Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Gyakorlatilag elfeledhetetlen

2008.12.11

Gyakorlatilag elfeledhetetlen

 

 

Szemem vizsgálatát követően, az orvosi utasításnak eleget téve, két órára pihenni vonultam a sötét szobába. Ennek ellenére a délutáni squasholás idején a pupillám oly tág, hogy mindent kifakultnak láttam, akárha híg ködben vagy hófehér doboz belsejében kóvályognék. A játék után, a Tescóban, ahol zöldséget és gyümölcsöt vásárolok, egyre-másra az arcomon feledték a vásárlók a tekintetüket, s egy amúgy a tolvajok megfigyelésére használt féldomború tükörben látom: kék szemem mély fekete.

Este vörösborozok, toscanai merlot-t szürcsölve keresgélek a neten; Marakkeshbe vágyom, Canetti nagyszerű regényének helyszínére, amely, amióta megjelent magyarul, sokszor elővett könyvem, s ami miatt Marokkóba el szeretnék látogatni. A marokkói, Atlasz tövébe elterülő, mégis a sivatag szagát befogadó nagyvárosról többször beszélgettünk az elmúlt időben, B. nem kéreti magát, nem hajlandó velem utazni oda, meglehet, privát arab élményre vágyik.

Tegnap este B.-vel Marec Grechuta Krakkow-dalának legújabb filmfeldolgozására leltünk: az alig négy perces műsor elején a kozmoszból – mindenesetre a gömbölyű Föld képéről – szűkül a kamera Európára, majd Lengyelországra, rá Krakkóra, egy pillanatra látszik az a városnegyed, amelynek peremén az a ház magasodik, amelyben B. lakása található, majd főterére, a Rynekre, hogy a teret, annak ezeregy változatát, amatőr készítésű állóképekkel – diaképekkel – mutassa majd be a rendező. A wa yang bábuknak olyan szögletes-darabos a mozgása, mint a Grechuta halála után megjelent CD-képen felbukkanó emberalakoknak. A Grechuta-CD-t éppen ezen a helyszínen vettem, a klipfelvételen az a bolt is felfedezhető, ahol mindez történt. Bizony, sokszor meghallgattam a dalokat. Amikor Nagy Gazsi halálát dadogta el Alexa, akkor menten (egyszeriben, haladéktalanul, rögvest!) ezt a zenét akartam hallani, Budapesttől Debrecenig, 240 kilométeren keresztül, míg haza nem értem szülőházamba, anyámhoz és apámhoz.

Január azzal telt, hogy a hónap (amúgy mindvégig) tavaszt utánzott. Felpuffadt, és kiderült: nem is tél, hanem másik évszak. Kinyílik a kertemben – hogy betartsam a sorrendet – a kínai lonc, tele rózsaszín, kanálkányi napernyőcskéjével, s ráadásul, ha kisüt a fehér korongú Nap, mindenféle repkedő, telet átélt, rezge szárnyú rovar is körbedongja, majd a korai jázmin, amely a hegyoldal kőfaláról két, napfénytől megvilágított helyen omlik alá, teátrálisan, sárga zuhatagként (nyáron pedig, levelek híján, zöld pálcikák törmeléke, semmi kis giz-gaz, csúnya, lesarlózott növény), s fogaival a hóvirág, tele szájjal, tömegével. A lépcsőfeljáró széltől védett, napsütéses zugában az erdei ibolyatő ugyancsak kivirágzott, korábban, mint a galambtojás-nagy sáfrányok, mondtam is nekik, hogy tévedtek, súlyosan vétettek a rend ellen. Ez nem április, máskoron olyankor ébrednek, s virágzanak, ily módon hónapokkal korábban, mint óvatosabb fajtársai. Kitört a talajból a halványzöld sziromcimpás tőzike, a bokormogyoró alatt, eszembe juttatva, hogy hány éve akarom újból és újból a hagymáit áttelepíteni, valami őt megillető, reprezentatívabb helyre. Amikor kaptam, túl mélyre süllyesztettem, s azóta, ha előbukkannak s kihajtanak, s a virágszárak a föld felszíne fölé képesek törni, egy-két centis száracskát nevelve menten virágot, ráadásul satnyát, szégyenteljesen aprót bontanak. Végezetül rózsaszínesedni kezd a fagytűrő, terebélyes bőrlevél – már az a tőkényi, amelyet nem ajándékoztam pécsi barátaimnak. Azonban a hunyorok nem díszlenek. Megfeledkeztek a faladatukról? Rózsaszín, zöld és fehér virágú változatú hunyoraim élnek velem együtt, de immár csak élnének, mert leveleiken túl egyik sem mutatja a maga értékét. Nincs velük gondom, ám örömöm se.

A kert napnyugati oldalán, a hegyen a nyaranként kitartóan terebélyesedő bokrokat tövig nyesegettem-nyiszatoltam, B. mindig elképed azon a tébolyult szorgalmon, amellyel a fás szárú növényeimet visszametszem: szétterpeszkedő veresgyűrűs somok, vékonydongájú ördögcérnák és az árnyék miatt sosem virágzó jezsámenek élnek az elhasadt törzsű hársfa alatt, jelei annak, hogy valaha a hegyoldalban virágzó cserjés nevelkedhetett. Mindeddig, dörmögök rosszallóan, nyilván a súlyos lombárnyék okán, egyszer se tapasztaltam a jezsámen virágzását, pedig édes és bódító illatát tavaszonként, akárha a gyermekkorom kezdetére, visszavágyom. A monostorpályi-i óvodakertben, a (sárga vagy fehér? ki tudja már, én nem, milyen színes vakolatú) épület bicikliktől lekoptatott sarkánál fává hatalmasodott példány terebélyesedett: ez a dísznövény az, amelynek nevét korán, életemben talán leghamarabb ismertem meg.

Az orgonabokor mellett évről évre terjedelmesebb a kecskerágó, tavaly ugyan befutotta és elborította a zöld virágú, bolyhos-bóbitás termésű erdei iszalag és valami puha levelű, de keserű bűzű, piros bogyókat termő lián, de életerőtől duzzad. Oly pirosak a levelei a korai fagy után, mint néhány pillanattal a Nap lebukását követően a naplementék a jeges, hegyi tavak fölött.

Kibontom a folyóbokrok közül, leszedem róla a növényi fonadékot, a továbbiakban az eddiginél jobban illik figyelnem rá. A kerti berkenye mellett erőre kapott és ágaskodik az aranyág, s a sárga cseresznye ugyancsak éldegél, ha nem is gyarapodik a tőle elvárható módon. Él, de nem érezheti jól magát a nyáron e kiszáradó, kevés talajú, meredek, sziklában gazdag hegyoldalban. A vérdió ugyancsak keservesen nődögél, néhány napja vágtam vissza a koronája felét, mivel oldalra, a keleti fény felé hajolt, s ráborult a felső terasz sarkára, oda, ahová a felsőörsi vöröskőből faragott padot és a gerendákból ácsolt lócát állítottam, mert előbb-utóbb oly közel férkőzhetne a kakiszilvához, hogy konkurenciaharcba kezdhetnek. Ezt megakadályozandó belenyestem tíz évnél idősebb, de törpének maradt koronácskájába. Diófamagoncként vásároltam a piacon a jól ismert, de a piacon többé nem látott, a vásározást elhagyó balatonalmádi kofától, aki váltig bizonygatta, hogy vérdió nő belőle, s mutatta a szülőfa termését, amelyben a dióbél olyan pirosnak mutatkozott, mint a cékla színe.

Megkezdte a tavasz az évet, anélkül, hogy időt hagyott volna a télnek.

A szemem szépen javul: nem jelent ez egyebet, mint hogy nem romlik az állapota, mondja lelkes és értem aggódó főorvosom. Ha ő áradozik, látom, én se tehetek mást. Úgy készíttethetek szemüveget, hogy azt, hacsak valami fatális véletlen be nem következik a retinámmal, fél évig, sőt, akár hosszabban, hasznosan viselhetem. Ezért szemüveget rendelek, az olvasásra szolgáló, meglévő pápaszemem mellé olyat, amelyet távolba nézéskor viselek majd. Ilyen ökonomikussá váltam: tudom, mikor és hogyan nézhetek közelre s mikor és hogyan távolra: ésszerűen cserélgetem életem segédeszközeit.

A segédeszköztől, azzal ki nem így lenne, azonban a soknál többet reméltem. Jobb és bal szemem között, bizony, nincs mit szépíteni ezen, megmarad a látáskülönbség: a bal látószervem kevesebb fényt regisztrál, s ugyan ez által a dolgok közelebb kerülnek hozzám, de az éles kontúrokat elvesztik. Igyekszem tehát, mi mást tehetek, a továbbiakban a jobb szemem előállította képre koncentrálni, de felemás marad az érzékelt világ. Bal oldalamon álomszerű, a jobbon – mivel éles – riasztó.

Anyám nem vesz észre rajtam változást. Örömmel tölt el mindez. A kisfia maradtam neki, éppen 53 év óta. Azt érzékeli ugyan, hogy arcom kigömbölyödött, de attól, hogy amióta nem jól látok, kevesebbet mozgok, és az érettnek állított, ámbár csupáncsak ellustuló férfiak pocakja, áll alá ereszkedő lágy tokája, húsosodó orrtöve megjelent rajtam. Én azonban mindezeket észlelem, s mondanom se kell, megriadok tőlük. Magam átalakulásától.

A váratlanul esett hó okozta kifehéredésben végképpen elvesztem amúgy is megfogyott térérzékemet. Ami messze van, az hozzám furakodik, ami pedig közel, hiába akarom kinyújtott kezemmel megérinteni, az elérhetetlenségbe húzódik el. A havas lépcső első fokán elbotlom, a másodikat azonban nem érem el. S nem segít, ajjaj, de mennyire nem, hogy idősb barátaim javallatát megfogadva igyekszem mókásnak látni mindezt.

Anyámhoz jövet, lunchnyi időre Szépe professzorral, kései mesteremmel futok össze a fővárosban, a Centrálban. Budapesten, ifjúkorom végének városában és kávéházában. Amíg ő valami pörköltfélét (rettenetes a húsdarabokon tükörtojást és a fél pár virslit látni) falatozik, én sztrapacskát falok, füstölt, szárazra kisütött, forrón sistergő tepertővel. Bevágjuk az ízes étket, mint holmi belvárosi kocsisok a századelőn, ha a bajai kofák zöldségét a hajnali tutajról leszedték már és elvitték a piacra. Meséli, s az tűnik fel, hogy minden megrendülés nélkül mondja, felesége, a maga nyolcvan évével, közvetlenül lába amputálása után, fél órával hirtelen halála előtt, németül és héberül társalgott vele. S nevetett. Valami vicceset mondott, és azon. Professzorom nem közli, hogy a szép emlékű, áldott Natália asszony min mosolygott a halála előtt. A humor okát, azt hiszem, inkább én nem viseltem el, rögtön törlöm tán, ahogy meghallom, az emlékezetemből.

