Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Kutyák, arkangyalok és angyalok I.

2008.11.11

Kutyák, arkangyalok és angyalok I.

 

 

 

            A Spar és a Tesco között lehet az utóbbi években döntenem, mintha két ünnep között. Végtére ezen az enyhe időjárású napon a Spar előtt kötök ki, bár tudom, hogy legfeljebb a belga sós vaj, ami ebben az üzletláncban fontos a számomra, s az is csupán azért, mert hosszú percekig töprenghetek afölött, hogy megéri-e az árát, vagy sem. Zoknit kell kerítenem, az olcsóbbak nem bírják a mosógépi mosást, valami elegáns inget, és alsónadrágot. Egyedül élek, azt se mondom, hogy rossz ez nekem.

Az öt világvallást? Azt nem. Első válásom óta több alkalommal vásároltam meg a kötetet, s ahányszor megláttam az amúgy igénytelen könyvek halmában, torkomban dobogott a szívem. Attól, hogy az osztozkodás során egykori –első – feleségemnek jutott kötetre ismét szert tehetek. Most, a második válás közepén nem akarok hajdani hibámba esni. Huszonhat év? – kérdezem magamtól. Annyi volt, jó volt, elég volt. Az is jó, hogy nem jutott belőle több.

            A Spar lassú kanyarokat engedő parkolójában evickélek a Fordommal, a Cholnoky lakótelepre leforduló ágnál, amikor a forgalom miatt lefékez előttem egy ütött-kopott kocsi, s magam is megállásra kényszerülök, beszáll valaki ismeretlen a kocsimba. Kitárja az ajtót, és kényelmesen beül. Köszönni se jut ideje a mosolya miatt. Talán tizenkilenc, legfeljebb húsz éves, legalább húsz centiméterrel magasabb, mint én, magam nála legalább 20 kilóval vagyok több. Sugárzó mosolya azonban mindent áthat, s hogy jobbra int, eszembe se jut ellentmondani, vezetem az autót arra, amerre mutatja.

            Két kereszteződés, a belső körgyűrűre kanyarodok, majd rögtön ismét jobbra, s beállunk a parkolóba. Nem is kulccsal, hanem szemvillantással nyitja a lépcsőház dróthálós üvegű vasajtaját, máris csattan mögöttünk a zár. A földszinten, ügyesen berendezett, de szegényes garzonban él, mutatja, csak a padlóra szétnyitott, alacsony ágya vetetlen, aquamarin színű a lepedője, gyűrött, ámde tiszta. Finoman húz befelé, s tétován a hintaszékbe ültet: mintha a cipőmre hajolna, s a cipőfűzőmet bogozná, de már a nadrágomat cibálja le rólam, harap rám, belém, érzem, hogy spriccel makkomból a vér.

            Aztán az ágy, simogatás és a heves szorítások. A testét mindig áthelyezi valahogyan tetszetősebb és élvezeteket jobban ígérő helyzetbe, s újra, szüntelen sikolt, és körmével karistolja, majd hasogatja hátamon a bőrömet. Az egymást gyorsan követő erekcióim után megkérdezi, ott alszom-e. Nemet intek, mert a szeretkezések utáni szomorúság erőt vesz rajtam. Ő pedig takarékos, de meglepően gyors mozdulatokkal kihajít a lakásából. Azért megnézem az ajtaján a névtáblát: asszonynév áll rajta. Igen, eddig sosem találkoztam vele, nem is hallottam róla. Az ismeretlenségből fölmerült, egy óra alatt vált életem részéve, majd elsüllyedt.

            Jó szerető lehetett volna belőle. A fácántollak ugyan mit kerestek a dohányzóasztalán, a cseh kristályvázában? Amúgy sóvirágok is díszlenek a tollak között, vagy lilák, vagy lilára festettek, de lehet, ez a természetük. Tán ő szedte valamikor, valamerre, emlékeztetőül, avagy díszként, ki tudja. Érdekelt-e volna a válasza?

 

Megfőztem az ebédet, a déli harangszóra föltálaltam, kapkodnom sem kellett. Ránéztem a sütőben reggel óta rotyogó fazéknyi szilvalekvárra. Bekevertem a forrázott fánkot, annak két órát pihennie kell a sütés előtt, úgyhogy mire nyolcvanegy éves apám hazaér a méhei etetéséből, el lehet készíteni. Elmosogattam. S letelepedtem a teraszon a gyerekkoromtól használatos – tehát legalább ötven éves – székre, amely annak idején barna volt, most fehér, kortyolgatom az ebéd utáni cabernet-met és nézem, hallgatom a körték potyogását. Egyenként huppannak a sárga, hasas, öklömnyi Buddhák a fák alatti virágok: kardoskák, őszirózsák, muskátlik, csudatölcsérek és oxálisok közé. A virágoskert, amelyben kettő, szeptemberi érésű, négy-öt fából álló körtekordon áll, ugyancsak szegényes. Tavasszal sáfrányok, tulipánok, nárciszok és jácintok nyílnak; az utóbbiakat kivéve, amelyek nagyszüleim azóta elpusztult kertjéből kerültek ide, mindet én hoztam haza.

 A hagymások után a két tő bazsarózsa ivrit – nagypapa kedvenc virágai voltak egykor. A mostanra díszlő növények előtt a turbánliliomok nyílnak – ha nyílnak. Utóbbi években ugyanis rendre kikapálják a meg-megmaradt, amúgy öklömnyi hagymás erőteljes hajtásait. Nem tudom, miért. Csak azt, hogy ki.

            Ülök a borospoharamra hajolva, másolom a fényképezőgépből a képeket a pc-re, össze-összerezzenek, akkora zajjal érnek talajt s loccsannak szét, ha rossz helyre hullnak, a körték. Apám szokása reggelenként körbejárni a fáit és leszedni az ért gyümölcsöt. Ma elfeledte. Vagy nem.

            Anyám vagy hat-hét hónapja, még télen, úgy dönthetett, hogy hátralévő életéhez elég egyetlen szó. Mindaddig, ha fogyatkoztak is a szavai, de többel élt. Egy hóhullásos reggel után, vasárnaptól egyetlen szót tart a szájában. Én voltam azon a hétvégén is a szüleimmel, ez többnyire háromhetenként esedékes, és szombaton még beszélgettünk. Tanultuk a szavakat a reggelinél, ebédnél és vacsoránál, a mosdáskor, a főzés közben és a séta ideje alatt. Anyám hűségesen utánozta a szavaimat, s a kérdésekre tőmondatokban válaszolt. Vasárnap reggeltől azonban csak annyit hajlandó mondani: titi.

            Úgy döntött tehát, hogy elég egyetlen szó további életéhez. S ha kérdez, ha válaszol, ha megszólít, ha perlekedik, ha sóhajtozik vagy panaszkodik, ha követelődzik, és ha elégedett, mindannyiszor kimondja négy hangnyira-betűnyire apadt beszédkészletét. A szót, ezt a kincset testbeszéddel – mozdulataival, testtartással, mimikával, hanglejtéssel – árnyalja, így valóban sokféle hatást képes kelteni az egyetlen hangsor, s remélem, számára ugyanolyan sokféle a jelentése is. Én mindenesetre igyekszem úgy tenni, mint aki a hangsor mindenféle eltérő értelmeinek gazdag tartományát megérti.

            Reggel óta dörzsölöm a bal szememet.

            Anyám hosszan magyaráz. Egyetlen szavát mondogatja a végtelenségig, s egyre ingerültebb, hogy sem apám, sem én nem értjük meg. Azt csak-csak kiderítjük, hogy a pincébe tegnap zsákokba lehordott és tárolt krumplival kapcsolatban kíván valamit közölni, de túl ezen már sikerteleneknek bizonyulunk. Végül a reggeli fürdés, szájápolás és fésülködés után anyám kibotoz-kitámolyog az udvarra, oldalozva igyekszik megközelíteni a pincét. Anyám újabban azt is feladta, hogy a maga erejéből járjon. Belekapaszkodik a botjába, előről azzal tartja magát, a hátulját – kidugott fenekét – odadűti a falnak, így, két oldalról megtámasztva erőt vesz magán, hogy a ház és a pince közti tíz métert megtegye. Anyám fél járni. Ha néha elfeledkezik arról, hogy akár el is eshet, megszabadul a riadalmától – mert arcul legyintette a szél, elrepül a feje fölött a légyre vadászó fecske, s az udvaron a két kutya játékosan kergeti egymást, vagy tekintetével követi a szőlőben bóklászó apámat, kicsit egyenesebben jár, nem megtörten, nem úgy görbe, mint a collstock.

            A pince lépcsőjéről lekapdosom s átpakolom a vedreket, amelyekbe a vágott, illetve az apró krumplit szedtem. Apám ezeket ehetetlenné minősítette, majd a tyúkokkal eteti föl. A föltárult ajtóban hosszan áll anyám, ingadozik, pontosítja s így számunkra is érthetővé teszi közlését, de ez azzal jár, hogy le kell az öt-hat lépcsőfokon ereszkednie, vagy mindettől eltekint. Végül lekecmereg, de látjuk a szemében a rettegést.

            – Titi. – mondja.

            Továbbra se értem.

– Titi.

            Apám épp annyira ingerült és bosszús, mint én. Anyámra, magunkra, a tehetetlenségünkre.

            Anyám a botjával egymás mellett ülő pontokat üt a pince földjébe. Aztán lehajol, rámutat a pontokra. S tovább már azt mutatja: ő maga a pont. És rágicsálja az öklét. Megismétli a jelenetet, s már piros a feje a dühtől és értetlenségünktől.

– A csigák megeszik a krumplit? – kérdezi apám, s anyám arca felragyog.

            – Titi! – kiáltja anyám, lehuppan a pincefalnál elhelyezett, karfiol- és káposztafejek tárolására szolgáló polcszerű alkalmatosság fedőlapjára.

