukkoló madarai; a kutyák és a macskák, amelyek száma nagyobb volt, mint a külhoniakkal megnövelt rómaiak milliós tömege.

Most azonban úgy tűnt számomra, Róma megváltozott. A kötelező látogatások helye több lett, és a régi, kedves helyszínek, alkalmak és helyzetek száma alaposan csökkent. Róma tehát megváltozott. Holott a roppant forgalom továbbra is a többnyire egyirányú utcákban zajlott.

            Amikor autómmal a Via Salarián át beértem az örök városba, annak ellenére, hogy délután három óra lehetett, hadonászó prostituáltak álldogáltak az út mentén. Egytől egyig kecskepofájúnak látszott mindegyik, mintha a Giambattista della Porta Silenus-arca feltámadt és arcukra maszkként tapadva megsokszorozódott volna. Lángoló szoknyában álldogált egyikük, a seggét lassan, körkörösen ringatta, málnapiros nyelvét pedig ki-kidugta. Az utakat egykor szegélyező vörös rózsaágyásokból semmi sem maradt.

Az első római reggelemen arra lettem figyelmes, hogy egyetlen macska sincs szállásom környékén, sőt, mivel kenyérre és zöldségre vágyva ugyan eredménytelenül, de alaposan fölkutattam a környéket, szomorúan kellett megállapítanom, hogy az egész belvárosban nincsenek macskák.

Vasárnap délelőtt lévén a templomkapuk nyitva álltak, a jezsuitáké, az oratoriánusoké, sőt, amire eddigi római ittléteim alatt sosem volt példa, a 3. századi mártír, Szent Barbara görögkereszt alakú, pici templomának fakapuja is tárva-nyitva volt. Igaz, némelyik másik viszont nem: a svédeké, ahová a két méter magas, szőke és nagy mellüket szégyellő apácák jártak, nem, s nem a névtelen halottakat eltemető kegyes testvéreké, az adományok becsúsztatására szolgáló nyílásokat díszítő szárnyas koponyás Santa Maria dell’Orazione e Morte.

Észre kellett továbbá vennem, hogy a via Giulián virágzó és terméses, terebélyes narancsfák illatoztak, s oly sűrűségben, mintha ligetben tennék. S van olyan, amelyre kalickát akasztott a fa tövében meghúzódó fagylaltárus, benne két, rikoltozó kanárival. A citrusok terrakottának tűnő, ámbár műanyag, köbméteresnél nagyobb edényekben nőddögéltek, s a fatövek körül keskeny levelű sás- és ágasliliomok virítottak. A ciklámenek, amelyekkel beültették a konténereket, még nem virágoztak, többségükön csupán egy-két apró, előtörő levélke fényeskedett.

Róma magas ege nem kéknek, hanem palaszürkének tűnt, a levegője cseppfolyós: szinte mézszerűen folyt alá az ember tüdejébe. S ez a sűrű és alálógó ég üres volt. Nem karistolta egyetlen madárszárny sem, se galambé, se verébé, se az Itáliában oly hangos kékszajkóé vagy a régebben minden facsoporton éjjel-nappal zajongó vakvarnyúk csapatáé. Még csak csókák se voltak, nemhogy a mediterráneum legelterjedtebbjei, a vijjogó sarlós fecskék.

            A következő tömjénszagú reggel sem szűnt meg a hiányérzet. Az egykor 1000 lírás, méregerős eszpresszókávéval szolgáló helyen öt euróért árulták a frissítőt. A régi falfirkát lemázolták a Farnesa-palotát a kocsmával összekötő sikátor omlatag házáról, s a párkányzatra felfuttatott, mindig lisztharmatos szőlőtőkéből sem maradt mára semmi. A Vatikán előtt kordonok közé terelték a gyülekező tömeget, a bazilikába igyekvőt olyan kapun át léptették be, amely sípolt a fémtárgyak és robbanószerek észlelésekor, se Szent Longinus, se András apostol szobránál nem nyílt alkalom a kriptákba leereszkedni, Arnolfo di Cambio Szent Péter-szobrának nagy lábujja pedig elkopott. Hosszú sor állt a nevezett ujj előtt, fénykép készült mindenkiről, ahogy megcsókolja a kinyújtott lábat, vagy megszorongatja a 13. századi szobor bütykös nagylábujját.

Egyetlen felhőtlen örömöm azonban mégiscsak akadt. Az első római reggelemen Plinius kutyájával találkoztam.

            Városszemlémen átvágtam a Campo dei Fiorin, fényképeket készítettem a virágstand behemót bádogszekrényére ragasztott, széltépett plakátról – akkor döntöttem el, hogy ez az alkalom számomra az arcokat és a portrékat fogja jelenteni 8 napon át –, megcsodáltam a pékség kirakatában illatozó, frissen sült, fehér pizzát, amelynek kérges tetején darabos tengeri sóval megszórt zöld olívaolaj-tócsák ragyogtak, s kijutottam a Corso Vittorio Emanuele II terére. Neri Szent Fülöp vagy a teatinusok temploma? – hezitáltam, hogy balra, vagy jobbra térve folytassam-e magányos sétámat. A város kihaltnak mutatkozott. Peter Paul Rubens főoltáron álló olajképe és Puccini Toscája második felvonásának világhíres helyszíne között álltam, a Piccola Farnesina palotácska liliom-stukkói alatt, a huzatos sarkon.

Megláttam, s tudtam, ha a múltjából egyetlen árva pillanatot elkaphatok, akkor végre utol is tudom itt és most érni, s követhetem, hogy felfedezzem s a mögötte húzódó szag csóvájából kiszagoljam a teljes múltját. Igaz, amikor a néhány pillanattal mögötte sündörgő múltját – a corpus mögött az árnyékot – megtapasztalom (nem más az, mint ázott kutyaszag), rögtön el is távolodom egyben tőle (mert éppen inni lohol a Tevere irányába, avagy az Angyalvár felé, egykutya), s így, mivel ellenkező irányba haladunk, egyre messzebb kerülünk egymástól.