Józsa előtt megállok, megkapaszkodom tekintetemmel az Alföld látványába, s hogy ezt másodjára is megtehessem, egy kertészetbe, kedvenc pihenőhelyemre térek be. Hollandiából érkeznek, a debreceni reptérről szállítják ide a virágboltokba tovább kerülő világszép növényeket. Néhány éve ismernek itt, nem kevés dísznövénynek, egzotikus virágnak magam tártam fel a latin alapján a magyar nevét a tulajdonos számára. Úgy tapasztalom, szavaim mostanság éppen e virágnagykereskedés által terjednek Magyarországon a leghatásosabban. Vagy harminc éve, amikor a Vadnarancsok megjelent, ugyanezt a váratlan (és akkor cseppet sem imponáló) népszerűsödést tapasztaltam: egyik könyvfejezetem címe néhány hét alatt közszóvá változott. A ’dagonya’ volt az. E kertészet pedig virágként terjeszti a varázsmogyoró, a szépecske, a madártej nevét.

Két nap, itt a február. A keddi délelőtt az enyém – s ahogy tegnap mertem semmit se tenni, úgy ma ugyancsak léha leszek. Olvad. Látom a teraszon a sáros kutyamancsok nyomát, a két napja váratlanul aláhulló hónak semmi nyoma nem maradt. Terveztem, hogy a kert nyíló virágait lefényképezem, s ehhez, esztétikai megfontolásból, havat igényelnék. Eltűnt lehetőségekben mindenki bővelkedik. Ma reggel Bodor Judit, az erdélyi származású bábtervező, lelkes levelezőtársam, azt írta elfúló lélegzetre utaló rövidke üzenetében, hogy a hetek óta készített gyöngyös-varrottasát ki akarja a hétvégi havazásba tenni, fényképezhesse. Amolyan haiku-fényképekre vágyna, amilyeneket egy kanadai honlapon fedezett föl. Művét magam is megnézem, valóban japániasnak hatnak. Ez a japániság a konkrétverseknek nevezett fotóimban is felbukkan. A roncsolt felületekről készült makrofotóimban, de még inkább a 40-es számaimban. Lassan a harmadik év kezdődik el úgy, hogy fényképezem a házak azonosítására szolgáló táblák közül a negyveneseket. H. Nagy Péter jóvoltából, a felvidéki Szőrös Kő folyóirat CD-mellékletén, ígéri, megjelenik valamennyi. Van belőlük vagy hatvan, a napokban is találtam a fotóim között néhány, eddig a közöshöz nem illesztett darabot. S mi-minden napok fűződnek hozzájuk: Brüsszel, Bruges, Ostende, Gent, Antwerpen, Krakkó, Szófia, Veszprém, Tübingen, Krk, Málta, Róma, Rózsahegy, Selmecbánya, boldogságos városok, hónapok, napok és emlékek. A képeket dátummal és a helyszín megnevezésével mentettem el a számítógépemben – de, hogy CD-vé rendeződnek most, elválasztom tőlük az azonosíthatóságukat. Mindez rajtam kívül senkinek sem jelenthet semmit. Még B.-nek sem, holott az ő 40. születésnapja az oka fényképészi vállalkozásom kezdetének.

Kerékpározás közben azt ötlöttem ki: ha lesz időm, Veszprém valamennyi utcájának első és utolsó házszámának fényképéből állítok össze térképet, még inkább labirintust. Olyan sajátos ebben a városban: sok házon nincs házszám, köztük az utcákat kezdőkön s befejezőkön se. Kerekezni amúgy jó: kívül-belül átmos és kifényesít a levegő. A tavaszias szél különösen használ.

Tegnap készítettem a kert első fényképfelvételeit – írom le múlt időben az új nap kezdetekor. Hó nélkül, teszem korrekcióként hozzá, mert abból nem maradt semmi. Ámbár a mai – az elkövetkező – éjjelre hózivatart mond a meteorológia.

Mondom a híreimet este tízkor B.-nek. Ma: fél nyolctól délután négyig a tanszéken ügyködtem, aztán a váron át lesétáltam a Buhim-völgybe, haza, vacsoráztam, legurítottam két pohár bort és kéjesen-kábán aludtam este hétig. Sikerült a filmfesztivál miatt a T-online-on ingyen elkapni néhány filmet. A Fekete kefe és a Résfilm jutott nekem mára. Javasoltam számára, ha lesz ideje, tekintse meg. Ugyan hosszú munkanapjai lehetnek, de szakítson időt: a Fekete kefe a nihilizmusról vagy inkább az esélytelenségből fakadó űrről beszél, nagyon expresszív képi nyelven. A Résfilm pedig a filmkép nyomasztó uralmától akarja magát eloldani – s ugyan számomra vontatottan, de a keleti és európai gondolkodás egymásba tükröződése élményt jelent.

B. mindezek közben, ahogy állítja: hasábburgonyát eszik. A krumpli szó használatától irtózik. Ha étterembe megyünk, itthon, nekem itthon, azaz Magyarországon, mindenkor burgonyát mond, miként az étlapról olvassa: Brassói aprópecsenye, hasábburgonyával. Hosszan, kislányosan fanyalog, ha krumplit rendelek, s ha éppen a pincérrel alaposan megtárgyaljuk a kívánt étel állagát. Szerinte, ha valami olajban sült, az nem krumpli. A krumpli zsírban, esetleg (az alsóbb polgári körökben) vajban lehet csupán krumpli.

Hogy elköszönök, mert álmos vagyok, máris szólítja az arabját, jöjjön lassan elő. Éve talán, hogy elővezette a saját tulajdonú arabját, aki egyszerre háztartási alkalmazott és szexrabszolga. Mélyen hallgat, ha gazdája, azaz B. velem beszél, naponta legalább órára szilenciuma van, de olyankor is odakuporodik mellé, szorosan, a combjához, s figyeli B. és köztem lejátszódó eseményeket. Máskor a fürdőszobába távozik, elmélyülten és csendben takarít, avagy összeszedi, fajta szerint elkülöníti a mosandó ruhát. Többé-kevésbé az arab kurtán-furcsán leírt tevékenységéből tudom, mekkora kupleráj lehet a brüsszeli konyha mosogatótálja körül, s nincs másnapra mosott és vasalt ruha. Valljam be, mintha jobb háztartást tudnék vezetni B-nél, igaz, Veszprémben hétről hétre rendelkezésemre áll a bejárónőm.

Az arab az életünk része.

Arra gondolok, és ez megnyugtat, hogy a hiányomról referál.

Éjszaka féltékeny vagyok, s Marakkeshről álmodom.

A Koutoubia-mecset minaretjéből láttam a Tensift folyó túlpartjának palmerai-jét, azt az egykor 100.000 datolyapálma alkotta ligetet, a rozsdavörös pavilonokat és az Atlasz hótól fenséges magas hegyláncát. Egy fiákerben ültem – mondom majd B.-nek az álmombeli eseményeket –, de abból nem a városi tájat, csupán a szűk utcák részleteit figyelhettem: így hát elaludtam, s visszaébredtem az ágyban fekvő veszprémi magamra.

A féltékenység néhány nap alatt rémületté fokozódik, tegnap este pedig lavinaként maga alá temet. B. hazaérkezett, épp csak hogy beköszönt, elhadarta, hogy sétálni indul, előtte a másnapi munkájához szükséges dokumentumokat lapozza át, de meglehet, a legújabb nyelvvizsgájára készült. Sikertelenül évődöm. Érzékelem, minden közönséges mondatom bőszíti, nem kellett hosszan várni, hogy reám ripakodjék. Percekig némán kucorgok a székemen. A hallgatás végén megkérdezi:

– Akkor most valami rettenetes dolgot akarsz mondani?

– Nem – felelek –, nem, én azt hiszem, hogy te fogod azt mondani.

 Azt válaszolja, hogy nem. Rossz napom volt nekem is, hadarja, menjen sétálni, majd este visszajön. – s lekapcsolódom a Skype beszélgetővonaláról.

Este néhány csonka mondat után elköszönök, mert hajnalban kelek. Pécsre, ha tanítani indulok, úgy kell, hogy reggel nyolcra érkezzem. S amúgy nem készítettem össze a két napra szolgáló holmimat se. Két napra beszélgetés nélkül maradok majd, B.-nek a hiányát fogom érzékelni csupán, csak telefoncsöngésből tudhatom, hogy Európa nyugati felében valaki – dehogy valaki, ő, ő, csakis ő – éppen rám gondol. Ha nem beszélhetünk, akkor naponta ide-odacsörgünk a mobiltelefonon, s annak a hangja számomra újabban olyan, mintha karnyújtásnyira tőlem állna az, aki felhívott.

Nem telik egy-két-három hét se, mikor megszakad két évig kitartó kapcsolatunk. Húsvét előtt néhány nappal.

 

Tart július. Éppen a felénél, s a hőségben gatyában ülök, s reggeltől kezdve izzadok. A kutyák a néma kert leghűvösebb sarkában hevernek, várják, hátha átmegy egyetlen csöpp, vagy annál valamivel nagyobb, apró felhő az égen, s a szél, erre járva, megrángatja a szélcsengőt. Tegnap estével értem vissza az Alföldről, anyáméktól, s ma reggel munkába akartam volna állni: írni – de se a meleg, se a kedvem nem engedi. Bámulom a számítógépem képernyője fölött az ablakon át az ég nélküli kertet, a szomszédos ház borostyánnal befutott rakott kőfalát s a gránittömbön előtte álló bronzszobrot. Firenzéből szállítottam haza, lehet annak már hat éve. Ott a Palazzo Vecchio négyszegletes előterében áll, kerek medence középen emelkedő magas talapzat tetején s fröcsköli a vizet. Pici alak, pontosan 67 centiméteres a feje tetején kunkorodó hajtincstől a félgömb alsó pereméig, amely félgömbön egyensúlyoz a bodros hajú fiúcska. Valójában nem angyal, hanem Cupido, azaz Ámor, másik nevén: Eros. A szakkönyvek a delfint magához szorító szárnyas puttóként ismertetik a szobrot: s nincs olyan reneszánsz művészetet kedvelő ember, aki ne ismerné föl, s ne mosolyodna el, ha rápillant. Amúgy a Medici-család Careggi-villájának kertjében állt eredetileg az 1480-as évek elején készült műalkotás.

