Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Paradicsom

2008.11.11

Paradicsom

           

 

A kertemben több szárnyas jószág is él, köztük egy angyal.

Mi a kert, töprengek hajnali negyed ötkor, hogy nyugtalanul forgolódom az ágyban, de kérdésemre nem tudok megfelelő választ adni. Aztán átgondolom az elkövetkező hét eseményeit, zsúfolt napjaimat, számot vetve az időmmel, mintha nem is akartam volna, dünnyögöm, a reneszánszi rózsák keresésével foglalkozni. Mindenféle ügyekbe, mint vízbe a búvár, merülök majd, a hivatali munka, pályázatok beadása a másfél évtizeden keresztül szerkesztett, havi megjelenésű folyóirat fenntartása érdekében, élő adásban rádióinterjú, könyvtárazás, a paloznaki kert kitakarítása, mert néhány napra vendégcsalád érkezik oda, pihenni.

Elhatározom, valahol megnézem, hogyan néz ki egy kert.

Tudom jól, a döntést nem ezen a hajnalban hoztam meg, bár hogy mikor, nem rémlik, s az idejét nem is akarom megtalálni. Most azonban megmásíthatatlan. El kell indulni kertnézőbe.

Kérdezem keresztfiamat s valamivel idősebb nővérét, majd Zsoltot hívom telefonon, kerttervező barátomat, van-e négy-öt napja, s Guoyát, a kínai asszonyt, aki egyetemi oktatóként és kutatóként emigrált Magyarországra, majd meg az Amerikai Egyesült Államokba, hogy két ország állampolgárságát felvéve is világvándorrá váljék, tudnak-e csatlakozni hozzám. Kristófot évtizede, hogy nyaranként viszem (amíg kettesben voltunk, vittük) világjárásra, s most, súlyos betegségéből kilábalóban, könnyebb felügyelni rá, ha mellette lesz a nővére. Zsoltékkal pedig koratavasz óta tervezzük, hogy keresünk a tengernél egy lepukkant házat, s ha megvásárolható, úgy, hogy mindhármunknak ki lehet benne alakítani egy önálló kislakást, kipróbáljuk, tervünk megvalósítható-e. Zsolt munkahelynek óhajtja, Guoya és én pihenésre szánjuk.

Tavasz elején észak-afrikai muszlim kertekben kóboroltam, majd májusban bejártam a Montenegróban, a kolostorokban megépített, bizánci jellegüket megőrző hortusokat, most akkor irány egy ókortól változatlan állapotban virítóhoz, és persze a tengerhez. Korai keresztény kertet akarok, amely megnézhető, megtapasztalható!

El szeretnék jutni a paradicsomba! – fűzök tervemhez rögtön lábjegyzetet.

Gábor, a koreai kórház intenzív osztályán a tél közepe óta életben tartó gépekhez csatlakoztatva vegetáló barátom nagyon szomorú levélben mondja el reggel, hogy mérgezési tüneteket regisztráltak nála. Csomókban hull a haja, teniszlabdányi és kidagad a bal szeme, s leállították a csontvelő-átültetés után kapott gyógyszerezését, le a vérzékenysége és a cukorbetegsége okán kapottat, s viszik hamarosan computer-tomográfiára, de hogy milyét is vizsgálják, nem tudja. Csontvelője tisztes működése el-elakad, attól tart, a műtét sikertelen lehetett, és vérképző szerve hamarosan leáll. Kényszeresen arra gondolok, hogy búcsúlevelet ír, valami olyasfélének, avagy annak is szánja, s nem hiába kér arra, feledkezzem meg a vele törődésről, azaz róla. Nem tudom, ha egyszer nem lenne, hányan adjuk majd neki életünk legvégéig azt a létet, az emlékezésünket, amely számunkra az öröklét, számára pedig nyilván semmi. Gábornak azonnal válaszolok, rövid levelet írok, hogy megérkezett Kristóf, és holnap este indulunk nyaralni. Ennyire telik ebben a kutyameleg nyárban. De előtte, ma, egy kiállítást nyitok, az élesdi művésztelep alkotóiét, akik tíz éve dolgoznak együtt, s többségük hajdani tanítványom a Képzőművészeti Főiskolán, azaz időközben már Egyetemen. S holnap pedig gulyás- vagy halászléparti, barátomnál, a kevés emberszerű pszichológus egyikénél, aki egykor aggódva felügyelte és egyengette Kristóf gyógykezelésében a rehabilitáció kezdetét. Csaba és szakmabeli felesége még nem találkozott a gyerekkel, hát bemutatom nekik.

Be se lép a kertbe, a kutyákkal együtt ujjong. Szétterpesztett lábbal megrázza rövidre nyírt hajú fejét, mintha hideg hullám borzolná a bőrét, és berregő hangot hallat. Elnevetem magamat. Kristóf és családja kutyája, Fidó, a vaddisznósertéjű bundában pompázó szálkásszőrű tacskó, ha víz ment a fülébe, szokott volt ilyesmiket tenni: fejét gyorsan oldalra ingatta, s a fülei, ahogy pofájára-tarkójára csapódtak, efféle kelepelésre emlékeztető, de laffogó hangokat hallattak. A kutyáim kerekre nyíló szemmel bámulják, ugyan, gondolhatják, miként is tudhat Kristóf Fidóként viselkedni?

Gábornak válaszolok, másodszor írok ma számára levelet, összeszoruló szívvel vigasztalom. Este átszállítják, tudósít a fejleményekről, kerekes, kórházi ágyán átgurítják új helyére, úgy sejti, olyan osztályra, ahol az eddiginél jobban tudnak figyelni rá. Sejteti, erre következtethetek néhány mondatából, a halálos betegek számára fenntartott szobába viszik át, az elkülönítőbe, ahol a legkevésbé zavarhatja az életbe visszatérni sikeresebben igyekvő betegeket. A levelét, alig fél oldal, de inkább kevesebb, negyven perc alatt írta. Hogy milyen körülmények között, el se tudom képzelni, nem vagyok orvos, aki ismerheti ezt a szorongató helyzetet, csak azt tudom, hogy csupán az egyik szemével lát, a bal keze vénájában kanült vezettek, s mindenféle riasztásra kész műszerek tapadnak mellkasa leborotvált bőrére. Emberből vagyok, érzékelem a fájdalmát s a rémületét. Emberem mostanság erősen szorong, halálfélelem uralkodott el rajta.

S csak remélem, nem tudom – ámbár Gábor minduntalan azt jelzi, egyedül maradt –: rajtam kívül van más, közelebbi ismerős, jó barát, rokon, akivel, ha a fájdalmát nem is tudja, megoszthatja gondjait, akit régtől szeret, vagy akivel legalább bensőségesen kommunikálhat. Társa, valaki angliai, akkor hagyta el, két éve, amikor váratlanul kiderült a betegsége. S mindazt, amit közösen szereztek, magánál tartotta, tán azért, mert azt remélte, Gábornak nem lehet arra szüksége. S valóban, Gábornak nincs szüksége se házra, se könyvekre, se autóra, a számítógépén kívül, azt hiszem, semmi egyébre. Az angol-japán szakos tanárember kórházi kezelése kezdetén átköltözött egy másik angliai bérházba, kialakította magának új otthonát; legutóbb, valamikor karácsonykor azt mondta, hogy amíg csak teheti, fizeti a ház bérletét: tudnia kell, van hová mennie majd. Egy üres, belakatlan lakás valahol tehát rá vár.

A veszprémiben, majd a szegedi kórházban feküdt, ahol minden hétvégén kirakják, azaz rehabilitációra elküldik haza, nyilván, hogy ne növelje az ágynapok számát. De előtte Dél-Afrikában kezelték úgy négy-öt hónapot. S azóta, decemberben, emlékszem, mert Karácsony előtt hiába utazok Szegedre, repülővel tovább hurcolják a Fülöp-szigetek fővárosába, hogy aztán, a filippínó orvosokat ügyük fogytával elhagyva, Szöulban kössön ki. Agrippa von Nettesheim jut és Rotterdami Erasmus eszébe az, hogy a reneszánsz végi humanisták miként elmarasztalóan vélekedtek koruk orvoslásának hatékonyságáról, az orvosok moralitásáról, s tudásuk mélységéről. Nettesheimi Agrippa szerint, ha az orvos több pénzt már nem remélhet, hiszen mindenétől megfosztotta a betegét, akkor az vagy meggyógyul a kezelés elmaradtától, vagy az orvos elhúzza az irháját oda, ahol újabb megcsapolni való pénzeszacskót sejt.

Kristóf az emeleten motoszkál, ráheveredik a dupla ágyra, amely a számára lett előkészítve, fülhallgatót csatol a fejére, és olvas. Kérdem, akar-e valamit enni, mert keveslem azt a fagylalt- és süteménymennyiséget, amit korábban a cukrászdában magáévá tett. A feketeerdőtorta-szelet ugyan kétemberes, de ki tudja, mit bír magába tömni egy ekkora, napról napra nyurguló kamasz. A fagylaltok közül a velencei álmot, a kekszet kóstolgatja, s még két másfélét, amelynek számomra kizárólag az élénk színe megjegyzendő. Nincs fagylaltárnyalatuk, kétségtelen, mormogom, s örülök, hogy nem hallja a dohogásomat. Végtére is az ország egyik legjobb cukrászdájában vagyunk.

