Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Kopasz daru. Kalligram 2009. 7-8. 25-33.

2009.07.04

Kopasz daru

Kalligram 2009. 7-8. 25-33.

 

 

Nem tudhatom, december elejétől január közepéig mi minden vonul be a napjaimba, majd költözik ki onnan. Bőszen olvasom önmagukat előzékenyen felkínáló könyveimet, végzem a munkámat, tanítok, békülékeny vagyok a hideg elől az egyre-másra garázsomba menekvő cickányokkal, s eszembe sem jut a kertet határoló szomszéd ház vakolatlan falára huzalon felkapaszkodó, s nem oly rég egyetlen éjszaka alatt cigarettapapír-szárazra és -vékonyra változott vadkomló leveleit letépni s a szemétre vetni. Nem attól félnék, hogy eladjam a múltamat, házastól, kertestől, a magam ültette növényekkel együtt, nem tartok a munkanélküliségtől, attól, hogy ne tudnám kifizetni a gázszámlát s a kutyáimnak nem vehetnék naponta háromszáz forintért nekik ízlő tápot. A kert legbiztonságosabb részén, a fal tetején (ahová, hogy sok fényhez jussanak, a rózsaszín, a fehér és a meggybordó virágszínű futórózsáim hajtásai is igyekszenek) a reggel első pillanatában, a fény nappalivá válása idején kényes léptekkel elvonul s még majd harminc napig így másolja át egyik reggelére a másikat a hegyoldal avarosában vadászgató és zsákmányából élő fekete kandúr, a villámtól sújtott hárs ágvillájában, hogy alatta és fölötte szabadon fújon a szél, óvatosan ücsörög és lehunyt szemmel nyivákol, miközben a váraljai rigók csapatostól csapnak le rá. A jószág óvatosan és feszengve ül, akárha vékony héjú tojáson.

– Semmi kétség, bombán! – jelentem ki, de a távozóak meg nem hallják. A puli közbehorkol, mély és átható hangon, akárha medve lenne. A kutyaól visszhangdoboz, rezonátor, s fölerősíti a félhangú lármát. A magasban darvak húznak, alig hallhatóan krúg a csapat.

Amikor kérdéses volt, s akkor is, amikor a válasz megszületett, még nem létezett a kert, amelynek tél eleji állapotát mustrálják vendégeim. E helyre zuhant ugyanis a második világháborúban a Veszprémre levetett mindkét bomba, amelyek együttese, mert a városlakók állítják, láncos bombák voltak, azaz két különálló, egymástól függetlenül robbanó félből állt a bomba, illetve a két bomba lánccal volt egységbe kapcsolva, s a robbanó páros hajdan a magas, nyers kőből állított kertfalat rombolta darabokra, s a településünk egyetlen reneszánszias lakóháza végéhez agyaggal tapasztott, senki által sajnálattal nem említett melléképületet. Él helyi polgár, aki szerint pusztán az egyik, a robbanás hangjából következtetve a másodjára becsapódott bomba robbant fel, a másik, az elsőnek lehulló, azóta valahol a kertfal mentén, avagy annak alatta lapul, oldalán fityegő és egyre rozsdásabb láncdarabbal, ahol mostanság a japáni nyílbambuszaim vetélkednek egymással.

Miközben azért is lakom bombákkal együtt, mert a parázsrózsa, amely a lakóház fehér fala tövében emberessé nevelkedik, őszvég idején is képes bimbót képezni és virágot nyitni, s amíg meleg vagy langyos évszakban nappal nő és bontja száz szirmát, novemberrel, a fagyok előtt, decemberben inkább este és éjjel, energiához a belülről fűtött faltól jutva. Látogatóimat, a szerkesztőasszonyt és író barátját, Cent, valódi illatbombával fogadja: távozásukkal azonos időben, éjfél után oly intenzív illatot bocsát ki, hogy Ildikó sietve lép hozzá vissza a kaputól, és beletemeti arcát a fakó, dermedt, kívül fagytól megkapott szirmú virágfejbe. A bimbóban, tulipánhagymában, dáliagumóban exploráció rejtőzik, minderre képzőművészjelölt hallgatóm, Halmi-Horváth István figyelmeztetett hajdan, amikor zodiákus-emberek festésével volt éppenséggel elfoglalva. Félévig kitartó projektjében homok- és iszapszínű, kicsavart végtagú, torz testek képpé nemesítése sereg alkotást eredményez, s e produktumok közül három festmény a sajátom, ámbár nem tudom, az enyémek az állócsillagok övéből melyik csillagképhez is tartoznak.

A távozó vendégek után lassan zárom a vaskos pallókból ácsolt kertkaput. Hideg lett, csillagoktól kékfényes az égbolt, néhány napja született s menten oda is veszett a telehold. Éjfél után – mi is ez? – kiáltok föl. A csillagkép, amellyel a saját házamban órákat töltöttem el, az én életteremből eddig miért nem volt érzékelhető?

A tavam, amely évek óta a kertsarok fő attrakciója, békapetenevelőtrezor és feketerigók fürdője, aranyhalak medencéje, továbbá sulymok, a színükkel a poklot megidéző kénsárga vízililiomok, szittyó, káka és gólyahírek, vidrafüvek, zsurló és kálmos tenyészhelye, az éjszaka teszi ezt vele, oly tiszta, miként az ártatlan hegyikristály.

Vergilius szép latin szavakkal beszél, a Georgica második részében, a különösen tiszta vizű helyről, a Spoleto melletti Clitumne forrásairól, amelyek tavacskákat alkotnak, s ezekben fürdették meg, hogy éterien tisztákká váljanak feláldozásuk előtt, a fehér, tehát makulátlannak látszó bikákat. Az én saját tavam, amely minden nap egy új élet arcát ringatja a felszínén, s amelyekről (a tóvízről és a lágyan himbált arcmásról) csak úgy árad az egyedül való tisztaság, mindig jó jósnak bizonyult: előre megmutatta azt, néma képek formájában, ami utóbb bizonyossá, valóságos testekké formázta az eddigiek folyamán magát.