            Rubens Szent Domitillát ábrázoló oltárfestménye az eredetileg szerény ’új templom’ ismert és turisták megbecsülte képe. A templom barokk dekorációja, amelyet utólag aggattak rá, nem vonzott. De az operásan kellemdús San Andrea della Valle öttengelyű épülete sem, leginkább azért, mert a kupolájában olyan festett paradicsomot lehet látni, amely nem való se protestáns, se közép-európai lény számára. Amúgy ez a templom az, ahol, hogy tartanak-e, s hogy milyen misét: pénz kérdése csupán. Döntésképtelen voltam – amikor megláttam a kutyát.

A szemközti oldalon haladt, pórázzal a nyakában, egy ifjú, helybélinek tűnő, kényelmesen mendegélő ember előtt. Olyan agár-szerű eb formájú, elegáns fejű, egészen hegyes, de a végén lecsapott orrú. A jószág három lábbal élt, de úgy futkározott a járdán, széltől szélig, mint akinek nincs szüksége több végtagra.

            Számomra akkor mindennél többet ért ez a nyomorék jószág. Mindkét épület pompás barokkját legyőzte a csonka eb.

A görög kultúra iránt fogékony Plinius elragadtatottan beszélt egykor egy kutyáról. Az első enciklopédikus római lelkesen írt, s mert társasági emberként élt, nyilván barátai és hódolói előtt is többször szólt arról a hellén szoborról, amelyet valahol meglátott, s képtelen volt elfeledni. A félig a bal oldalán s félig a hasán heverő sovány szukáról. A kutya éppen visszafordította a fejét, hogy meg tudja nyalni a sebesült, jobb hátsó lábát. Teste így kétszer, a csípőjénél és a nyakánál csavarodott meg. S hogy el ne billenjen, bal első lábát előrenyújtva, mancsának ujjait széttárva a földön megtámasztotta. Csak így képes a behajtott, fájó hátsó lábát levegőbe emelve megnyalni. Hiszen ezért fordult oda. A szobor, amióta megpillantotta és mondatokban rögzítette, így meg is nevezte az első században élt Plinius, valamennyi csodálója szerint a legszebb állatszobor a klasszikus időből. Számomra is az.

Plinius egy monumentumról, mégpedig bronzból készültről írt enciklopédiájában. Mondatait mérlegelve sem tudom, a szobor, avagy a jószág az, amely elragadtatásra bírta. Például ezen a reggelen azonnal tudtam, a kutya léte férkőzött be római reggelembe, ő érintett meg. S a létező eb támasztékot talált – ha szobrász lennék, azt mondanám: posztamenset lelt – Plinius Historia naturalisának fragmentumában. A rómaiak szerették a háziállatokat. Én pedig a rómaiakat. Ennyire egyszerű algoritmussal írtam le tehát saját állapotomat.

Legutóbbi ittlétemkor, s erre az állatoktól mentes helyeken mindenhol emlékeznem kellett, macskák tömegébe botlott bárki bámészkodástól meggazdagodott járókelő. Macskák éltek a teraszokon, a kukákból kifalták az ehető hulladékot, a hűvös estéken a leállított gépkocsik meleg motorházának tetejére hasaltak, s ott sündörögtek a pizzériák, hostériák és eszpresszók asztal- és vendéglábai között. Mára, megbizonyosodhattam, a macskák eltűntek.

De kutyák annak idején (az én Róma-időimben) voltak-e? Minderre valahogy nem emlékszem. Nem, nem azokra gondolok, amelyeket pórázon fogva vezettek a gondos (nyakkendős és zakós, sétapálcájukkal hadonászó) gazdák, mert velük akkor nem lehetett gondom. Magánélőlények, s a gazda és jószág privát életébe illetlenség lett volna akkor és most turkálni. Egy-két privatizált eb-élet így is visszasejlik, Cucci művész úr kecskéje avagy kecskét formázó szakállas, keszeg jószága, a Via Giulián kora reggelenként munkába igyekvő öreg hölgy és öreg kutya páros, a koldus, aki az adakozók szívéhez a szíjra fogott, láb mellé heverő kutyával közelebb jutott, mint nyomorúságos kinézetével.

A magányos, gazda nélküli kutya megható látványa – ez az, ami római emlékeim közül hiányzott. A gazdáját birtokló eb, aki mindezt hálával fogadja! Az erőszakot és a fegyelmet! A percek folyását meghatározó apró törvényeket. Egyfajta szépnek tűnő rendet.

Most pedig találkoztam egy ötlábú kimérával, kutyával és gazdájával: amely együttes minden eddiginél intenzívebben hangsúlyozza a két lény összenőttségét.

Róma biztosan megváltozott?! Érzelmi hiánya oly mértékű, hogy már hivalkodhat vele? Vagy a város és lakója vált volna szánalmassá? Mivel a háromlábú korcsokat képtelen elpusztítani, s inkább magára vállalja gondozásuk terhét?

Hétfő délután, a sétám végével az utam a forgalmas Argentina téren át vezetett. Emlékeim szerint ez volt Róma macskákban legdúsabb romegyüttese, amelyet csak körbejárni s az utcaszintről alápillantva messziről nézegetni lehetett. Itt mindig volt valami csetepaté a kutyákkal kéregetők ebei és a kóbor macskák között. A helyükhöz ragaszkodó macskák csapatostól támadták a gazdájukhoz madzaggal/kötéllel/szíjjal kötözött, egybetartozásukat így kifejező kutyákat. Alaposan fölingerelték a betolakodókat, s rendszerint ez is elég volt ahhoz, hogy eb és ura gyorsan tovább álljon.