– Egyél fiam, az anyád már fal. – válaszolja Kristóf, s csak legyint értetlen arcomat látva. Olvas tovább.

Televízióműsorból ajánlgatok neki valami filmet, magam se néztem tv-t hónapok óta, de most se fogok, okául született egy egyszerű magyarázat, annál maradok most is, nincs hozzá megfelelő szemüvegem. A szemüvegemet időnként ellopja Kicsi, s valamelyik neki tetsző kerti növény tövében elkaparja. Ha mindegyik szemüvegem elvész, akkor tudom, ideje nekiállni a kertben gyomlálni, s meg is lesz ennek a szemüvegek számával arányos eredménye. Mindeddig mindegyik szemüvegem megkerült, többnyire a rózsatövek és a sásliliomok aljából. Nyilván azért, mert ott a legmorzsalékosabb a föld.

Kristóf fél órán belül kétszer is berobog a szobámba. Egyszer arról tájékoztat, hogy mikor érkezik a nővére, akivel együtt utazunk tovább, majd pedig arról akar megbizonyosodni, hogy romantikus regény-e Az aranyember. Megnyugtatom, hogy az. Két-három mellékes szereplő nevét mondja, olvassa mobiltelefonja képernyőjéről, én bizony egyikre sem emlékszem.

A kiállítás megnyitója ideje alatt a vállára akasztott oldaltáskámba kapaszkodva végig velem szemben áll, a tömeg szélén. Egyetlen munka ragadja meg a figyelmét, Kucsora Márta keskeny és magas festményén a víz alázuhogó és visszaágaskodó sugara, amely szépségével és erőteljes kifejezési módjával nekem is föltűnik. Sok érdekes, mívesen kivitelezett és érzékeny személyiségre utaló alkotás gyűlt most össze a hajdani zsinagógából átalakított kiállítótérben – ez a tér minden, amivel a várpalotaiak hozzájárulnak a kiállításhoz. A művészek mégis örülnek a kiállítási lehetőségnek, s a silány körülményeket észre se akarják venni. Fiatalok, s vélik, függetlenségüknek ez az ára.

Nem szeretek szabadon előadva megnyitni kiállítást, még akkor sem, ha olyan jól ismerem a művészeket, mint most, végtére is tizennyolcuknak legalább a fele, vagy még több, a tanítványom – mi több: szeretett tanítványom – volt a kilencvenes évek második felében. Mégis erre vállalkoztam. Amikor láttam, hogy a meghívóra hibásan írták, amolyan politikus-viseletűre alakították a nevemet, majd hogy a plakátra, a kiállítás megnyitójaként fel sem kerültem, nem esett jól, s két nap alatt sem tudtam a dolog fölött napirendre térni. Ezért sem skribáltam le a szöveget, amúgy pedig, túlbiztosításként, időm se hagytam volt rá. Tőmondatokban fogalmazok, a visszhangos teremben hiába a mikrofon, nem hinném, hogy bármi hallható mondandómból. El nem tudom képzelni, hogy az izraelita hitközség, amikor még funkciója szerint használta ezt a kitűnő, klasszicista épületet, miként rendezte be úgy a teret, hogy a megszólalók hallhatók lehessenek minden zugában. A visszhang ugyan kitágítja a teret, s a kicsiből óriásit teremt, de imádkozás közben kell-e terjedelmes térség?

A kőpadlón, s nem csak a beszéd közben, de az érkeztünk és távozásunk közti teljes időben fogyatékos fiúcska csúszkál. Alacsony homloka alatt keskeny és apró két szem, nagy-nagy pislogásból és gumimosolyból áll össze az arca, ugyanakkor merő riadalom, rebbenékeny pillanat e kisember. Egyetlen, aki nem azokat a festményeket keresi a tekintetével, amelyekről éppen szólok, hanem rám fókuszálja teljes magát. Látom, hogy Kristóf figyeli, értelmezi a helyzetet, valamit meg akar maga is ragadni e pillanatokban.

Amióta együtt vagyunk, mondatok értelmét kérdezi. Mit is jelent: Nem sokáig mehet az ember a saját orra után. Arra gondolok, hogy miután hosszú ideig A kis herceget olvastatta vele a szegedi pszichológus, s olvasmányélményeiről faggatta, annak nyomai sejlenek át beszéde vásznán, mint baljós és sötét vetített árnyképek.

A cukrászdában, két falat között kiböki:

– Ebből a dologból a lehető legjobban jöttem ki.

Vakarja a homlokát, a homlokműtét terjedelmes maradványát, s a roncsolt terület környékén megjelent pattanásokat. Mondom neki, hogy utalásosan beszél. Hogy ezt csak én, a beavatott érthetem, és hogy vajon ezt akarja-e. A rejtőzködést, a mondattal történő eltakarást. Röhög rajtam megint, s ez jólesik.

– Ki volt ott az a gyerek?

Nem értem a kérdését, azt hívén, hogy Gáborról beszél, elmondom neki, mit tudok éppen róla. Hogy életét amolyan elengedő félben tartja már csak a kezében. De nem Gábor iránt érdeklődik, hanem a kiállítási csarnok padlatán csúszkáló kisfiúról.

– Valaki. Nem ismerem.

– Ebből a betegségből nem lehet jobban meggyógyulni. – közli ismét magáról. Hogy megragadta, ki is böki végül aggodalmára születő válaszát. Nem tudom, nem tudom, mire számít, mit vár tőlem. Válaszolni sem vagyok képes.

A skype-on Gouya jelentkezik, Kínából. Úgy érkezik a repülőtérre, hogy már nem tud hozzánk kapcsolódni a kirándulásra. Nem úgy Zsolt: édesanyját ugyan a hétvégére hazaadják a kórházból, de mert kivizsgálásra megy hétfővel vissza, egyedül meri hagyni, azaz ismerősökre bízza, és szombat este érkezik Veszprémbe, hogy éjfél körül beülhessünk a Fordba (amely úgy szól, mint a traktor, közölte ma velem megrökönyödésemre Kristóf, hiszen életem eddigi legjobb kocsijának motorzaját ezideig mennyei zenének véltem), s irány az Adria.

A szombat a készülődés napja. Föl se ébredek reggel, máris összepakolom a ruházatot, a hálófelszerelést és a kaját. A könyvek fölött töprengek, és azon, hogy a monográfiám illusztrációit adjusztáljam-e a tengernél, vagy azok magyarázatát kezdjem el írni. Kristóf, hogy felkél, csetlik-botlik. Elkezd egy-két mozdulatot, és a harmadikat fejezi be. Kiveszi a kanalat a fiókból, hogy a lekváros üvegbe azzal nyúljon, de már nem tudja, miért halászta elő. Mondom neki, hogy terítsen az étel alá, s hol és merre találja az asztalkendőt, de csak turkál a textilneműk között, meg kell neki mondanom, hogy mit keres köztük, s az milyen célra szolgál. Aztán fölcsattan.

– Úgy beszélsz velem, mint egy idiótával! – felrobban, zúg haragosan föl az emeletre, a szobába, ahol aludt. Aztán néhány perc múlva visszatántorog, mintha nem mondott volna semmit. Mintha nem mondtam volna neki semmit. Én mégsem hagyom annyiban, csak éppen megnézem a kerti angyalomat, annak bronzfénye lehűti a tekintetemet s az agyamat.

Mondom, hogy szerintem az inkább a megfelelőbb életstratégia, már a kettőnk esetében, ha megbeszéljük, milyen részekből szerveződik egybe egy-egy feladatunk, és akkor azt könnyebb megcsinálnia, mint ha saját magának kellene lépésről lépésre kitalálni. Mert ugyan kértem, locsolja meg a terasz növényeit, s még a slagot is a kezébe adom, s mutatom, hogy kell megtörni, hogy csöndesedjék a vízfolyás, s közben át lehet egy másik edény felé emelni, ehhez képest három egymás mellett álló cserépből kiveri a vízsugárral a földet, s a többi, vagy húsz növényt egyáltalán nem locsolja meg, úgy zárja el a csapot. A kukába viszi a szemetet, s igaz, csak arra figyelmeztetem, ha kilógna belőle valami szemét, a kutyák biztosan kapnának rajta, s kicibálnák, azt már nem ellenőrzi, hogy a teli szemetes tetejéről lelóg az általa odavitt.

Duzzog. Hogy ő nem bolond. Én is duzzogok, mondom neki, merthogy nem az a megoldás, hogy fortyog, és hogy azt véli, bárki is bolondnak tartja.

