Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Megemlítem, Élet és Irodalom. 2010. március 19. 16.

2010.03.19

Megemlítem,

 

hogy a házam ajtaján kilépve, az öt grádicsból álló lépcsőn megközelíthető, két lépésszer két lépésnyi, azaz másfél négyzetméteres, szabályos négyzetű, nyerskőszín kerámiafelületen állva, a decemberi hidegtől megdermedt, zörgő lombú rózsabokorral az egyik oldalamon, a másikon a szürkés, zúzmarásnak ható fehér házfallal, döbbenettel tapasztaltam, hogy, mint a véletlenül megtalált, de határozott kontúrt adó jelzőt az enyhén bővített mondat, úgy fogad magába engem a kert a maga csöndes és lassúdad hóhullásával, három órai szürkületével, úgy teremt hozzám történetvéget, hogy ezzel azonos időben juttat magához a történethez is, amelynek megvan még az eleje, létezik a közepe, s éppen most teljesedik be a vége is, azzal, ahogy kihátrálok az előszobából, behúzom magam mögött az üveges bejárati ajtót, s belépek a téli térbe, amelyet, ha most fekete-fehér fénykép negatívjának találtam volna, akkor is kertnek mondok, bár több, jóval több annál, végtére is leginkább az immár kiteljesedettnek talált életnek a színtere.

Egyszerre kerültem kívül az elbeszélhetőségen, és maradtam benne, s végtére is, abban a két lépessel avagy öt másodperccel jelezhető mozdulatban, amelyen belül három vagy négy szót ha ki tudhatok mondani, mivel magam vagyok a szemtanú, én maradtam egyedül saját életem elmondhatójának, miközben eszembe jutott az a nap, amikor először léptem be ide az utcáról, a még mint ismeretlen és érdektelen dolgokkal teli, frissen nyesett fűszagú kertbe, hogy menten elmosolyodjak azon a képtelennek tűnő ötleten, hogy miként is élem egyszer meg azt majd, amikor elhagyom a kertemet, akár úgy, hogy élettelen, tehetetlen anyagként elcipelnek, akár úgy, hogy riadt mozdulatlanságba dermedve, egy hordszékben ülve elvisznek, akár úgy, hogy saját erőmben bízva, felvetett fejjel, hanyag mozdulatok közepette elhagyom. Akkor még nem tudom, vajon fogom-e használni a szavakat, amelyekbe évek óta úgy kapaszkodom, mint röptéhez a madár, amely repülésnek utasa is akad, a szép és kevésbé szép szárnyalások históriája, meg is kérdeztem egykoron magamtól, és akkor sem teszek egyebet, amikor jobbomon zizeg és pattogzik a vékony jégburkába foglalt sok rózsalevél, felcsap a kerti tó partja szálfüveinek grafitvonalai közül az évtizede e kertben élő sárga csőrű, fekete tollazatú rigó, s a nagyobbik, a nappali szobából megközelíthető terasz peremén csaholni kezd mindig éber kutyám. Ami a beszédet illeti, azt amelyet magam mögött hagytam, amelyre az ajtót zártam rá, semmi nem volt található benne, ami nem engem érintett volna, mégsem tekinthető érdeklődésre számot tartónak, s igazság szerint épp ez benne a rettenetes. És az, hogy valójában három-négy szóba beleférhetett minden, ha időként határozom meg, azaz ama közel tizenhat év, amely a pántján nehezen elforduló, tölgydeszkákból összerakott, dögnehéz kertkapu megnyílása és a ház teliüveg ajtajának becsapódása közébe került, amelyben valamiként összetömörödve, semmi kis golyóbisokká gömbölyödve gurult szerteszét valamennyi sok eseményű avagy eseménytelen napom, amelyek száma ötször fél Ezeregyéjszakához lett volt elegendő. De nem csak időként határozhatom meg, hanem széles medrű eseményként, amely hirtelenjében szurdokba szorult folyóként nem csak megemelkedett, hanem sodró vizűvé is vált, amolyan szirtek között ide és oda hevesen csapkolódó áradattá, amelyben nemhogy a halak, de maga a folyam sem érzi otthonosan magát, mutatja a gyorsan sodródó-kavargó zöld tajték a színén, az imbolygó tölcséreket képező hörgő örvények és a ködszerű pára, amely minden dologról leráspolyozta a szögleteket, dudorokat és éleket, hogy, amennyiben ez lehetséges, végezetül a dolgok kontúrjait is feloldja.