            Néhány éve valóban csúf, ujjnyi, sárga meztelencsigák teleltek át a pincében. Minden zöldségbe, amit csak elérhettek, belerágtak, és hosszú ezüst szalagok jelezték, merre mászkáltak.

            Mondom anyámnak, az éjjel rosszul aludtam. Ami nem egészen igaz – mert csupán fölébredtem. A szomszédék kutyája hajnalban hosszan vonyított. A körték pedig éjjel is potyogtak. Aritmiás volt az éjszaka, semmi egyéb nem történt. Mindez elvonja anyám figyelmét a lépcsőmászástól.

S ha már a pince előtt vagyunk, elnézünk jobbra, a tökök felé – ebédre tökfőzeléket kell készítenem majd, az oldalast anyám kihalászta a mélyhűtő ládájából, meg se kísérelte elmondani, inkább előkotorta a decemberi disznóvágáskor kiporciózott adagok közül a megfelelő tartalmút, odarakta az asztalra, tegyek vele azt, amit kell. Megnézte a mogyoróbokrot is (ugyancsak szereti a pörkölt mogyorót), s indult reggelizni.

Elkezdődik, mint mindig, a nap.

            A csigák ellen pedig vagy fahamut fog apám felszórni a pince földjére, vagy valami mérget. Avagy az egészet elfelejti.

            Ebéd után, hogy elmosogattam a végtelen számú, általam használt edényt, végigsétálok a házfal tövében kanyargó betonból öntött járdán. Egykor nyírott, térdmagasságig nőtt puszpángfal szegélyezte, első kertészi munkám eredményeként. Néhány legyökeresedett buxushajtást vagy Medgyesegyházáról hoztunk, vagy a ház utcára néző fala előtt nőtt egyetlen, hatalmasra nőtt bokorról nyestem le néhány ágacskát, és azt ültettem a kivágott, illetve elpusztult szilvafa alá, a garázshoz vezető út szélére. Onnan, mit ad az ég, a legtöbb vessző megmaradt és szépen terebélyesedett; egy-két év múlva, hatalmas gyökérzettel ültettem át a járdaszélre. Mintha gimnazista korom elején meglettek volna ezek a fácskák. A helyükön rózsatövek jelentek meg.

            A hatvanas évek legelején apám rózsatöveket rendelt. Harmincat. Ősszel érkeztek meg, postán, nem tudom, melyik távoli kertészetből. A ház elé és a kerítés közé, az utcafront hosszú és keskeny, alig ágyásnyi széles virágos kertjébe kerültek a tövek. A megásott gödrök alját alaposan megtrágyáztuk tyúkszarral, majd homokot terítettünk az amúgy kopogósra száradt és szagtalan guanóra, arra ültettük a visszanyesett gyökerű és hajtású, leveletlen bokrokat. Jól be kellett öntözni: a kerekes kútról, a ház másik végétől vederben cipeltem a vizet, minden tőre többet. A száraz homok magába itta a folyadékot, szinte szörcsögött. Később, amikor saját fúrt kutunk lett, mert apám nem akart fizetni a vezetékes vízért, s a szőlőjét, sárgarépáját és mindenféle veteményesét előszeretettel locsolta, annyira száraz volt a talaj, hogy a slaugot méterekre tudta a földbe ledugni. Kinyitottam a vizet, a lassan csordogáló csővéget szép lassan letoltam a homokba, mélyre, nagyon mélyre.

            A rózsák mindegyike megmaradt, gazdagon pompáztak a gimnáziumi éveim végéig. Tavasszal, évzáróra, valamikor június elejére szinte mind virágot hozott. Volt ott meggybordó, paprikapiros, egy-két fehér és rózsaszín, valamint többféle sárga, köztük olyan, amely a cimpáján rózsás, s az öregedéssel egyre sötétebb, belül pedig narancsos. E rózsákból a színek mellett az illatuk az emlékezetes, s minél sötétebb szirmúak voltak, annál édesebb és kábítóbb volt a szaguk. A lakásban, szombatonként, a takarítás után, anyám mindig tartott legalább három szálat, lehetőleg egy szín különböző árnyalatait, hogy eltérő illatuk a szobában összekeveredve másnap reggelre megteremtse a békés, nyugodt és szeretetteljes, nyári vasárnap-illatot. A rózsák mellett volt más virág is – igaz, más-más vázában. Mikor mi nyílt, éppen az: tubakati, jácint, gyöngyvirág, orgona, bazsarózsa, tulipánok, majd pedig a nyáriak, s legvégén az őszi, nagy virágú krizantémok után a fagytól színesre csípett, apró virágú őszirózsák.

Az első rózsák közül a leghosszabb ideig a Gloria Dei maradt meg: a mai napig él. Ványadt, erős és bogas a törzse, de minden évben kihajt két-három rügye, s hosszú, erős szárán ott himbálózik egy-egy virág. A Gloria Dei nevében egy évszám is szerepel, 1945, némely helyen emiatt a Béke Rózsájaként ismerik. Minden idők legkedveltebb rózsája, s az ezévi rózsa-toplista élén is ott áll. Rózsaszín-sárga színátmenetek jellemzik: a bimbó többnyire erős sárga, s ahogy kinyílik, úgy halványul e szín s a szirmok szegélye: hol széles sávban, hol pedig csak a perem fonalnyi élén kárminba hajló rózsaszín lesz. A nyílás végére a széles tányérszerűre szétterült virág külső felülete merő rózsaszín, belseje selyem-sárgásan fakó, s éltében mindvégig illatos. Apám szereti ezt a bokrot: a többi rózsa talán másfél évtizedet élt, ez pedig, egy rózsaszín társával (Eiffel a neve) és egy fehérrel együtt, már ki fog tartani addig, hiszem, amíg kert marad a szüleim kertje.

 A rózsákra, hiába többjük is jó szagúnak mutatkozott, azonban sosem szálltak pillangók. Jobban szerették az egyszerűbb, a parasztosabb kerti virágokat.

Az előkertben most csak vörös rózsák vannak. Kivéve a Gloria Deit és a két másik régit. Megtekintem mindet. Ennyi a jelen.

 

 

Veszprémbe éjszakára érek. Az utolsó száz kilométert fél szemmel vezettem le: a bal szemem alsó szemhéján árpa nő, érzékeny, s önkéntelenül dörzsölgetem. Folyik a szememből a könny, amikor beállok a garázsba. Az udvaron friss görögdinnyehéj-szag fogad, s ebből tudom, Gábor, az angliai vendég elszökött a kórházból, azaz néhány napra kikönyörögte és most szabadnak gondolja magát. Nem tudom, mikor jött haza, de úgy látom, a maga hazájának is tekinti a házamat, s levágta a néhány négyzetméternyi pázsitot, hiszen az esőtől szálanként megnyúlt mindegyik fűszál, s a mélyben meglapuló udvarra, a talajt eltakaró moha fölé zöld prém növekedett. A fűnyírás, énfelém, bonyolult dolog. Mindenekelőtt a kutyák miatt: a kertemben, két helyen is, azért növesztettem füvet, hogy legyen hol a pulinak és társának rohangálni, pisilni és szarni. A kutyagumit naponta össze kellene szednem – hagyományosan a fűből. Ha napokra eltűnök s nem lehetek itthon, két tescós nylonzacskó is megtelik; valami ballasztanyag lehet a kutyakonzervekben, amelyek emészthetetlen része aztán félig föltekerten, tökéletes spirálisban vagy félkörív-alakban rendre megjelenik a fűcsomók között. A kutyaszar összeszedése, majd a fűnyírás után a pázsit vízzel történő elárasztása – megmosdatása – mindig az én feladatom.

Gábor, aki az utóbbi három hónapban több napot töltött a hol üres, hol lakott házam tetőterében, mint én, igyekszik magát hasznosnak tudni: ha egészségi állapota engedi, füvet nyír, mostanság pedig, a munkának többször nekirugaszkodva, felszedi a lehullt diót, mogyorót. Feladatokat talál magának, a bejárónő angol nyelvű levelezését bonyolítja, meglocsolja a leandereket és, ha bármikor is fölmegy a hegyháton szétterült belvárosba, hatalmas hálóban hordja haza a magyar paprikát. Paprikát eszik és paradicsomot, szerektől mentesnek mondott zöldségeket, s éjjel, amikor abbahagyja a televíziózást, dinnyét, főtt kukoricát és körtét. Kiflivel.

Gábor beteg. Tavaly diabetesessé vált, előzmények nélkül, ezért inzulininjekciókkal kezeli magát. Akkor már egy éve ismert leucemiában szenvedett, ami miatt idén februárban Dél-Afrikában csontvelő-átültetést végeztek rajta, s annak utókezelésére érkezett Magyarországra. Két hónapja, Magyarországon derült ki, hogy a szervezete kidobta az átültetett szövetet, hamarosan újabb kemoterápiában fog részesülni, s remélik, időközben vagy ki tudnak tenyészteni az őssejtjeiből egészséges sejteket, vagy találnak egy számára alkalmas donort. Hetek óta nincs jól, a vércukorszintje, a vérnyomása és a kedélye labilis és beállíthatatlan. A vérképében naponta történik olyan változás, amelyre senki nem talál magyarázatot. A teste két oldalán nem azonos az ereiben a vérnyomás. Mára az orvosok – hihetetlen közönnyel, lassúsággal és sok-sok (a maradék) pénze bekasszírozásával – kiderítették, hogy a hasnyálmirigye rosszul működik, a vére sűrű és zsíros, a nyaki verőerei feltehetőleg az elzáródás határán lehetnek. Közölték is vele, hogy bármikor infarktust kaphat. A szélütés veszélye ugyancsak fennáll; mindezek lehetősége a közeli kemoterápiája ideje alatt, a tizenkét kezelés során csak fokozódik. Mindenesetre a kezelés utáni időpontot adva azért beutalták a carotisa vizsgálatára.