Szóval a kertemből a szobor (egyensúlyozó Eros, féllábon, azaz jobb lába a félgömbön, a másik, lendülő lába a levegőben) visszanézett rám, s délig tűrtem a tekintetét. Akkor bevágtam magamat az autómba, s már háromkor a bécsi Kunstforum kiállításán tibláboltam. Az Eros in der kunst der moderne című bemutató néhány hétig tart már csak, s nem tehettem, hogy oly szigorúan nézett be a hűvös szobába az egyik lábát levegőbe emelő Cupido, hogy ne nézzem meg. Picasso, Klimt, Miró, Matisse, Renoir, Cézanne, Schiele, Dali, Degas, Mapplethorpe, Oppenheim, Munch, Francis Bacon, Freud és mások munkái – olvastam a kiállítási katalógust, s mindegyik olyan, ami után leszállnék akár a pokol bugyrába. Egon Schiele, Mucha, Klimt és Léger, Francis Bacon, Rodin és Mapplethorpe – s rajtuk kívül még Picasso a kiállítás kurrátorai szerint az, aki az erotikát megkülönbözteti a meztelenségtől. Szó, ami szó, a kiállított művel egytől egyig jelentősek, mi több ismertek, Dali sokat hamisított kihúzhatós fiókú Aphroditéjétől Giacometti- vagy Arp-szobrokig, Max Ernst víz alatti szörnyeteg-szerű idoljaitól Toulouse-Lautrec nagyfarkú férfiaktjaiig, az erotika szó értelmének kifejtéséig a legtöbb mű nem jutott el. A kiállítás egyszerűen fantáziátlan, izgalmat nem jelent: hacsak az nem, hogy egy-egy művet nem reprodukcióról lát a betérő, hanem eredetiben.

Este a kutyáim halkan fogadnak. A meleg kiszedte belőlük az aktivitást.

Andrea del Verrochio szobra néma: egyensúlyoz a legalsó kertben, a sötétben, s viseli, ha rá-rátelepszik az éjszakai, amúgy belülről és kívülről egyként fekete bogár.

            Ami zenét hallgatok, nem egyéb csupa sóvárgásnál: a Vaya Con Dios The Promise albumát teszem be a lejátszó készülékbe. A zenakar neve annyit tesz, hogy „Isten veled”. Az 1986-ban alakult együttes ötödik albuma hosszú szünet után jelent meg – s valójában nem is zenekari produkció. Az együttes rég felbomlott, Dirk Schoufs basszusgitáros 1991-ben távozott a zenekarból s kábítószer-túladagolás miatt hamarosan meghalt, a másik alapító zenész, Willy Lambregt pedig még a első CD elkészülte előtt kilépett. A spanyol flamenco zene, a latin-amerikai népzene, a francia dal és a cigányzene keveréke a muzsikájuk, s amikor megszólal Dani Klein fátyolos-rekedt hangján, elbűvölő. Melankolikus, tele fájdalommal és vággyal, elesettséggel és kamaszos hetykeséggel. Zongorás bárokból érkezik ez az éjszakai, önfeledt zene.

            Dani Klein érzékelhetően pusztán azt csinálja, ami jólesik neki, ami örömet okoz számára.

            Az ablakban nevelt törpe konytvirágra öntök egy nagykanálnyi vizet. Le kell majd róla szednem a pajzstetveket, csupa viaszpáncél-pötty borítja a levéllemezeket.

Július vége, az utolsó vasárnap hajnala. Tegnap esett az eső, tárvanyitva hagytam a lakás valamennyi ajtaját-ablakát, hátha lehűlnek a falak, legalább annyira, hogy köztük napközben létezni tudjak, s ne a pincébe kelljen levonulnom a rózsakönyvemet skribálni. Hajnali háromkor ébredek, a szomszéd kutyája toporog az ágyfejemnél, igaz, a házfal másik oldalán, acsarkodik, mintha valaki járná a hegyoldalt, s talán éppen arra. Ilyenkor, az éjfél utáni csöndben szoktak a városba betérni az erdei vadak, némelykor rókával találkozom, néha menyéttel. Figyelem a zajokat, a száraz avarban mocorgás zaja, nem lehet az ember, mondogatom, hogy megnyugtassam magamat.

            Puha orrot érzek, annak meleg leheletét az arcomban, odanyúlok, Adél kutya érkezik a hálószobába. Meglehet, korábban hurcolkodott be és odahevert a padlóra, a közelembe, a birkaszőrből szőtt szőnyegre. Mondom neki, feküdjön le. S erre a másik kutya is felbukkan, Kicsi, két lábban feltámaszkodik az ágyszélre, s hevesen követeli a maga simogatását.

            Nem tudok visszaaludni. Nyugtalanít a tegnap késő esti levélváltás – Mesterem panaszkodott a hőségre. Hogy ha még egy ilyen nyár lenne, azt nem fogja átvészelni. Brutálisan egyszerű mondattal közölte vélekedését, s ez rázott meg. Mocorgok, töprengek, olvassak-e avagy keljek fel, s álljak a napi munkámnak. Liftezik a gyomrom, nem vészes, csupán jelzi, van. Gyomrom, ami az enyém. Figyelem a kutyákat, Adél gyomra korog, el is határoztam, hogy reggeltől több ételt kap, anyáméknál, néhány hete, hogy velük lehettem, elszörnyedtem kutyái kövérségén, s ha morogva is, de a sajátjaim apasztásába fogtam. Túlsúlyosakká nőttek, persze. Én ugyancsak kevesebbet eszem, ámbár a kalóriákat borban pótlom, így el nem fogyok.

Tegnap találtam két reneszánsz festményt, amelyeken a rózsa ritka szerepben található. Az egyiken, Tizianónál az ágyat szórták be virággal, s köztük fekszik a meztelen Venus. A másikon egy szobabelső látható, lenge fátyolban s ezért kihívóan pucéran lépked egy tündéri alak, kezében vaskalitka, benne vérpiros szív. Ezen a padlón hevernek a virágok, szerteszórva, sokféle fajta, s köztük egy rózsa. Talán sárga rózsa, de a fene se tudja biztonsággal meghatározni. Ha az eredeti művet látnám, akkor is kétséges lenne: idővel a festék anyaga és árnyalata átalakul.

Kikászálódom a takaróm alól, az íróasztalhoz ülök. Adél átnéz hozzám, ellenőriz, majd sóhajtozások közben visszavonul a hálószobába, hogy a továbbiakban egyedül folytassa az alvást. Semmi kétségem, Kicsi pedig felvonult a testmeleg helyemre, de ha benézni indulnék, mire az ajtóhoz férek, ő már a padlón hever, mozdulatlan, összeszorított szemhéjakkal, s úgy igazgatja mind a négy lábát, mint ha álmodna és álmában futna.

A kutyákat mindig kedveltem. Egyetlen barátom volt, aki nem. Baka Pista tán félt is tőlük. Miatta került a Kezét tevé reá, hogy lásson regényembe az az eb, amely a nyomorék lány triciklijét húzza Szeged utcáin és terein át, keresztül, össze-vissza. A kutya okozta abban a regényben a szüntelen rettegést.

A hőség épp úgy megbolondít mindenkit, mint a júliusvég 42 foka után két nappal a 14 fok. Három órás kapolcsi járkálás után nem tudok a féregnyúlvánnyi utcácskánkba beállni: mértékadóan elegáns, tiszta, kívül-belül rendben tartott személygépkocsi terpeszkedik a torkolatban, mellette sem lehet elférni. Körbecsengetem a szomszédokat, megszoktuk, hogy így tesszük, kinél van a vendég – de kiderült, nem a mi utcánkba jöttek. Ugyan a kocsi amúgy szabálytalanul parkol, tábla jelzi a tiltást, de hogy még úgy is áll, hogy az utcába se be, se ki, azon felbőszülök. Felhívom a rendőrséget, majd órával később ismét. A szomszéd asszony mondja, amikor megérkeztem, két órája állt ott a kocsi, most, hogy három lesz, dühömben felfalok fél görögdinnyét.

Végre megjelenik két hölgy, a Deák utcában, ide ötven méterre voltak családlátogatóban, s ugyancsak előadják a fontosat. Már, hogy itt nem ismerik ki magukat, amúgy hoztak valakit s most meg sietnek el. Mivel a gépkocsim mögöttük áll, kétségbeesem, ha megérkezik a rendőrség, engem fognak leszúrni. Aztán megérkezik az izgága és fontossága tudatától eltelt asszony is, akinél a vendégek jártak, vészjóslóan süvölti, hogy ismer. Persze, hogy ismer, mondom magamban, amióta itt élünk, soha nem köszönt vissza, de úgy hallom, másokkal se tartja a szomszédságot. Legyint rám, ismer ő engem, mondja helyette a mozdulat, és hogy mifélének, afelől nem hagy kétséget.

Beszólok a rendőrségre, mondják, járt itt a járőr, kétszer is, s nem talált semmi helytelenséget. Kiderül, az utcácskánk másik, felső végébe mentek, amely csak lépcsőből áll, ott autó pedig nem szabálytalankodhat, hiszen nem képes egyetlen autó se a mégoly nagy lépcsőfokra fölállni. Nagy nehezen kihúzom az ügyeletesből az elnézést, s megszégyenülve tolatok ki, s meredten bámulom a büszkén elvonuló asszonyságokat.

A lakásban dohszagot érzek, eszeveszetten szellőztetek, de ha magam vagyok dohos, az ellen mégsem tehetek semmit.

De legalább esik az eső. Azaz szemerkél. Talán valami a szemekből a növények gyökérzetéhez is eljut, a kertem földje sosem volt ennyire száraz, s ennyi növény eddig sosem halt el. Felelősnek érzem magam, azért is, hogy a szomszéd, akinek eszébe se jut, hogy a vendége az utca torkolatában ne álljon autóval, s ne hagyja a járművet három órára magára, vészjóslóan a pofámba vághatja, hogy ő ismer engem. Honnan ismerne? Onnan, hogy a férje az érsekség magas hivatalában dolgozik, s egyszer tán találkozott velem, vagy onnan, hogy látja, milyen kefírt vásárolok, s időnként a kutyák számára tucatjával hozzák a konzervet, vagy pedig az ő udvarukról lehet leginkább látni a hegynek felfelé futó kertemet, amelyben nincs olyan hét, hogy ne tevékenykednék?