A tavam mindeddig akkor változott tisztává, vesztette el moszatzöld színét, humuszsav-barnáját, amikor változások érkeztek és bekövetkezésük nyomán kiteljesedtek. Most kifejezetten a Kentaur csillagjegy nélküli égbolt arcának egy darabja, s éppenséggel a legszebben mosolygó része visszfénylett a felszínén, olyannyira, hogy felvetődik bennem, nem a fentet érzékelem azon, mivel az arc valahonnan mélyről húzódott fel a víztükör vékony, fényes héja alá, fel, fel, ez a fényből és derengésből összecsomósodó arculat.

A Kentaur csillagrendszer, tudom abból a koromból, amikor a csillagászat érdekelt és nem a szöveg, három égitestből áll, azaz nem magányos. Holott nálam kizárólag egy (az egyikük) esett be, falatozta a parmezános-rákos-gombás rizottót, itta a boromat, cserekönyvet hagyott nálam, fordult meg és távozott. Ámbár a Kentaur csillagképben egyetlen csillag viszi a prímet, az Alfa Centauri (azaz a Toliman), amelynek látszólagos fénye felülmúlja társcsillagaiét. Így válik az éjszakai égbolt harmadik legfényesebb csillagává.

Maga a csillagrendszer arról a leghíresebb, hogy a Nap, a Földhöz legközelebb csillag után a hozzánk legközelebb eső csillagok tárháza, s ez az Alfa Centauri, amelynek egyik alakja megtisztelte látogatásával házamat és tavamat, ámbár 4,34 fényévnyi távolságra kering az űrben, mégis a legközelebbi, a naprendszerem legtestvéribb csillaga.

Csakhogy ez a csillagkép Magyarországról, így a szelek városából eddig nem volt látható.

Avagy több Centauri lenne? A csillagkép és az ember, aki (szerintem középiskolai tanár és) író? Avagy három? Meglehet, nem három, hanem öt? Vagy még ennél is több? Sok?

Ha Vladimir Holánnak egyszerre kettő Hold juthatott, mint egyik szép költeménye tanúsítja, miért ne lehetne így a csillagképpel is? Eképpen, azaz ígyen sok Centauri lehet.

Az ismeretlen csillagképet ringató tavamnak a partja, a víz szintje alatt és fölött, hegyi folyók görgetegköveivel bélelt. Nagyokkal, zöldesekkel vagy barnásakkal, vörhenyes szürke vagy barna foltokkal. Óriás madarak tojásai hevernek, amelyek kiköltésére, mert a Nap sugara se délelőtt, se délután nem érheti őket, a csillagok vállalkoznak. Azok fénye szabadon telepszik rájuk, azok kotlómelegében fejlődnek. Igen, a kertem éjszaka mindig melegebbnek hat, mint nappal – persze, bizonygatom, a csillagok miatt, s máskülönben is, hozzám szokásos a csillagok vendégségbe jövetele.

Cheb Mami és Sting közösen énekelt dalát, a Desert rose-t hallgatom. Ez a dal, nincs sok hasonló ének, miként tavam, csillagos égboltom vagy százszirmú rózsám is a kertben, személyesen képes megszólítani.

Napokkal korábban, a holdtöltét megelőző éjszakák egyikén B.-vel, szerelmemtől elmenekült hajdani szerelmemmel cseteltem, aki kiszedte belőlem, hogy új honlapot készítettem, amelyen irodalommá változtatva olvashatóak a velem fizikailag megtörténtek, és akkor még nem tudom, hogy januárig bizonyosan nem fog felbukkanni, nincs ideje hozzá, vagy nincs kedve, de azt sem, hogy ennek okát, mert nincs hozzá időm, se kedvem, magam már kideríteni nem akarom. Ártatlanul mondtam el a hozzám férést s menten megrettentem, de akkor már nem voltam képes semmivé oszlatni leírt mondatomat, ott virított, sárgán, a képernyőn, ahogyan ott volt B. előtt is, Brüsszelben, az arab származású olasztól bérelt lakásban.

B. keveset hallgatott, hallottam, hogyan veri abban a kietlen lakásban a klaviatúrát, arra is maradt időm, hogy magamban meglássam az ablakon túli tájat, a szemközti házak tetői mögött a sötétzöld lombú fát, amelyből egykor kihallatszottak a madarak, s igyekeztem volna el tőle, de nem tehettem. Továbbra is vonz a lénye, állapítom meg hamarjában, magam számára szolgáltatva bizonyságot, holott nem látom a szemét (sosem látom többé a szemét), azt, amely legelőször megragadott, amely lényének érzékeny centrumaként megdelejezett, s nem hallgatom reszelős-recsegős hangját, amely ugyanolyan olívazöldesen mélybarna, mint a szeme, nem érzem fanyar szagát, a kissé elhanyagolt test illatát, nem tapintom haját és nem a bőrét, mert másik térben létezik ő, nem ott, ahol én, s újabban, másfél éve, kizárólag írott mondatokat váltunk egymással – ha éppen van rá ideje, s akad rá nekem is időm.

Cheb Mami arab, olajos bőrű és villog a tekintete, olyan valakinek látszik, mint aki után B. szüntelen epedezik. Cheb Mami népe eszi a darvat, vélem, ez az étel számukra nem egyéb római örökségnél. A rómaiak is megették, ízletesnek tartották a többnyire magevő, ámbár víz borította helyen költő impozáns állatot. A nagyszüleim emlegették, hogy egykor nemhogy fogyasztották, de házőrzésre nevelték és tartották a tanyákon a darvat, s volt nagy rend ott, ahol megélt a hosszú életű, húsz évig is fennmaradó jószág, nem viaskodtak egymással a kakasok, nem öklelőztek a kosok és a kutyák menten csendesültek és elhúzódtak, ha hozzájuk vágott csőrrel a másfél méter magas, óriás madár, s a gazdaasszony ugyancsak biztonságban lehetett, mert ha kellett, az embereket is kordában tartotta.