A szomszéd ház falának zöldes, harsogó moszatzöld foltja szörnyűen sürgette a választást, el innen, el ebből a végtelent felkínáló decemberi öröklétből, ahol díszlet a kiszáradtan is ereszig kapaszkodó s virágtobozait onnan alácsüngető komló, a mitológia örökzöld borostyánja, amelynek gacsos és göcsörtös a szára, bogba fásult a töve, s mellőle nyílik az a göröngyökkel kirakott nyílású üreg, amelyet a kutya kapart magának, hogy oda bújjon a szél, az időjárás, rideg élete unalma ellen, ahol felkutatta és rálelt a maga nyugalmára, arra a félreismerhetetlen szagra, amely kizárólag az övé, zavartalanul és szennyeződéstől mentesen. A házfal vakolatának zöldes foltja tolmácsolhatatlan: amíg a kutya számára jelentéstelen, a kertnek is értelem nélküli, számomra öröm, emlékjegy, bár túlságosan hangsúlyos, ahogyan szemmagasságban elterpeszkedik, felajánlva önmaga pecsétjét, holott nem egyéb, diadalmaskodom a szemem fölött, szennynél, a kert sötét feléhez forduló szennyeződésnél, amelyet azzal, hogy nem veszem észre, ideje lenne körbekeríteni. Valahol megvan, talán délen, talán északon, talán keleten, talán nyugaton a kert, vagy legalább a maradványa, amelyből bármikor ismét fölépíthető a fala, kavicsolt ösvénye, futkorászásra alkalmas gyepje, mészkőből faragott madáritatója, valamint fái, bokrai, setét lombú növényei, de nem itt.

Elegendőnek mutatkozott a mindenség magába foglalására e kert, de ahhoz is, hogy elhagyjam, ha a legutóbbi hónapokban, pontosan augusztus bevégződése után, már nem találtam megfelelő alkalmat arra, hogy végigmenjek árnyékoktól homályos ösvényein, összeszedjem a szárazon alápergő, majd pedig a földre hullván néhány nap alatt átnedvesedő és rohadni kezdő, fanyar szagot árasztani kész leveleket, behúzzam az elhullajtott kőris-, hárs- és akáclombbal a márgától síkos, csupasz földfelületet, amelyek alatt vadhagymák bombái ketyegtek, mérve az időbeli távolságot a tavasztól, s levágjam a gallyáról a pottyanni képtelen, kőhúsú birsalmát, amely egyik napról a másikra penészövekkel körbetekert múmiává aszalódott, s amelyet sem a mindent végigkopogtató cinegék, sem a vár keleti oldalát képező hegyi meredélyig eloldalgó város nagytermészetű szelei nem tudtak leszakítani s a földre vetni. Nem találtam pontos történetre akkor, sem pedig most, hogy kattant mögöttem az ajtó zárja, habár hirtelen kitekert keleti szőnyegként mögém terült e kertben kibontakozott múltam, egyszerűen azért, mert talán nem ébredt szükségem rá, amint nem volt igényem meglátni sem a hó alól is elővillogó ametiszt-fényű mirigyes őszirózsa elfektetett fürtjét, se a bangita illattól nehéz, ezért alácsüngő rózsaszín virágbogait, sem arra a diófaárnyra, amely setéten szokott nyárelőn elterülni a füvön, de ilyenkorra már kizárólag az emléke marad meg, ott remeg finom szövésű, fekete páralapként fél méterrel az esős ősztől összeroncsolt, kutyarohangálások miatt kikoptatott s mára drótkefévé fagyott gyep fölött. Nem láttam meg az elmúlt napokban a nedves-puha avart hirtelen átbökő hóvirágok zöld, százasszög-szerű hajtásait sem, amelyek mereven bökdösték a nappal opálos-homályos fényhúsát, indulatosan átverték azt a levelekből összetapasztott bőrt, amely elhatárolta a setét földet a világos légtől, a sűrűt a hígtól, a szagost az illatostól, holott a hullt havak lepedőjét is átbökték, s ahol fehérét átszúrták, ott, maguk állva a centrumokba, kör alakú foltokat képeztek, és nem látom meg hirtelenjében a jelenetet, amelyet teljes valóságommal megtöltöttem.