Az Argentina tér déli oldalán, a szélfogó üvegfal tövén, az aszfaltra vetett rongyokon egyetlen otthontalan hevert. Magányos lehetett, a feje búbjáig betakarta az álom. Ha érzékelte is a zsibogó külvilágot, az antik romokat nem. Az i. e. 3. századból származó épületek Róma legrégebbi templomai, köztük az, ahol i. e. 44 március 15-én Julius Caesart a szenátus tagjai meggyilkolták. Itt emelkedett a Hecatosylum, a 100 oszlopos nevet viselő oszlopcsarnok. Leginkább arról lehetett ismert e térség a császárkorban, hogy márványból készített, két nyilvános illemhelyet találhattak itt, akkor, amikor a korabeli bérházak komfortjának ilyesmi nem volt feltétlenül része.

Forgalmas hely lehetett egykoron az Argentina tér, talán a macskák érdeklődését is fölkeltő. A macskák háziasítása 8-10 ezer évnél korábban nem kezdődhetett, s az első bizonyítékok, az egyiptomi rajzok csak 4 ezer éve keletkeztek. A rómaiak már nem a vad, illetve félvad macskákkal találkoztak, hanem a szelídekkel. A gazdához kevésbé, a helyhez inkább kötődő macskák számára vonzóak a kör alakú romok – állapítottam meg egykor, indokául az Argentina tér macskakolóniájának.

S amíg napközben egyetlen macskát sem láttam a Vatikántól az Aventinuson át a Colosseumig tartó lassú sétán, a kizárólag engedéllyel bejárható Area Sacra dell’Argentina romkertjében macskák hada szunyókált, mosdott és hempergett. Az állatok jól tápláltak, tiszta és fényes szőrűek, jóllakottan hevertek szerteszét. A tört márványoszlop vörös árnyékában, a lapos és széles ókori téglákból húzott falmaradványok öbleiben, a szentélyre a középkorban emelt keresztény templom freskója alatt s a magasba törő védőtető napsütötte cserepein, a tehénlepény nagyságú, hajdan elkoptathatatlannak gondolt utcaköveken szundikáltak, kinek hol jutott helye.

A méretes tábla felirata szerint: a szent terület állatai ivartalanítottak, s a jószívű adományok révén juthatnak élelemhez s részesülnek gondoskodásban. Arról is értesülhetett a járókelő, hogy a romokat és macskákat magába foglaló mélységet térfigyelő kamerarendszer pásztázza, és ha ki akarja a szűrét tenni, senki se próbálja meg itt elhelyezni macskáját. A megunt, avagy bármi okból feleslegessé vált jószágokat a közeli utca állatmenhelyébe érdemes elvinni, ahol megfelelő egészségügyi kontroll nyomán szaporodását megakadályozó műtétet végeznek rajta, és sebe gyógyulását követően kihelyezik a macskák szabadtéri közösségébe. További sorsa kizárólag attól függ, hogy a nagy létszámú kolóniába miként képes beilleszkedni.

A kutyában – avagy a kutyaszoborban – érdekelt Plinius amúgy hetet-havat összeírt, de amit diktálásra érdemesnek tartott – hiszen nem maga fogta a stílust, hanem a rabszolgái –, azt hitelesnek, azaz forrás-szerűnek kell tekintenünk. Az az értelmiségi volt, akinek egyetlenegy saját gondolata sem támadt, de széles műveltséggel, jó retorikával bírt. Kitartó is volt, akinek munkabírása lehetővé tette, hogy egy-egy tárgykör valamennyi ismeretét egybegereblyézze. Plinius az első enciklopédikus szerzők egyike – aki azonban sosem vizsgálta meg, van-e bármi jelentése annak a lomhalmaznak, amit összehordott. Ő az univerzum minden valaha is elgondolt dolgával azonosította az univerzumot. Szkeptikus lévén, nem tudta megkülönböztetni az értéket az értéktelentől.

Plinius a közszolgálat emberének mutatkozott: amit hatalmas életművében összemásolt, mind-mind azért tette, hogy a populust szolgálja. Jótevőnek akart mutatkozni, aki a keleti, a görög és a római múlt emlékeit egybe kerítette, ezzel nyújtva indoklást önmaga létére. A vir bonus eszményét vallotta – az erényes emberét, aki az erkölcsösségéhez éppen a közösség szolgálata által jutott el.

Plinius enciklopédikussága mintául szolgált a keresztény Róma városának. Gyakorlatiassága etalon – hogy csak a középkori monasztikus kultúra nagyjaival példálózzunk: Sevillai Isidorus, Alcuin, Beda Venerabilis, Albertus Magnus számára. Nem is szólva a forrásokat nem gyarapító, de az életüket végigélt, gyermeket nemző, lakhelyet építő, kenyérkeresésben megfáradó névtelenekről.

Az egyén és a közösség harmóniájára kényesen ügyelő karitász sosem volt idegen a cívisektől s ettől a várostól.

A Római Magyar Akadémia palotájából kilépve minduntalan találkozhatunk e lelkület különböző formáival. A sarkokon közkutakból folyik a messzi hegyekből a városba vezetett friss víz. A házak tövében meghúzódó keskeny árnyékban kőpadok állnak, szolgálván a csöpp megpihenésre áhítozókat. A medencék mellett kőlapok, amelyekre fölállva könnyebben meg lehet nedvesíteni a zsebkendőt, avagy a törölközőt, amely majd lehűti a napon áthevült tar fejet, felnyírt tarkót. A piac standjai tövében a bádogdobozba dobált zöldség és gyümölcs szabadon elvihető, s ha kiválogatták a javát, a maradék kerül dél környékén, a piac végeztével a kukába.