Amikor a középkori iszlám sajátosságairól beszéltem hallgatóimnak, tanítottam őket a könyvek népeiről, ahogy tudtam, és nem jutott eszembe se Brüsszel népparkja, ahol a mecsethez oly sokszor mentünk el B.-vel sétával járni körbe, sem Róma, a lapos kenyerekkel Karácsony szent napján katolikus templomokban sürgölődő arabok, sem az Atlasz havas csúcsai alatt szétterülő Marrakesh, ahol Averroës cellájában döbbenten, magam semmi voltától elrettenve álldogáltam, sem az, hogy ebben az évben hozzá se nyúltam az iszlám rózsaszimbólumaival foglalkozó kézirataim átigazításához, akkor felködlött előttem ez a Cheb Mami, aki Stinggel együtt énekel a sivatag rózsájáról, arról, amelynek módja lehet megfigyelni a Centauri csillagképet.

Az este, amely az enyém, Stinggel teljesedik ki.

Hallom, távolból csendül kezdetként fel, de a dallam lassan közeledik hozzám, s érzem, amint a hangforrás becserkész, közelembe férkőzik s egyre méltóbban szól az 1986-os Sting-felvétel, a Russian, amelyre egykor annyiszor füleltem, hogy bármely három-négy egymást követő hangjából meg tudtam állapítani, hol a helye e dallamban s amely miatt, amikor legutóbb véletlenül meghallottam a Bécsből Veszprémbe hazavezető úton, meg kellett állnom, mert nem jutottam levegőhöz, s mintha ködbe lépkednék, láthatatlanná vált előttem a nyárfák közé szorított, hegyoldalnak emelkedő út. Nem szégyellem másodjára, harmadjára, negyedjére, sokadjára is meghallgatni, egy amatőr felvételről, 1997-ből, amikorra már Sting szétnarkózta és szétüvöltötte az a panaszos, pompás férfihangját. Majd az English Man in New York-ot. S ismét a budapesti koncert felvételét. S a nápolyiét. A lisszabonit. A stockholmit. Végezetül a toszkánait.

Elfelejtem az egyetemi ügyeket, a kar specialitásait, az ismertségéhez hozzájáruló értékeit felszámoló dékán és helyettesei ügybuzgóságát, amelyben a saját érdekeik falkában járnak, mint kora tavasszal a kutyák a parkban.

Sok-sok év után, amikor hetek óta készülök bátorságot gyűjteni és erőt összeszedni, levelet írok Szerbiába, Ottónak, néhai barátomnak. Óvatosan távolságtartót (ha azt kellene szükség esetén belőle kihüvelyezni), amely mégsem igaz, mert tíz év hallgatás után, ha valaki ír a fontos emberének, az mégsem távolságtartó. Mármint, hogy szervusz! És, hogy a közös ismerőstől, akitől megtudtam, hogy éppen levelezésben áll vele, azaz egymással levelezést folytatnak, elkértem az elektronikus címet, hogy tudakozódjam a bennem riadalmat keltő betegségről, amely váratlanul megragadta (benyúlt a hasüregébe, egészen a veséjéig, s behatolása nyomán ott maradt, mert a markát kinyitotta, s kihullt belőle, s a vese medencéjébe belepottyant egy kő, majd meg a vesét befoglalta, mint fekete ékkövet a vöröslő arany foglalata, azaz az élő hús, a véres és meleg test), és kérdezzem a lábadozásáról. Továbbá ígérjem neki, ajánljam fel, mintha csupán az enyém lenne, hogy ott az irodalom terme, hogy ragadja meg az ajtót, tárja ki, lépjen át a fájdalom, a műtét, a betegség kórszobájából a literatúra terjedelmes termébe. S hogy elmondjam, hogy néha (Néha? Marhaság. Ugyancsak gyakran. Nagyon.) eszembe jut, s ez a felvetésem alkalmat nyújtson arra, hogy fölemlítsem azt az esszémet, amelyet Tisnóról írtam, azaz róla is, hiszen sejthető, az esszéírás esernyőfenyőfák alatt töltött idején, még ha az ebben való megbizonyosodás jóval később, majd tizenkét hónappal utána következik is be, hogy az ő, Ottó életében centrum, mágnesként vonzó központ az adriai kissziget aprócska, könnyű lélegzetre módot adó települése. S utaljak, a virágzó narancsfák említése révén, hajdani sok tengerig elvezető utazásainkra. Mármint, egyszóval, ugyanis, vagyis elmondani az éppen mostani, a jelenlegi életemet azzal, hogy közölhetem: itt mára leesett a hó.

Azaz megnéztem ezt a hóesést – s ebben a hóesésben sok-sok régi hóesés van benne. Mármint, egyszóval, hiszen, vagyis, mármint, ugyanis, vagyis lazán odavetni, hogy szeretettel köszöntöm feleségét a szorgalmasan főzött finom és éltető ételeivel, hogy aztán minden elköszönés helyett, csak úgy, a golyónyomszerű pont után odapökjem a nevemet: János

Húsz perc sem telik el, megérkezik a válasz.

 

Kedves barátom, valóban hiányoztál már nekem-nekünk. Kár hogy most már nem üzemel a kertünk, de így is látnod kellene, hol és hogyan is élünk... (Itt az életnél egy kissé megrezzenek, mert korházi kalandom, tyúktojásnyi, fekete epekövem, belső meteoritom, és 7 centiméteres tumorom valami sötét másvilág közelségét jelezte egy pillanatra.)

Valóban arról van szó, amiről írsz - és ezekről mással nem igen tudok szót váltani, ezen ideológiákkal vert terepen, mint szárazra vetett hal tátog az ember: betegségem előtt még volt egy hosszabb montenegrói utunk, amely aztán még néhány nap Dubrovnikal folytatódott... Azokból a napokból élek, arról álmodozom, mikor mehetek vissza oda... Most úgy áll, hogy három hónap múlva ellenőrzésre, újabb kivizsgálásokra  kell mennem, az, mondjuk, március, májusban meg Szarajevóban lesz dolgom, addig nem mozdulok, de Szarajevóból már a tenger felé szeretném venni az utam, hiszen Dubrovnikból is Szarajevón keresztül jöttünk volt haza...