Gábor írt. Egy hete először, hosszú levelet s keleti helyre jellemzően eltorzult szöveggel. Elszorul a szívem, vagy az, ami annak a helyén dobog, ha olvasom a sorait, s a tehetetlenség bénít. Most ezek a sorok ütik doronggal a fejemet, a hátamat és a vesémet:

 

sok ember jott es ment mar korulem el, en leginkabb egy letünő kor emlekoszlopakent tengetem a napjaimat itt, mar sok-sok honapja ... ha egy nap majd kimegyek, akkor talan mar hianyozni is fog... :) :) :) :)

 

7 honapja vagyok itt. nagyon hosszu ido. amikor belegondolok, akkor el sem tudom kepzelni ... minden alkalommal, amikor ragondolok, belul, nagyon megbantottnak erzem magam. Buta dolog ez, de csupan a lelkem lehet az, ami háborog. A testem, mert most fogva tartják itt, valami, amitol nem szababadulhat, barmenyire is probal, hát a test szól, a testem a a lekemhez szól, a megbantottsagának a hangján, ez az, amit szüntelen hallok …

 

A felső szomszéd, aki tegnap fél kiló porcukrot kölcsönkért, s most hozza vissza, nem kérdez semmit Gáborról. Magamtól pedig nem mondom el, hogy írt, hogy küzd, hogy eszébe se jut feladni, és hogy én tudom, rajta kívül már senki sem reménykedhet, mert a reményből nem maradt semmi.

A szomszédról beszélek vele, aki könyörtelenül szolgáltatja az igazságot, és semmi kétsége nincs a tévedhetetlenségéről. Arról, akinek a rokonai eltorlaszolták az utca torkát. Hallottam, hogy fenn dolgozik a vári palotában, s valóban emlékszem, egyszer már beszéltünk, s éppen arról, hogy miként dolgozhatnának az általam vezetett tanszék hallgatói a könyvtárában. Mondja, zárkózottak, s megnyugtat. Nekik ugyancsak problémájuk volt abból, hogy elzárják az utunkat, s nem is érti, miért nem az az evidens, hogy valaki az út szélére áll.

Napokig háborog a lelkem, a rózsatanulmányomba se vagyok képes beletemetkezni. Máskor segített a tudat, nyakamon a határidő, s ez a teher megsokszorozta az erőmet. Ami volt, most az is elkopott. Töppedek a könyvekkel elborított, fecniktől eltemetett asztalnál, adatok tömegét hasonlítom össze, keresem, mikor és kinek is higgyek, Monardesnek, aki azt mondja, hogy a 12. században kezdtek Andalúziában vérpiros rózsákat nevelni az arabok, avagy Sepherdnek, aki szerint már a 8. században ott volt a sötét virágú Rosa gallica a hispániai félszigeten. Olyan rövid az erről szóló szöveg, hogy nem szabad két hivatkozással is leterhelni, én pedig nem tudom eldönteni, ki az, aki lódít, avagy kinek miért is különbözik a szempontja annyira, hogy az arabok európai létének elejét, illetve végét tekinti a rózsaföldek ápolása idejének.

S napok óta keresem a Tiltott Ábrázolások Könyve megjelent négy kötetének a szövegét. A számítógépem sokszor emésztett el szöveget, a legelsőt, még a Csikász Imre utcában, a tetőtéri lakásban tette. Commodore gépecskét hozott Viola valamelyik nyugati útjáról, de hogy eltüntette a több hónap alatt írt munkámat, emlékeim szerint lehajítottam a gépet az emeletről. Meglehet, csak az emlékeimben történt ez így, a valóságban nem voltam kellően bátor a tetthez. Akár az az igazság, a bátorság, ahogy elbántam a mondataimat éppen emésztő, hasát feszítő gépezettel, elégedettséggel tölt el.

Andalúziából mi maradt bennem? Egyszer jártam ott, három hétig, egyetemi hallgatókat kísértem el a terepgyakorlatukra. A szépséges kertek, a vízmedencék, a narancsfák, a megáradt folyó uszadékfáin ülő nemes kócsagok, a hatalmas himalájai borostyán, amelynek leszakított ágából nőtt utód itt él már velem a kertben a teremtés kezdete óta, Sevillai Isidorus síremléke, a parkok ezerféle virága, a kirabolt autóbusz, a pszichológus kolléganőmet kiraboló motoros, akit az egyetemi hallgatók lekaptak a járművéről, s majdnem meg is lincseltek a spanyol éjszakában, az, hogy Tüske Laci, arabista barátom ott tudta meg, felesége telefonjából, hogy kiszenvedett a kutyája.

 

 

Utánanézhetnék, de nem teszem.

Itt lapul a laptopomban, bármikor elővarázsolhatom azt a napot a képernyőmre, például azért, hogy pontosan tudjam, tavaly mikor láttam. Csak a képeket kellene megnéznem, készítettem néhányat. Templomokról, falakról, széltépte, ember teleírta plakátokról, a ködös-nedves városról s a kitűnő céklalevest föltálaló vegetáriánus kifőzdéről.

Délelőtt megveszem a filmet, amelyet B.-vel együtt néztünk a krakkói folyóparton, a vérvörös fényben ázó multiplexben. Este újból megnéztem. Korábban spanyolul hallottam, bár angolul feliratozva vetítették, a kupleráj-szerű multiplexben, amelynek folyosója veres bársonnyal volt kibélelve, s félhomályban kellett beóvatoskodni a fényárral kifehérített vetítőterembe: a képekkel voltam leginkább elfoglalva, és a lengyel nézők reakcióival. Addig sosem néztem filmet úgy, hogy csupáncsak a képi és hangi szerkesztettségét figyelem, hogy a színek, formák és foltok egymásra következtét, időbeli átalakulását ügyelem.

Pedro Almodóvar filmje, a Volver. Sosem gondoltam, hogy ilyenféle köze lehet egy embernek a filmhez. A leghatásosabb jelenetek egyikében, mintha a túlvilágról visszatért anya ölelné meg éppen abban a lányát, gordonkahangot úsztat a rendező az érzelmes jelenet alá. Nem emlékeztem rá, s most, hogy megtörtént, másodjára, elszorult a szívem, s az arcomon, érzékeltem, patakzani kezdett lefelé a könny.

Néhány napja, lefekvés előtt az ágyam mellé teszek mindig egy ceruzát és cetlit. A cetli mindig eltűnik, elsodorja az éjjeliszekrényemről a huzat. Azért teszem oda az íróeszközeimet, hogy ha fölébrednék (mindig fölébredek, mostanság pontosan háromkor, majd pedig ötkor, a depresszió jegye ez), le tudjam skribálni, miről is álmodtam. Miféle álomból menekülök át az ébrenlétbe.

De nem álmodom tavasztól.

Holott tudom, van annak évtizede, hogy álomtalanul alszom.

Ámbár tudom, hogy nincs olyan ember, aki ne álmodna. Én is álmodom – de elvesztettem azt a képességemet, hogy az álmomra vissza tudjak emlékezni.

Egy álomcsapdát kellene kitalálnom, amelyben benne reked az éjjel jött kép, s el nem menekül, ha csak ki nem engedem.

Hajnalban, amikor álmodni kellett volna, ismét bejött az éjszakámba a szomszédék kutyája. Az ágyfőmnél üvöltözik, topog, járhat valaki a kert fölött elterülő erdős hegyoldalban, azért. Felkapcsolom a villanyt, a kertemet beszaladja a két kutyám, föl a hegyoldalra, át a függőhídon, a könyvtárnak átnevezett tetőtéri szobám csupa üveghasú ajtajához, de hogy nem engedhetem be őket (hogyan engedném, ha emelettel lejjebb, azaz a földszinten fekszem az ágyban, és hallgatom, miként rohannak a félbehasított rönkökből összeszerelt hídon, s ettől a döngő hangtól miként üvöltözik a szomszédék kutyája), nos, hogy be nem eresztem a kutyáimat, hogy velem együtt dolgozzanak, visszakullognak éjszakai helyükre, a ház túlsó, utcafronti oldalán elterülő teraszra, ahol közös óluk áll. Az éjszakámba tehát bejön a szomszéd őrjöngve ugató kutyája, vele együtt a szomszéd, akivel tegnap este vesztem össze, pontosabban a felesége, aki inzultálta a kertemben dolgozó, a megrepedt kertfalat javító, feketéző erdélyi mestereket, úgyhogy még le se kapcsoltam a motort, az autóból ki se húztam a slusszkulcsot, szóval még Fürstenfeldben volt a fél lábam, a másik meg éppen hogy itthon, amikor küldte a férjét, hogy rendőrséggel fenyegessen, ha a kerítésfalat építők után törmelék maradna a hegyoldalon. Az ő hegyoldalukon. Amelyen nyaranta sédkender nő, és az takarja el az omlást.

Birsalma gurul lefelé a hegyoldalon, itt az ősz, Lady, a kutya megijed tőle, mert a saját udvarán, visszafut a maga biztonságába. (Bele a szó kutyaházába). Kapkodok az álmom után. Nekem ilyenkor kezdődne az álmom. Tudom, a biológus múltamban még törmelékesen vissza-visszarémlik némi ismeret, meglehet, ez nem más, mint a tapasztalat. Avagy evidencia. Újabban vonzanak az evidenciák, mint a meszelt, fehér falak. Amelyek fehérségét az okozza, hogy csöppnyi kék szín van bennük, beléjük keverte valaki.

A kutyák, az újjáépített kertfal, a három kőhasáb, amely tegnap került a kertemben fölállításra, az e-mailjeim, amelyeket, amikor megláttam az egyikét, a számítógépem fedele alá visszacsaptam, az aggálytól sárga arcú, mogyoróhéj-gyűrött arcú szomszédasszony és az annak szoknyája mögé húzódott, onnan elő-előbátortalankodó férje, majd meg a szétrombolt álom. S legvégül a Műhely, amelynek vastag, enciklopédikus bicikli-száma is fogadott, s amelyet hajnali négykor kezdek el olvasni. Mindenekelőtt Mártonffy Marcellt, majd meg Zalánt, Sava Babicot, Nádasdy Ádámot, Tóth Krisztinát, Szőke Katalint. Mártonffy biciklis zarándoklatról ír, erre utal majd Tolnai Ottó is, a maga semmis, kicsi, a dolgokat körbekerítő, hezitálgató mondataival, amikor Jelenits atyát jeleníti meg, no, hol is, ha nem Szabadkán, majd pedig saját (az egykor általam is lakott, zugaiban is megismert) homokvára teraszán, közel a palicsi állatkerthez, s még közelebb a tóhoz.