A Palazzo del Monte di Pietà pápai hivatala azért állt, hogy a szegény rászorulók itt zálogosítsák el ingóságaikat, s kisebb kölcsönökhöz jussanak. Az imádságos és a halottak Szűz Máriájának szentelt – szép nevű - templom középső bejárata feletti clepsydra, az ókorban használatos homokóra is az idővel változó sorsra emlékeztet – s arra, hogy a közösség gondoskodásából a szegények sem maradnak temetetlenek. A templomajtó két oldalán két rés, ahová becsúsztatható az adomány. A Ponte Sisto, az ókori helyén ívelő híd építésének költségét IV. Sixtus úgy teremtette elő, hogy a város prostituáltjaira adót vetett. Népszerűtlennek mutatkozott ugyan az adónem, de az erkölcs jobbításában és a városrészek közti gyors összeköttetésben előnyt remélők örültek a tervnek.

A praktikus gondolkodás innovatívnak bizonyult. Az építkezési anyagban szegény városban az építmények számítottak a legnagyobb értéknek – amelyekhez, ha valamilyen úton-módon kegyesség is társult (a díszítő képzőművészet támogatása, a benne elhelyezett intézmény közösségi funkciója, a mások számára is hozzáférhető kellem), létrejöttének egyéb indokát nem illett firtatni. A hatalmas Marcellus-színház árkádokkal, boltíves üregekkel telt, íves külső falát több korszak felhasználta a saját épületeihez. A színházat egy i. e. 23-ban elhalt, 19 éves ifjú, Marcellus emlékének szentelte az építtető Augustus császár. A színház mellett Apollón temploma állt, amelyben a görögöktől elorzott remekmű szobrok sorakoztak. Utólag innen kerültek a gazdag kertekbe vagy törmelékként a házfalakba. A Savelli család, amely a színházat és környékét birtokul szerezte, a középkorban erődítménnyé alakította át azt. A pápák és a német-római császárok közti viszály Rómát nem tette biztonságos településsé, a betolakodók ellen állandó harcot vívtak a római származásukra büszke családok, s a viszályok közt pusztult és átalakult a múlt hagyatéka. Az 1300-ban meghirdetett első Szentév ugyan zarándokok tömegét vonzotta Rómába s a város jövedelméül is szolgált, de 1309-ben a pápaság Avignonba kényszerült. A sorsára hagyott város azonban nem maradt lakók nélkül: azok pedig rendületlenül végezték a múlt emlékeinek átalakítását. A Savelli-család erődítménye a 16. században palotává alakult át. A földszinti árkádsorba bérházak és iparosok műhelyei kerültek. Az egykori színház tetején néhány éve még szegény római családok laktak, lakásaik helyén ma múzeumirodák működnek.

A Trasteverén egy magánház helyén épült az első keresztények misehallgató épülete, amelyet titulinak neveztek. A 8. századi templomot pedig a 12. században készült másik templom foglalta magába. A Pietro Cavallini-mozaikok előtt olyan oszlopok merednek, amelyeket a korábbi épületekből hordtak ide, csakúgy, mint a talán diadalívről származó faragványokat. A múlt így képezte mindenkor részét a szorgalmasan gyarapodó jelenkornak.

A praktikus tudás és lelkület megnyilvánulása mind. Valamint az enciklopédikus szemléleté. Mi másnak tudhatnám be, ha nem ennek, azt a rosariumot, amelyet a lelkes rózsarajongók az Aventinus lejtőjén, a Circus maximus fölött, szemben a Palatinussal létesítettek.

A térség egykor a római zsidók temetőjeként funkcionált. A hajdan kövekkel megterhelt sírhantok helyén változatos rózsabokrok virítanak. A föléledt rózsakultusz Európa-szerte rózsakerteket hozott létre. Rómában is: ahol egyszerre kegyhely és növénykedvelőknek szóló látványosság. S mintha a városszerte egykor megtalálható, akár a mediterrán decemberben virágzó, illatozó rózsák valamennyije átköltözött volna ebbe a hegyoldalnyi kertbe: a parkokban alig-alig maradt belőlük. A templomok előtt már semmi, az állami közhivatalok előtt talán egy-két, azonos virágú tőből álló apró ágyás, a téres helyeken, ahol pedig bőséggel elférnének, hajdani helyükön kövéren virágzó oleanderek. Az aventinusi rózsatársaság rácsos-kapus elkerített birtokán pedig több ezer él – s mindegyik különböző.

Színek, illatok, bokorformák, méretek kavalkádja. A virágfejek a gyermek-köröm méretétől az öklömnyiig, a magányosan hajtóktól a csokrosan bimbózókig. A szirmok között vannak, amelyek öregedve színt váltanak: nyíláskor fehérek, illetve sárgák, s az érés során flamingópirossá sötétednek, miközben a külső, közvetlen fényben fürdők mindvégig véres vörösek. Köztük a legújabb sztárok: a kívül halványzöld, befelé a pasztell rózsaszíntől a sebvörösig mélyülő színű Éden, amely kis káposztafejnek mutatkozik, hiszen a szirmok lehulltukig összeborulnak; a Márk Gergely nemesítette, kamasz-magasságú, szép levélzetű, bódítóan édes illatú s mély rózsaszínű Szent Erzsébet; David Austin 1983-as angolrózsája, a Mary Rose; és a világhíres kertész 1999-es csodája, a Buttercup is. A Buttercup valóban úgy néz ki, mint egy hajszálvékony falú kénsárga, keleti porcelánedény. Három sziromköre kitárva fogja közbe ezeregy porzójú, vele azonos színű centrumát, s a virágfej, ha teljes méretét elérte, akkor sem lesz nagyobb, mint egy derékban kettészelt galambtojás.