 Különben: Sz. éppen Theszalonikiben van, írta, napfényes teraszokon ízlelgeti a tenger gyümölcseit...

 Még gyorsan kifáradok a computer mellett, de azonnal megkeresem a Tiszatájban megjelent szövegedet.

    Ölelünk mindannyian.

 

Előszedem az esszét – láthatom, számtalan hibával, elütéssel, szóismétléssel, ki nem fejtett, mert akkor nyilván ki nem bányászható mondattal teletömött az a vizsgálódó, szénfekete és olajsárga szöveg, neki is állok, aggódva, a mondatok gondozásának. Aggodalmam oka azonban az, hogy éppen arról, akinek most írtam, két éve azt nyilatkoztatom ki, hogy nem barátom. De ha így lenne, akkor most miféle erő késztetett arra, hogy levelet fogalmazzak számára, s hosszas kutakodás után címét megszerezve elküldjem hozzá tartózkodó jelzésemet: itt vagyok, látod! S ha elküldtem, miért említettem a szöveget? Hogyan? Mintha a jelenben megtörtént állítást, hiányzol, barátom, s aggódok érted, a régi szöveggel menten vissza is vonnám, azaz relativizálok, és ez az eljárás mégsem illő. Azaz méltatlan.

Érdemtelenedek.

Reggel leplet terít a kertre a hó, eltűnik a csillagképet megragadó, magába fagyasztó víztükör. Délután pedig paplan kerül a lepedőre. Szüzek számára való. Este, sötétedéssel Kicsi észbontó ugatására sietek ki: Adél a vasúti talpfákból összerakott járdán, a fehér bábuvá összekötött-bebugyolált pálma előtt dermedten áll, fekete szőrköteg, amelyet lassan-lassan beterít a nyugalmasan aláhulló nagyszámú pehely. Kicsi körülötte rohangál, de a puli akár észre sem venné azt, aki társa évek óta, nap mint nap, aki, ha megszólalt eddig, ugatásba kezdett, akkor számára is megkezdődött az ugatás, hiszen ez a kert a közös kutyalét tere lehetett mindeddig. Lóg a pulim farka, lóg a feje, hiába szólítom, nem reagál rám se, mintha melléállt volna a kertnek, avagy a kert nem volna többé hajlandó magába foglalni a kutyát, átadja inkább az őrjítő havazásnak. Felölelem, becipelem a meleg lakásba, kiszedem a bundájába ragadt, celofánként zörgő almafaleveleket, a farszőrébe ragadt szikkadt ürüléket, s észreveszem, mindkét szeme belső zugában csipától összetapadt a szőre. Kitisztítom, s döbbenten látom, szemhéja belső, kékkagyló záróizmához hasonló peremén lencsényi, szivárgó seb éktelenkedik. Kicsi okvetetlenkedik, tuszkolja Adélt, noszogat engem is, végül, hogy ne akadályozzon a foglalatosságban, kiakolbólítom a végtelen éjszakába. Adél odaáll az ajtóhoz, az üvegen át bámulja, mozdulatlanul nézi számkivetett társát, majd elindul, holdjáró léptekkel, a lakásban. Minden helységbe benéz, hosszan és kábán mereng, neki-nekiszalad a széklábnak, asztal peremének, aggasztó az állapota. Rékát, festő barátom lányát hívnám telefonon, azonban elkevertem a telefonszámát, ezért apját riadóztatom, kicibálom egy bulizós osztálytalálkozóról. Rékát néhány napja műtötték, kimetszették a manduláját. Suttogva beszél, szótagnyi szavakkal. Útmutatása nyomán kitisztítom a kutyám opálkövű szemét, Betadinnal fertőtlenítem a sebet. Adél eközben a szőnyegre hány – a mennyiség alapján úgy vélem, Kicsi enapi ételét is ő fogyaszthatta el. Behajítóm a mosógépbe az üggyel-bajjal lepucolt szőnyeget, s a pulit ápolom, tartom az ölemben, s nyugtatom, amennyire csak bírom. Amikor a vadmadártojáshéj színű teraszra kiterelem, mintha biztosabb lábakkal, de imbolyogva halad előttem, a kutyaólból Kicsi sziszeg felénk. Kétszeresére pumpálta magát, lássuk, senki be nem fér melléje. Ráparancsolok, be is fogja a száját, amíg Adél mellé betuszkolom, s rájuk húzom a házra terített takaró szélét.

Reggel, hóseprés idején, mindkét kutya ellenőrzi, milyen munkát végzek. Fel-alá jár a seprő, széles sávokat húzogatok a laza hópaplanba, hosszú és egyre hosszabb folyosót alkotok magam után, akkorára terjeszkedőt-nyújtózkodót, mint maga az utca, amelyet jobbról négy s balról három ház szegélyez, amelyek között húzódó fehér sáv közepén a hóhullástól menten kifehéredő, buckák közi elegáns és sovány ösvény halad. Az utcára kinéz Adél, majd visszatér a teraszra, a számára biztonságot ígérő helyre, ahol korlát tartja egybe létezése terét, közepén a kutyaóllal, s néhányat vakkant. Délelőtt biztos mozdulatokkal tisztítom meg csipás két szemét, s jóddal fertőtlenítem a sebeit. Barna lé csurog a sebekből, s az állat pupillája, fagyban a hirtelen beálló jég, melegben a hegyikristály, opálos. Régen tudom, s készülök arra, hogy ebem, hűséges társam megvakul.

– Semmi kétség, bombán élünk! – mondom neki, húzom magamhoz, megölelem, s hallgatom kicsit, hogy dobog és ketyeg benne, a mellkasa mélyén a hozzám mindig hűséges szív. Tűri, de azt sejtem, nem érzi a testemet, mert máskor, ha megérintem, máris dől hozzám, hagyja, érezzem a súlyát, izomból és csontból és szőrből összeálló tömegét, s érezze maga is, hogy ott vagyok mellette, ellent tartok testének, akaratának. Nem észlel engem.