Reggel Balla András fog érkezni, hajnali négykor fog Esztergomban felülni a vonatra/buszra, este telefonál, hogy biztosan jön, várjam fél nyolckor az állomáson. Ránézek az órára – András a járművön zötyög Veszprém felé. Eddig egyszer találkoztam vele, stoppolt Szigligeten, felvettem, nem mutatkoztunk be akkor egymásnak, de a képeit ismerem, írtam róluk, nem egyszer: szóval ő is, a munkásságai is az életem része. S azzal is hozzám tartozik, hogy nagyon irigyeltem egykor azokat, akiknek arcát-mozdulatát ő örökítette meg. A kertem iránt érdeklődött, hete talán, s jönni akart, hogy fényképezhesse, de nekem csak most, egy héttel később alkalmas a fogadása. A héten befutotom a magam nagykörét. Budapest. Pécs. Majd pedig Körmenden át Fürstenfeld.

Csend van a kertben.

Reggel két fok, a délelőtt merő fény. A vasútállomásról jövet a fennsík maradványán álló vár belelóg a napfénybe, alant a völgy színültig köddel, nem is köddel, reggeli nehéz, szürke párával töltve.

A nap a kert fényképezésére teremtődik. Balla maroknyi elektronikus géppel dolgozik, s délután, amikor visszanézzük a képernyőn az elkészült száztíz felvételt, látom, olyan háromszögű képstruktúrákat hoz létre, hol a sárga színnel, hol formákkal, hol egy-egy alak elkapott mozdulatával, hogy magam se hiszem el hirtelen, hogy létezik ilyen. Nyilván a szemében rejtőzik valami érzékelési sajátosság, amely észreveszi a kép lehetséges összecsengési pontjait, s arra fókuszál, arra húzza, mint gerincre és csontvázra a látvány testét-húsát.

Gábort nem hívom telefonon, holott megígértem neki az elektronikus levélben. Mire elvégeztem asszisztensi teendőimet a hamarosan hatvankét éves fényképész körül, már Koreában éjjel volt, s nem akartam a beteg embert felébreszteni. Így nekikezdtem készülni az óráimra.

Este humuszt eszem. Reggel vettem, izraeli áru. Csicseriborsóból készült, de az ára az aranyéval vetekszik. Brüsszelben a legolcsóbb étel volt, itt nem az. B., ha láthatná, mire költöm a pénzemet, tajtékozna a dühtől.

            Nem tudok az internethez kapcsolódni, mert szétesett s elállítódott a bluetooth-kapcsolatom. Az új számítógépemet se az egyetemi rendszergazda, se az iskolakultúrás szerkesztőségi kolléga nem hajlandó beállítani, végtére, bár nem mondják, érzékelem a magatartásukból, nem feladatuk. Szerelőt hívtam, két órás vacakolás után marad minden a régiben – csak éppen az a megszokott és ismert rend, ami a komputeremben lakozott, felborul, és a régi dokumentumaimban megjelentek és eltüntethetetlennek bizonyulnak a korrektúrajelek. Az Iskolakultúra, mint valamennyi neveléstudományi szaklap, hiába működött jól 16 évig, nem kap a kulturális kormányzattól támogatást, miniszterünknek és beosztottjainak nincs rájuk figyelme. A tanszék, Pécsett még inkább, mint Veszprémben, alkalmatlan arra, hogy hosszú távra rendezkedjen be benne bárki ember, munkatársaim java a percek-órák-napok lelakásánál túl nem gondol másra. Van, aki listát vezet arról, hogy egyetemi beosztottként milyen munkát nem hajlandó elvégezni. Megélhetési tanítás – dünnyögöm, és csendesítem magamat.

A kerti csapom ugyan jó, de a félórás szerelés után a mester legombol rólam 12.000 Ft-ot, éppen annyit, amennyiért a város vízügyi hivatalnoka a vízóra áttelepítésének tervezéséért. A szemetet összegyűjtő munkások három hét alatt szétverik a kukát, hogy aztán újat vásároltassanak velem. Az asztalos hetekkel később sem jelentkezik, hogy be kellett volna fejeznie valamilyen szerelési munkát. A Ford-szervizben elvégeznek egy 100.000 Ft-os javítást a kocsimon, de elfeledik, hogy kértem a külső-belső, meglehet, csak 1500 Ft-ba kerülő takarítást. A bejárónő, aki az ingeim vasalásán túl a tárgyak törését, a csempe repesztését, a fazekak lepattogtatását vállalta feladatrészül, ugyancsak listával rendelkezik, mi mindent nem csinál meg, ezzel szemben mi az, amiért külön díjazást kér. Végtére diplomás óvónő amúgy és jóravaló, szoláriumban egészségesre barnított teremtés, na és magányos asszonyka. Feszült vagyok magam is, azt hiszem. Nem működik a világ, magam se működöm jól.

            Négy után ébredek: az álom ideje előtt. A mait ismét elszalasztottam, morfondírozok az ágyban, ahová visszavackoltam magamat, s iszom a tegnapról maradt, ámbár hirtelenjében fölmelegített kávét. Elképedem azon, hogy nincs hajnali erekcióm, nem mered a farkam, ahogy nyilván a húgyhólyagom megtelése és feszülése után egyébként szokása, legalábbis virradatra. Belehuhogok a markomba, szagolgatom a leheletemet, az vajon büdös-e?

            Vénülök.

            A város csendes – egy-egy birsalma gurulását hallom, mely zaját bevégzi a szomszédék kutyájának ideges ugatása. Összerendezem a napi teendőimet, listát gyártok magamnak, tartson az össze. Az első, amit papírra vetek: ma sem álmodtam.

            Nem álmodok.

 

Reggelre jósolták az első fagyot. Tegnap reggel fél nyolckor, amikor beülök az autóba, látom, a hőmérő szerint két fok van a völgyünkben. A fennsíkon pedig négy. A diófáról, néhányat kivéve, lepergett a levél. A birsé sárgulóban, s kecskerágóé pedig, amely a kerítést határoló felső fal fölött ácsingózik, hogy a kert részeként érthesse az, aki belepillant a kertbe, éppen pirulóban. A kecskerágó olyan szokott lenni néhány napra, mint frissen megalvadt vér a hidegben. Égő és mélypiros. Ámbár van, hogy egyetlen éjszaka elpirul, s reggelre csupasz a bokor. A kőrisek aranysárgák a hegyoldalon, tavaly skarlátnak mutatkozik a legtöbb gally, máskor meg malachit, okker, bronz. Nem tudom, miként is keveri ki a színeit, hogy ilyen változatokra képes, s azt sem, hogy mennyire adogatja a fa számára a festéket a napfény, a szél, a hideg levegő vagy a pára. Esetleg a talaj?

Nem álmodok! – ingatom a fejemet, aztán nekikászálódom a napnak. 13-ig tanítás, lenyomok öt órát. Majd Budapest, szerkesztőségi gyűlés, a kiadhatatlan lap munkatársai időről időre összegyűlnek, ha fogy, egyre fogyatkozik is a létszám; nem tudni, ma délre mi marad az egykor lelkes csapatból. Majd utazom tovább, a pécsi universitasra. Holnap ott dolgozom s reggel nyolckor kezdődik az első kurzus. Eszembe jut, hogy a múlt héten a WC piszoárja mellett köszön rám a dékán. Egymás mellett vizelünk. Fogja a farkát és bámulja a falat. Fogom a farkamat, s én is a falat bámulom.

A napjaim kíméletlenül kopárak és tele sóvárgással. Fáradt vagyok, hajszolt és türelmetlen. Magammal, a munkatársaimmal. Se ez, se az nem jó. Összekapok a barátaimmal, fölcsattanok, akkor is, ha nem kellene, és elérzékenyedek, amikor a tények egyszerű tudomásul vételére lenne szükségem. Megöregedtem.

Gabi, francia nyelvész barátném, mondja, olvasta az Alföldben megjelent írásomat, amelynek a címét Aczél Géza, a lap mindenre figyelő főszerkesztője adta. Mondja, most olvasta Szilvatan esszémet, s hogy mindabból, ami akkor bennem zajlott, semmit nem vett észre Strassbourgban. Együtt voltunk egy francia konferencián abban a városban, akkor tudta meg, hogy nem nevezték ki professzornak, azzal volt elfoglalva. Én már akkor tudtam a saját sikertelenségemet, engem korántsem viselt meg annyira a hír, mint őt.

A reggelek egyformák. Ha tehetem, többnyire hétvégén, az ágyban heverészek, iszom a kávét s végiggondolom a napot. Hogy aztán többnyire ne végezzem el az eltervezett munka nagyobb részét, ehhez ürügy mindig akad, nem kell érte a szomszédba mennem.

Sok dolognak utánanézni – lehetetlen helyzet. Ha egyik-másikba utánanézés nélkül belebotlom, csak-csak elmegy, bár megfigyeltem magamon, ilyenkor inkább bosszankodom, mint örülök: vak düh fog el, minek akaszkodik belém, mint acat, mint bogáncs, mint farkasfog, mint egérárpa.

De dühödt vagyok, ha kapkodom és ezért elrontom az ételt, ha nem teszem ki időben a kukát, és a szemetesek elmennek, ha nem vagyok képes az előadásomra tisztességgel fölkészülni, s ha sok-sok munka után bár, de végül is rosszak maradnak a mondataim. Most például a Gunnera tinctoriámra.

Ez az óriás lapu végre megeredt a kertemben. A tó belső, udvar felőli hajlatába került a kertészeti példány, az idén virágozni elfeledő iszalagok alá, a rózsaszín – Brüsszel népligetéből elorzott – gerániumtő mellé. Gyakran nézegettem, mennyire igyekszik fejlődni, locsoltam, kigazoltam a tövét, igyekezzen nyúlni, de úgy múlt el a tavasz, a nyár, s immár az ősz is, hogy két, leveskanálnál nagyobb levélkénél nagyobbra nem vitte. Nem vagyok képes számára olyan közeget teremteni, amit megszokott. Valahonnan Közép-Chiléből származik. Talán az örökös félhomály lenne a baj, hiszen rendkívüli módon kedveli, sőt igényli a fényt, a verőfényt, de házam és kertem rég nem ad otthont a fényeknek. Huzakodunk tehát – én örök árnyékot tudok neki adni egy gyepsarkon, amely mellett meg-megvillannak a tóban a mélységet megidézni képes aranyhalak, ő pedig szüntelen arra figyelmeztet engem, hogy abban az országban, ahol levéllemezével borítják, mint mifelénk a káposztalevéllel, a húsgombócot, a nemzeti ételt, a curantót, s ahol a levélnyeléből lekvárt kotyvasztanak, bár mérsékelt az éghajlat, de a fény kimeríthetetlen.