Nem látom meg a kerten, hogy most hagyom el. Egyenrangú félként viselkedik, közömbösségbe burkolózik, s közönyét mintegy hitelesítette a téli délután valamennyi érzékelhető tulajdonsága. Bár az sem észrevehető, hogy a talpamtól a bokámig ólomszerű anyaggal töltöttek föl, s a nehezékem nem hátráltat, legfeljebb határozottá, férfiasabbá alakítja a szabadban megtett első léptemet. Azonos elbírálás alá esik a kert velem, nézzük ezt akármelyik oldalról – az enyémről vagy a kertéről – is, jóllehet a kert oldaláról inkább adódnak latba vethető érvek, benne elemibb, megvalósulni kész törvények nyilvánulnak meg, mint bennem, a hezitálás emberében. Együtt lehet élni az ereszből szünettelenül szivárgó vízcsorgással, ahogy azzal a pírral is, amely a halántékomon terül el, amikor figyelmemet leköti a nézés választott feladata, felderíteni, hová is igyekszik a tetőről összefolyó, bádogvályúban összegyűlő és egy lyukon alácsorgó apró folyás, mert általa megtapasztalható, hogy mi mindent határoz meg ellentmondást nem tűrve a természet törvénye, de kell is, hogy megragadjam a csatorna kicsi nyílásán előbuggyanó vízben a szabálynak alávetettséget, mert annak érzékelése adja meg számomra az ítéletet, s nyújtja azt a döntést, amelyre olyannyira régen vágyom. A kert, mintha nem történne semmi, olyan. Nem lát, nem hall, nem szagol, nem tapint, s nem tart engem Istenként a tenyerén; hiába is, hogy én láttam, halottam, szagoltam, ízleltem egykor, többnyire éppen a jobbomon most éppen jégből készült szkafanderében mocorgó rózsabokor által, s tartottam őt előrenyújtott kezem megnyíló tenyerén, oly puhán, mint tartani szokás azt, akit kedvelünk, avagy egykor oly rajongóan szerettünk. A kert egykor megszerzett magának, ezért aztán többet nem kíván számomra megmutatkozni. Ha szavakká formázom, ha leírom, akkor sem.

Nincs akaratom szöveggé válni, se szövegelőtti kavargó érzetté, olyanná, aki én éppen vagyok, avagy, ha úgy alakulna a sorsom, azzá, aki valaha is lehetek? De, mondhattam volt abban a pillanatban, amikor az ereszből szaporán alácsöppenő víz gömbjeit megláttam, s nem mondhatom mégsem most, hogy e gyémántként szikrázó csöppek egyre-másra rácsapódtak a bokornyi jégre és maguk is azon nyomban jéggé váltak, s a vágy sem mutatkozott meg, meg tudott maradni tapintatosan közönyösnek, ismeretségünk előtti kertnek, érdektelen vegetációnak, és lehet, ezt a szabadságnak kell tudnom. A függetlenségnek.

Fanatikusan imádott egykori kertemnek, azaz annak, ami volt, egészen gyerekes megnyilvánulásai akadnak, például, hogy képes a kertfal fél méterrel oldalt állni, hogy legyen elég tere a szerzetesektől ott maradt, kislevelű, klastromi orgonacserjének, hogy összébb fűzi a terület derékban magát, csakhogy látványban karcsúbbá váljék elöl a majd évszázados diófa s feljebb a teraszra alácsüngő gallyú, életem során oly sokat emlegetett birs, nem beszélve arról, hogy a hegygerincre ültetett, ódon vár zömök falába ékelt nyílásra vasból kalapált rács kerül, amelyen át, ha megnyílik, ugyancsak gyorsan alá lehet ereszkedni a kertbe, így két irányból téve lehetővé a hozzám való lejutást, mintha jogszerű lenne a kettősség, mintha ugyanahhoz az emberhez vezetne az, ha fentről vagy lentről érkezik a látogató. Én azonban tudom, aki a várból jön, toppanjon be egyazon pillanatban akár, mint aki a völgyből közeledik, s minden egyébben legyenek akár azonosak is, mégsem lehetnek ugyanazok. Mindörökké felébred bennem az a pillantás, amely a különbözések révén elkülöníteni képes a még oly hasonlatos dolgokat is. A szabadság, legyen az egy mondaté, a kertem fölé magasadó várfalon túlról alánéző levéltár épületéé, a nyári égen lebegő cirruszoké, avagy a személynévhez sosem jutott fás bazsarózsatőé, rendelkezésére áll mindegyik mondatnak, a monstruózus háznak, a tíz fehér szirmos, törékeny virágokat nevelő díszbokornak ahhoz, hogy magához ragadjon vagy egy másik mondatot eltaszítson, építményt avagy növényt, és így győzze le azt a szót, amely eleddig a megnevezése volt.