Amikor kijön az orvosától, menten felhív. Remeg a hangja, bár közönyösen sorolja újabban megállapított bajait. Az elmúlt hetekben, ha telefonon beszéltünk, egyszer-kétszer már megemlítette: feladja. Hogy mit, azt azonban nem mondja, én pedig, az egyetlen hazai ismerőse, nem mertem rákérdezni. Úgy teszek, mint aki tudja, miről beszél.

Visszatér, eszik, s elmegy kerékpározni. Tegnap éjjel csirkemájat sütött, mert tudta, hogy ma délben, ha hazaérkezik, éhes lesz. Amúgy fogyókúráznia kellene. Megígérte, hogy elviszi a mobiltelefonját, s azt is, hogy nem fogja halálra hajtani magát. Holnap reggel Szegedre utazik, busszal; arra gondolok, hogy éjjel képes legyen aludni, most lefárasztja magát. És megnézi a várost, mert mindeddig nem tehette. Nem tudom, milyen egy sosem felfedezett helyet nem turistásan bejárni úgy, hogy attól menten el is kell búcsúzni. S nem turistásan jönni-menni egy idegen helyen ugyan milyen?

 

Vásároltam egy hortenziabokrot.

Július elején, Brüsszelben, egy semmirekellően üres nap után este – legalábbis egy közép-európai ember számára esti időpontban, kilenckor –, teljes napsütésben elindultunk megnézni azt az angolparkot, amely olyan, mintha a város szélén lenne, holott szinte a belváros peremén. Brüsszel amúgy nem is főváros-tulajdonságú, hanem egymás mellé szorult, egymással kényszerűségből együtt létező kisvárosok halmaza, amelyek mindegyikében saját törvények uralkodnak. A Szentpétervár utcai lakásból a Montgomery tér szökőkutakban gazdag körforgalmán átjutva sem nagy a távolság, jó, ha egy-másfél kilométer. De mert Aachen felől érkezve én a város belső körgyűrűjébe torkolló sztrádán jövök mindig be, s onnan a Montgomery térnél fordulok a centrum irányába, a tértől közvetlenül induló namuri út elején elterülő tórendszeres, hatalmas ligetekből összeálló parkot addig nem láthattam.

A sétán két említésre méltó dolog történik. Egy szecessziós magánpalota megtekintése. És hogy földbe gyökerezett a lábam az életemben először látott cserjés hortenzia impozáns bokra előtt.

Ilyen hortenziák tömegesen fordulnak elő a sugárutat szegélyező gazdag, polgári villák előkertjeiben: s nemcsak a csontfehér szirmúak, mint amelynek csúcsos, süveg-szerű virágzatait elsőként pillantottam meg, hanem piszkos rózsaszínek, mályvába hajló sötétek és savkékek. Ez a hortenzia oly magas, mint egy máltai ember: szóval jobb alkalmakon, amikor ki kell húzni magát,elérheti akár a 140-150 centiméteres testhosszat. A levelek a szétterpedő, hosszú gallyakon lazán, ernyedten állnak, de a hajtások végén, mintha óriási bugái lennének a mifelénk ismert, török vidékről behozott orgonának (amelyet az udvarházak nagyasszonyai kissé affektálva, hogy a Habsburgok nyugati családi kapcsolataira utaljanak, spanyolbodzának neveztek), hatalmasra nőtt összetett virágok pompáztak. Szélén nagy szirmos meddő virágok, beljebb pedig aprócska ivarlevelek.

Szó, ami szó, a spanyolbodzára emlékezés helyénvalónak tűnt, végtére is a Német-alföld legnagyobb része, a sok nyelven megszólítható nevű Brüsszellel, illetve a Brüsszel köpenye alá bújt városka-konglomerátummal együtt spanyol fennhatóság alatt volt sok-sok évig. Hogy mégsem ez a növény – azaz a szívalakkal levelező orgona – dobogtatta meg mellkasom mélyének izgulékony szivét, gyorsan kiderült; azon hortenzia-féle előtt lett belőlem sóbálvány, amelyet kerttörténeti könyvekből már jól ismertem, sóvárogtam utána eleget, de eszembe se jutott, hogy rábukkanhatok.

Aztán, szinte néhány nappal Brüsszel után, a veszprémi egyik kertészetben rálelek néhány ványadt, fonnyadt, elhagyatott, vevőre várakozó tőre. Egyetlenegyet vásároltam – ennek ugyanis az a következménye, hogy a kertemből ki kell lakoltatnom majd a meghonosodott bokrot. Az eddig kedvelt növényeim rangsora átalakul, s még csak nem is az utolsó helyen állótól fogok megszabadulni, hanem attól a legkevésbé megbecsülttől, amely a hortenzia-igényei alapján felvetődő lehetséges helyeken élő növények sorozata végére kerül. Ámbár egyik lilabogyójú cserje váltótársaként máris fölvetődött bennem a hortenzia, amely azonban emlékeim szerint csak savanyú talajban virul, ezért egy zsák alkalmas földet is vásároltam.

Szeptemberig tehát cserépben áll a bokrocska. Virágot is hoz, leveleket nevel, tűri a diófa alatti sötétkék félárnyékot és a nehéz szagú boróka közelségét. De néhány napja, Budakeszi előtt, mert rövid beteglátogatásra jut időm, megállok egy kertészetben, amelynek egyik parcellájában úgy hirdetik ezt a fajt, hogy mésztűrő növény. Azaz a lúgos, a kertben található talaj nem öli meg. Ettől a pillanattól tudom, hogy kertem növényi együttesében változás lesz: addig keresem, míg meg nem találom, még ha több növény áttelepítésével is együtt jár, a hortenzia helyét.

Napsütéses délelőtt lévén, minden munkát, amely a jövő héten vár rám, s melyekre fel kell készülnöm, elfeledve, kiugrok a kertészetbe; leginkább arra vagyok kíváncsi, miféle évelők maradtak meg a tavaszi készletből. Az efféle, gyors meggazdagodás reményében működő, a kertészetet vállalkozásnak tekintő árudákban azokat a növényeket szeretem megvásárolni, amelyek néhány évszakot már átvészeltek.  Most a ligetszépét és három tő – amelyből kettő veres, egy pedig rózsaszín ecsetszerű virágú lesz – poloskavészt tudtam megszerezni, s néhány zacskó Hollandiából importált hagymát.

A sudár zsálya alá – amelyhez idővel levendulák és gólyaorrok társulnak –, a középső és a felső terasz közötti lejtőnek az aljára ültettem ezeket, s az eddig a Belgiumból hozott ónkratérben élő citromillatú kakukkfüvet szétosztva egy csíkos levelű yuccát is illesztek közéjük. A föld mélyére, mint apró, tavaszi robbanáshoz időzített aknákat, hagymákat rejtek. Azt a tavasz-illatot önmagából föltáró Narcissus poeticust, amelyre mindig áhítoztam, még sosem sikerült meghonosítani: most a reculvus változatra bukkantam, bár attól félek, túlságosan különbözni fog a vad alaktól. Közéjük, sekélyebben lila krókuszokat ültetek. Egy másik foltba az eddig általam nem ismert botanikai tulipánt, a Tulipa crysantha egyedeit – nem lesznek magasabbak egy fülpucoló pálcikánál, s a virág sem nagyobb egy termetesebb amerikaimogyoró-szemnél –, alájuk pedig az áprilisban virágzó liliomvirágú, sárga tulipánokat rejtettem. Az e növények számára szabaddá tett területről ki kell szednem a hatalmas telep kénsárga nőszirmot, az évek alatt szétterebélyesedett bőrlevelet, az apai nagyapám kertjéből anyámékhoz, onnan a paloznaki szőlősömbe, majd ide áthozott, pirosan virágzó bazsarózsát: ezeket majd mind viszem Pécsre, a legújabban kertépítésre vállalkozó irodalomtörténész-filozófus házaspár barátaim számára. A terpedt borókának, mert ványadt, a díszepernek, a borostyánnak és a foltos levelű árvacsalánnak nem kegyelmezek; amúgy ők lesznek a győztesek, hiába téptem ki a töveiket, mindig marad utánuk néhány sarj, amelyekből az elkövetkező évben oly-akkora bozót növekedik, hogy ember legyen a talpán, aki a mélyén megtalálja pátyolgatott, fiatal szerzeményeit.

            Az sms mindenhol utolér. Gáboréban nincs öröm: ott nézem, megbillentett fejjel, mert a szemüvegemet összekoszoltam, a magán-hegyoldalamon:

 

            Ma nem volt semmi, csak vérvétel. Azt mondták, lehet, most nem lesz kemoterápia, túl rossz a vérképem. S ha a mai is ezt mutatja, akkor lefújva az egész.

 

            A hortenzia várhat. Várhat a magról kelt ciprus – kedden hoztam Pécsről, az egyetem botanikus kertjéből –, a cserépben nevelt, megerősödni látszó akantusz, a szurokfű és a német nemesítésű talajtakaró, a körömnyi alvadtvér-darabokat virágzó törperózsa is. Nekiállok pasziánszozni, közben alföldi szőlőből készült kadarka rosét iszom, ámbár nem hűtve, hisz a hűtésére nincs időm. Adél, mint egykor anyja, Dugó, mindenkor megérzi kedvem változását. Addig ügyeskedik, amíg le nem nyomja a lakás ajtajának kilincsét, homlokával belöki az ajtót, s felkucorodik mellém az ágyra. Rettenetesen büdös. Eldöntöm, holnap, ha süt a nap és meleg lesz, idén talán utoljára, megfürdetem. De hagyom, feküdjön. Fél szemmel látom, nem alszik, de ritmusosan szuszog, tökéletes, mint egy szonett, néha-néha, mintha enjambement siklana át egyik sorról a másikra, felhorkan, úgy tesz, hogy higgyem, elszenderedett és álmodik. Ha megmozdítom a lábfejemet, rögtön kinyitja majd vissza is zárja szemhéját, s olajosbarna szemét is menten reám függeszti, ha a poharam után nyúlok.