S az ínyencek érdeklődésére számot tartó öreg rózsák! Amelyek jó, ha egy évben egyszer virágzanak, akkor pedig rövid ideig. S titkukat alig-alig fedik fel az ismeretlenek előtt; lényük hosszú és mély személyes ismeretség során tárul csak fel. Mert saját szempontjuk van a szépségre. Mint a Rosa omeiensis pteracanthának. 1890-ben írta le e Pimpinella, azaz jajrózsa változatát Franchet. A növény virága említésre se érdemes, a termése is csak azért, mert már júniusban beérik, s üvegszerűen kiragyog a szürkészöldes, egészen apró levelek közül. A bokor pedig terjedelmes, másfél méter magas, ilyesmit, helyigénye miatt, a kiskert-tulajdonos idejekorán elajándékoz vagy kivág. Ennek a rózsának a tüskéje a rokonszenves: a bőrképletek a szár tengelye mentén, hajtástőtől hajtáscsúcsig spirálisan elhelyezkedve állnak, de úgy, hogyha a csúcsukat összekötnénk, a paláston öt párhuzamosan futó vonalat kapunk. S ráadásul e nagy alapú s cápafogszerűen hegyesen végződő tüskék áteső fényben vörös, makula nélküli muránói üvegként fénylenek.

A Rose a’Parfum de’l Hay Napoleon első feleségét, a rózsakertjét ápoló, búskomor Josephint idézi. Amikor 1901-ben Graverreaux ezt a nevet adta a keresztezéssel létrehozott növényének, maga sem gondolhatta, hogy egy teljes évszázad rózsaimádói fogják majd szeretettel emlegetni. A budoár-rózsaszínű, nyelv nagyságú szirmok közül a napszaktól függően más és más csábos illat párolog, s ez az odor mással össze nem téveszthető. A Blue Moon, a német Tantau 1965-ös kreációja kék rózsa előállítására törekvő, régi kertészeti igyekezetből született. Kék rózsa persze van – először a heraldika hozta létre, majd pedig a Mária-kultusz. Mindkét jelképezési folyamatnak szüksége volt a kék, az univerzumra utaló szín használatára, s ha egyszer ilyesmi nem található az ugyancsak számukra fontos rózsák között, hát maguk teremtették meg azt. Létre is jött a világmindenségről gondoskodó lelket, a szeretet e formáját kifejező erény képe: a kék rózsa. Ennek nyomán, mind a mai napig, a rózsakertészek hő vágya e szín előállítása – de a valóság ellenáll. A rózsában nincs olyan színanyag, amely kék látványként jelenne meg. A genetikai manipulációk sem kecsegtettek mindeddig sikerrel.

Lila árnyalatú rózsát, amelyeket a legjobb esetben félhomályban s némi hunyorítás által látunk kéknek, aztán sokan neveltek. Tantau változata a legsikeresebb, mert erotikusan gömbölyű, sok képzetre lehetőséget kínáló a belső szirmok együttese, s az epekedő szerelmesek amúgy is képesek a látott virágot rejtélyesnek, árnyalatában is zavarba ejtően meghatározhatatlannak látni. Én Tantau rózsáját szürkéskéknek találom – különösen abban a perzselő római verőfényben, amelyben először megpillantottam.

Harness 2002-es Well Beingje minden európai rózsahagyomány átírója. Az egzotikum iránt érdeklődők megnyugodhatnak: ennek a rózsának a virága a sallangokra hasított szirmok miatt olyan, mintha szegfű lenne. A színe, akár a tűzszirmú ponpondáliáé: a tűzsárga szirmok szegélye halvány kármin. A nyitott tenyér közepén lobogó, ámbár apró máglya lenne a legpontosabb hasonlata – ha e rózsa mellett igény mutatkozna bármi trópusra.

Valóban, a rózsa nem nagyon tűri a költői eljárásokat. Nyilván azért, mert maga is hasonlat – amióta az ember a növényt nem táplálékforrásként, gyógyszerként vagy szakrális cselekvések kellékeként használja. Persze, a rózsa nyersanyag, ételhez, medicinához és kultuszhoz – de más is. Önálló esztétikai funkcióhoz jutott, ha jól sejtem, valamikor a reneszánsz végén, s éppen itt, a szakrálist és a profánt elkülöníteni igyekvő Itáliában.

S miközben a metaforaként-metonímiaként funkcionáló, összetett rózsa-világot a kertészek és a növényhasználatra vállalkozók változatos emberi mentalitása együttesen megteremtette, az európai rózsák levetkezték botanikai sajátosságaikat. Hogy melyek voltak ezek? Mindaz, amely nem pink vagy fehér színű, amely évente egyetlen alkalomnál többször virít, s amely nem bokor – az nem az európai kertészetben használt európai vadrózsák örököse. Európába az araboktól érkeztek a sárga rózsák, s nemesítés eredménye a folytonos virágzás. Ázsiai, majd amerikai fajok nyújtottak segítséget a változatos rózsabokor-alakokra, a legtöbb kapaszkodó, a futó, a talajtakaró, a törpe és egyéb habitusú növények a különböző gyakorlati elvárások kielégítésére születtek meg.

Az aventinusi kör alakú rosarium több cikkre feldarabolt, s a kertészeti kultúrában ma használt rózsa-féléket elkülönítve mutatják be. Engem a régi és a botanikai rózsákon kívül más nem nagyon érdekelt. Régi rózsáknak a 19. századi és az előtti rózsafélék számítanak, a botanikaiak pedig azok, amelyek maguktól s vadon nőnek. Amúgy a kb. 120 vad rózsafaj közül csak 8-10 ha szolgált egykor kertészeti alapanyagul, s ezek közül Európában csak négy. A rómaiak Rosa caninájának már a neve is elárulja, e növényt valamikor gyógyításra, mégpedig a veszett kutya harapása ellen használhatták. A rózsával a betegség egyik tünetét, a víziszonyt vélték megszüntethetőnek.