Készpénzt veszünk fel a bankban, kunát váltunk, majd megyünk a Hangyába, amelyet itt leginkább egyesként ismernek, de a közértet felújítják, tovább lódulunk hát a Skálába. A város hűvös, kihalt, és nincs benne semmi zöld. Híres kertjeit a hőségen kívül nem gondozza senki ezen a nyáron. A széles sétálóutcán Kristóf minduntalan belém botlik, olyan szorosan halad mellettem-mögöttem, hogy langaléta lábait vagy berakja a cipőm alá, vagy oldalról bokán rugdos. Szüntelenül felém tart, mintha sodorná a levegő hozzám, igyekeznem kell, már-már szaladni előle, hogy ne torlódjunk össze, ne csapódjuk egymáshoz, mint falevelek a szélben, vagy tavaszi olvadáskor a jégtáblák a Séden.

Igyekszem tapintatosan figyelmeztetni, hogy szüntelenül a nyakamra hág. Riadtan néz rám, látom a szemén, ismét sértett. Felháborodott. Aztán bőszen közli, hogy örül, ha csak ennyire billeg, mert nagyon rossz az egyensúlyérzékelése.

Értem a helyzetet. S azt, hogy szerinte, ha nem is beszéltünk róla, tudnom kellene.

– A kettős látásod megszűnt?

Mint akit valami bűnön kaptam rajta, felszisszen.

– Ha olvasok, akkor előjön. De magam is szét tudom a szememet csúsztatni. – és máris röhögünk, mert meg is mutatja.

            – Kidolgozott technikád is van már az olvasás ellen! – csapkodom hátba.

Délután a baráti pszichológus-házaspárhoz megyünk, vendégségbe. Kristóf kérdi, hogy akkor teszteket fognak-e vele végeztetni. Nem, nem, nyugtatom, s látogatásunk végével ki is derül, igazat mondok. Sokat és sokat és sokat eszik, a ház asszonya ragyog, hogy főztét szüntelen dicséri. Bort kap mellé, rozét, balatonarácsit, szárazat. Én nem ihatok, este kilenc-tíz óra fele indulni szeretnék, ha útitársaink megérkeznek, az Adriára. Sokat iszom mostanság, este, ha szöszmötölök a szövegeimmel, elmegy akár egy üveggel. Most azonban vezetni fogok s ásványvizet nyeldeklek. Reggel a tengerből keljen fel a Nap, akarom.

Éjjel utazni jó. Át országrészeken, országhatártól a tenger képezte határig, a száraz és tüdőt sorvasztó melegből a tengerpárás hőségbe, ahol mozog a levegő, szél jár, délelőtt a tenger felől, délután, jobb esetben, fordítva, hol fenyőszaggal érkezik a hegyekből, hol moszat szagát vive oda. Az éjszakai utazásban nem részesedsz a tájakból, visszacsavarta az éjjel s egy fekete tokba rejtette a Száva-parti ligeterdőt, a Károlyváros utáni dombokat, a Magas Kapela fenyvessel borított sok csúcsát, Rijeka alatt a tengert, a Betlehemből angyalok által átszállított Szűz Mária-házat és az azt magába fogadó tsat-i kolostort, Opatija mondén és avíttas promenádját. Visszavonta a tekintet elől Vodnjan gótikus tornyát, Pula ékszerezüstű római amfiteátrumát. Csak baglyok szálldosnak majd a sztráda fölött, meg-megrettenten a rájuk eső reflektorfénytől.

A sötét mindent elvesz az utazó szeme elől, hogy a virradattal majd oly erős látványban részesítse, amely pótol minden eddig elrejtettet. A mozgóképek helyett időben és térben egymástól távolra esett állóképek között kapkodja a fejét a merész utazó, s a mediterrán világába, esernyőfenyők és örökzöld tölgyek, gránátalmafa és selyemakác közébe zuhan bele nagy hirtelenséggel néhány napra.

Preloka közelében, éjszaka, a benzinkút mosdójában szenderrel találkozom. Eddig egyetlen éjjeli utam nem volt, amelyet dél irányába tettem, s nyáron, hogy ne találkoztam volna áramvonalas testű, hatalmas nyelvű, lebegni is képes szenderrel. Hol ilyennel, e finom fekete csíkozású, szürkésbarna szőrzetű fagyalszenderrel, hol az ezüstnyár levelére emlékeztető szárnyú nyárfaszenderrel, a kolibri farkára emlékeztető farpamacsú kacsafarkú szenderrel, a leánderszenderrel, a csíkos és a sávos szenderrel, a fakórózsaszínben pompázó, a fonákján pedig élénk rózsaszínű szárnyú szőlőszenderrel és rokonaikkal. Ez első látáskor ismeretlennek tűnik. Kisebb denevérnek hiszem, ahogy csapong a szabadban, magasan a keservesen vergődő állatokat szállító kamion fölött, a reflektorokat tartó oszlop körül, mígnem zuhanórepülésben alámerül a levegő tengerének aljára, s bevitorlázik a mosdó szélesre tárt ajtaján. Szépen ívelt, tövében elkeskenyedő, lekerekített hegyű a szárnya, s a csápja, mint két fogsorú fésű vagy kefe. A tor két oldalán fehér csík fut végig. A színe a kakaópor puha tejesbarnája s itt-ott, a potroha felé áthajlik mályvarózsaszínbe. Szárnya alá nyúlok, fölemelem a kőlapokról a pihegő kis torpedót, merev a teste, langymeleg, s tűri a kezemet. Viszem a szabadba, feldobom, de pontosan, mintha egy lőlap 10-esét találná el, oda száll vissza, ahonnan felvettem. Másodszor azonban nem teszi, eltűnik a bakacsinsötét éjszakában, viszi magával fekete-szürkésbarna-rózsaszín keresztsávjait, mint az a kisleány a zokniját, aki háromkerekű biciklijével zúg és robog fel-alá a kivilágított parkolóban az éjjeli álmukat alvó kamionok között.

Innen nem én vezetek tovább, a kávé sem segítene, átadom a kormányt, s az anyósülésen alácsúszva alszom. A Rijekát elkerülő sztrádaszakaszon ébredek, ahol Opatiját jelzik a táblák. Két éve jártam erre, B.-vel. Ezen a tájékon kaptunk össze, a zsúfolt és lassú úton hosszú ideje nem haladhattunk előre, s mert kizárólag én akartam látni a századelői üdülőhelyet, B. akaratom rákényszerítését hányta a szememre. Úgyhogy az első adandó alkalommal megfordultam és hazafelé, Crikvenica irányába állítottam a kocsim orrát. B.-vel többé nem beszéltünk erről az esetről.

Hajnal négyre elhagyjuk Pulát, s a medulini kemping kapujában döbbenünk rá, oda bizony reggel hétig be nem engednek be minket. A közeli parkolóban alszunk tehát, sokadmagunkkal, de előtte megjáratjuk magunkat Kristóffal a Medulin tengerparti sétányán. Nagy az élet, tinédzserek hada hullámzik fel s alá, kevesebbjük s idősebbjük a teraszokon üldögél s hangosan társalog. A kebabárus előtt ifjak sorban álló tömege (ó, Brüsszelben megismert dörner kebab), a fagyaltosnál videofilm pereg, s már csak egyetlen parti teraszon szolgálnak ki ételt. A diszkó előtt legnagyobb a sokadalom.

Az istriai dombokon, de így van ez mindenhol az Adria partján, kőfalak és kőfalak húzódnak. Több a kőfal, mint köztük a tér, s ha van is hely a talajnak, akkor egy-egy tő olajfa, kőre lapult szőlő, fügefa, vadon nőtt, nagyra nyúlt cserje, alacsonnyá nevelkedett fa borítja. A településeken a házak között nem kerítés, nem sövény, még csak nem is árok vagy valami határjelző dolog, hanem szürkésfehér, napfényben virító, sötétben a hőséget ontó kőfal húzódik. A követ, mivel télen kilökődik a földből, s a felszínre veti magát, nyilván így a legkönnyebb célszerűen hasznosítani. S hát évről évre magasodnak a falak, a kertben, a puszta földön, a telken, s közben a kert, a szántóföld és a telek egyre fogy, mígnem egyszer nem marad belőlük semmi.

Fél nyolckor áll a sátrunk, túl a reggelin következik az alvás, én pedig leszaladok a búzavirágkék tengerhez, megiszom a tengerhez illő színű narancslevemet és elterülök az öklömnyi fehér köveken, nézegetem az üvegként átlátszó, hirtelen mozdulatlanná dermedő vizet.