            Az őszi napfény nyárvéginek mutatkozik. Adél többnyire szélvédett helyen napozik: a lakás csupa üveg bejárata elé fekszik, ahol a fény megsokszorozottan gyűlik össze. Túl azon, hogy szeptemberben ezen a ponton hever leghosszabb ideig a kertemben a napfény, a kis tó is ide veti a felszínére eső hullámokat. A puli hamarosan fekete rongyként hever a küszöb előtt. Darazsak repülnek fölötte, észre sem veszi. Piros szárnyfoltú atalantalepkék ejtőznek rajta, rájuk se bagózik.

            Gatyára vetkezek, hosszú pengéjű késsel állok a tóba, combközépig ér a víz. Még a nyár elején kilyukadt a fólia, ha nem pótlom a vizet, két-három hét alatt elszökik. Most éppen ezt akarom: ideje, hogy megtaláljam, hol lyukadt ki a vastag műanyag, s befoltozzam. Abban reménykedem, hogy csak egyetlen ponton, amely majd megmutatkozik abból, hogy hol áll meg a víz szintje. Abban, hogy nem fog esni az eső, s nem pótlódik vissza a medencébe a folyadék.

            Nyáron ahányszor megérkezett Gábor, hogy hasznossá tegye magát, minduntalan feltöltötte a tavat. Egyszer-kétszer elmondom, miért apasztom, de amint emlékeztetem, azzal replikázik, hogy sajnálja a kevés vízben csapkodó halakat.

            A késsel a víz alatt elmetszem a bozontossá növekedett, hosszú farkú süllőhínárt, a sárga vízitök és a fehér tavirózsa levélnyeleit: így ugyan felkeveredik az iszap, de abban reménykedem, hogy növények híján majd jobban le tudom halászni a halakat. A paloznaki szőlőből már a nyárelején hazahoztam a másfél hektós kádat. Azt kicipelem a garázsból, slagon át vezetett csapvízzel eresztem tele, s a lemetszett hínárból egy ölnyit belehajítok, a többit pedig a kukába tömöm. A kádban, nem kell hozzá néhány nap se, a víz elveszti a fertőtlenítő klór szagát, átszellőzik, oxigénben gazdagabbá válik, s a sok színben tündökölő koi-halaim számára a ragasztó hadművelet befejezéséig elviselhető közeget teremtek.

            A tavat azonban alattomosan oldalba szúrtam. A késemet eltérítik a lebegő, nem könnyen elvágható hínárszálak, s a hegye beleáll – nem, nem, mélyen belefúródik – a kemény oldalfalba. A tavam új, második sebet kap, éppen tőlem. Tehetetlen vagyok. Balfék. Dühöm határtalan, a kedvem pocsék.

            Tartok attól, hogy a partra dobált növénydarabok közé csigák, esetleg kisebb halak keverednek, ezért mielőtt a kukába gyömöszölném, szinte szálanként átnézem a sprőd, haragoszöld, vízcseppektől csillogó, leginkább összetört fenyőfagallyakhoz hasonlítható növényhulladékot. Egyetlen kis hal – karácsonyi fadísz – sem akadt fenn: vagy idén nincsenek ivadékok, vagy ha voltak, a nagyobb halak zsákmányává váltak, vagy, keresek még újabb megoldást, ügyesek, s a mozdulataimtól zavaros vízben elmenekültek. Nincs itt a halpusztulás ünnepének ideje.

            Közben hull a dió s a mogyoró. A kutyák a zajra össze sem rezzennek, csak én kapdosom a fejemet. Észreveszem, az ablak mögött, a szobát eltakaró tüllfüggönyön fehér fényfoltok lüktetnek. Úgy ráncolódnak, ahogyan a textília, de oly könnyednek és illékony életűnek tűnnek mégis, hogy el sem hiszem: léteznek. S mire kikászálódom a tó vizéből: már csak alig vannak. Nem maradt belőlük semmi, csak a múltjuk – az is csupán a minderre méltatlan bennem.

            Ránézek az új hortenziára – reggelre, óvatosan, én se vettem észre, mire is készülődik, újabb szirmokat bontott. Fehér és nagy pöttyök lebegik körül a drótvékony hajtások elkeskenyedő végét, mintha hernyóselyemből készült volna mindegyik, fényesek. Olyan derűs ez a növény, hogy belésajdul a szívem.

            Olyannyira tökéletes. Amint tökéletes a nagyon szerény, de a mindenség mozgását mégis leíró matematikai képlet. Vagy a sugár, amely kiszakad a lézerforrásból s áthalad az agyvelőn. Vagy a víz, amely vízesés formájában a hegy meredek falú platójának ereszén át alászakad a mélybe.

            Két nappal később a ciprust ültetem el, a kornyadozó hamisciprus mellé, amelyet egy-két év múlva, ha nem győzi le ismeretlen betegségét, úgyis eltávolítok. S a karcsú ciprus alá, a fölásott földbe rejtek néhány Kaufmanniana-tulipánt, kénsárga virágot nevelő krókuszhagymát, egy apró tő, a pécsieknek a többi mellé odakészített, de itt maradó bőrlevelet, egy eddig cserépben árválkodó, satnya akantuszt, nézzük meg, mire jut ezzel a téllel. S ismét próbálkozom a nárciszokkal, amelyeket tavaly ősszel hoztam át anyámék kertjéből, s ezt a tavaszt egy cserépben virágozták át. Illatos, közepén narancssárga karimás, apró kis virágok, apám méhlegelőjének közeléből, abból az akácosból, ahol a kaptárai tavasszal állnak. Egykor tanya árválkodott ott, mára az épület romjai sincsenek meg, de hogy volt, azt a nárciszok jelzik, és néhány elterebélyesedett mogyoróbokor. A nárciszt, apai nagypapámtól tudom, aki Diószegről hozta az elnevezést, tubakatinak nevezik – valóban hasonlít az illata a tubarózsához, de az ősszel, ez pedig tavasszal virít. A mogyorókról pedig csak annyi a mondandóm, hogy van harminc éve, hogy egy sokgyökerű suhángot átültettem apámék garázsa mellé: azóta fává terebélyesedett s gazdag termése látja el a nagycsaládot, hol kasnyi, hol zsáknyi termést hoz, egészségeset, nagy szeműt, fényes barnát. Anyám kedvére nőtt, mostanság, esténként pörkölt mogyoróval kevert mazsola mellett nézdegéli a televízió műsorait, s váltogatja, számomra megfejthetetlen rendben, egyre-másra a csatornákat. Anyám egyidőben több tévéműsor követésére képes.

A napokban, öt óra tanítás után, máshoz nem jutok közelebb, mint hogy enerváltan bámulom a szomszédos, műemlék jellegű ház máztalan cserepű tetejét: a görbe tetőgerinc kissé kihúzta magát, így éppen fölér a késő délutáni fény hasaaljához. Holnap már, mert közeledik az ősz, nem lesz ennyire ügyes. Fekete macska nyújtózik a gerinc kúpcserepein, fel-alá lófrál, fintorog, szagolgatja a szél test-, a bárányfelhők hónaljának gyapjúszagát. Ez az egyetlen macska maradt abból a kolóniából, amely ideköltözésünk előtt ugyan, de a házunkban lakozott. A kutyáim első gondja az volt, hogy kikergessék a birtokukról valamennyit; át is költöztek a szomszédba, amelynek házában annak idején senki nem tartózkodott.

            A hortenziát megtalálta egy pillangó. Bogáncspillangó. Eredetileg a legfelső terasz sarkát belakó nyári orgonára érkezett. Amúgy valahonnan az Alpokon túlról jön. Amióta a kertemben megterem ez a lila virágú bokor, akad bogáncspillangóm is. Déli vidékről, a messzi mediterráneumból egyéb lepkék szokása is meg-meglátogatni: a szőlőszender az este kinyíló ligetszépéket, a kacsafarkú szender a csöves virágokban gazdag fészkeseket, amelyek mélyéről nyalogatja a nektárt. Az őszirózsáknak és varjúhájaknak a kis rókalepke az állandó vendége, már albérlőnek tekinthetők, a cickafarknak a boglárkalepke, a citromlepke a levendulák kék füzérei legkiállóbbjának hegyét tekinti kilátópontjának, a lángvirágra pedig a fecskefarkú pillangó guggol. A kúpvirágot a nappali pávaszem kedveli, de ha nincsenek közelben a bogáncspillangók, átruccan a nyári orgonához is. A pókhálós lepke az oregánón napozik, s nyár végén, mintha Rómában élnének, a rézvirágok és a varjúhájak piros, alamizsnás tányérkái fölött admirálislepkék köröznek!

            Admirálislepke! Szüleim kertjének szilvafája alatt, a szeptemberben hulló, erjedő szilvaszemeken tucatjával ültek, s ha megriadtak s fölröppentek, mint tűzszikrák a szilvák kékes hamva fölött, villogtak-kavarogtak. Admirálislepke – szép őszök szép röpke jószágai!

 

            Kristóf nem ismer fel.

            Hamarabb érkeztem a látogatási idő kezdeténél. Hogy merre van, a kanálcsörömpölés zajából fedeztem föl az ebédlőt. Keresztfiam a sok-sok négyszemélyes asztalból összetolt asztal-szerelvény sarkánál ül, egyedüliként, akit nem etettek. Keresztbe néz a tányérja fölött, a villával nehezen találja a tányérján heverő húsdarabokat, esetlenül egyensúlyozza a falatot, s többnyire bal szája sarka mellé emeli, majd fejét billentve kapja el elnyíló ajkaival az ételt. Jobbik szemével rám pillant, meg sem rebben a tekintete, úgy fut át az arcomon és libben tovább. Nem látom: a bal szemével hová lát.