A napos lejtőn egy aprócska zug volt, ahová a Plinius által emlegetett rózsák kerültek. Ugyan kétséges, hogy a kétezer évvel ezelőtti rózsák bármelyik egyede is élve maradhatott volna, de az is, hogy a Hérodotosztól Catullusig és Vergiliusig egy-két jellemző tulajdonsága alapján emlegetett rózsák biztonsággal meghatározhatóak lennének. Itt mégis ezt történt. A botanikusok legjobb tudása szerint azonosított s kereszteződéssel ismét előállított, az antik rózsák tulajdonságait leginkább imitáló növények jutottak tehát saját földhöz. Az ebrózsa, a damaszkuszi rózsa, a fehér rózsa némely többször virágzó, illatos és nagy virágú egyede a rómaiaknak is fontos lehetett – aki ma meglátja őket, ugyancsak csodálkozik a szerénységükön. Ami akár hitványságnak is mondható.

A rosarium mindazért pótolt, amit Róma új urai, azok elvárásait követő lakói elvettek tőlem. Rómát valami modern kori pogányság galambtalanította, macskátlanította és rózsátlanította. Az ágyás- és a parkrózsákat fölszedték, a helyükön fű nő vagy még az sem. A virágboltokban sem láttam cserepes rózsákat, az esküvőkön sem, annál több orchideát, Amaranthust (amelyet mifelénk pulykatakonynak nevez a falusi nép), tátikát, violát, kardvirágot, margarétát, legényvirágot, napraforgót, rézvirágot, kokárdavirágot, mirtuszt, fréziát, nefelejcset, pipacsot, dáliát, boglárkát, eukaliptuszt, nenyúljhozzámot, búzavirágot és illatos konkolyt. Szalmavirágot, agapanthust, krizantémokat és őszirózsákat, kaméliát, büdöskét, haranglábat, hortenziát, s ismeretlen nevű-alakú-színű és drámai hatást keltő megjelenésű, papirosokból kiformázott miegyebeket. És különösen csökkentette hiányérzetemet a rosarium Circus maximusra lejtő sarkában nevelkedő antik rózsák apró csoportja. Amelyek attraktivitása a mai rózsákhoz képest, mondjam úgy, nagyon suttogva: elhanyagolható.

Plinius nyomán, mert sem a görögöknek, sem a rómaiaknak nem volt jól kezelhető, botanikailag korrekt rendszertana, lehetetlen megmondani, a megnevezett rózsa ugyan miféle növény. Miként ma sem egyértelmű a hozzá nem értőnek, hogy a pünkösdi rózsa, a bazsarózsa, a mályvarózsa, a legényrózsa, a tubarózsa, a naprózsa és sok-sok rózsa-nevű növény eredendően nem rózsa, legfeljebb egy-egy tulajdonságuk alapján vethetők össze a rózsával, s a növénynek nevet juttató népség analógiás gondolkodása eredményeként viselheti ma – az amúgy latin, görög, sőt óperzsa nyelvből eredeztetett, a múltjáról tehát le nem mondó – nevét. Plinius nem tudta megmondani, hogy melyik rózsafaj – gallica, canina, alba vagy officinalis – egyedeivel találkozott, helyette vagy a növényi tulajdonsággal – a szirmok számával, a színnel, a virágzás idejével, gyakoriságával, a virág méretével – identifikált, vagy pedig a származása helyével. Mármint hogy a rózsakedvelő fővárosiak számára mely vidéken állították elő a koszorúhoz, sziromszóráshoz, ünnepségekhez vagy a kozmetikumokhoz, illetve ételekhez szükséges növényeket. Tudjuk, hogy a gabonaföldek helyett inkább magasabb jövedelmet eredményező kertészeteket létesítettek, sőt még Egyiptom gazdag földjeiről is rózsaszálak ezreit hozták Itáliába. A 15 napig tartó hajóúthoz a rózsákat, hogy el ne hervadjanak, preparálni kellett, de hogy miként, arról nincs tudomásunk. Annál több arról, hogyan kell a helyben termesztetteket újból virágzásra serkenteni, télen kihajtatni.

Plinius gyakorlati tanácsokkal látta el olvasóját. Olyanokkal, amelyek ma is megfontolandók. Időnként fel kell égetni a rózsacserjést, és a tarackosan terjedő egyedek a hamuval megtrágyázott földből gyorsan kinőnek. A melegvízzel locsolt bokrok hamarabb virágzanak – ezt a technikát a vulkanikus talajt és a termálvizet felhasználva a Nápoly környéki termesztők is alkalmazták. S ő javasolta tehát – a spanyolországi katonaságban elterjedt gyakorlat nyomán – azt, hogy a veszett kutya harapása ellen a R. canina (ebrózsa) a megfelelő szer. Máig is ezen elnevezés szerint ismerjük e rózsafajt.

Plinius tehát a rózsa föld fölötti részeinek időnkénti elégetésében a virágzási kedv megújítását látta. A rózsa minden mediterrán vallásban a fénnyel kapcsolatba hozott isteni alakok növénye. S így a magasra értékelt szellemiséghez társítható. Általa a fényt, a szellemet, és – akár a görög, akár a görögöt követő római antropológia szerint – a harmonikus szépséget dicsőítették. Plinius, borzalom, tűzhalált halt: enciklopédikus kíváncsisága arra vitte, hogy a kitört Vezúv működését közelről is megfigyelje és arról följegyzéseket készítsen. Katonái és íródeákjai kíséretében a tengerről akarta megközelíteni Pompeit, de a lávaeső, a füst és a forróság ebben megakadályozta. A római fürkész temetetlen maradt, legvalószínűbb, hogy tetemét a tenger fogadta magába.

Plinius halálával azonos időben pusztulhatott el az a kutya, amelynek gipszöntvénye a romos pompeii (a város neve Pompej, a belőle képzett melléknév pompeji, de ez szerintem hülyeség… meglehet, a nyelvészet rendszerként szemlélése is) valamelyik fürdőházában van mindmáig kiállítva. A lerogyott kutya visszafordult a farához s beleharapott sovány combjába. A szőrét perzselő tüzet, a húsába becsapódó forró kövek ütötte sebet, a gerincét megroppantó kőzuhatag okozta fájdalmat már nem viselhette, összegömbölyödött hát, legyen minél kisebb. Védtelen maradt mégis.