            Óriás laput először a Kerameikosszal szemben, az Agora sarkán láttam. Egy fügefa alatt nőtt, és éppen teknősbékák csámcsogtak alatta, ették a lehullott fügét. Athénban, amelyet egykor a legfehérebb városnak vélek, s amelyről azt gondoltam, csupa új mondatok kimondására késztet engem. Ma már tudom, nem így van. Legutóbb éppen Albert Camus görögországi feljegyzéseit olvastam, többek között a Nemzeti Múzeum szobrairól és Szunionról. Magamra, sőt bármilyen szégyen, a mondataimra ismertem. Eszerint lehet, az emberek képesek ugyanúgy gondolkodni bizonyos dolgokról – mondjuk az Erekhteion koréiról, az olajfa tökéletesen sötét szemű pacsirtájáról, a fényből szőtt kék leplet viselő szunioni oszlopcsarnokról vagy a tökéletes pillanatról, amely akkor karol belém, amikor egy síremlék domborműve előtt állok –, az emberekben létezhet valami azonos? Megrémít, hogy nem lehet sajátom egyetlen szépséges szobor, csupaderű táj vagy vers sem, nem lehet saját tanítvány se, amint kert, koncerti zenedarab vagy szép mozgású leányka!

            Zavartan utálkozom Camus naplórészletén, meglehet, a neves szerzőn, aki mindezt nem tudja, és belefecseg a naplójába a görög élményeiről. Mélyen undorodom magamtól, hogy a szépelgő Camus szövegéhez fűzök megjegyzést, ahelyett, hogy elmennék baszni.

            No, ez így nem igaz. Mennék én, s teszem is, ha bírom a dolgomat, élvezettel, de mennyivel jobb lenne szeretkezni az athéni Agorán, a vének üléshelye alatt, ahol a drótkerítést valaki felbontotta, tán azért, hogy éjjel be tudjon menni a múzeumi területre, nézegetni a teleholdat.

            Camus-nak se voltak álmai, a szövege szerint semmiképpen nem.

            Hajnali négykor ébredem: kéken világít a televízió ledje, pirosan az óráé, sárgán a laptopé. Szoktam, hogy gyertyát hagyok égve az ausztriai sóvidékről származó sótömbben. Fénycsomócskák, hátha mint a lángszemek tekintete, magukhoz vonzzák, mint az éjjeli rovarokat, az álmokat.

            Elkésett, most hull egy dió a háztetőre. S a hang kitárja a kaput, s hogy kinyílt, be is lépek rajta.

           

 

A fáról potyog a körte. Az a fajta, amelyik reggel éretlenül és keményen ringatózik az ág hegyén, délre elhízik a cukortól és délután, mikorra megsárgul és fényessé változik a héja, hogy leesik, menten, mintha gránát lenne, szétrobban. A lehullt, szétloccsant körték fölött kék és veres, néma legyek dongnak. Amúgy ezt a sokra nem becsült körtét Monostorpályiban árpával érőnek mondják, s mifelénk akkor érett, június tizedik napjától a legközepéig, amikor vége szakadt az iskolai tanításnak.

            Az ágtól elszabadult körte éppen a szandálom elé toccsan, és ettől összerezzenek. Anyám szorosan fogja a kezemet, húz magával, kénytelen vagyok a sok darabra hasadt gyümölcs kásás tócsájába lépni. Azért oldalra húzódok, meztelen lábszáramat megérintheti a puszpáng. A kert, amely a hosszú tornác előtt terül el, s amelynek az udvarra nyíló lécajtaja mellett az öreg s mindig egészséges fa terebélyesedik, nyírt, térdemig érő puszpángsövénnyel szegélyez, s mert néhány napja nyesték meg, ettől az egész udvar ondószagú. A kesernyés szagot árulkodónak és szégyenteljesnek találom, s ehhez társul a lehulló körte okozta riadalom, így aztán nincs időm előre elgondolni, miben lesz részem.

            Dédpapát a hálószobában ravatalozták fel. Az állát damasztkendővel kötötték be, de ennek ellenére látom, amint szederjes ajkai közül elővillan a dagadt, egészen lila-fekete nyelve. És mindkét szemén hideg rézpénzek hevernek – amelyek közül az egyik, a jobb oldali, éppen akkor csúszik, oldalt, le a halántékon, amikor anyámmal együtt belépünk a tornácról a konyhába, s én, csupán megszokásból, benézek a hálószobában. Dédpapa a nyitott koporsóban fekszik. S a zöldessárga rézpénz ebben a pillanatban lesiklik dédpapa halántékán, mintha egyik nyitott szeme csúszna az orrától először oldalra, majd le, az a szép, nyugodt, rám függesztett aranybarna tekintete.

            Nem tudom, mi lesz akkor, amikor a körtefa se fog élni, a parasztházból sem marad semmi, nemhogy a buxussövénnyel elkerített rózsaágyásokból, s az iskolába járás végét jelző nyárelői falusi szagok helyett is valami mások lesznek, szóval nem tudom, milyen lesz az e lesz.

            Anyám szenvtelen arccal figyel, látom, meg se rezzen, a tenyere azonban, amely a kezemet fogta, átsiklik karomon, a vállam fölött, és az egyre inkább jobbra forduló arcomat támasztja meg vele. Keményen ér hozzám a puha tenyere, szemem elől, mint a lovaké előtt a szemellenző, eltorlaszolja a látványt. És valaki egy pohár vizet nyom a kezembe, s az azonosíthatatlan hang rám szól, igyál, és iszom, és dédpapa képe, mint az üvegpohár, darabokra reped, amelynek vércseppes élén a rájuk eső fénysugarak szivárványszalagokká bomlik szét.

 

 

És új ajtó nyílik, de az a közelmúltba.

Az utazás, mondhatni, kifogástalanul sikerül. Utasom mindvégig a hátsó ülésen ül, s egyáltalán nem zavarja, ha a visszapillantó tükörben észreveszi vizslató tekintetemet. Az út felétől, valamivel száz kilométer megtétele után, cseppnyi kihívással elegy büszkeséggel várta is, hogy megnézzem.

Az utat végigénekeljük. Tele torokkal harsogjuk a negyven-ötven évvel korábban hallott népdalokat, nótákat, rigmusokat. Mozgalmármódon énekelünk, dagadó mellkassal és előre feszített állkapoccsal, ütemesen mozgatunk vállat s ingatunk fejet, s akárha lakodalomban, fejhangon és harsan dalolunk. Zeng a hangunk a patyolattiszta gépkocsiban.

Nem volt kedvem beszélni, ezért kezdtem, alighogy elhagytuk a portát, dúdolni. Szerencsétlenül választottam, Hegyek között, völgyek között zakatol a vonat, mégis, mire felfogtam, hogy éppen emellett döntöttem, anyám könnyezve csatlakozott hozzá, kezdetben bátortalanul és halkan, s a szavak végéről a ragokat lecsipkedve, majd egyre erőteljesebben, teltebb szájjal, végezetül önfeledten. Többnyire az életerő sugárzott belőlünk az út során, szinte a kezdettől a legvégéig: akkor az autóval bekanyarodtam a temetőbe, s a száraz földúton megálltam a nagyszülők sírjánál.

A csitári hegyek alatt régen leesett a hó. Azt hallottam, kisangyalom, véled esett el a ló. Kitörted a kezedet, mivel ölelsz engemet, így hát, csárdás kisangyalom, nem lehetek a tied.

Kikászálódtam és anyut is kisegítettem a gépkocsiból. Most nem néztem rá az anyósülés támlájába kapaszkodó, dagadó véreres kezére, tekintetemet rászegeztem a keményre vasalt blúz mandzsettájára, s mintha pányvával, azzal segítettem, húztam és vonszoltam kifelé a gyönge testet.

            – Egy. Kettő. Három. Puff. – mondta anyám.

            A csomagtartóból előszedtem az ezerszínű virágcsokrot, a kiskert termését, lehántottam a rátekert, nedves újságpapírt, meg is ráztam, hogy természetesebben nézzen ki s boglyasabb legyen a sok összelapult bazsarózsa, nefelejcs és tátika. Az ásványvizes üvegből vízzel töltöttem fel a sír kőlapjára odacementezett urnaszerű vázát, s belecsúsztattam a virágköteget.

            Hallottam, ahogy a közelben elhaladt a vonat. Négy óra volt, sietnünk kellett.

– Egy. Kettő. Három. Puff. – mondta anyám.

Megemeltem a vézna asszonytestet, át a sír és az úttest közti magas, porlepte gyomokon. Anyám szoknyáján felakadt egy gally, hosszan foglalatoskodott vele, nem tudta a varrásszegélyből eltávolítani, annyira belegabalyodott. 

– Hagyd! – szólítottam fel, de mivel anyu baljával segédkezet nyújtott, inkább elügyetlenkedte a dolgot. Sose hallottam olyan gyönyörű nótaszót, amilyet siheder koromban. A szívembe nyilal az a szép nótaszó, harsogtam, a hátradűtött testre rácsatoltam a biztonsági övet s hangosan becsaptam az ajtót. Énekeltünk tovább, együtt, anya és fia, mindaddig, míg meg nem érkeztünk a halottasházhoz.

            A zsoltáréba, melyet a végtisztességre összegyűltek homályló szemmel kántáltak, saját dallamunk észrevétlenül olvadt bele, Kis kacsa fürdik, fekete tóban, anyjához készül Lengyelországba. Kőrisfa és eperpálinka átható szaga terjengett az udvaron, és a frissen bemázolt, még olajnedves koporsóé.

            A halott a sárga homokkal felszórt udvaron volt kiterítve, a koporsófedelet még nem szegezték fel. Selyem, selyem, selyem mindenütt.

            – Jobb lesz, ha egyenesen odamegyünk. – suttogtam anyunak, és béna karja alá nyúlva tartottam. Irányítottam. Elhaladtunk a gyászolók között, többen ránk köszöntek, de mi nem fogadtuk senki üdvözletét. A halott köti le figyelmünket, az érdeklődésemet, majd évek múltán is emlékezem arra, milyen delejes a pillanat, amelyben odaérünk a selymek közé fektetett szürke testhez, és milyen könnyűség fog el, ahogy abban a minutában leoldozódik rólam, mint a gúzs, a múlt.