            Az ápolónők intenek, maradjak. Kicsit előbbre lépek, véletlenül se takarjon az ajtó. Kristóf, talán erre a mozdulatra, visszahozza tekintetét, s máris veszi el, közönyösen. Közben megakadnak valamiben a fogai, abbahagyja a rágást, ujjával beletúr szájüregébe, néhány nyelvmozdulattal előretolja és nyelvhegyére illeszti a rághatatlan mócsingot, s a tányérjába köpi. Aztán elmereng, valamit kérdez a szemközt ülő, horpadt koponyájú, magakorabeli ifjútól. Villája hegyével, mint kihegyezett ceruzával, felkavarja az ételét, s újra fal.

            Gyorsan eszik, de nem kapkod. Éppen csak olyan tempóval, mint aki farkaséhes.

            Dörzsölöm a szemhéjamat, érzem, hogy csípi a szememet a kifejlődő szőrtüsző-gyulladás. Amely lassan akkora, hogy a bal szemem látóterébe is kinyúl: a képbe, amit látok, alulról belóg egy áttetsző háromszög, s elhomályosítja a látványaim közepét.

            Kristóffal megbeszéltük, hogy meglátogatom, s éppen ezen a napon. Két hete van a rehabilitációs intézetben, agyvérzést kapott a Balaton parton, néhány nappal azelőtt, hogy elindulhattunk volna a szokásos közös, heti kirándulásunkra.

A gyerek, talán, mert nézem, egyre feszélyezettebb. Fel-felkapja a fejét, oldalról pislog rám, szeme sarkából figyel – de úgy, mint aki nem ezt teszi, hanem eszik. Majd, hogy a tányérjáról az utolsó rizsszemet felszedi, nehézkesen fölemelkedik, imbolyogva a terem végébe oldalaz a betegeket etető ápolók háta mögött, aztán megpróbál – előttem – átslisszolni az ajtón. Ráköszönök. Kezet ad, a haverjait szokta rég így, ilyen flegma képpel és testtartással köszönteni, mondja, hogy megismer, de nem tudja, ki vagyok.

– A keresztapád! – verem hátba, s valamit mondok, hogy ne kelljen neki tovább beszélnie.

Felmegyünk a betegpavilon sarkánál kezdődő lépcsősoron, a központi épületig s vissza. Jó nagyokat szuszogunk, hogy a másik is érzékelje: ekkora fizikai megterhelés mellett nem lenne tisztességes társalogni.

            Kristóf apja, kamaszkoromtól barátom, siettetné a rehabilitációt, képtelennél képtelenebb kifogásokat emel a kórház, a gyógykezelés, az orvosok és pszichológusok ellen, amiben, sajnos, igaza van. De képtelen mégis valamennyi ötlete, elképzelése, szándéka – mert abban a leromlott, lerabolt és pusztulni hagyott egészségügyben, amelynek most éppen az ő fiát kellene meggyógyítani, semmiféle betegnek nem lehet helye. A magyar kórházügy és egészségbiztosítás hatalmi kérdés – ebbe, nyilván, százezreknek bele kell pusztulniuk.      Kristóf helyzetén ez azonban nem segít. A gyerekben újabban az fogalmazódott meg, hogy bolond, akit a bolondok házába zártak; számára most a megoldás a neurózisnak ez az enyhe formája.

 

            Mária-napra két zacskó botanikai tulipánnal érkezem. A házigazda család kertje egészen apró és csöppet sem zsúfolt. Két termetes fa, néhány fal mellé ültetett rózsa, egy szomorú eperfa és sok leander húzza meg a magassági szinteket – a földön pedig számos virágágy, amelyeknek peremére akár le is lehetne ülni. De a kert fölé magasodik az amúgy magasabban elhelyezkedő ház tornácának kiöblösödésében elterülő terasz, onnan rá lehet látni a néhány foltján rendben virágzó kertre, s a kőkockákkal kirakott udvar kissé elhízott, óriás debrecenire emlékeztető német juhászkutyájára.

            Vacsora végén megmutatom az amúgy érsebész háziúrnak a szememet. S két nappal később a kórház szemészetén órákon át vizsgálja látószervemet a főorvos. A szemhéjamon nem árpa nőtt, hanem egy szemölcs. De az nem jelent különösebb problémát, leoperálják. A bal szememben viszont 3-4 milliméternyi nagy foltban elvált az ideghártya és a hártyát borító pigmentréteg. Ezért, hogy úgy látok, mintha a szemem előtt szürke fátyoldarabok lebegnének, s csak a köztük fel-felvillanó résekben élesek a kontúrok.

            Nézem a számítógép monitorján a szemem belsejét: mintha egy gömb mélyébe pillantanánk be, amely vérnarancsszínű, s amelyet vékonyka erek szabdalnak meg. Az élesfoltom fölött, mutatja az orvos, ugyancsak van ilyen, senki nem tudja megmondani, mi okból keletkezett lencseszerű folt, amelyet lézerrel vissza lehetne a helyére tapasztani, de már egy apró ballépésnek is az lenne a következménye, hogy kialszik a szemem világa. Így inkább nem műt meg, várjunk egy-másfél hetet, hátha javul az állapotom, s ha mégsem, megfesti az ereket, hogy pontosabb képet kapjon a beteg felületről, azaz a szemem belsejéről.

            Kitágított pupillákkal támolygok haza – a napszemüveg ellenére olyan a világ, mintha alulexponált lenne. Minden figyelmem a talpamba gyűlik, ahogy lépkedem, érzem a cipőm alatt a kavicsokat, a járda réseit, s hogy lejt és emelkedik, hepehupás, avagy éppen fűszálak nőttek ki a résekből, s most a rések fűszálain taposok.

            S mire délutáni alvásomból fölébredek, visszatér a látásom, a rossz, és annak is örülök. De a boldogságomhoz nyilván hiányzik valami, ha nem csak halat sütök vacsorára, hanem császármorzsát is, extra adagot, hogy maradjon holnapra.

            Éjjel rosszul alszom, holott este borozgatok, az általában jól altat. Veszek egy nagy palack itáliai, fehér, száraz bort: ugyan ráírták, hogy szulfidot tartalmaz, azaz kénezve van, de a fejem nem tőle fájdult meg. Sajgott bár, de nem attól. Elalvás előtt Rotterdami Erasmus Faludy György szerinti életrajzát olvasom, amely nemhogy álomba visz, hanem éberré tesz. Merészen tudálékos mű, ilyen hosszú orrú szöveget csak azok tudnak írni, akik maradéktalanul hisznek saját költő voltukban – amely pótolhatja a szaktudást. Úgy hiszem, nem elég egy-két jellemző vonással felrajzolni az események menetét, még ha korunk olvasóinak szokása ezt igényeli is, hanem filoszként alapos munkát illik végezni, s persze, háttérben kell maradni. Faludy túlságosan nagyvilági figura ehhez: s még lenne is mentsége, ha humanista módjára szerkesztené összetett mondatait. De nem teszi. Túl ezen, a monográfia képtelen Erasmus élethelyszíneit megidézni számomra, holott számos pontját ismerem, mert úgy adta a sorsom.

            Mindenesetre eldöntöm, ha tehetem, a Brüsszel-közeli erasmusi házat ismét megnézem majd. Tavaly láttam, egyedül járkáltam a kertjében, néztem a szobákban berendezett kiállítást. S mert a reneszánsz kertben, amelyet fiatal művészek építettek ismét föl, túl sok felvételt készítettem, s lemerült az akku, s vasárnap lévén nem tudtam a környéken rúdelemeket vásárolni, a telefonkészülékemmel készítettem ócska minőségű felvételeket. S azóta is, ha megcsörren a telefonom, némelyeknél az a felvétel jelzi felbukkanásukat, amely Erasmus kéziratának cenzúrázott oldalát mutatja, illetve egy emberarcú koponyát, amely valamiért kedves volt a 16. század első éveiben a kontinensre Angliából visszatért ágostonos kanonoknak.

            Brüsszelben nem akad amúgy semmi, ami ezen a házon kívül Erasmusra emlékeztetne. Brüsszel, amely valaha kedves és álmos, a szecesszióval befejeződött kisvárosok halmaza lehetett, az ezredfordulóra fiók-New Yorknak látszik, az összes, ámbár alig tucatnyi épülettel, amelyek az Európai Parlament munkatársainak hipermodern, fém és üveg fellegvárai. A kertjei azonban szépek: egy-két színre és rendkívüli tűrőképességű növényekre komponáltak. Legtöbb bennük a fűféle, s itt-ott, de akkor tobzódva, begóniák, rózsák, kasvirágok, zsályák, ugyanabban a – leginkább halvány – színben sok-sok száz vagy akár ezer egyed.

            Brüsszelből egyetlen rózsatövet akartam hozni, s bár többször kerestem kertészetet, volt, hogy órákig autóztam a külső körgyűrűn, körbe-körbe a fővárosban, hogy végre találjak egyet, sikertelenül. Ugyan egyre, az Atomium közelében, éppen az Erasmus-ház irányába haladva, rábukkantam, de a jelekből következtetve évek óta elhagyatott lehetett. A Schwann nevű fehér bokorrózsát keresem – annak is a magas törzsre oltott változatát, amelynek egészen nagy a virágfeje, s a szirmok belseje, mintha éppen a félhomályban nyitnánk ki egy nagy méretű könyvet, s a gerincvágatban látni ilyet, enyhén zöldfehér színt. Először az önkiszolgáló élelmiszerbolt fölötti körforgalom közepén láttam e rózsaváltozatot, s mert az utca arra emelkedett, a méter magas törzsű rózsafácskák tömege a lejtő fölött kontúr nélkülien hajladozva, mintha szellemek lennének, figyelemreméltó jelenségnek mutatkozott. De nemhogy ezt, más rózsákat, s más növényeket se találtam – kertészetek híján. Végül Magyarországon vásároltam, egy német áruházláncban, szabad gyökeres állapotban.