Gipszszobra azzal egyidőben készült, amikor a tüzes lávaeső elől el nem menekült emberek maradványait föllelték s az üregeket, amelyek az elégett-elpárolgott tetemek helyén maradtak, feltöltötték a folyékony, puha, fehér anyaggal. S visszanyerték a kimúlók utolsó pillanatának testtartását.

A kínszenvedők monumentumai közül a kutyáé volt számomra a legmegrázóbb. Talán a hófehér gipsz miatt, mivel ebből az anyagból korábban nem láthattam állatszobrot, emberivel viszont képzőművész hallgatóimnál, barátaimnál nap mint nap találkozhattam. A kutya kiszolgáltatott, magára maradt csontfehér tömege lényem legbelsejét is megragadta és megrázta. Talán mert azt a totális műalkotást érzékeltem benne, amilyen majd Bernininél tapasztaható.

A barokk szobrász a hozzáértők szerint az első, aki egységbe igyekezett forrasztani az építészetet, a szobrászatot és a festészetet. A S. Francesco a Ripa mozgalmas-gyűrt kődrapérián heverő Boldog Lodovica Albertoni alakja extatikus élvezettel fogadja a halált. A falfülke tetején liliomos-rózsás stukkódísz, oldalán olajkép, amelyen rózsákat szóró angyalok röpdösnek, s a kép oldalán kőből faragott angyalkafejek. E testetlen, amúgy kutyafejformájú angyalfejek kíváncsian bámulják a testét átadó, a corpust a pillanatnak fölajánló asszonyt. Azt, aki, tán a 4. század óta először, nem rejtegeti, hogy testét éppen átjárja a szeretet. Azt a testet, amely még él – de hamarosan tetemmé dermed. S nem marad más utána, mint egy szobor.

Bernini tudni vélte, miként válik műalkotássá a romlandó test. S hogy művé válni, platánsorrá, kiskutyaszoborrá, kapuzattá, talán palazzo tetőteraszává, síremlékké, híddá, háromszárnyú madárrá vagy hatszárnyú kerubbá, terrakotta tésztaszűrővé avagy katakombában használt olajmécsessé, végtére mindegy, mert egy és ugyanazt jelenti, mint a paradicsomi örök időkre szóló életbe eljutni. Termékeny pillanat ez – s erre kétségtelenül figyelmeztetnek a boldogságtól letepert nő mögött a felhasadt, termékenység-értelmüket megmutató gránátalmák. Amelyeket a mester lemázolt, hogy félre ne értse a halandó, nemesen egyszerű aranyszínűre.

Rómában megtanulható, milyen módon hozhatók működésbe a dolgok. Hogyan kell ahhoz berendezni az életet, hogy jelentéssel bírjon. Miként hatásos, s miként lesz megkívánt értelmű egy amúgy érdektelen, mert pl. mindennapos jelenet. Ahogy Bernini megrendezte Ávilai Szent Teréz karmelita-módi oltárát, amelynek közepén, a falfülkében a fehér márványcsoport áll, az élvezettől pihegő-ájuló misztikus és író, az angyal, s persze az aranysugaras háttér, maga a kiömlő szellem, s ahogy a felhőn lebegő jelenetet a kápolna sokszínű márvánnyal borított falának apró fülkéiből a kápolnát építtető Cornaro család tagjai nézik. Látható, milyen gondosan tervelte el a kertész, hová ültessen esernyőfenyőt s hová mandulafenyőt – hogy száz év múltán, a távoli dombról rájuk pillantva, hatásos táji elemekként hassanak. Hogy a rózsakert hegyoldalba fektetett folyami kagylónak mutatkozzon, amelynek öblében színes gyöngyökként gubbasztanak a gömb formájú rózsabokrok. S ezen effektus kedvéért a rózsa nem ágyásba került, hanem magányosan üldögél, s így a kifejlett, teljes növény amúgy szokatlan, más kertekben rejtve maradó szépsége is föltárul.

Rómában még az se szúr szemet senkinek, hogy ama pompázatos, érzelmes barokk jelenet, amelyet Boldog Lodovica Albertoni halála kínált, s amelyet Bernini úgy formázott meg, mint aki nemcsak a szentek, de a nők természetét is tanulmányozta, példaként férfiként ismeri a modellként fekvő nőt, nos, ez a zavarba ejtő mű, hogy a káoszt tovább növelje, végső helyére egy ferences templomba került. S hogy éppen a Trasteverén áll ez a templom, az további ráadás: Róma legszegényebb negyedébe Néri Fülöp oratoriánusai se merészkedtek kezdetben, nemhogy a gazdag rendek szerzetesei. Magam szívesen és szégyenkezés nélkül meglestem volna egy korabeli csóró helybelit, vajon a lelki – avagy testi – orgazmus ábrázolása köti-e le jobban a figyelmét, vagy a selyemmel bevont, hímzett szegélyű párna, avagy, miként a fráterek remélték, a haldokló testen is átragyogó misztikus rajongás.

A pompeii kutya megszólalásig hasonlatos a Piccola Farnesina, másik nevén Farnesina ai Baullari egyik termében őrzött, pentelikoni márványból készült 2. századi kutyaszoborhoz. A liliomos párkánykoszorúval övezett kis palota, mint a coronával övezett homlokú szüzek, amikor ölbe fogott áldozatukkal tartanak a gondviselő trónjához, úgy óvja a sebesült combját nyalogató szuka szobrát. A bronz eredetije a capitoliumi Jupiter-templomban állt, mégpedig Juno cellájában, egészen 69-ig, amíg ki nem rabolták azt a Flavius császár, Vitellius csapatai. Tíz évvel a Vezúv kitörése előtt eltűnt templombéli helyéről a bronzkutya, s majd százötven évvel később valaki, a kutya emlékéhez hűséges mester márványból újjáfaragta.