Premantura! A délutáni hőség után a pulai félsziget legdélebbre nyúló csücskét, féregnyúlvány-alakú félszigetecskéjét nézzük meg, Mányoki, itt nyaraló barátom és családja invitálására. A táj első pillanatban a Kiskunsági Nemzeti Park ősborókására emlékezetet: borókák karcsú felkiáltójelei a domboldalakon, köztük néhány gömbszerű örökzöld, szuharok, szélnyomta ciprusok és persze bokrosan nőtt esernyőfenyők, merthogy a csúcshajtást  lenyesték a fiatal fákról s a földfelszín fölött menten elágaznak. A dombok mögül kéken villog elő itt is, ott is a tenger, mint a tinta, éppen olyan délutánozó színnel s miként a tinta szokása, szöveget fölfedőn. A területre belépéskor fizetünk s máris megkapjuk a nagy, színes, susogó nylonzacskót, ha szemetet termelnénk. Földutak hálózata borítja a néhány négyzetkilométernyi területet, s mindegyik rejtőzködő öbölhöz vezet, melyben teraszszerűen erodált kőlapok sokasága alkotja a meredeket, s mélyükben csigáktól, víztől és széltől megrongált kőpadok az aljat. A horizonton két világítótorony, az egyik piros, a távolabbi talán fehér. S néhány jelzőlámpa a hullámokra hasaló szirteken, amelyek körül ügyesen kanyarognak a motoros jachtok. Fókák hevernek így el a kopár szirteken, valóban, holott emberek azok, akik hozzám hasonlóan autóval, port fölverve érkeznek, s fejük fölé porból készült felhőt emelve, árnyékot vetőt, fognak távozni. A fenyőtűket szürkévé színezi a lisztfinom por, holott két napja, állítja Endre, trópusi zivatar adta volt vissza a növényeknek egykori színüket.

A tengernek itt hangja van. És kabócák vannak. Ez megnyugtató.

Kristóf hol a telefonja memóriájába pötyögi be néhány, emlékeztetőül választott szavát, hol az A/4-es papírlapjára írogat. Látom, véletlenül, hogy most szúrja be a tegnapi feljegyzései közé, hogy a vendégségben, Alsóörsön, kicsinyeit szoptató anyamacskát, mégpedig iromba jószágot látott. Mintha foltot, úgy stoppolgatja memóriáját a hirtelen felbukkanó emlékeivel. S mintha a gondolkodása szórtsága ellen harcolna, hogy fontosnak gondolt napi élményeit, vélem, pszichológusa kérésére, följegyezgeti, s esténként a számítógépembe viszi, s onnan a saját pen drive-járe rögzíti. A pen drive-ja pedig ott lapul nadrágja zsebében, így tehát néhány napnyi múltja vele van.

Hét fele indulunk haza, már ha az ideiglenesen felállított sátor annak tekinthető. Fölkapaszkodunk a tengerszintről, nem kőbe, hanem a földbe vájt lekopott lépcsőkön, szinte meredek földfalon mászunk föl a magasba, s egy kiterjedt spanyolnád-mezőbe jutunk. A nád bárt rejteget sűrű magában, ügyes tereket vágtak-hajtogattak szálai között, a kis térségek fölé összehúzták, egybekötötték a nádszálakat, s a tuskókból készült székeken ülő, asztalra könyöklő vendégeknek műanyag tálakban és poharakban kizárólag bólét szolgálnak föl. A növényekből alkotott gótikus hangulatú térségben tobzódó embertömegen átvágva hamarosan a gyerekek játszóterére jutok, hulladékból összetákolt mászóka, henger, s a hintasor, amelyről, ha valaki jól meglöki magát, az alant húzódó mélység fölé lendülhet.

A horizont nem vízszintes. A jobb szememmel nézve végképpen nem az: olyan, mint egy EKG alkotta vonal. Megszoktam, hogy nem látok se élesen, se a dolgoknak megfelelően. Emlékképeim alapján korrigálom a szememmel alkotott képeket, s arra már nem is merek gondolni, mi lesz velem, ha egy vadidegen dolog torz látványával találkozom.

A autóban ülve Julcsi, Kristóf nővére panaszkodik, hogy a nap minden erejét kiszívta. Valóban, amikor csak teheti, a verőfényben fürdőzik, vagy a tengerben.

– Szorítja az aranycipellő a lábadat. – közli Kristóf vele.

S ettől még vezetni is elfelejtek, majdnem beleszaladok egy vadul kanyargó talján autójába

Kristóf mögöttem kuporog, colstokként összecsuklott tagjait igyekszik a hátsó ülésen szétrendezni, s türelmetlenül fáradozik bocsánatot nyerni lánytestvérétől. Aztán, talán zavarában, az üléstámla zacskójába kotor, s megtalálja az egykor oda süllyesztett cd-ket. Kéri örvendezve, tegyem fel, amit kiválaszt, Vaya Con Dios két éve megjelent albumát B.-tól kaptam, karácsonyi ajándékként, s a kiadvány nagyon a szívemhez nőtt. S amióta B.-vel vége szakadt kapcsolatunknak, s tétován csapódom ide és oda a széles világ dolgai között, nem tudtam, nem mertem meghallgatni. Kristófnak nem akarok magyarázkodni, így hát reszketeg kézzel becsúsztatom a lemezt a lejátszó résébe. A fölcsendülő zene és a tenger látványa elszomorít, s azon ujjongok, hogy a konvoj, amely a gépkocsikból a természetvédelmi terület fürdőhelyeiről összeszedve alakul ki, s araszol a kijárat irányába, többet áll, mint halad. S a kocsi utasterében szürke alkonyatban ülünk, mind a négyen, mert beborította az autót a por, s átszínezte a terra rossa vörösével.

Kiejtem a talaj nevét. A gyerekek nem értik, magyaráznám is menten, de Kristóf máris javasolja, hangosan és mocskos szóval, mit csináljak a magam fene nagyképű kultúrájával, s azokkal a szavakkal, amelyeket nem lehet megérteni. Ő legalábbis nem érti, és ennek alapján állítja, más se. Hiszen magam ugyanígy vagyok azzal, amikor figyelem a testvérek diskurzusát. Tolvajkulcsra nyíló mondataik, szavaik, sőt egész szöveg-konglomerátumaik vannak, amelyeket értelmemmel ugyan felérek, de a tartalmukat már nem. Az nem az én labirintusom, abba nekem bejárásom sem lehet.

Vodnjan, tisztességes olasz nevén Dignano domonkos kolostortemplomában, amelyet Szent Balázsról neveztek el, súlyos kunák letéte után az oltár mögé nézhetünk, mi, három férfiú, mivel Julcsit mint födetlen karú lányt nem engedi be a nagyhatalmú, mindenkit megvárakoztató templomszolga. Középkorban, de főként annak utolsó harmadában élt szentek mumifikálódott maradványait állították itt ki, pénzért látogatható legújabb kori üvegkoporsókban. Az üveggel borított hasábokban értékes kelmékbe bugyolált tetemekből csak a koponya, a kézfej és a lábfej látszik, hatalmas termetű emberek lehettek, még ha a tiarát le is számítom a fejükről. Nem tudom, miért temetik el ebben a korban tiarában a férfiakat. A genti oltárképen is, emlékszem, B.-vel néztük meg, az tűnt fel, hogy a szentség jelével hivalkodó, virágzó, vörös rózsabokor mögül érkező férfiszentek fején minek a tiara, minek jelezni azt, amit mindenki tud. Mire jó oly sok jelképpel elmondani ugyanazt, amit már eggyel megtettünk.

Kristófnak a halottakról Fidó jut eszébe. És a néhány hete elhunyt gitártanára.

Fidó kutya néhány hete szenvedett ki. Az ebről társalgunk. Ízületi problémái régebben is adódtak, most hozzájuk adódott a keringési is. Kristóf azzal magyarázza, hogy kilukadt a szíve, és szüntelen összekeveredett az oxigéndús az elhasznált vérrel. S hogy ne fulladjon meg, elaltatták. Elhamvasztatták s urnában, amelyhez két fényképét támasztották, nyugszik, a lakásukban.

A bumbari fesztivál után egy nappal járjuk a várost, a népünnepély nyomai szerteszét láthatók, a főtéren még áll a dobogó, s mindenféle szép dísznövények hatalmas edényekben díszlenek, többek között két, emlékezetes olajfa is. A helyiek valami ismeretlen oknál fogva bumbarinak nevezik magukat, s ezt meg is ünneplik, szamárhajtással, a velencei eredetű crostoli sütemény sütésével, folklórműsorokkal. Egyik ilyennek a helyszínén kávézni telepszünk.

Kristóf azt mondja, hogy élete további ideje alatt minden erejével azon lesz, hogy ne legyen belőle szent. Nem akar, teszi hozzá, ennyire kiszolgáltatott helyzetbe kerülni; mert nem értem, magyarázatot kérek tőle. Ezeket az embereket, mondja, mintha nem is papcsalád sarja lenne, közszemlére tették, saját akaratuk ellenére.