            Ezen a nyáron már kinyílott. Augusztusban egyetlen virággal ékeskedett, másfél hónappal később pedig már öttel. Most ismét egy virít, illattalanul hajladozik a lakás bejáratához felvezető lépcső oldalán, közrefogva a kenderpálmával, fahéjcserjével, néhány patio-rózsácskával és a széles dézsa levéldísznövényeivel; olyan, amilyennek elképzelem.

            Van még két fehér rózsatövem, az egyik, amelynek a neve a Szűz, a paloznaki kertben él, s jó, ha nyárelőn, illetve ősszel hoz két-három bimbót. A harmat nyoma is meglátszik a szirmain, mindig piros pöttyök és foltok borítják, de értékét ez sem csökkenti. A másik az automata működtetette garázskapu balján áll, a szomszéd orgonái ráhajolnak, nem éri nap, ezért szüntelen beteg. Az első növény a kertemben, amely megkapja a rozsdagombát, majd pedig a lisztharmatot. Sajnálom elpusztítani, holott tőle fertőződik be a többi rózsám. Talán át kellene egy naposabb és szárazabb helyre ültetnem, csak nehéz ilyent találnom. Inkább vissza-visszavágom, sűrűbben permetezem, s elnézem, hogy sosincs rajta egyetlen ép, összetett levél, illetve bimbó sem. Holott a levelei is különlegesek: puhák, sárgás-bronzos csillogású a zöldjük, s a gallyazat tüskéje nagy, mint a cápafog.

            A Szüzet, ha mifelénk nemesítik, biztosan Erzsébet királynének neveznék. De mert, ha jól tudom, osztrák ember a nemesítője, feltételezem, eszébe se juthatott, hogy Ferenc József feleségéről nevezze el e mészfehér, szinte üveghéj-könnyű, s akként áttetsző szirmú virágot, a császár állítólag magyarkedvelő feleségét emígyen megörökíteni.

            Veszprémnek amúgy van egy Erzsébet parkja – korábban Lenin liget volt –, amelynek közepén, cserjés vadgesztenye-bokrok előtt, az Erzsébet-büszt álldogál. A nyugdíjason klubja rendszeresen koszorúzza, az eseményről a helyi sajtó szorgalmasan tudósít. Mondják, több tucat Erzsébet-liget van jelenleg Magyarországon, s az Erzsébet-szobrok száma vetekszik az egykori Marxokéval, Engelsekével, Leninekével. Ennél csak a Szent Mihályról elnevezett templomok száma lehet több. Veszprémben is van ilyen, a vár legméltóságteljesebb épülete viseli ezt a nevet, ámbár alig száz éves, hiszen a legutóbbi tűzvész akkora kárt tett benne, hogy újjáépítették. Székesegyház amúgy, a méltóságból azonban nem részesült, mindene a napi több alkalommal fölzengő harangkongás, amellyel uralkodói vonásaira igyekszik a helybélieket emlékeztetni.

            Mivel a tanszék és a tantermek, amelyekben tanítok, a székesegyház szomszédságában – az egykori Államigazgatási Főiskolában, korábban a Nagy szeminárium épületében – találhatók, ha a harangok zúgnak, szünetet tartok. Nem tudom a hangjukat túlkiabálni. Amúgy nem is lehet, és nem is az a dolgom.

            A tanszék közelében van a Dubniczay-ház, a napokban nyílt meg benne egy svájci magyar zsidó gyűjteményből szervezett kiállítás. Ezt a házat európai uniós pénzből hozták helyre – a rendszerváltás után ez lenne a második épület a várban, amelyet itt-ott renováltak, máshol pedig rekonstruáltak. Ez a házfelújítási munka valamiért olyan képtelenségnek látszott eddig, s most, hogy befejezték, még mindig töprengésre ad okot.

            A kilencvenes évek elejétől megszoktam, hogy az alkalmilag pozícióba került elit menten eladott mindent, ami a keze ügyébe került: a politikusok és a politikusi reprezentációt biztosító értelmiségiek és üzletemberek sietve ajánlották fel a leértékelt, az általuk gazdaságosan nem használható állami vagyont a pénzzel rendelkező külföld számára, s mert elkótyavetyélték mindazt, ami addig közös volt és hirtelenjében gazdátlanná vált, e tevékenységükért a külföldi tőke jól megfizetett menedzsereié váltak. Az egykori üzleti ismerősökből itt nagytőkést csináltak, maguk pedig ugyan alkalmazottakká váltak, de a jövedelmükből, úgy tűnik, egyre több politikussal tudják magukat képviseltetni.

            Mindeddig kisvárosunk profitál: soha annyi vezető művész, valamint a politikai és a gazdasági pozíciójú időszakos elit kokettálásának nem adott helyszínt Veszprém, mint a napokban, s éppen e kiállítás megnyitóján, s fényes elő- és utótalálkozóin.

            A Dubniczay-ház udvarának idős fái erre a tanúk.

 

            A felsőváros peremén a Szent Mihály templom áll, s csak annak tűnik úgy, hogy képes uralni a várost, aki magamfajta léha turistaként a tövében ténfereg. Amúgy Brüsszel közepén terül el a felsőváros, s a templom azon a rézsűn, amely elválasztotta a felsővárosi francia nyelvű arisztokrácia s a királyi család lakóhelyét a flamand lakosú kereskedelmi központtól. Az alapjaiban 11. századi, gótikus jellegű istenháza pedig katedrális, a belgák legfontosabb – talán legfontosabb – temploma. Azon tűnődtem a brabanti monstrum két homlokzati, csonka tornyát nézve, hogy itt is egy bevégezetlen mű ---  amikor megszólalnak a harangok. A hirtelen, életerős zajra nem röppennek fel galambok, Brüsszelben tán nincsenek is galambok. S nem áll meg az élet – villamosok zötyögnek tovább, szemétszállító autóra rakodnak, s egy daru átemeli terhét a forgalmas úttest felett s lehelyezi a katedrális előtti térre, s a földkéregben meghúzódó metró, avagy a pályaudvarról kigördülő vonatszerelvény megrengeti talpam alatt a földet – csak a harangok zúgtak. Ez a harangjátéknyi zenebona – mondom – megrökönyít.

            A veszprémi harangzúgást jól ismerem. Nemcsak azért, mert lassan harminc éve élem a várost, de mert egy éve a Szent Mihály székesegyház melletti szemináriumi épületben dolgozom, így, ha felszólalnak a harangok, s illedelmesen abbahagyom a tanítást, mást sem tehetek, minthogy figyelem a kongó hangokból összeálló, darabos dallamot. Veszprémben, a katolikusok nagy-nagy büszkeségére, délben mindenhol megáll az élet egy percre. S a főharang azt mondja:

– Kinn van!

            Kinn van? Kint van? – nem tudom.

            A harang beszédének is van dialektusa, mint a veszprémi életnek.

            A Szent Mihály (s hogy a teljes nevét mondjam: és Gudula) katedrális tornyában megszólaló harang azt a zenét szólaltatta meg, amelyet az elmúlt hónapokban elég gyakran hallgattam, főleg amikor Pécs és Veszprém között autóztam. A Sting és a Police együttes digitalizált számaiból összeállt album a kedves CD-im közé került, hetente több alkalommal is megszólaltatom, s most, amikor Belgiumban élek, ugyancsak magammal hordom, s valahol Köln és Aachen között meg is hallgatom. S jól hallom? A katolikus Cathédrale St. Michel és Gudule homokos mészkőből rakott tornyaiból Sting híres, 1985-ben szerzett, a szovjet-amerikai egymásnak feszülés ellen protestáló művének dallama csendülne fel?

            Sting műve valójában Prokofjev öt részes munkája egy érdekes részletének átdolgozása. A művet Prokofjev 1934-ben írta, filmzeneként, s a zenei szakirodalom a Lieutenant Kije Suite, Op. 60. második részeként ismeri. Claudio Abbado és Sting 1991-ben a Deutsche Grammophonnál ugyan rögzítette Prokofjev Péter és a farkas művét, tehát tudnom kellett volna, hogy Sting magához közelállónak véli az orosz-szovjet zeneszerzőt, brüsszeli tartózkodásom előtt azonban mindez nem lehetett számomra fontos.

A Kije hadnagy Jurij Tinyanov állítólag érdektelen novellája alapján készült. A hadnagy egy nem létező szatirikus figura, valahonnan a 19. századból, a cári udvarból. Prokofjev ugyancsak meg volt elégedve zenei teljesítményével, ámbár a filmmel, amelyet Feinzimmer rendezett, nem. A filmzenét 1934-ben szvitté dolgozta át, s alkalmazta benne a filmekből ismert eljárást, a kettős expozíciót. A korábbról ismert két motívum egyesítésével összegző, bitonális dallamvilágot állított elő, a vonósok legato g-molljából és a fúvósok staccato f-dúrjából. A filmes és a zenei technika ebben a műben összekapcsolódott, két művészet egymást termékenyítő hatásának átélői vagyunk mi magunk is.

A Tinyanov-Prokofjev-Sting genealógia érthető. De miként, s főleg miért került a dallam a belga nemzeti katedrális harangjainak nyelvére? Avagy esetleges, éppen ezért kibogozhatatlan számomra e kulturális áthagyományozódás? Aminek tegnap és ma és holnap is tanúja – és részese – voltam-vagyok-leszek. Ugyanis a városba érkezésem után, hogy kisétáljam magamból az 1400 kilométernyi vezetést, az EU-épületekhez ballagok. Egy építkezést bádoglapok paravánjával fedtek el. A felvonulási területet elkerítő felületet, sok száz méteren át, könyvgerincekről készült fotók nagyítása borította, a világirodalom sok szerzőjének a neve és egyes művei sorjáztak egymás után. Borges labirintus-könyvtára lehetett tán ilyesmi fölemelő, és mégis talmi. Számomra öröm volt azonban, hogy két magyar író is megidéződött a brüsszeli építkezésen: Szabó Magda és Vámos Miklós. (B. utólag, majd októberben, még rátalál Galgóczi Erzsébetre és Szentkuthy Miklósra.)