            – Megcsókolod? – fordultam anyámhoz s mélyen a szemébe néztem. De nem láttam abban semmit.

            Hogy nem kaptam választ, türelmetlenül, s a kellőnél korább, megismételtem.

– Megcsókolod? – s a béna karnál fogva magam elé toltam. – A testvéred. Ugye, megismered?

– Egy. Kettő. Három. Puff. – mondja anyám.

Ilyen tömött lehet a pokol. Vagy ha az ennél szörnyűbb, akkor a purgatórium.

Nem szeretem ezt a mindig felsöpört udvart, pedig itt tanultam meg kerékpározni, itt etettem a tyúkokat és szedtem a drótkerítésen áthajolva a szomszéd kertjéből a megért málnaszemeket. A dióillatot, az árnyat adó hatalmas és öreg fa nehéz kipárolgását se szeretem – nem mintha most megéreztem volt, hiszen kőris, eperpálinka és olajfesték bűze keveredett egymással és öntötte el az emberektől zsúfolt udvart.

            A zsoltárnak vége szakad. De az utolsó énekelt szó egyelőre ott kereng anyám felett, aki hátrabillentett fejjel, a magasságos égre pillantva, áhítatosan, a végső szótól megérintve, ihletetten folytatja a dalt, és dalolja: Átal mennék én a Tiszán, nem merek, nem merek, de nem merek. Attól félek én a Tiszába veszek, habjai közt elveszek.

 

 

 

Majd újabb rés nyílik ki, amelybe belépek.

Vizes kendővel a kezemben mentem be a szobába. Anyám még aludt. Legyen tél avagy nyár, többnyire nyolcig alszik, kivéve akkor, ha melegfront érkezik, ha kórházba, szanatóriumba, gyógytornára avagy az országban valamerre visszük, s ha túl a szokásoson, a keze zsibbad, válla nehéz, mellében megakadt a levegő, s betegnek érzi magát. Mindekkor korán kel és a félhomályban matat, kezével emelgeti béna lábait, elvégzi szemtornáját, és nyugalmát nem kímélve várja, hogy az árnyék lehulljon a hálószoba bútorairól, s a tükörben lakó hűséges tükörképe hitetlenkedő tekintettel nézze vissza rá.

            Megtörlöm arcát. Ajka, fogak híján, nem zárult össze, s az éjszakai, savanyú nyál állát, de a hálóinget is szétáztatta.

            – Jó reggelt. – suttogom, kifelé menet az ajtófélfának, majd a konyha ablakán keresztül a magányában csaholó kutyának. Kávét főzök, teát, elrámolom a tisztára mosogatott, fölszáradt, de szerte maradt, használattól megkopott edényeket, rágyújtok és várom, hogy elkezdődjön a nap. És a hét. A teremtés első napjával, a hétfővel.

            Néhány lépést teszek az ablak felé, mégsem hajolok az üveghez. A csipkéből készített vitrázst szemlélem, majd pedig az apró kertet. A silány növények között ólálkodó kutyát. Az égboltot határozott szárnnyal szétnyeső ölyvet. A fehér szálakból összekotort, alig látható felhőt. S a bárányfelhőt, amely egyik szeletével bemaszatolta, a másikkal pedig összekaristolta a hajnali, piros napkorongot.

            – Tak, tak. Püff.

            Visszanyelem a torkomba felszaladt gombócot.

            Felhajtom a pokrócot, s végigmasszírozom anyám testét. A két lábfej és a térd hidegnek tűnt, talán az is volt, akár a vízparti, kerek hordalékkövek. Az izmok azonban langyosnak mutatkoznak. Könnyűnek ítélem tehát a dolgát, nem kellett sokat fáradozni ahhoz, hogy az izmokat használhatóvá gyúrjam. A csípőt forgatom meg, a gerinc két oldaláról lemorzsolom a csomókat, a lapockákat megmozgatom. A nyak azonban görcsösnek mutatkozik, s az is marad, mert nem találom meg rajta a kellő fogást.

            Beteszem anyám szájába a protézist, a gyógyszereket is odaadom, melléjük kenyeret és korty teát kínálva.

            Lépéssel mögötte, követve, ahogy dülöngélve-araszolva kitipeg a fürdőszobába. Dereka fölé tűri a hálóinget, felhajtja a WC-deszkát, s rákuporodik a kagylóra. Inkább rácsukom anyura az ajtót, s fülelem a vizelés, majd a belek ürítésének kísérőhangjait. Lehúzza az öblítőt, szagtalanítót szpréz a légtérbe s megnyitja a fürdőkád csapját.

            A reggeli mosdás fázisait elégszer képzeltem el ahhoz, hogy sikerrel oldjam meg. A testhajlatok, a gombásodásra hajlamos vájatok, a nyakráncok, a mell alatti bőrfelület, a szőrzet, a hajvonal. Az ujjak köze, a boka, a lágyék, a petyhüdt has.

            Áttörlöm a bőrt, de mintha nem is érte volna korábban víz, felszívta a langyos folyadékot. Majd hajszárítóval átfújom a ritka, felőszült, talán éppen azért sárgássa fakult hajat. Illatos krémet kenek a bőrre, ahová kell, hintőport szórok, s amely testtájról nem vettem volna tudomást, anya mintegy figyelmeztető módon felkínálja. Végezetül pedig parfümöt hintek a nyakbőrére és csuklójára.

            Anyu ott ült a fürdőkádban, abban a forgószékben, amellyel különösebb nehézség nélkül be és ki lehet forgatni a testét, mosolygott. Mosolyával dicsér meg, engem, aki tetőtől talpig lefürdette. S arra vár, hogy melegvíztől felhevült teste lehűljön, és fölvehesse az erre a napra előkészített ruházatát.

            A reggelihez ülve csak anyu eszik: katonákat rakok szájába, pirítóst, sajtot, retket, hagymakarikát, sonkadarabot.

            A zöldségek táljában, a hónapos retek gömbjei között felbukkan egy meztelen csiga. Értetlenül bámulom a csupa izom, ujjnyi hosszú állatot, amely lüktető, habos szélű talpán mászik előre, fáradhatatlanul, de mégis szinte mozdulatlan marad. A ráncos bőr örvénylik, a csápok vonaglanak, az állat mozgással telített, minden része kavarog, ugyanakkor az állat egésze áll.

            Anyuka nem veszi észre.

            Próbálok visszaemlékezni, mit csináltam hajdan a zöldséges meztelen csigáival. Nem készültem fel arra, hogy étkezés közben találkozhatok ezzel a lénnyel. Anyut nem akarom megriasztani. Átfordítom hát a tálat, hogy véletlenül se láthassa meg. Sókristályokat szórok az állatra, ami ettől összehúzódik, akkorává, mint a milotai dió. S a dióra hullámzó burok nő, egyre csak nagyobb, s a bevonat nyálkás gömbjei nem pattannak fel, egy sem hasad fel, de duzzadnak, tágulnak, s végezetül a tajtékba beburkolózott csigából nem marad más, mint egy öklömnyi, rángatózó nyálcsomó.

            Azt gondolhatom, amit ha látni nem akarunk, és mégis látni fogunk, különleges jelentőséggel bír, üzenetet tartogat a megpillantója számára, és ez az üzenet nem rejtjeles. A hírt, amely utolér bennünket, nem kell fölfejteni, nem kell hosszan töprengeni fölötte, hogy a tartalma értelme előbukkanjon, s hogy utasítását kövessük, elég csak meglátni.

            Nincs tehát más e korai délelőttön zajló reggelizésben, mint két öregember, anya és fia döbbenete az alakváltó csupasz csiga láttán. Az asztal hívatlan vendégét anyám is felfedezi, ezért történt, hogy villáját fölemelte, s ágaival rámutatott a narancssárga, habos gömbre, s halovány égszínkék szemét reám emelve, aznapi új mondatát megalkotva feljajdul:

– Tak, tak. Püff.

A tekintetén látszik, hogy látja a magasságban a mennyei nyugalom helyét, amelynek a falai soha le nem dönthető falak, alapjait pedig a hetedik ég sziklájára fundálták.

 

 

            A kombinált szobát akartam kitakarítani. Azért, mert egész éjszaka tüsszögtem, s úgy véltem, az a legegyszerűbb megoldás, ha mindent kihordok a szobából, mindenekelőtt a nehéz szőnyeget, amely csak úgy itta magába évtizedek alatt a szagokat, a brokátfüggönyt, a bútorokat, bútorhuzatostul, s a kárpitozott székeket, hiszen azokat a szabadban a legcélszerűbb kiporolni. Nem nehéz a dolgom, a szoba berendezése szegényes és ritkás, gyerekkorom óta ilyen, s a legnagyobb értéket a gyapjúból kézzel készült, így joggal kézi csomózásúnak mondott perzsaszőnyeg képviseli.

 

Olyan volt, mint az az ember, aki Istennel öregedett meg.

 

Eltöröltem B.-t a Skype-ról. Néhány hete vettem észre, hogy szüntelen azt jelzi a neve melletti ikon, hogy állapota szerint kijelentkezett. Korábban is érzékeltem változásokat: valamikor augusztusban új arckép került ki a régi helyére, majd azt letörölte. Lehet amúgy, hogy akkor tűnt el, a képcserével azonos időben. Joe barátom mondta, de nem hittem el, amit ma már sejtek: sosem fogom megtudni, miért szakadt meg a bennem mindvégig működő szerelmem B-vel, az adjon megnyugvást, hogy biztosan jobb most neki. Ezt akarta, tehát én sem akarhatok mást. Legyen úgy, ahogyan neki a legjobb.

Ezt a mondatot dörmögtem ma sokadszor az orrom alatt.

Mert két óra szabadidőm akadt, a bizottsági ülés előtt elkószáltam a budai várban. Csak akkor rémültem meg magamtól, amikor már a Mátyás templom előtt, a fiákerek standjához értem: ott, a parkot elhatároló, padként szolgáló betonkáva sarkán ült s várt engem B., első randevúnkon. Pc-jére hajolt, olvasott: sosem kérdeztem meg tőle, hogy csehül tanult-e éppen, vagy novellát olvasott. Azidőtájt ismerkedett meg Kosztolányival, s élvezte, ha olyan szavakat, fordulatokat használt, mint az Esti Kornél-történetekben találhatóak. Pontos voltam, percre – nem tudom, mikortól várt. Bementünk az utca túloldalán álló boltba (Delicat), körtelevet venni, mert számára a Vilmos-körtéből készült ital az italok királynője, egy üveg rosét, miattam, s egy üveg fehér bort, miatta. Éjszaka, a szállodában, ahová mentünk, mindent megittunk.