Ami megrendít, hogy ebben a mostanság eldugott, a Vicus Atinianus római erődre épült istriai halászfaluban velencei módon épített dómban (ahol található vagy hat-nyolc olyan reneszánszi festmény, amelyek bármelyikéért a világ legjobb múzeumai hatalmas összeget fizetnének, többek között egy Paolo Veneziano és egy Palma il Vecchio) ott van a kis-ázsiai Mystrából a törökök miatt Bariba áttelepített Szent Miklós kultuszhelyre való, de nem ott, hanem itt fellelhető szent teste; s itt van, ha jól értem az angol nyelvű vezetést, Szent Barbara lábfeje is. Persze Miklósnak a legnagyobb a tisztelete, szalagokon függő műanyag rózsák és száraz növények borítják be. S megrökönyödöm, amikor rábukkanunk Szent Sebestyén medencéjének és bal lábának szúette maradványaira. A csontokat inak, száraz izmok és a rátapadt, pergamenszáraz, sötétbarna bőr tartják össze, a csípőlapát peremén hosszan kilógó inak, mint cirokseprű szálai, állnak, s a térd alatt a szétkorhadt csont hálószerű, tüllfüggöny-könnyűnek látszó maradványa. Szent Sebestyén? Végtére is, miért ne lehetne őt több tetemben is tisztelni. A padovai Szent Antal dóm oltára mögötti kerengőben Keresztelő Szent Jánostól eredeztetett tíz gégét is találtam, sőt János gyerek-, illetve felnőttkori fejét is. A tisztelt tetemek egyike egy 11. századi szenté, Leon Bembóé, akinek képét Paolo Veneziano is megörökítette, nyilván a közösség szentesítette hagyomány, s nem a valóság szerint.

Kristóf kap egy fürdőcipőt. Az apja 150 eurót bízott rám gyerekenként, telik belőle, s miért is ne. A fiú még ebédkor is lelkes, a cipő fölött érzett öröménél csak a rákos-tejszínes penne iránti lelkesedése a nagyobb. Anyám jut eszembe, akinek egyetlen örömforrása maradt hetvenkét éves korára, agyvérzése után, vagy négy éve, az étel. Azok közül is azok, amelyek apámnak ízlenek, vagy inkább valaha ízlettek. Mert közben apám már nem szereti mindazt, amit egykor. Ő nyelvének ízlelőbimbói jóvoltából gyerekkora ízeinek világába csúszott szép lassan (lassan, mint a Cserge sárga agyagpartjáról csusszanva a vízbe, tán ide negyvenévnyire, kölyökkorom végén) vissza.

A fürdőcipőt a kempingben vesszük. Az élelmiszerbolt mellett. Hogy ki is akarja, a nővére, vagy ő, mindegy. Mind a kettőnek vásárolnak, ámbár előbb Kristófnak volt kiválasztva, majd azon nyomban Julcsinak.

Az élelmiszerboltba tértek be előzőleg, fogkefét venni. Kristóf nem hozott magával Szegedről fogkefét, hát még Veszprémben felment az Óváros térre, hogy keressen magának alkalmas kefét. Valahol azonban elhagyta. Tavasszal, amikor Montenegróban voltunk, a fogkefémmel akart fogat mosni, s mert nem adtam kölcsön, epés megjegyzéseivel keresztapai szerepemet minősítette. Most visszatért erre, hogy lám-lám, a nővére megengedi a közös fogkefehasználatot. Kellő morgás után jelzik, hogy időben álljak meg, mert pótolják az elmaradt-elhagyott eszközt.

A boltban azonban más is akad, s a kosarukba vizet tesznek, s egy fánkot. Kérdem, azt meg kinek? A fiú valóban nem reggelizett semmit, talán, mert megromlott az otthonról magunkkal hozott Bakony tej, s attól fordult fel a gyomra, talán, mert a Bertolli margarinból kivált a melegben az olaj. Julcsi se akart kezdetben enni, de a zöldséges kenyér után margarinnal és lekvárral keni meg a kenyereit, s jóízűen fal. Kristóf éhes maradt. Julcsi választja neki a péksüteményt, hát mind a kettőjüknek mondom, mégicsak mindenki számára illene akkor vásárolni. Julcsi megfelel, logikusan érvel, Kristóf az éhes, neki van rá csupán szüksége. S a többiek pedig, ha akarnak, lévén felnőttek, vegyenek maguknak.

Kristóf mindebből kihagyja magát. Látszólag kirekeszti magát az érvelésből, s hogy mégsem, azt egyre riadtabb arcán jól követhetem. Kérdem a véleményét. Megrázza a fejét, huzigálva a vállát.

– Úgyis mindig nélkülem döntenek. – de ebben nem belenyugvást fedezek föl, hanem beletörődést és közönyt. Fel is paprikázom magam nyomban, úgyhogy hagyom őket fizetni, kimegyek tengert bámulni.

A poreci apartman, amelyet bérlek, délután egytől foglalható el. Könnyen megtaláljuk, s hamarosan el is foglaljuk. Mire mindennel fölcipekednek, egyet vagy kettőt fordulva, kifő az étel, kész az ebéd: s utána nyomban elalszunk, próbálni, elég kényelmes-e a vendégágy.

Arra ébredek, hogy jár a levegő és fáj a bal vállam. Éjjel, tartva attól, hogy kevés lenne hármónk számára a sátorban a hely, függőágyban aludtam. Két fenyőtörzs között hintázva töltöttem az éjszakát, hol a sötétben sátort bontók, hol a síró gyermekek ébresztettek, de mindent összevetve jól és eleget aludtam. Érdekes volt a hajnali fényre ébredni. De elfeküdhettem a vállamat, s alulról is fáztam, nem tudtam magam alá ügyeskedni a plédemből, reggeltől nehezen mozdítom a vállövemet. Nem tesz neki jót a huzat, sebaj, az álló levegő és a vakforróság még kevésbé válna a hasznára. Várom a gyerekek ébredését, fedezném föl a környéket. Addig a tetőterasz függőleges falrésén át bámulok le a kikötőre, s az alanti, három emelet mélyben meghúzódó zajos és emberektől nyüzsgő kis térre. Egy erőszakos hangú férfiú lamentál magában, még a hullámok is elcsendesednek miatta.

Este, immár Porec mellett, én is veszek egy fürdőcipőt. Az üres, ha nem is kilőtt, de elhagyatott hotel portálja előtt minden kacatot áruló hölgy rám akar sózni egy lábamnál két számmal nagyobb, s még csak nekem nem is tetsző cipőt, de ellenállok. Aztán, hogy a gyerekek kiterülnek a délutáni napra, és fényt akkumulálnak magukba, bevásárlókörútra indulok, s a tejtermékek, pékáruk és italok között a hőn óhajtott cipőre is rábukkanok, amely azonban minden eddigihez képest is olcsóbb. Piros betétes, úgyhogy ennyi a szépséghibája, de víz alatt senki sem fogja látni.

A szállás jó, ujjonganak, végre ágyban lehet aludni. És kisírják, hogy se erőd-templomba, se képtárba, se múzeumba nem viszem őket itt soha többé. Pihenni akarnak, mert törtek és sérülékenyek. Kristóf mindenben követi nővérét, kiderül, hogy nem eszi se a kolbászt, se a kukoricát, se ezt, se azt, de mert felnőtt, majd időben vásárol magának megfelelő étkeket, zsemlét, bureket, fagylaltot, nem hal éhen, s mindebben élénk hangú követőre is talál nővére személyében. A szoba fél perc alatt kedvükre rendetlen, elhatározom, legyen, ahogy lennie kell, be nem teszem négy napig hozzájuk a lábamat. A szoba azonban, tény, ami tény, nem koszos. Csak zűrzavar uralkodik benne és két gyermek.

Este, Porecben az első fagylaltos után, aki a levegőben mutatványosként dobálja hol az élénk színű gombócokat, hol a kanalát, hol pedig a tölcséreket, ugyan megnézünk minden estére kivilágított, a figyelmet önmagára a hangjával, a mutatványával felhívó fagylaltost, de a nyolcadik után, aggódások és panaszkodások eredményeként, végre visszatérünk hozzá, a nagy mágushoz, s mit ad az ég, még mindig vásárolható ott az édes és hűs finomság. Amelyek fajtái közül tetszés szerint válogatnak, szegény árus legvégül a bajszát rágja (ami persze nincs, ezért a szájszélét harapdálja), mígnem eldöntik, mely színűek a legkívánatosabbak. Aztán a parton kötünk ki, ahol nem elviselhetetlen a tömeg, és bizony kiderül az is, hogy a csemege túl édes, nem elég benne a savanyú íz, rossz az ízkombináció, minthogy a narancsíz nem illik a csokoládéhoz, az ananász pedig az esti tenger fémfényéhez és bűzéhez, s amúgy is oly sok, hogy felvetődik, ki kellene az egészet hajítani.

Mindenek ellenére Porecet szépnek találom.

Végtére is sikerült kompániámat végigvonszolni a Decumanuson és az erre merőleges Cardón, merthogy a kisváros útszerkezete még mindig követi a rómait. S a velencei gót házak többnyire e két út mentén állnak, nekem is jut a boldogságból, s még megpillantjuk az Euphrasius bazilika aranymozaikos bejáratát, de a lelkesedésem magánügy marad, s azzal sem aratok sikert, hogy felvetem, egy délután megnézzük majd együtt a 4-6. századi bizánci kiképzésű épületet és szépséges kincseit. Kóstolóul bevonszolom őket egy múzeumi tárgyak másolatát árusító boltba, ott az a mozaik is, igaz, másolatban, amelynek nyomán Baráth Ferenc grafikusművész elkészítette a Gondolat Kiadónál megjelent, az antik rózsákkal foglalatoskodó kötetem plakátját. Ez a 4. századi rózsamozaik – egy urnából kiindázó életfa – és a Bécsben őrzött, s Codex Vindobonensisként ismert kézirat rózsaillusztrációjának együttese lett a plakát.