Finnországban, Jyväskyläben, a bombagödörszerű sílesikló közelében valami hasonlót éltem át egykor.

A közép-finn városka nem nagyobb Veszprémnél, a legmegkapóbb benne, hogy a helybeliek piros-fehér csíkos autóbuszokon közlekednek az utcákon. Az se kutya, hogy a város középületeit Alvar Aalto tervezte, aki a húszas években éppen itt nyitotta meg, aztán évtizedeken át sikeresen üzemeltette híres, utóbb a finn építészettel teljes egészében azonosított építészeti irodáját. A város harmada tó, másik harmada tajga, s van egy hatalmas sísánca, amely újabban nyáron is használható. Laajavuori magas és rettenetesen meredek, a lesiklók állítólag szeretik, engem megijesztett, akkor, amikor 1996 márciusában ott jártam.

Abban a márciusban a tajgában, mert a gránitsziklás-mocsaras-lápos ősfenyves egyik természetvédelmi területén dolgozhattam, ahol fajdok kapirgáltak, csupa türkizzöld korai lepkék lebegtek az áfonyaágacskák fölött és volt olyan madár, amely puskagolyószerű hangot hallatott a vízre történő landolásakor, csupa ősz hasalt. Az anyaszült meztelen fák között (egyedül a vadegres bontotta a lombját a cserjésben) napi 23 órában októberi fényviszonyok voltak, alacsonyról, oldalról és élesen sütött be a fény.

Néhány napot oly kistelepen szálltam meg, amelyhez hasonlót egykor megtapasztalhattam: Koppenhágától északra, a dániai, Hamletről elhíresedett kisvárosban, Helsingőrben. Az erdős külvárosba Jörn Utzon dán építész tervezett hatvanhárom átriumos házból álló telepet. A telep az északi építészet közösségi karakterét legalább olyan jól példázza, mint a legújabb, az őskereszténység térelképzelésre vissza-visszatekintő templom- és monostorépítészet. Utzon építészmester Kingo Housese a természettel együttlét hagyományát tartja fenn, s ebben Alvar Aalto és a Sirèn házaspár utóda.

Az az egység tűnt fel Dániában, amely megnyilvánul a házak és a természet között, ahogyan az ember a tereket képes minden uralkodói agresszió nélkül belakni, s ezt kerestem két-három évvel később Finnországban, az altói, originálisnak tekinthető eszméket kutatva.

Természetes anyagok, emberléptékű épületek, apró, de nem szűk terek, amelyek – üveggel, ajtókkal, kapukkal – egymásba nyíltak, mindenhol azt érzékeltem, hogy szemlélődni, mozogni, sétálni jó. A lakó öntudatát az adja, hogy tudatosan érzékeli a kert végében folydogáló patakot, a partján nevelkedő gólyahírt és páfrányokat, a kertjébe belenyúlik a fenyves és a madarak nem veszik észre, hogy udvaron fészkelnek, nem pedig a vadonban. A házak egymáshoz húzódnak, gyakran közösek az épületfalak, a kertkerítések, a bejárat, a kocsibejáró, vagy azok a terek, amelyről megállapíthatatlan volt, hogy közösségi vagy magáncélokból készültek-e s miként használják őket. Egyszer, amikor vendéglátóim kertjében a házigazdával, szauna közben, anyaszült meztelenül, önfeledten botanizáltam, s zuzmók meghatározásával foglalkoztunk a hűsölés időszakában a havas udvaron, a szomszéd gyermekei állítottak be hozzánk, labdázni. Máskor a kert növényeit másvalaki igazgatta éppen, kéretlenül, de tiszteletet érdemlő szakszerűséggel. Az erdő, a maga természetes módján kanyargó patak, a sok-sok teleknyi területű csupasz gránitdombok meghatározta építési területeken nem halmozódott kaotikussá s nem zsúfolódott össze, magasba törve a lakónegyed. Azonban az ember által létesített terek számos látványlehetőséget teremtettek – innen és onnan is olyan táji, természeti részlet villant fel és vált hangsúlyossá, amelyet a háborítatlan közegben meg nem láttam volna.

Nos, ebben a végtelen számú perspektívát adó, a hely lelkét mindenkinek fölajánló, titkokkal és békességgel telt láncolatba szervezett házak közösét magába fogadó, a látogatót sétára biztató (a felfedezés lassúságát valamiképpen hangsúlyozni tudó) erdőben, a piros téglából, szürke, festetlen betonból, színesre mázolt falapokból álló, cserepes, illetve hullámpalás borítású, sok ablakával a kis udvarra nyitott házak egyikében, ahonnan néhány irányra lezárult, máshonnan pedig kinyílt a tér, a vízre, a kertre, az erdőre, e nagyon személyesen megteremtett és belakott épületek egyikében volt néhány pillanat, amikor megvakultam. Éppen darvak repültek az égbolton északi irányba, krúgatva.

Hamis végtelent láttam, ez okozta.

Állítólag a finnek ismerik ezen érzést, az idegenek pedig, ha találkoznak vele, megriadnak. Miként tettem én is.

A Viherlandiából, Finnország kedveltebb növényáruházlánca helyi üzletéből értem haza, ahol cserepes és vágott virágok tömegében lelkesedtem a finnek kertészetéért. Az üvegház előterében, ahol kabátban járkáltak a járókelők, oroszlán tartására is megfelelőnek tűnő madárketrecben, tört szárnyú daru élt, s tartotta fenn a hozzá hasonlóképpen gyógyulófélben lévő gázlómadarak között a rendet. Amikor a szeles, csatakos és őszinek ható, ámbár koratavaszi táj barnái, kislibasárgái és halovány zöld rügyei után hazaértem a szállást biztosító lakásba, éppen csak leszedtem meleg felsőruhámat, kibújtam cipőmből, de amikorra, néhány rövid perc után, kinéztem a védett intimitást adó nappaliból a már ismert, szelídített vadonra – nem láttam semmit.