A montázstechnika lenne e város lényege?

Ahogy Sting és Európa fővárosa képes egyazon haranghangon megszólalni?

 

Délután három óra felé érkezem meg, s hét felé, nyugtalan alvás után, már a környék földerítésébe fogok: amíg nem találok magamnak néhány megnyugtató pontot, utcasarkot, ahol a csatornarács nem pont olyan, mint a környék csatornarácsai, megdőlt kéményű házat, hevesen virágzó jázmintövet, szép, avagy csupán korábban sosem látott mosolyú zöldségárust, fagylaltozó leánykát, nincs nyugodalmam. Keresem a helyemet, ahol otthonos lehetek, amelynek számomra is akad jelentése, s ahol nekem is jut néven nevezhető szerep.

A környék túlságosan egyszerű. A belga emberek is egyszerűek, hadd mondjam úgy: keresetten azok. (Keresetten egyszerűek? Hm. Igen.) De maradjak a városnegyednél. A keskeny út jobb oldalán, a délutáni árnyékban tömött kocsisor, a balon egyetlen autó sem. A földszinti lakások – egészen nagy ablakok vannak mindegyiken – mintha kihaltak lennének, de az emeleten minden ablak tárva. Függöny egyiken sem, mégsem néz ki rajtuk senki. Ez a leplezetlenség a lakásban is feltűnik: amikor odaállok az ablakhoz, a szemközti lakásba látok, sőt átlátok rajta, hiszen egy belső udvar fájának lombján akad fenn először a tekintetem.

A St. Pierre hosszan tart, ami az itteni léptékek szerint legalább 5 perc sietősebb séta. A St. Pierre teret köti össze a van Meyel térrel. A helyieknek, úgy látom, mindkét hely érdektelen, legalábbis abban a rekkenő hőségben, amely fogadott. A St. Pierre teret harántirányban villamossínek metszik, átszelve a körforgalom bekerítette terecskét: ez a tér nekem újdonságot nyújt, s így első azon pontok között, amelyek az otthonosságot ígérik. A tér fái, mint apám körtebokrai, lapítottak, mint a francia kertekben szokásos: az egymás mellé szorosan ültetett fák koronáját közös támrendszerhez alakítják, s így olyanná alakul e parkocska két félköríves fasora is, mintha két lombpalástot képeznének. Amúgy más is felkelti a figyelmemet: a fatörzsek között, combmagasságig, vízsugarak törnek fel, s zuhog mindegyik vissza saját, lavórnyi medencéjébe.

A térről fölsétálva az emelkedőn (s e sétát megzavarja, hogy nem tudom, hová is rakom az autóm és az éppen hogy megkapott garzonlakás kulcsát) a metró Merode megállójánál kikötve, ahol a Carpe diem presszó saroképülete húzódik, s meghúzódnak ott mások is, vagy az üvegportál, vagy a zöld sövény megett, megmutatta magát Brüsszel. Élettelennek látszik. A járdákon ugyan emberek lötyögnek, de az úttesten, e vasárnap délutánon szinte alig jár valaki. De mihelyt a Jubelpark felé fordulok, meg kell változtatnom véleményemet. Tán népünnepély lehet, mert a diadalív előtt sátrak állnak, hatalmas, szürke füstfellegeket eregetnek a lacikonyhások, s olyan tömeg hömpölyög a parkot villaként közrefogó két avenue-n, amilyeneket Veszprémben csupán az ingyen virágosztogató napok korai délelőttjein lehet látni az Óváros téren.

B. másfelé terel: egy háromszögnyi terecske sarkában, két ház keskeny közébe felhúzott három emeletes házhoz. Itt minden épület három emeletes, persze, ez sem más, s ugyancsak keskeny, tán szobányi széles. A földszinten az egész szélességet kitöltő bejárat. Fölötte, az emeleten balkon, amely úgy nagyítja meg a lakás alapterületét, ahogyan azt a polgári furfang lehetővé teszi. A balkon fölött szabálytalan, a ház karakterét megadó ablak. Majd pedig a felhőkbe törekvő tetőszerkezet.

A maison Cauchie a rue des Francs legszebb háza. Csupa lágy vonal, barna fa és szürkés barna, íves, csavart, finoman megmunkált vasszerkezet. Magas és keskeny ablakok. Növényi ornamentika, ahogy azt a japánoknál láttuk, no és a Raffaelt követő angol praeraffaelitáknál. Brüsszelben, mivel az 1890-es években sokan építkeztek, mintegy kétezer szecessziós ház készült el – közéjük tartozik ez a Paul Cauchie építész megalkotta ház is. Amúgy maga az építész lakta. Megnyújtott, karcsú oszlopok, keskeny valahány, s a ház valamennyi ablaka, valamennyi díszítménye is vékony és sávos – hasonlatot keresek rá, s minduntalan a fény felé növekvő növényhez illő szavak tolulnak elő.

Ami azért furcsa, mert egyetlen házhoz tartozó növényt sem bírok fölfedezni.

Sőt, a sétám alatt – bár az utakat fasorok fogják közzé, az impozáns paloták, középületek előtt zsebkendőnyi kert húzódik meg, s a növényállomány arra utal, hogy szakképzett, a növényekhez értő kertész tervezte valamennyit – az ejt leginkább kétségbe, hogy Brüsszelt növénytelennek találom. A sok növénylakó ellenére egyetlen olyan tenyérnyi helyre nem bukkanok, amelyben a növény a lakóról, a hely tulajdonosáról beszélne. Amit látok, az kizárólag a reprezentáció kelléke, mintha a veszprémi, hozzám közelest élő gazda házát és udvartartását látnám: egy közösen megformázott norma szerint alakul ki s azt is képviseli. A balkonok, az ablakpárkányok, a tetőteraszok egytől-egyig növénytelenek. Mi több: semmi nem utal arra, hogy ezek a terek emberek által használtak. Még csak galambszar se színezi el a korlátokat, oszlopokat, medencéket, karókat és teraszokat.

Másnap aztán el se hiszem, hogy a belgák elődei voltak azok a művészek, akik a Musées Royaux des Beaux-Arts remekeit készítették. Az Aix-de-Provance-ből származó, 15. századi Barthélemy d’Eyck angyali üdvözletén az oszlopfőket övezik csak a növények, babér és rózsa, a Szent Lucia legendáját megfestő mester azonban már tavaszvégi kertbe helyezi alakjait. S a bokrok között piros, tányérszerű virágú, embermagas rózsák pompáznak, még akkor is, mikor a szent szemét éppen fogóval tépik ki. Memling ugyancsak nem merte még a természetet ábrázolni, de a legfőbb női szent, Mária karosszékének kéztámlájára mégiscsak odafest egy rózsát, még ha az fafaragvány is. A Jan de Witte-triptichon középső paneljén, amely a madonna a rózsalugasban ábrázolási típus egyike, tobzódnak a virágok. A fából készített lugast befutják a rózsaszínárnyalat rózsái, az anya balján illatos madonnaliliom, s mögötte, akárcsak a gótikus kertekben, gyeppad zöldell a téglafal tövében.

Brüsszelre mára csak ezek a veres téglafalak maradtak jellemzők.

Három-négy templom megnézése után még kevésbé értem a város növénytanhoz való viszonyát. A harmadik reggelen, amikor még nem nyitott ki a Musées Royaux des Beaux-Arts, egy órát tébláboltam, s jutottam véletlenül, toronyiránt haladva, a Notre-Dame de la Chapelle-be. A kézművesek temploma eredetileg román stílusú volt, de mert leégett, a 15. században gót ízlés szerint újraépítették. Az oromzaton tömött virágdíszítés – nem értettem eddig, honnan is értettem volna, hogy mitől van az, hogy e század itáliai szoborfői olyanok, mintha az antikvitásból kerültek volna át, míg a németalföldiek oszlopfői mindenféle újdonságokat rejtenek: levél- és virágdíszesek. A Notre-Dame de la Chapelle oszlopfői például nem elrajzolt-elfaragott akantuszlevelekből, hanem húsos, lapos, méretes káposztalevelekből állnak. A brabanti gótika sajátjának mondható e növénygazdag, realisztikus díszítés.

 

Reggel hosszan alszom, szombat van. Fáj a tarkóm, görcsöl a kisagyam, a jobb homlokom. Beveszek az ízületi gyulladásra való fájdalomcsillapítót, s elmegyek a Bakonyba: virágzanak, hadd lássam hát a kikericseket. Mire visszaérek, a gyomrom görcsöl, szédülök, a két szemem alkotta képből az agyam nem csinál egyet, hányingerem ébredt és szorongok. Az újabb gyógyszer tovább rontja a hangulatomat. Végül lekötöm a bal szememet, attól megnyugszom: ugyanakkor, amihez eddig olyannyira ragaszkodtam, a térérzékelésem eltűnik.

És a v-betű is beragad a kompjúterem klaviatúráján.

Enni sincs kedvem, rádőlök a bevetett ágyra s fél szemmel sillabizálom Nagy Sándor kettős életrajzát: az övét és Kőrösfői-Kriesch Aladárét. Római éltük titkainál tartanék éppen – de fárasztó az olvasás.

A dió közben hull: szinte minden két szó közé bekoppant egy-egy. Éjjel nehéz harmat esik, s a délelőtti tűző nap gyorsan felnyitja a dióburkot. A kutyák, tudom, ott ülnek a fa alatt, s várják és nézik a dióesőt. Kicsi szereti a diót, zuhantában kapja el, s mire a földre helyezi, már el is roppantotta. De többnyire nem tudja kiszedni a dióbelet a házából.