Reggel pedig frissen sült, forró, sós túrós burek. Kristóf édeset, tehát almásat és meggyest kap. A szardíniát visszahajítom a hűtőbe. S kikötik, mielőtt elvonulnak a tengerpartra, hogy délben nem kérnek tojásos kolbászt (Kristóf), se tojásos kukoricát (Julcsi), egyébként is elég felnőttek ahhoz, hogy majd elmennek, s megvásárolják magunknak, amire szükségük mutatkozik.

Ebédre időben érkeznek, s ismét nem sikerül egyeztetni, ki mit vár el az ebédi tartalomtól. Krumplit sütök, mert abból kaphat Julcsi, a férfiaknak pedig kukoricával, hagymával, zöldpaprikával és kétszersülttel tojáslepényt. Kristóf szerint kurva jó, s két pofára falja, ámbár megfigyeltem, számára legújabban minden étel kurva jó. De vannak kellemetlenebb minősítései is. Julcsi a három centis olajas halakat hosszan filézi, s néhány darabot apró morzsákban a kenyerén elterít. A serpenyős krumplihoz és a karikára szelt paradicsomhoz azt falatozgatja. Majd pedig kolbászkarikákat ken meg a tegnap vásárolt ajvárral, nehogy éhen maradjon. A sztracsatellás német joghurtot azonban elutasítja, az is Kristófnak jut, illetve Zsoltnak. Mosogatás helyett lefekszenek, Kristóf hosszan beszél magában, mintha Julcsi halványkék medvéje lenne, annak nevében szólal meg, panaszkodik a világra, köcsögöl még egy sort, majd elalszanak.

Gábornak is van egy hátizsáknyi medvéje, pedig már harminckét éves, s azokkal utazza a világot. A Fülöp-szigetekre, Manilába, s onnan Szöulba, gondolom, csak azért nem vitte magával, mert nem voltak éppen vele a szegedi kórházban, ahonnan repülőgépen és hirtelen vitték át, mert megtalálták a szervátültetéshez szükséges donorját. Unokaöcsém, végzős egyetemi hallgató, amikor ritkán bejár az egyetemre, a vállára emeli a maga medvéjét.

A tenger langyos, örömmel tapicskolok a vizében a síkos köveken. Sokan vagyunk így, úgy találom, és ebben is van valami jóleső érzés. A palacsintában is, amit estére sütünk, a tintahalban, ami ürügyet ad annak kifejtésére, hogy mi a szépia, és hogy a szépiabarna a dióbarnánál sötétebb, s otthon Borsos Miklós szerette ezzel az anyaggal készíteni a rajzait.

Porechez, úgy találom, erőt kell gyűjteni. A mosogatás mindenesetre könnyebbnek látszik. Egyébként úgy találom, szebb név számára a Parenzo. Nem is azért, mert ez jobban emlékeztet az egykori, rég elmúlt velencei uralomra, hanem mert a vörösföldhöz, azaz a vörös Istriához jobban illik. Ugyanis a háromszögletes Istriai-félszigetet, amelynek északnyugatról délkeletre tartó partján található e kisváros, három területre osztják. A tengeri üledék színéről kapta nevét a szürke Istria. A vörös Istria a terra rossa színe okán az, s valójában két folyó, Mirna és Rasa közében terül el. A harmadik része nem más, mint a félsziget karsztos közepe, ahol egykor az illír törzsek közé tartozó isztrikek dombtetőre húzott erődítményei álltak. Az i.e. első évezred elejétől lakott, kőből felhúzott erődítményeket a rómaiak megerősítették, a középkor népei karbantartották, a velenceiek, az osztrákok a maguk felségjeleit viselő falakkal és tornyokkal tovább egészítették ki, csak mára maradtak, ha a turistákat nem számoljuk, néptelenek.

Parenzo egyszerre római és keresztény és olasz, s ehhez nagyban hozzájárul a terra rossa mindent beszitáló vörös pora, az utcák fényhéjú márványkövezete, a gótikus paloták tömege és a töménytelen arany a bazilika mozaikjain és a kirakattal egyező nagyságú ékszerboltokban. S mindehhez ráadás csupán a háztetők fölé nyúló pálma és a barokk korban felhúzott bazilikatorony mellett felkapaszkodó, sete-suta koronájú, de éjjelre reflektorfényhez jutó atlanti cédrus. E cédruson sok szép, hamuszürke tobozt himbál a szél, mintha ajándékokkal rakta volna meg valaki ókeresztény angyal; számomra úgy tűnik, ez a növényi gesztus az, ami a néhány évszázados, kopár tetejű tornyot visszaváltoztatja az antikvitás korabelivé.

A bazilikát csak a hatodik század első felében, a konstantinápolyi elképzeléseknek megfelelve építtette Euphrasius püspök, akinek a teljes alakú képe is látható. Ott áll a diadalív mozaikján, Krisztustól balra, kezében a templom makettjével. Isten házát itt, éppen ezen a helyen a negyedik században alapította valaki, egy vértanú emlékére, akit ugyancsak ott látunk a diadalíven ábrázolva. Szent Mór, latinosan Maurus lenne ez a mártír, aki léte, pontosabban halála által neveztetett meg először s értékelődött föl e hely. Maurus maradványait először egy imaházban helyezték volt el, ennek a romjait mai napig mutogatják a bazilika bal oldalának szabadon lévő udvarán. A korai és a római birodalmi keresztények előszeretettel építették oda imádkozásra, keresztelésre és dicsőítésre szolgáló építményeiket, ahol szüzeik, illetve mártírjaik eltávoztak a földi életből, s beléptek a paradicsom kapuján. Mintha átjárók lennének ezek az épületek a földi és a mennyei élet között, s éppen ott, ahol az apszis mozaikja van, mintha a feltáruló kapuzat két szárnya között, megpillanthatjuk a paradicsomot is, szép mozaikképen van az mindenhol, Ravennában, Velencében, Torcellóban, Róma legrégebbi templomaiban, Konstantinápolyban, az Athén melletti Daphnéban, avagy a Meteórákon, Thesszalonikiben avagy éppenséggel Rilában kirakva. A paradicsom képe ott van minden 4-9. századi templom oltára fölött, hol Krisztus, hol Mária trónol benne, hol csak egy kereszt.

A Decumanus és a Cardo Maximus sarkán, a szakszerűen helyreállított, ragyogó 15. századi gótikus palota földszintjén és két emeletén egy zágrábi művésztelep alkotóinak munkái láthatóak. Federico García Lorca az a hívónév, aki kapcsán nyomatok készítésére hívtak meg Európa legkülönbözőbb tájairól neves alkotókat, köztük a bolgár ősökkel büszkélkedő Christót, a francia állampolgárrá vált, mára akadémikussá öregedett Veličkovičot, Armant, Capát, Sotót, Kounellist és másokat. Erőteljes anyag, nézőbarát válogatás, helyhez illő, mértéktartó rendezés.

A Decumanust kétszer is besétáljuk, előbb reggel kilenckor, a bazilikába menet, s egyszer vissza, dél környékén. Közben néhány négyzetméteres boltocskákba térünk be, kirakatokat és tűzfalakat bámulunk, kerülgetjük a kutyákkal s anélkül tébláboló délelőtti embereket, nézzük a templomjárókat, kávézókat és a magunkfajta ténfergőket. Időmilliomosokká váltunk néhány órára. Az esti-éjszakai tömeghez képest nyugodtabb és otthonosabb emberek között jó így, céljavesztetten lófrálni. A falakon alig van mit fényképezni, nincsenek tépett és elfoszlott plakátok, feliratok, családi eseményekről, születésről, esküvőről, halálozásról tudósító üzenetek, két felvételt tudok készíteni, nem gyarapszik tehát archívumom. A múlt heti utcazenefesztivál után maradt ugyan egy-két élénk színű falragasz, angol, amerikai, ausztrál, argentin és horvát együttesek koncerteztek, de a nevek alapján úgy vélem, a külföldi együttesek tagjainak többsége a volt jugoszláv terület tagállamaiból menekült vagy vándorolt ki, s vált más állam polgárává. Fotónak elég érdektelen felületek.

A hajdani háborúra csak a zenészként visszatérő emigránsok emlékeztetnek, illetve az egy-két elhagyatott tengerparti szálloda, apartmanház. Ahol lakunk, a cervar porati[???] motorcsónak-kikötőnél – mert jachtkikötőnek mégsem nevezném, miként a helyiek és az útikönyvek – a két-három emeletes háztömbök a hatvanas években épültek, s a vajdasági, szlavóniai, bácskai belföldiek, értelmiségiek, vezető hivatalnokok telepének készülhettek. Többségük máig üresen tátong, füsttől mart falakkal, kiszakadt zsalugáterekkel, a földszinti, elhagyatott éttermek esőfogóinak tetején bokrokkal, fűcsomókkal. A lakás, amelyet bérlek, a vajdasági kiadó és újságíró leszármazottjának tulajdona, s nem csak kényelmes, de jól fölszerelt és tiszta is. Tökéletes képet alkothatok a teraszán az égboltról.