Utóbb tudom, leesett a hó, hevesen, nagyméretű pelyhekkel. És kilopott minden kontúrt, minden színt, minden teret a világból. A mélységét elvesztő fehér térbe pillantottam be, amelyben nem látszott se cserép, se tégla, se nyírfagally, se érintetlen gránitkő, nem volt ott a szomszéd ház tulajdonosának autója, s eltűntek az ereszről alálógó, finom szárnycsapkodású famadarak.

            Azt hiszem, Adél most, vén kutyaságában találkozhatott ezzel az élménnyel, vagy ha nem is, akkor úgy éli meg, mintha először lenne ilyesmiben része.

Megvakultam.

Attól az egyszerű ténytől, hogy B.-vel történő utolsó beszédem óta nem beszélünk. Mármint B. nem jelentkezik, ha fenn is van a neten, elhúz erre vagy amarra.

Aztán megtörténik a lábadozó, beteg Ottó meglátogatása, Mestert is látom, Szegeden, a Karácsony elmúlik, majd lezajlik az évváltás. Mindebben az az őrmedve az érdekes, amelyet egyik éjszaka fedeztem föl. A családot összekerítő ünnepek éjszakáját idegen ágyban alszom át, s egyik alkalommal, talán vizet ittam, vagy ha nem a szomjúság, akkor valami ugyancsak elepesztő dolog ébresztett meg, arra figyeltem fel, hogy a fejem fölött dereng egy medve alakja. Gyufa skatulyájánál nem nagyobb medve kontúrozódott meg, amolyan bumfordi jószág. Ott ült és vigyázott, felragasztva, matricaként, és mint az űrlények vagy a keresztény angyalok, zöldesen fluoreszkált.

Medvék tömege található a könyveimet tárló tetőtéri szobában is, amelyet az utóbbi háromnegyed évben Gábor, ha a kórházból elengedik, lakásomban használ, s mintha a medvemorgást ezek a plüssből formázott lények hozták volna a házba, amelyet magam ugyancsak átveszek, eltanultam tőlük, mondom is Gábornak, hogy utánzom a tulajdonait. Szemben van az őt befogadó vendégszobával, hát átjár oda, számítógépez, zenét hallgat, ha én a földszintre húzódtam vissza, a csupa méregzöld falú, kicsi hálófülke-szerű hálóba és az azzal azonos méretű dolgozóba, amely hajdan gyerekszobának készült. Az emeleten, a könyvektől tömött, azokkal belakott szobában az egyetlen, egykor az olvasás helyéül szolgáló fotel tele játékmedvével, a gyermek méretűtől az arasznyi nagyságúakig, mindnek kerek a szeme, és kerek szemük miatt mindegyik szomorú.

Kínából emigrált barátnőm ajándéka csomagnyi abból a himalájai Goji bogyóból, amelyet Európa ezekben a pillanatokban fedez fel magának, s a ginzengnél is hatásosabb szerként tisztel. A száraz bogyók homokszemektől kifakult színe, akár az apró szemű kárminporé, amely attól matt hatású, hogy a csomagolóanyagra poros bambuszlevelek képét nyomták. Nyílbambuszét ismerem fel bennük. S megállapítom, hogy hegyikristály tálkába valóak lennének, a leggyógyítóbbnak tartott, a test összes funkciójára hatást gyakorlónak tulajdonított kőből faragottba. Idővel, szögezem le, elő kell a pincémből keresni a műanyag szarkofágba, gyufáskatulyányi átlátszó dobozkába zárt hegyikristályomat, amely ugyan mérete miatt nem alkalmas arra, hogy faragvánnyá változzék, de arra igen, hogy a neki tulajdonított hatás meglétét ellenőrizzem. Mondják, hasznos a kifejezőerőnek, a két agyfélteke működését harmonizálja, s végtagfájdalmak és ízületi bántalmak csökkentésére kitűnő szer.

Ízületeim fájdalma ellenére Pécsett, és ez a fájdalom tart január közepéig, mint a hosszú éjszakák, hogy két napot szigorlatoztatom másfél éves kurzusom hallgatóit, beülök az Apolló filmszínházba egymást követő két filmre. Az elsőn, amelyet egyedül nézek meg, végtelenül bámulom a fekete-fehérségtől újdonságként ható képeket, a kezdetén, amikor az esőcseppek délszakiasan aprólékosan, kimerítően hullnak és kopognak a faleveleken, a fenyőkérgen, az avaron, az Iskolakultúra egykori korrektora, költőbarátom fia rendezte Danilo Kią szövegei alapján. A film részletező képsorai közül menten az ragad meg, amely egy fatörzs (fenyő az, erdei) mentén a kopár talajtól felkapaszkodik szinte a mennyország magasába. Aztán hamarosan a kocsmai jelenet, amelyben a beszélgetők mögött – az író/főhős és egy lány között zajlik, amolyan apatini vagy moravicai presszói kép, falhoz szorított asztalka, önmagára fontoskodva figyelő férfi, s a hím jelenlététől kinyíló, annak személyisége irányába kitáruló nő – az a Bojan Bem-festmény tűnik föl, zöld teniszpályán elnyúló agár, azaz a játéktérbe kényelmesen befekvő lény, aki önmaga létezését tökéletesen kitölti, attól többre nem vágyik, igaz, a kevesebbel sem tudná beérni, amelyre akkor figyeltem föl először, amikor Ottó újvidéki házában járhattam. Erről a festményről többször írtam, ámbár itt nem magán a művön, hanem a kép másolatán, a kép bal alsó sarkán feledkezik rajta a kamera mindent rögzítő lencséje, az a közömbös üvegszem, amelyen át egy operatőr szokott nézni a maga rendezőre függesztett szemével, s a plakátra három nagy betű is került, annyi, hogy BEM, azaz mindenkinek szóló, képen belüli vajdasági üzenet ez a szó.

A meghittséggel ajándékoz meg a név.