 

Napok óta hever a sárga cetli a pulton, nem temetik maguk alá a konyha hordalékai. Az ilyen ragacsos szélű lapocskákat arra használom, hogy a bármi okból megjegyzendő könyvoldalak szélére ragasztom: afféle szamárfül-pótlékként. Brüsszelből érkezek haza, vagy máshonnan? Az áll rajta:

 

Szia Angyal! Kutyák kaptak enni. Egyél. Szia. J

 

Nem nekem szól. Hát hagyom a helyén, ahová tették, majd rátalál, ha megérkezik a megszólított.

 

 

Bulgáriában. Egykor megígértem barátnémnak, s most tartom a szavamat. Én vezetek, de olyan óvatosan, mintha függőhídon át hajtanék ezer kilométeren át.

Az ezer méter magasban épített rilai kolostor udvara puritán. Az egyszerűség további már nem fokozható. Ennél kopárabb, a semmihez közelebbi kertet el sem tudok képzelni: a 3200 négyzetméteres udvaron, amely mellett az épületek tere – közel 5000 négyzetméteres – se kevés, nincs más, mint egyetlen zöldes fűfoltba ültetett három fenyőféle, amelyek közül csak egy lucfenyő, ami felnőtt méretű, s alattuk néhány illatos geránium-tő, és a Szűz Mária újjászületése nevű templom hátsó jobb oldalán, a bejárat mellett egy különös, fehér és vattaszerű szövétnekkel elborított futórózsa. Ha nagyon átgondolom, a kődarabokkal kirakott udvaron a résekben kell, hogy egyéb növény is vegetáljon, de tisztességgel csak azt mondhatom, az árkádok alatt, a kőedényekben itt-ott nevelkedett némi gólyaorr, s az egyikben, talán a szerzetesek kórháza előttiben hosszú levélnyelű petrezselyem. A három faféle a dzsámiszerű, ólomlemezekkel borított tetejű templom jobb oldalán, a szerzetesek konyhája előtt álldogál, s mindegyik olyan tökéletes formájú, amilyet csak a szakkönyvekben látni. A fenyő gallyai meredek háztetőszerűen omlanak alá az oldalágakon, a főágon havasszürke zuzmó is ül, mint téli épület tetőgerincén az elegáns hótaréj. A hamisciprus laza lombja illik a leginkább a nyíratlan szakállú, kótyagosnak tűnő, langaléta szerzetesekhez, akik ifjak, néha-néha felnevetnek, holott egymagukban álldogálnak, de aztán lehunyják hosszú szempillás szemhéjukat szemükre, és monoton hangon folytatják zsolozsmájukat tovább. A harmadik fenyőféle valami gömbciprus, kékes levelű és a formája oly tökéletes, mint csak annak lehet, aki fölött valami isten uralkodik.

Rila kamaszkorom szépséges kolostora: miatta kezdtem az ortodox kereszténységgel foglalkozni, s miatta, hogy a mai napig számomra oly tökéletesnek tűnik a magányos, kolostori élet. Évek óta vágyom arra, hogy legalább egy időre, lehet az akár két év, hagyjanak magamra, s foglalkozhassak azzal, amire hitem szerint való vagyok. Talán csak egy tő rózsával, amely akár lehet ugyanolyan, mint a Rilai Szent János minden évben megmosott és fehér selyem habjai között hánykolódó csontjait befogadó templom oldalvégében nevelt, a templomkapu felső ívéig felnőtt futórózsa.

A kolostor ugyan 917-ben alapíttatott, de a temploma csak a nagy tűzvész után épült, 1860 táján. Zahari Zograf vagy testvére, Dimitar festő készítette a freskók jobbik részét, úgy sejtem, azt is, amely az öt kupola egyikében látható: Szűz Mária méhében az éppen megfogant Jézust ábrázolót. A rózsa – amúgy ugyanolyan univerzumjegy, mint Szűz Mária ölében Jézus, vagy Krisztus kezében a hol becsukva tartott, hol kinyitott könyv – ugyancsak megtépázott és vegetáló. A sok eső és a szüntelen pára miatt vastag, lisztharmatból növekedett boholyréteg borította be vékonyka, hajlékony gallyait, a tüskéket, a leveleket, sőt még a csészelevelek visszahajló, fémesen merev cimpáit is.

A mintegy tíz festő által készített ezerkétszáz freskó javarészével kívülről beborított templom belül rózsaillatú, kívül pedig gerániumszagú. Meglehet, a kitartó őszi eső miatt borította el a három-négy épületemelettel körbehatárolt udvart a gólyaorr-odor, hiszen ez a növény akkor bocsátja ki magából a geraniol-olajat, ha a levelek illóolajtartálykái valamilyen mechanikus hatásra – szélfúvásra, esőcseppek becsapódására – felszakadnak, s a mostani esőzés kiválthatott ilyesmit. A rózsa- és a gerániumillat együttese eltünteti a fáradtság érzetét, s megnyugtató hatású. Aki belép a kolostorba, érezheti akár, hogy a paradicsomba tért be, ahol karcsú fehér oszlopok és barna csíkokkal sávokra osztott árkádok között tömjén ég, szüntelen zsolozsmáznak a szerzetesek és a tekintet neki ütközik a magasba emelkedő hegyfalakba.

Mondom, hogy Szófia lehetetlenül puritán. Két nap ottlét után az egyetem botanikus kertjébe menekülök, hogy végre lássak szabályos kinézettel rendelkező s egyéniségét megtartott élőlényt. A Természettudományi Múzeum boltjában megpillantható, megvásárolható aranyhörcsögök, nyulak, papagájok, kanárik és a takarmányállatok: tücskök, kukacok és muslicák után növényekre sóvárgok, s mert efelé ugyan léteznek parkok, de bennük a füvön kívül csupán közfák álldogálnak, ha vannak, s mert a nevesebb körforgalmaknál se találtam egyebet büdöskéknél, petúniáknál, hogy kóborlásom során rábukkanok az egyetemi gyűjteményre, két levával megnyílik előttem a rácsos kerítés kapuja, s bejutok a törpékben és zöldre mázolt gipszbékákban gazdag kollekcióba. A kutya, amely átvág a Levszki tér körforgalmán, megállítva a közlekedést, azonban jobban leköt, mint a ványadt broméliák, sápatag muskátlik és a hibrid-rózsák silány kollekciója. Így aztán úgy fogom elhagyni ezt a rózsaszagú országot, hogy nem látok egyetlen tő olajrózsát sem.

De a Rózsa-dzsámiba se jutok be, holott nagyon vágytam arra is.

Az előadóterem hosszú és fényesre lakkozott felületű asztalán hatalmas csokor művirág. A szeminárium, amelyen részt veszek, a természetkép európai változatainak irodalomban történő megjelenéseit taglalja. Az asztal körül román, spanyol, szerb, leginkább közép-európai kollégák – de franciául beszélnek leginkább. A számos szempontból felemás helyzetet mutatja az a festmény is, amely az asztalfőhöz állított felolvasóállvány mögött terpeszkedik: Ohridi Szent Kelemen könyvet olvas. Tegnap elmentünk magyar barátnémmal megnézni a központi székesegyház altemplomában elhelyezett ikonokat. A bolgár ikonokon a szentek, a szerzetesek és a világiak kezében a 16-17. század fordulójáig, utalva a bizánci-görög-hellenisztikus hagyományra, a könyv formája minduntalan volumen. Tekercsek őrizték a fölvilágosodásig a szöveget, különösen, ha az szent volt. A textus szentségére – a kép nézője tudja, ha nem is olvashatja – a volumen utal. Ohridi Szent Kelemen kódex-formájú, lapozható, a lapokat a gerincén egybefogó könyve anakronisztikus, miként az is, hogy a szent a könyvét állva, kezében tartva olvassa. Ha netán használtak is a 10. században kódexet, az olyan nagy lehetett, hogy tömege miatt azt kézben tartva nem lehetett olvasni, lapozni pedig végképpen nem.

E vasárnapom amúgy is kesernyés. Tegnap este a fogadás – a tiszti klubban láttak minket vendégül, egy hodályszerű teremben – után a hotel portáján hagytam a fényképezőgépemet, benne valamennyi szófiai felvételemmel. Kétségtelen, szórt volt már a figyelmem, mentséget nem adnak sem a borok, sem a kései időpont. A recepción nem ült hosszú ideig senki, márpedig a számlát rendezni akartuk. Utóbb pedig lassan, tetű lassan készült a szállásdíj összegzése. S reggel pedig már az autómba is bepakoltam, amikor eszembe jutott a fényképezőgép. Elhagytam!

Társaim emlékeznek, hogy a portáig még a vállamon lógott, majd hogy a búcsúzáson, az egyik szobában folytatott borozáskor, már nincs nálam. A portán hagytam, a pulton, vagy a z előtte álló asztalok egyikén?

A recepciós nem tud az eszközömről. Mígnem az egyik német vendég említi, hogy éppen ennek a recepciós asszonynak ő maga adta át a gépemet, mert észrevette, hogy én s éppen ott feledtem. Így aztán, amit a szállodai alkalmazottak eddig tagadnak, megkerül a gépem, csöppet sem hagyva kétséget afelől: ha nem siet segítségemre az ismeretlen hölgy, a fényképezőgépemet a Sheldika hotel alkalmazottja talált és nem keresett tárgynak minősítve sorsára hagyja. A gépbe zárt rilai és botanikuskerti felvételekkel együtt.

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

weinkata@yahoo.com

(Kata, 2008.11.19 21:17)

Ja, igen. Nagyon klassz!

Remek ötlet!

(Joe, 2008.11.15 11:52)

Szuper, hogy van ez a hely és hogy a már megjelent műveid mellett a készülőket is közreadod!