 

Epilógus

 

A Farnese-palota terét a Campo dei Fiorival összekötő utcán poncsós kövér asszony telefonál. Hallhatóan az Istennel társalog, s ehhez telefonra sincs szüksége. Láthatólag senkit nem lep meg perlekedése. Amint az a hervadó, szüntelen szépítkező asszony se okoz riadalmat, aki téglavörös képpel, okkersárga homlokkal és nyakkal, zöld karokkal hol itt, hol ott tűnik fel. Pasztellkréta segítségével időről időre kiigazítja testfestékét, s ilyenkor jól látható: rövid, gombjait elhullatott tunikáján – és a bőséggel adagolt pigmenteken – kívül semmi más nem takarja a testét.

A sérült lelkük szabályait követőknél nem több azok száma, akik az utóbbi idők közösségi normáival szembeszállnak. Azzal, hogy saját viszonyt alakítottak ki Isten lelketlen teremtményeivel, az állatokkal vagy éppen a növényekkel.

A Villa Giulia etruszk gyűjteményét keresve, a park félreeső helyén riadtan álldogáló nénikére figyeltem fel. Szatyrából két macskát etetett: a perzsa ősökre valló jószágok a bokrok alól sündörögtek elő, s olyan körtáncot lejtettek az elemózsiát osztogató, öltözékét tekintve nem számkivetett asszony körül, mint akit örömmel fogadtak.

Máskor, a délután közepén, a rotondánál kerékpárján félig telt zsákot toló asszonyt övezett egy madárraj. Az üres égboltból megtermett, élénk szemű és szép röptű galambok kerültek elő, s a nő alig hagyta el az Ignazio sikátorát, máris zsibogó, szárnyverdeső had vette körül. Átvergődtek a téren, de nem a szökőkútnál, az összefutott és megriadt turisták között, hanem az ókori épület tövénél álltak meg, a legtávolabbi, félreeső sarokban. Amelyet félreesőnek továbbá már nem lehetett mondani: annyi galamb körözött, bukdácsolt, siklott és totyogott ott, mint őszi szüret után a szőlőskertek fölött a seregélyek. A zsákjából fehér kendőt húzott elő s terített a vállára az asszony. Ez volt az a jel, amelyre a galambok némelyike, nyilván a kiváltságosak, leszálltak, s bele-belecsíptek az elömlő mosolyú, boldogságtól megszépült arcú asszony hajkoronájába. S két marokkal szórta maga körül szét a szemestermést a tolongó szárnyasokra, hullt a búza-, árpa- és aranyló kukoricaszem, s pattogott a macskaköveken.

Ugyanez az asszony eteti a francia követség előtt összegyűlt néhány tucat galambot is. Mátis Líviát látom meg benne – azon a napon már ki tudja hányadszor tűnt fel egykori szerkesztőm, halott barátném. A galambok először tétován a fürdőkád-szerű medence peremére ülnek, majd, hogy alaposan megvizsgálták, kellően veszélytelen-e számukra, rászálltak a kövezeten szétpergett búzára. S hogy mind fölették, egyetlen mozdulattal oldották el magukat a talajtól, s a sikátorok irányába repültek.

A rizseső pedig a templom ajtaján kilépő új párra zuhogott a Caracalla termája előtt. A házasságkötők ugyancsak különös helyszínt választottak maguknak: a templom, amúgy téglafallal körbekerített, takaros középkori építmény, a sok-sok pályás országút közepén, egy esernyőfenyőkkel leárnyékolt földdarabon állt. A vidám esküvői tömeg – a napraforgókból kötött csokrát szorongató új asszonyt és a bávatag képű friss férjet körbetolongva – a bűzös, hangos és rohangáló gépkocsicsorda közepén ünnepelt. Majd átsétáltak a pár száz méterre, a közelben elterülő, egykor volt zsidótemető helyén pompázó rózsakertbe. A mennyasszony, bizakodva elkövetkező sorsában, mezítláb lépdelt a füvön, s bele-beleszippantott, a paradicsomi odorról se lemondva, az egy-egy délutánra kinyíló rózsabimbóba.

A via Caterina végén, ahol az oratoriánusok templomát tatarozzák, az utca térszerű kiöblösödésébe kifutott egy kutya. Olyan spániel-formájú lehetett; a római kutyáknál, így nála is, nagyon nehéz megállapítani a vérvonalat. A szinte mindig nyitva tartó kocsma elé állt, majd a fenekére huppant, talán mert a gazdáját bent vélte találni. A kerékpárüzletből egy másik, az előzőhöz hasonló, tán egy alomból származó kutya jelent meg hamarosan, szájában citromsárga teniszlabdával. A labdát az út kövezetére pottyantotta, majd felkapta. Leejtette és felvette, a tér különböző pontján. Egyedül játszott.

A templomok, pékségek, húsboltok és temetőkapuk előtt a falba olyan rudakat erősítettek s a rudakra lecsatolhatatlan karabinereket tettek, ahová a betérő rácsatolhatta kutyája pórázát. Szomorú szemű kutyák sora üldögélt az este 10 körüli félhomályos utcákban, s úgy, mint fogorvosi váróteremben a betegek. Egymásra nem néztek, nem fészkelődtek, nem szaglásztak, nem hegyeztek fület, nem vakaróztak, s nem tutultak a június végi kerek holdra. Apatikusan várták sorsuk alakulását. S ha előttük elhaladt valaki, ölében egy nyávogó macskával, arra sem reagáltak.

Az Argentina téren a sok macska között azonban él egy koromfekete jószág. Ugyanolyan kecsesen mozog, mint a többiek, és semmiben sem marad le tőlük a lépcsőjárásban, a tört oszlopokra történő fölugrálásban. Nem verekszik a tálkában tornyosuló konzervétel fölött, elég jól táplált ahhoz, hogy kivárja a sorát. Amúgy háromlábú.

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.