Miként a film végén a darumadár fölemlegetése. A saját múltja nyomába szegült főhős, belezakkanva családi öröksége terhébe, Montenegró tengerpartjára jut el, a szerpentines hegyoldalra, ahonnan alant a tenger látszik. E tengerhez szükség mutatkozik mindig a kopár hegyoldalakra, a szélnyomásos bokrokra, a mélység és magasság finom összhangjaira – már ha képen ábrázoltatik. Hősünk e helyen elmélkedik arról, hogy minél magasabban található valami, annál kisebbnek látszik, meglehet, ha most darunyi, később akkor légynyi, aztán meg légypiszoknyi. Így válik nincstelenné, tárgytalanná, képtelenné a világ, ekként lesz kisemmizve, a dolgoktól kifosztva.

A hős a hegyoldalon olyan magasban kóvályog, mint ahol a darvak szoktak vonulni. Délre. Vagy északra.

E madár, a szabadság égi madara feltűnt már a filmen korábban, s tudtam, hogy pokolgép válik belőle előbb vagy utóbb. Főhősünk, a keszegképű, Schiele-nagy-szemű gyermekfiú a madárpreparátor lakásában találkozik elsőként a halott madárral, s néz az ember- és madárszem farkasszemet.

A preparálás kísérlet a valóság változatlanná tételére? Az azonosulás lehetséges művelete lenne? A végtelen – amelybe úgy vágyódnak a magasban húzó, csoportosan vonuló madarak, a csillagos éjszaka alatt vonító, bolyhos szőrű kiskutyák és a magányos emberi lelkek – megragadására tett kísérlet? Miért kell bármi madarat élettelenné tenni s kitömve megőrizni, miféle érzetek keltésére vállalkozik a készítmény?

A daru szeme pontosan olyan mély, mint a rózsáé, amelybe belenéz az ember. Ráadásul barnáspiros mind a kettő, az egyik, mert olyan a pereme, a másik az érett porzóik miatt.

Arra ébredek a délutáni alvásom után (ismét láttam a csillagokat és a csillogó szemű vadmadarakat), hogy a lakásban elömlik a fehér rózsa serkentő illata. Mint edény, úgy töltődik föl s tartja meg magában a szoba a rózsaszagot, először az ég az agyamba, hogy magának az álmomnak van ilyen átható, édes odora, majd pedig az, az álmomból szivárgott át, mert keveslette ottani idejét, s át kívánt ide jönni, természetesen hozzám, mert ragaszkodó természetű és hűséges. A fehér rózsa illata, amely illékonysága okán képes átjárni különböző terek között, álomból a valóságba, fordítva, avagy innen vissza az ábrándba, megjegyzi magának a dolgokat: a csillagokat, köztük a másokra boruló csillagképet éppúgy, mint ama most felcseperedő emléket, hogy Ottó legutolsó (azaz egykor legutolsónak gondolt, immár utolsó előtti) találkozásunkkor arra utalt, a rózsákról szeretne írni, rózsaolajlepárlásba akarja gyűjteni, egyetlen illattá akarja keverni költészete virágait. Aztán arra az elhatározásra jutok, hogy az a fehér rózsa öntötte át hozzám erőteljes szagát, az jutott át légies formában hozzám, amelyet egykor Brüsszelben fedeztem föl magamnak, még csak nem is egyetlen helyszínen, hanem többön, mert Brüsszel, amíg kedvesemhez, B.-hez kijártam oda, többé-kevésbé egy-két hónaponta, mindenkor rózsafácskák tömegétől díszlett, egy lábon egyensúlyozó, lábhegyre emelkedő, patyolatfehér ruhácskájú kis balerinák egyensúlyoztak valamennyi tér közepén, valamennyi virágágyásban, különös körtáncot lejtettek, amelyben az volt a meglepő, hogy éppen állóképpé merevedett minden táncoló, fél lábon álltak, barnazöld harisnyanadrágba bújtatott, ceruzavastag, imbolygó lánykalábakon, amelyek színe hasonlatos a félfás rózsaszárakhoz, s az új ág-színű lábacskás táncművésznők valamennyijén selyemkönnyű, áttetsző babaruha, olyan, amely a nyakban kezdődik, ahol zárt, a csípőig egyenes vonalban hull alá, s ott abbamarad. Magasban maradt fehér harang-lányok, hosszú harangnyelvvel – mondanám, ha egyébiránt nem mondtam volna mindent el ezekről az illatot kiárasztó rózsákról, mindent, ami elregélhető a kisbalerinák által. Mint Brüsszel városában a fehér rózsafák, amelyek hiába álltak, a brabanti hercegek vadászterületén, a mai Parc de Bruxelles-ben, vagy a Királyi Szépművészeti Múzeum lépcsős-teraszos oldalterén, a Parc Léopold, amelynek ösvényein szüntelen Marie Curie és Albert Einstein egymásba kapaszkodó árnyalakjaiba botlok, avagy az egykor postagalambok tárolására szolgáló Parc du Cinquanenaire fasorjai között kialakított turzásszerű emelvényeken, mégis mind, mindig ugyanaz az egyetlen rózsa, úgy én se vagyok több Géczi János, hiába alakított többé az időm, hanem egy és azonos, éppen az, akit a lineáris idő összefüggő szakaszai határoznak meg azáltal, hogy mind én vagyok, aki valaha voltam. Hogyan lennének sokan ezek az egyazonos kinézetű rózsák, ha az utóbb látott valamennyi mind-mind azt elsőt idézi, amely vagy huszadmagával álldogál (balettező alakjaim a forgalmas utca végi körgyűrű szívében) az Avenue des Celtes-t folytató Rue des Tongres (Tongerenstraat) felső végén. Vagy mégsem? Hiszen ők találhatóak a Rue de la Grande (Haje gorte Haagstraat) közepén, a nagyáruházhoz felvezető lépcsősor alatti park szögletében, a virágzó ecsetpázsitok zsombékjai közén. A rózsáim tehát, miközben ontják citromos, üdítő illatukat, egyben megjegyzik azokat az üzleteket, amelyekbe élelmiszert vásárolni zarándokoltam oly sokat, egyes-egyedül, ha B. dolgozott, vagy B.-vel, ha szabadnapja volt, s ahol mindenféle élményekben lehetett részem, miközben az áruk között megtaláltam/megtaláltuk az olcsóbbakat.