A házam ajtóján kívül éppen elkezdődött a hóesés. Annyi biztos, hogy mellkasban szűk volt a testem és nehezen lélegeztem.

A rózsabokor zaja után felébredt a havazás csendje.

Tudtam, hogy ettől kezdve nem tudom egészen pontosan, hogyan zajlottak azok a napok, amelyek kezdetét azonban egészében véve tisztán ismertem, holott nem is idővel, hanem most, éppen most kicsúszott belőlem a maga konkrétumaival az időpontja, ahogy kihull a folyadékkal telt, bortól nehéz pohár a szomjazó szájhoz lassúan emelkedő kézből, és nem maradt utána, csak az üresen maradt mozdulat, a fájdalom helyét betöltő kábulatot és félálmot hozott gyógyszer, a meglepetésszerű pillantás az épület teleüveg ajtóján kilépve, az öt grádicsból álló lépcsőn megközelíthető, két lépésszer két lépésnyi, azaz másfél négyzetméteres, szabályos négyzetű, kőszín kerámiafelületen állva, egyik oldalamon a decemberi hidegtől megdermedt, zörgését elhagyott lombú rózsabokorral, amikor a tekintet megakad a bokron, éppenséggel a cserjét ezüstösen bevonó jégburkon, azon a rózsabokorhéjon, amelyet nem szeretett volna soha a búcsúzás díszletéül, mivel oly erősen látszott, hogy az eltávozás, maga az elválás lényegtelenné, semmicske, éppen emiatt elfeledhető eseménnyé vált. Az az ezerkilencszázkilencvennégy július hetedike azonban valamiféle illattal rendelkezett, s ez az illat a mészkősziklából összerakott kerti asztalnál a sokak egyik vasárnapján délután elkortyolgatott félédes fehér tájborénak, a Duna melléki muskotályénak bizonyult, ámbár maga az esemény, az ingatlan árának kifizetése, a lakhely megvásárlása, nem maradt meg egészében emléknek. Amint nem fog annak maradni a hirtelen elkezdődő hóhullás sem, amely szempillantás alatt elfoglalta a kertet, és ha már felmérte, ellenőrzi is egyben, hogy leplével miként is borítja le, temeti maga alá a kopár hortust. A kert, amelynek ragyogása csak ekkor, a befejezetlen kilépéskor villant eszembe, s amely annak köszönhette létét, hogy a szemem, avagy annak sok-sok tekintete szépséggel látta el mindenkor, nos, a kert ekkor szempillantás alatt becsukta régi magát, és önmaga helyére csupa fehér és puha és hideg dolgokból összeálló látványt helyezett, amelynek kellős közepén egy közepes termetű kutya vakogott, mert megijesztette a hegytető magasában, a várfal tövében ébredt és menten el is halt idegen hang, amelyet a Benedek-hegy üregében élő falka egyik rókája keltett azzal, hogy orrával megbökte amaz üres konzervdobozt, amelyet a várkapu előtt koldulók legelesettebbje hajított néhány nappal korábban alá, túl a várfalon, amely az előző éjjel csillagok fényétől csillogott, s a hóhullást megelőző pillanatban egyre növekvő, majd magát hirtelen elfelejtő zajba bugyolálva alágörgött.