A bazilikában két, sőt három paradicsomkert-ábrázolást lelek. Az egyik és a másik a négy márványoszlop tartotta 13. századi cibórium fölött, az apszison díszlik. A diadalíven merev arcú, szigorú képű Krisztus üldögél a kék gömbbel jelképezett világon, nincs már más dolga, csak felügyelni, jobbján és balján hat-hat apostol. Zöld mező terül a lábuk alatt, nincs abban semmi a bárányokat tápláló étken, a füvön kívül. Alant, a boltíven Szűz Mária trónol, ölében a kisgyerek Krisztussal, két angyallal. S balján a templomalapítók, Szent Mór és Euphrasius püspök, valamint Claudius diakónus, törpe méretű fiával. Ez a paradicsom is főként a szenteké és szellemi lényeké: növényféle a füveken kívül egyedül a rózsa és a liliom. A rózsa amúgy formára liliom is lehetne, háromcimpájú a virág rajta mind, s a kehely alja fehér, majd rózsaszínen át pirosba hajló, ahogy lépésről lépésre halad rajta a szemléző tekintet. A fehér fény és a piros vér között ekként oldja meg a hajdani mozaikrakó mester az átmenetet, s ezzel mintegy össze is köti azokat. Mártírvirág a rózsa, s itt arról szól, hogy a vérben található lélek visszatér a fény színével jelzett szellemhez. A naiv szépségű mozaik rózsája ezt a történést idézné fel, illetve allegorizálja. A legismertebb és leglátogatottabb poreci paradicsom ekként a lélek megigazulásáról szól, bár egyben utal arra a térre is, amely az örök életet elértek számára megadatik. A paradicsomban azonban a rózsa az édes illatot, a lélek erényének a színeit szolgáltatja, s mindezzel pedig azt, hogy kifejezze ama boldogságot, amelyben a szüzek, a mártírok, illetve a szűz mártírok a legfőbb szentekkel, Máriával és Jézussal együtt lehetnek.

Ráadásul a végítéletig!

Amikor ez a mozaikkép készült, még úgy tartották, hogy Illés és Mária felemelkedése nyomán az arra érdemesek is közvetlenül a paradicsomba kerülnek, s ott várják be a világ végi ítéletet, amikor Krisztus trónja elé járulnak s annak döntése szerint alakul majd sorsuk.

A harmadik paradicsomábrázolás a bazilika bal oldalán rejtőzik, a kertben, a 4. századi Szt. Mór-imaház padlómozaikjain. Szent Mór e térség déli részén álló sekrestye bal oldali fala mögött, egy háromszentélyes, mostanság nem látogatható kápolna szarkofágjában nyugszik, mi máson, ha nem mozaikpadlaton.

A szabad ég alatt álló paradicsom-mozaikról nem is nyilvánvaló, hogy valóban paradicsomkép. Az urnában, amely a hellének kétfülű kratérjához hasonlatos, gyökerezik, nő ki és indázik fel és oldalra egy hatalmas rózsabokor. A bokron azonban nincsenek kinyílt virágok, csupán rózsaszín hegyű bimbók. A hullámzó-köröző vékony gallyakon zöld aljú és rózsaszín csúcsú lándzsahegyek, fegyverszerű mind, támadásra és védekezésre egyaránt használhatók. A rózsa gallyán tüskétlen, végtére is a hamvakat tartalmazó edényből, az erényes élet bevégeztével nőtt elő. Agresszivitását a lándzsahegy-szerű, a képből kiirányuló rózsabimbók adják. E tőnyi növény, mondom Kristófnak, példázza a halál utáni szép illatú és jó színű életet.

Egyetlen életfányi ez a paradicsom, s e minimanilizmus miatt oly tetsző számomra. Lehetne akár mai mű is, Hrisztóé, aki olyan alkotásokat készít, amelyekben becsomagolttá és ennyiben elrejtetté válik a lényeg, Sotoé, aki egy színfolttal képes a kiömlött vér tengerét megidézni.

Számolgatom össze, mivel jellemzettek a poreci paradicsomok. Hogy aranyszínű az ég, fűzöld a kert, s benne virágos növények, sok-sok lágyszárú liliomok és kisbokrú rózsák nőnek. A kertben van egy uralkodó is, mondhatom gazdának akár, ül, egy nehézkes bútordarabon, tehát otthon van, s vannak, akik állnak, vagy a tisztelet okán, vagy mert ők az időszaki vendégek, s nincs szükségük arra, a vendéglátás se olyan, hogy megengedné, letelepedjenek. S látok benne angyalokat is, párosával. Állít-e még mindezen kívül mást a kép, arról, hogy mi a paradicsomkert? Túl azon, hogy a tökéletesnek állított kertet a végítélet előtt élvezik az oda eljutottak, ámbár a belépésnek nincs sok indoka: vagy mártíromságot kell szenvedni, vagy a szüzességet kell felajánlani (esetleg mindkettőt).

Kristóf nem nagyon emlékszik arra, hogy jártunk már itt. Kétszer is: először úgy tíz éve, még a keresztanyjával, majd három éve, egyetemi hallgatóim terepgyakorlatának egyik állomásaként. S arra sem emlékszik, hogy ez a rózsatő adott mintát az antik rózsamonográfiám plakátjához a délvidéki grafikus számára. Tetszik neki, látom, ahogy leköti a figyelmét, ámbár nem merül alá egyetlen tárgyba, egyetlen képbe se. Az összességet élvezi. Ha itt-ott mondok is valamit, arról, hogy az örök élet nyolcas számára utal a keresztelőkápolna oldalának száma, hogy az ereklyekultusz miféle fura jelenségeket teremtett, s hogy a horogkereszt eredetét tekintve egyszerű s univerzálisan elterjedt fényszimbólum, s a római mozaikokon számos fényre utaló jelkép található még, s ilyen maga a rózsa, vagy akár a babér, arra odafigyel, de nem folytatja a gondolatot.

Az utcáról gitár mennyei hangja szűrődik be. A fiú emlékeztet, hogy ő ugyancsak tud ezen a hangszeren játszani. A gitározással Kristóf évekig jó viszonyban állt. Együttest alapított barátaival, s szülei korosztálya által kedvelt zenét tanultak és játszottak. Egy tanárhoz járt gyakorolni, akit ugyan nem ismertem, de elmondása szerint habókos és megragadó egyéniségű figura lehetett. Nyárom halt meg, Kristóf úgy tudja, rákban. Én pedig, hogy kezeletlen rák miatt rászokott a kábítószerre, s végül öngyilkosságot követett el.

Kristóf sokszor említi ezt a mestert, foglalkoztatja a halála, azt hiszem.

Tőlem megkérdezi, mikor várható a halálom. S hogy éveim alapján prognosztizálok még magamnak 10-20 évet, leszögezi, hogy akkor ő temet el engem.

Délután, a tengerben ázva, hogy kifaggat, milyen betegségeim voltak eddig, bevallja, többnyire szorong, ha nincs otthon. S otthon ugyan, bár mindig várja az elkövetkező eseményeket, ha azok eljőnek, egyiket se képes élvezni. Mondom neki, ez is a szorongáshoz tartozik. És próbáljon jobban belemerülni a dolgokba, a dolgok élvezésébe.

Igyon? Mondom neki, azt ne, legalábbis ne vedeljen.

Volt-e a mozaikképen áldozati bárány? Bárány, amely békével eszi a zöld füvet és várja a maga kiteljesedő sorsát? Az mindenesetre megnyugtat, hogy angyal jelenléte szükséges a paradicsomi állapothoz, s ugyan meglehet, halálom után én nem részesedek majd mindebből, de a földön igen s éppen a saját kertemben.

Andrea del Verrocchio jóvoltából, akinek a Medici-család Careggi-villája részére készített Delfines puttója másolatban ott található a kertemben, ott őrködik a saját univerzuma – és az enyém – felett. Elevenséggel telt kicsi lény, egyik lábát a levegőbe emeli, kezeivel megragadja a csapkodó delfint, és szárnyát is kitárja, készül a földtől elemelkedni.

Estével kiderül, hogy nincs a vacsorához se kenyér, se Julcsinak szénsavmentes víz. Kristóf kezébe nyomok 200 kunát és a telefonját, hogy menjen le a téren lévő boltba, s vásároljon be. Julcsi fennhangon süvöltözi kifelé szokásosnál jobban felfordított szobájukból, hogy ő is lemegy testvérével, hiába inteném le. Aztán lezárom a vitát, a fiú egyedül vásárol, és ha problémája akad, hazaszól telefonon. Julcsi perlekedik egy sort, matat az ablakba kiaggatott, szellőztetésre kihelyezett ruhái között, mondván, öccsét becsapják, és ezért le fogom baszni. Mondom, nem fogják becsapni. És ha lebaszom, majd nem ezért teszem. És ha átvernék, akkor sincs égszakadás. A baj csupán annyi, hogy e nyilvánossá váló aggódás a fiúra telepedik, érzelmileg kiszolgáltatottá teszi, áldozattá alázza. Kristóf, miként várható volt, visszatér, kétszer is. Először tán hülyül, hogy eltévedt, s nem is vagyok képes az igazságra rálátni, másodszor azért, hogy ismét elmondjam, mit kell akkor most neki vásárolnia. Végtére elvégzi a dolgát, s láthatóan föllélegzik.