Mintha René Magritte szatirikus-szürrealista motívuma volna, egy hordó nagyságú vízibomba páncélhéjában, mint a csúcsától cikkcakkban megfosztott óriás tojáshéjben állt az a törzses fehér rózsa, amelyet talán utoljára láttam a brüsszeli rózsák közül, jóval azután, hogy autóval körbeutaztam a külső útgyűrűn, eljegyzési ajándékul kapott ékszere mentén, a várost, Domaine de Laekentől az Atomium mentén Ganshorenig, Koekelbergen keresztül Molenbeekig, Anderlechtig, sőt a vidéket is, Leuvent, Antwerpent, Gentet, Bruges-t, Ostendét, abban reménykedve mindvégig, hogy kertészetet találjak, ahol egy növényt vásárolhatok, amelyet Veszprémbe hazaszállítok és kertembe, legyen mi által emlékezni, elültetem.

Ottónak, a palicsi édes úrnak sietve számolok be arról, milyen benyomásaim ébredtek fia filmjének megtekintése nyomán. Bemről (Belgrádban él, szürke, emeletes házak telepén), a daruról (amelynek fején nem láttam se nála, sem a filmen, hogy piros tollsipka lenne, s amely tárgy bátyja fiának felesége vadász rokonságától szerzett jószág), és hogy az a lengyel irodalmi folyóirat, amely számára ebben a napokban fordítják lengyellé egyik novelláját, arra kért, készítsek harmincnál nem kevesebb fényképet a kollekcióhoz, Vajdaságról.

Ottót a kerti fagyott tó lékvágásából hívja vissza a telefonhívásom. Gyenge, panaszkodik, de amikor beszámolok a lengyel szerkesztői kérésről, s hogy ehhez nekem 4-5 nap segítségre lenne szükségem, önként ajánlkozik. Közben beóvatoskodik a madarához, és mondja, a tolltetvek, véli, skalpolják a szürke-fehér tollazatú jószágot. Annak bizony nincs piros folt a fején, bizonyára fény kapott, kifakult. Kevés csend után azonban azzal lep meg, hogy semmilyen toll nincs a madár fején, mivel kopasz.

Tanakodunk, milyen szprével lehetne elirtani a darut ellepő tollrontó kártevőket, mielőtt lefosztanák a tollat s felrobbantanák, mint tették azt a hollóval.

Illatos alkoholkivonattal lenne jó bekenni, levendulával, zsályával, avagy rózsával? Rózsaillata rémlik a preparált állatoknak biológusi tanulmányaimból. Az volt valaha, amíg létezett a tanszék, a szegedi egyetem állattani tanszéke preparátorának is. A legutóbbi hajdani nyáron a tanszékből csak a preparátumokat láttam, nem maradt több a felszámolt intézetből, azokat is Újszegeden, üveges szekrényekbe zártan. Úgy tűnik, a halálon kifogni akarók kedvelik ezt az illatot magukon viselni.

Az írót, akinek azt magyaráztam volna el, hogy pontosan érzékeli, bombán ülök, mert tulipánhagymaként lapul a kertemben a pokolgép, s pokolgépeit robbantja szét körülöttem a rózsabokor, aki nevét, hittem, a Kentaur csillagképről kapta ugyan, Cennek nevezte Ildikó s így egyben neve jelentésváltozást kapott – bennem, általam azonban cent. 100. Azaz nem a Kentaur csillagképhez, hanem a századhoz (centuria), a százhoz (cent) lenne köze? Avagy a váltópénzhez? De mi van ott, ahol nincs váltópénz, azaz nincs cent? Mondjuk Japánban vagy Vietnámban, a jennél, a dongnál, vagy Magyarországon? Avagy a százszirmú rózsához, a Rosa centifoliához, amely nevet Hérodotosztól kapta a sokszirmú virág? (Amely persze nem volt száz szirmú, csak sok. A sokra utal címében az Ezeregyéjszaka mesegyűjtemény is, amely arabul Százegy éjszaka.  

Januárban, az elkövetkező holdtöltekor hideg van. Csillagoktól kékfényes az égbolt, néhány napja született az újabb telehold. Tegnap éjjel mínusz 21 fok lapult a kertben, s ez biztosan kárt tett a szabadban telelő pálmáimban, babérfámban és érzékenyebb növényeimben, hiszen őket most hó sem fedi. A tavamban a jég fenékig fagyott, s mint nagy tükrön, roppanások szaladgálnak. Csillagok és csillagok hiányai váltakozva tükröződnek rajta. A rózsa tyúktojás nagyságú illatbombáját fekete fagyfoltos szirmok takarják. A kutyák hívásra sem jönnek elő óljukból. Levelet nem kaptam Karácsony óta, két és fél, lassan három hete: sem Ildikótól, sem Centől. Stinget hallgatom, kortyolom a teát, potyog szememből a könny, a Russiant, egy 1984-es felvételt, majd a Grammy-díj átadásakor, 1986-ban rögzített változatot, s egy 1997-es anyagot. Aztán leszedem a polcról a Szakáts mesterségnek könyvetskéjet, 1698-ban adta ki Misztótfalusi Kis Miklós, megkeresem azt a receptet, amely nekem való: Egy csuporba két tyúkmonyat kell ütni, abba egy kis rózsavizet tölts, másfél kalán nádmézet, egy kis liszttel összekevervén, hogy se igen híg, se öreg ne légyen; egy serpenyőbe egykevés vajat tölts, mikor reá töltöd, ne légyen igen meleg: mind addig keverd, míg megöregszik, és szenet szíts alája, amíg szépen megpirul.

A fényt kapott, s attól kifakult, kopasz fejbúbú daru tollazatának megmentési lehetősége után kutatva, régi madártörténeteket fedezek föl. Többek között arról is olvashatok, hogy a felnőtt daru kopasz – emiatt tekintik Ázsia közepén és déli részén a bölcsesség jószágának. A kalmukok csupasz fejéért szentnek tartják, a mongolok is tiszteletben részesítik; a japánoknál szerencsét hozónak tekintik, és képeivel templomaikat és lakásaikat díszítik.

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.