A szavakkal gondolkodás előtti helyzetbe, a képekkel történő gondolkodásba vágyom hirtelen. Újhó esik, arcbőrömön érzékelem, amiként becsapódnak a mindaddig sértetlen hókristályok, hatsugaras csillagocskák tapadnak fel az arcomra, s idejüket menten elvesztve csorrannak alá, a szerencsésebbek pedig, amelyek nem érintkeznek velem s nem olvadnak rajtam el, a kertbe szóródnak szét, azt takarják be, csillogó porhóként, amelyből nem válhat hólabda sem, s ha szél fúj, selyemkönnyű zászlókat bont ki belőle. A hószalag és hózászlólengetés reménye egyszeriben megerősít, ólommal töltött lábat emelek, egyiket a másik után, s arra sem vagyok kíváncsi, nincs bennem értelmezni vágy, miképpen érem el az ajtó előtti járófelület peremét, amely után öt síkos lépcsőn ereszkedhetek alá, az eddiginél még fehérebb, még mélyebben fekvő, néma és hókristályaival ugyancsak felkavart kertbe. A pokol ilyesmi fakó, sápadt, halovány, tejszínű, tejfehér, falfehér, fehér az, kétségtelen, és ha már olyan, akkor dantei módon fagyos. Mindezek mellett érdektelen is, Érdektelen! – suttogom a zajtalan hózivatarba, széltében-hosszában ugyanazok a matematikai tökéletességgel megalkotott kristályok, ugyanaz a színektől kivonatolt közeg, amelynek a vége ugyancsak ismert: ahogy oldalról érkezik, ahogy örvénylik, ahogy csíkokat húzva, körbeforogva megérkeznek a pelyhek, s beülnek a helyükre, magukba húzva eltüntetik, magukba ölik a dolgokat. Kezdetben meghagyják a kontúrt, aztán semmi nem elég számukra, bekebelezik a körvonalakat is, bemásszák a levélnyelet, a terasz korlátját, az apácarácsot, a kövek közül kibuggyant és megmerevedett betont, a talpfákat, és győztessé növekedve, magukat is feloldva létrehozzák az abszolút fehér világot. Még keresem azt a helyet, ahol tegnap és tegnapelőtt és ma reggel megült a tekintetem, oldalra fordítom a fejemet, de nem megyek hátra az udvarban, nem lépek közelebb a kőtömbön álldogáló, apró, bundához jutott reneszánsz szoborhoz, a szárnyait széttáró gyermek hóna alá kapott delfintől szélvédett ponton üldögélő, önmagába becsukódott, tollazatát felfújó rigóig, ott szerettem volt leülni, és a legfelső lépcsőfokra, ahol senki nem vehetett, remélem, észre, s még melegít hátulról az ajtóüvegen átkelő, ott benn talán sárga és lédús, de kiérve lisztfehérré és szárazzá alakuló lámpafény. Itt rejlik a valahai helyem, és még némely további pontján az udvarnak, a kertnek, a terasznak, ahol tudtam nem lenni, ahol vállaltam azt, hogy nem, nem, nem és nem vagyok.

Jégpokol, az, valóban, a kutya sem hiányzik innen, amelynek három feje van, s mindhárommal acsarkodik. Ugatása érchangú, egész valója rettenetes.

A hóesés alá kerülő nyugodt kert, amely szempillanat alatt visszavonja magát nem csupán a minden jelentésre képtelen fehér színbe, hanem a történetnélküliségbe is, az esemény, amely végkifejletet ígér, azaz, hogy a kertnek nem igénye mégsem a történetem, annak ellenére, hogy nem kérdőjeleződik meg, az megesett-e vele és velem, így, mialatt elhátrál tőlem a kertem, rám zuhan a pillanat, miközben, nem győzöm hangsúlyozni, éppen visszahúzódom abból a másfél évtizedből, amelyet ettől a helytől kaptam, a visszavonultságomból hátrálok ki azzal, hogy a saját múltamat, ezáltal magamat hagyom el, s mindez egyben megteremti azt a bizonytalanságot, amely riaszt s egyben föl is háborít. Az eseménysor egyszerre csak nem arra emlékeztet, hogy másodlagos vagyok, hanem egyre inkább arra, hogy a tizenöt év, ittlétem alfája és ómegája sem egyéb, s mind a szerző, mind műve elhanyagolható. Végtére is, ha nem tanúskodik az életem e szakasza megszűnéséről, a kert felszámolásáról, enmagam szertefoszlásáról, akkor az sincs, sőt nem is volt, amelyet megteremtettnek gondoltam: nem vagyok, nem voltam, nem volt történetem és nem létezett a kertem. Végül nem marad mű, amely, mint a köhögés a betegségre, a bizonyosságok mellett tanúskodhat. Remény nélkül és sötéten vesztegelek a vakító hóesésben.

           

 

 

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.