Guoya telefonál, faggat, merre vagyunk. Mondom, az Istrián, s hogy viharfecskék keringenek fölöttünk. Képes beszédnek véli, aztán megnyugtatom, nem, nem az. A tetőtéri lakás teraszán, elfér rajta a kerek, napernyőt tartó asztal, két székkel, a kétszemélyes, eldobható műanyag kerti bútorral s a ruhaszárítóval, a fejünk fölött viharfecskék vijjognak és röpdösnek. A repülésük nem hasonlatos a mi füsti fecskénkéhez. Először is: sokat csapkodnak a szárnyukkal, majd hosszan vitorláznak. Nem alacsonyan, hanem szokatlanul magasan röpködnek, alájuk süt a Nap és ettől a hasuk tolla rózsaszín-sárga árnyalatot kap. Guoya megérkezett, mondja, Magyarországra, érdeklődik, mire jutottunk Zsolttal a háznézésekben, ígéri, legközelebbi alkalommal eljön, jó döntésünk felügyelőjeként, velünk.

Az utolsó reggel Julcsi futni megy. Tegnap, éjfél előtt Feketeerdőtorta-szeletet falatozott, míg mi fagylaltoztunk, a lakás alatti terecske sok cukrászdája egyikének teraszán. A tér négyszögletnyi, kijelölt közepén sivítozó ál-dodgemekkel, elektromotoros játék-dzsipekkel száguldoznak a gyerekek, végtére megértem a zaj okát, amelynek az eredetére a teraszon nem jöttem rá.

Motovun és Buzet után a tengerparton heverve bámulom a vizet. Először egy kutya úszik el a vízen egy szörfdeszkán, messze a parttól. A gazdája evez, s ő négy lábán állva, majd fenekére ülve bámulja maga előtt a fodrozódó vizet. Majd egy fiatal kárókatona jelenik meg, s száz métert jobbra, illetve balra őrjáratoz. Számolom a másodperceket, mennyi időre képes alámerülni. Tizenöt és harminc másodperc között van a merülési ideje. Egyszer sem láttam, hogy zsákmánnyal térne vissza a víz felszínére. Kitartó és közönyös madár, holott – a tolla színezete alapján jól látom – fiatal még.

Metafizikusnak ható kép lenne, ha megfestenék ezeket az állatokat, kétségtelen. Carra, Bocciono, Severini tehette volna?

Este, a lakás rendezése közben Kristófot küldöm a szemetes zacskóval a konténerhez. Tíz perc után, hogy nem tért vissza, Julcsit megkérem, menjen utána, derítse fel, hol kóvályog. Néhány perc múlva Zsolt ugyancsak lerobog, keresni segíteni az elveszett ifjú urat. Sütöm a hagymakarikákat, s nézem közben felülről a teret, hátha felfedezem a fiút. De csak a törölközőbe tekerőzött, vietnámi papucsban ügyetlenkedő Julcsit fedezem föl, száguld át a téren, rohan fel s alá, nagyon izgatott. Holott pár négyzetméternyi az egész város, Kristóf mégis képes lenne benne felszívódni? Aztán megjönnek: Kristóf nem találta meg a lépcsőházunkat, a szomszédosba robogott föl, egészen a harmadik emeletre, majd lejött, az ajtó elé állt, várakozott, remélve, előbb vagy utóbb a keresésére indulunk. S így is lett. A lehető leglogikusabban cselekedett tehát, dicsérem nagy hangon.

Írja a naplóját, furfangosan kérdezget, szégyelli, hogy nem emlékszik a mai napból semmire. A hegyi települések nevére, a kanyargó utcákra és apró butikokra, a szarvasgomba-árusokra, a kávézóra és a madarakra. És arra se, hogy fölhívtam Koreában Gábort, érdeklődve sorsa alakulásáról. S hogy örültem, mivel kiderült, hogy az autoimmun tesztje negatív. Tehát se a szembaja, se a leállt veseműködése nincs összefüggésben a csontveleje rossz működésével. Arra se emlékszik Kristóf, hogy délután kártyáztunk a strandon, s a játszmák között nagyokat úszott. Csupán, hogy ebédre makrélát sütöttem, kurva jó volt, állítja ismét, pedig korábban nem ette meg a halakat. Majd fügét és kopasz barackot is evett, állítja, és jegyzi fel a naplójába. S végül, hogy este sonkasütés volt, fehérhagymával és kapros paradicsomsalátával.

Buzetnél, a hegyről lefelé jövet, a városkapu alatt temetőcske terül el. Eszembe jut, hogy a középkori keresztények számára a temető volt a földi paradicsom. Ezért, hogy a temetőkben gyümölcsfákat nevelnek, s azok termése emlékezteti őket a boldog túlvilágra, s ha eszik a gyümölcsöt, abban allegóriát is lelnek. A temetői lombjuk hűse édeni árnyat vetett az alattuk meditálóra, s emlékeztetőül az egykor éltre, akit, hogy elmúlt belőle a testi ember, ide temettek. Ezért, hogy a sírt, ha kőlappal ugyan le is fedik, az nem emelkedik a felszín felé, hanem a talaj síkjában marad, lehessen rajta, mintha a múlton, saruban lépkedni. A buzeti sírkert kőfallal elkerített, néhány fa ad benne soványka, lenge árnyékot, s urnákban és betonteknőkben nyugszanak az odavermelt, ezzel jövőt is kapott halottak. Függőkertnek látjuk, Kristóf azt mondja, hogy örömmel feküdne ide. Aztán nem tisztázza, hogy a temetőkert kapujában álló lányra vonatkozik-e a kijelentése, vagy sem. Megmarad, mint legtöbbször, a kétértelműségeiben.

Fölvillan előttem a hely, ahol B.-vel a föld alá mentünk, Domitilla katakombája, Róma külvárosában, a via Appia mentén. Egymás után bukkantunk a vájatok oldalüregeiben olyan nyughelyekre, amelyeket kimázoltak, hol pedig ügyesen kifestettek méltóságosnak tartott paradicsomi jelenetekkel: ludak, fürjek, galambok, gyermekek és ifjak népesítették be a falakat, az allegorikus lények többnyire rózsás mezőkön totyogtak vagy üldögéltek, válogatták a piros virágot, s számtalan rózsafüzér lógott alá s még több rózsaszál hevert szerteszórva, mindez persze csupán festve, azaz képen. Ámor és Psziché cubiculuma, M. Clodius Hermes mauzóleumának arcosoliuma már-már illatozott e rózsáktól, meglehet, rég elmúlt a korakereszténység ideje, s ha voltak is itt csontok, amelyek a keresztényi gondolkodás szerint a szentséget rózsaszaggal jelezték, ezeket az emberi maradványokat rég elhordták, és ereklyeként tisztelik a város-, az ország- és Európaszerte épült templomokban, kápolnákban és magánoltárokon, s velük teremtik meg tiszteletreméltó hírüket.

Úgy vélem, Kristóf most senki lánnyal nincs kapcsolatban.

Arról elmélkedik, elterülve a kocsi hátsó ülésén s utazgatva át a zöld és zsenge vidéken, hogy olyan munkát akar fellelni, amelyből el tudja tartani a családját. A tengervízben, nyakig elmerülve a kék azúrban pedig, hogy fitymaszűkülete miatt megműtötték, s ezzel legalább nincs több gondja.

Javasoltam, legyen pizzasütő. Többszörös hasznot hozna számára ez a szakma. Elképed. Letorkoll. Emiatt van talán, hogy nem segít elkészíteni este a holnapi útra a kolbászos zsemléket, meglehet, a kolbásszal szembeni averziója jeleként, ámbár inkább azt sejtem, máshol járnak, s még nem körvonalazódtak a készülődéssel-pakolással kapcsolatos gondolatai.– Egyél fiam, anyád már fal! – veti közbe Julcsi, hogy vacsorázunk.

Túl az elveszés riadalmán, túl a naplóírás keservein, túl a lakás kitakarításán. Az utolsó tengeri vacsoránk mindenféle maradék ételből áll össze. De azért bőséges és ízes, kórusban dicsérik. Éhesek.

– Kié ez a szöveg? – vakkantok rájuk, mert a dolgaikból, a beszédükből ismét kirekesztettnek érzem magamat.

– Kőműves Kelemené – válaszolják. Kórusban.

            – Nettesheimi Agrippa. És Erasmus! – kiabálom válaszul. De nem szolgálok semmi magyarázattal számukra.

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.