A csemegeboltban, hátul, az italok között csókoltam meg B.-t először.

Fizetéskor, a bejárat oldalánál ülő pénztáros leányka széles mosollyal nézett az arcomba. Feje fölött a bekamerázott terekből érkező képek villóztak. Láttam rajta, tanúja volt a boros- és pálinkáspalackokkal tele polcok közt lezajlott eseménynek.

 

Anyám, amikor elköszönök tőle, szélesen mosolyog, teljes tömegével előre, az eloxált alumíniumcsőből készült görbebotjára hajol, s azt kérdezi:

– Hát neked aztán nincs barátnőd?

Azt gyanítom, órákon keresztül formázta magában a mondatot, mígnem ki tudta bökni. Elnevetem magamat, olyan váratlanul érint a kérdés. Nem az, hogy megkérdezi, szerintem hónapok óta, vagy talán a válásomtól fogva foglalkoztatja ez a kérdés, hanem az, hogy lassan éve, hogy ennyire hosszú mondatot kimond. S hogy ilyen tökéletesen intonálja a kérdést, az övét, meglep.

Igaz, ezen a napon már egyszer meghökkentett.

A temetőben, ahová a halottak napi krizantémcsokrokat együtt vittük, lecövekelt nagybátyám és nagyszüleim betonkávás-műköves síremléke között, s hosszasan morfondírozott. Végül a levegőbe emelt botja végével a levegőbe belerajzolt egy négyszöget, s hangsúlyosan néz rám. Rosszat sejtettem, s amire első pillanatban gondoltam, nem merem megkérdezni: attól tartok, anyám arról akar beszélni, hogy ide szeretné majd, ha temetnénk.

Félreértem tehát mondanivalóját, bamba képpel, elkerekített szemekkel bámulok, igyekeztem valamit kitalálni: hogy talán gazoljam ki a sírok közti földet, hogy milyen szépek a gombszekfű-, illetve a kokárdavirág-tövek, a lángvirág levélrózsája pedig rozsdás, lefagyott. Továbbá, hogy a rokonságból még senki nem járt itt. Anyám elszántan ingatja a fejét, s rendületlenül rajzolgatja a levegőre a maga négyszögét.

Délután, amikor Budapest irányába száguldok, a sztrádáról felhívom húgomat, hogy beszámoljak a temetőben történtekről. Mondja, a múlt hét végén, amikor ő volt a szüleim felügyelete, vele hasonló történt. S mindent kitalált ő is, hogy félreértse a helyzetet, s nem volt bátorsága ahhoz, hogy kimondja, amire anyánk szavakkal nem képes.

– Ez legyen a családi sír? – böktem ki, s anyám arca felderült.

S a szememet elfutja a könny.

Még elmentünk több rokon sírjához, ide is és oda is le-leraktam egy-egy szál ametisztlila virágú paraszt krizantémot, de csak nem szűnt a szemem könnyezése. Anyám hosszasan nézegeti az üres, két sír közötti területet, a mellkasomban vadul dörömböl az a máskor olyan szenvtelen szív.

Eszembe villan, hogy mit is kellene majd tennem a növényekkel: a sírok körül, mert nyírségi homokdombon, egykori akácos helyén nem sok minden nő meg: tavaszi hagymások, szegfüvek, lángvirágok, kokárdavirágok – a gyepekből származó, hőséget, szárazságot elviselő mind, az örökzöldek közül tán a puszpáng, s az életfa.

De ha hosszabb időre, mondjuk ötven évre gondolok előre, alaposan meg kell fontolnom, miket ültetek majd ide, ha eljön az ideje.

A kertemben is el-eltöprengek ezen.

A földi klíma globális változása az én kertemre is hatott – ebben a néhány évben is, s bizonyosan az elkövetkezőben sem lesz másként. Böngészem a klímakutatók jelentését, amelyet az ENSZ számára készítettek, s konstatálom, a hőség és szárazság miket lop ki a kertemből majd. Azaz hogy mely növényeim haldokolnak – hiszen a stressz már megragadta őket, aminek az a következménye, hogy legyengülnek, kórokozók támadják meg őket s elpusztulnak.

A továbbiakban arra akarok figyelni, mit ne ültessek a kertbe, azaz melyek halálához ne én járuljak hozzá. Szóval nem veszek többé magas hegyből származókat, mint amilyen az encián, a gyopár, a rododendron, zanót, keleti kecskerágók. Sem magas páratartalmat igényelőket: a hamisciprusokat, borókákat, nem lesz többé rakétaborókám sem.

 

 

Adél kutya nincs jól. Délben nagy hangon kiabál a kertkapuban, most pedig, este ötkor, gerincét görnyestve imbolyog-kapaszkodik fel a három foknyi lépcsőn, a teraszra. Lerogy az asztal alatt, megtapogatom a hasát, a gerincét, a két hátsó lábát, s tűri az ujjaimat, majd ugyancsak görbén, lógó farokkal bevonszolja magát a házába. Eléfekszem  az ólnak, máskor ilyenkor hálásan nyal egyet a homlokomon, majd elfordul, most pedig nehéz nyálgyöngyök jelennek meg szája szélén, csorognak le s csöppennek alá, s opálos szemmel néz, szempillája se rebben. Hozok neki kutyacsokoládét, akkora, mint egy inggomb, elfogadja, megeszi. A vízhez azonban nem nyúl.

            Öt perccel később a szomszédék kutyája acsarkodik a járókelőkre, Adél kuporog az ólban, lábra hullt fejjel, s nem reagál semmire. Talán magára figyel. Talán arra, hogy ne mutassa a fájdalmát. Nem tudom eldönteni, túl azon, hogy bajban van, mi a baja. Egyszer azt mondta az állatorvos, a puli olyan kutya, amelyet ha késsel szurkál a gazdája, azt is elviseli, s nem adja jelét a fájdalmának.

            Tegnap rádiós napom volt. A rózsás könyveim kapcsán beszélgetett velem Ránky Juli, s az órás élőadás alatt mindvégig arra kellett gondolnom, mert képtelen voltam a figyelmemet másra irányítani, hogy rózsamintás ruhában ült a stúdióban. Amúgy a szerkesztő asszony is olyanba öltözött. Tény, hogy megegyezünk abban: valamikor szeptemberben megnézik a veszprémi kertet, talán láthatnak egy-két kései rózsavirágot.

A kert kapcsán a kutyákról és a békákról beszélek. Örülök, ha a kertemről, a kutyákról, a békákról, a világlátogató napjaimról szólhatok, hátha másnak is jelenthet ez valamit – amint jelent is. Több telefont kapok, a iwiw-es ismerőseim némelyike is reagál, majd egy nappal később Mester is. Túl azon, hogy magáról szokásosan semmit se ír, megtudom, Zalánt kirúgta a fideszes napilap tulajdonosa, mert egy fideszes kisvárosban nem a párt akarata szerint élte életét a bábszínházban, s ezt a tényt egyik írókollégájával közöltették Tiborral.

Kicsit elvittem veszettség ellen beoltatni. Adélnak gyógyszert írnak, vizelettartási problémái vannak. Éjjel beóvatoskodik hozzám, mert tárva-nyitva hagytam az ajtót, és álmában bepisil. Értem, hogy az utóbbi időben miért nem alszik mellette Kicsi, s miért oly rettenetes a szaga. Adél bánatosan fogadja, hogy lassan nincs senki, aki hosszan játszadozna vele, elutasítja közeledtét minden járókelő, vendég, gyakran én is. Adél megöregedett, gyógyszerre van szüksége. A gyógyszer 3500 Ft havonta, s ez már így marad végestelen végig, ha azt akarom, hogy kutyám az eddigihez képest kevésbé pisilje össze magát.

            Nem oly régen, egy konferencia miatt Szekszárdra kellett utaznom. A városban, bármennyire is belefeledkeztem az autózás közben a derűs tolnai táj lankáiba, olyan korán érkeztem, hogy hosszú időm maradt a múltamra. Június volt, amely nekem mindig a számvetés hónapja – rég megszoktam ezt, rutinosan untat a sorsom nyári alakulása. Nyáron dolgozom. És ha tehetem, a tengernél, vagy olyannál, ami végtelen.

            Végigsétáltam a Rákóczi utcán, a Garay tér sarkánál egyszerre egy Baka István-vers centrumában találtam magamat. Pistánál/Istvánnál öregebb élő vagyok. Halottként ő az öregebb.

            És nem tudtam úgy végigmenni az utcán, hiába lett augusztus utolsó napja, hogy át is haladtam volna rajta. Bejártam sok helyet, hogy szoktassam magamat a B.-nélküli létbe, mintha én lennék akár az A, akár a C, aki különálló a mellette lévő betűtől. De augusztus vége lett, elmúlt az én születésnapom, s megjött az övé, a névnapjával iker nap az, és bár egyre ritkábban, de még mindig látom az arcát.

Ma éppen egy újat: tükörből készített kép, mögötte ott áll a konyhaajtó, tehát az olasz lakástulajdonos falat beborító tükörbe fényképezett bele, mosolyog a maga képére, gondolom, valaki számára készült a felvétel, nem látszik a mosoly maszkja mögött depressziósnak. A konyhaajtón háta mögött egy rajz, egy portré? Meglehet, karikatúra? De kinek kell, hogy a konyhaajtót kinyitva megpillantson egy arcképet? S ki van azon a képen? Szégyen ide vagy oda – nagyítóval nézem a számítógépemen megkeresett s a képernyőn megjelenő, kicsi képet, s tapasztalom hogy esik szét pontokká, homályos foltokká, ami egykor éles kép volt.

Hiszen ezt a olajsárga ajtót mennyire ismertem, mostam, portalanítottam, zsíroldószerrel szedtem le belsejéről a rádermedt koszt. Nem szerettem, se a színét, se a szerepét. S most rajta egy portré – amelyet B. maga mögött akart tudni a fényképén.

H. Nagy Péter tudósít, hogy a Szőrös Kő kiadója anyagi gondokkal küzd, s nem jelenhetnek meg a 40-esek. A sorozatom a semmibe süpped. Aztán látom, hogy a Magyar Műhelyben, amely ugyancsak elállt, s ugyancsak anyagi okok miatt a képsorozat könyvkénti közlésétől, megjelent néhány felvétele. Velence kapucsöngőiről. Makrofotók.

            A Karácsony eltelik, az ÉS-ben ott lapul a versem, csupa szürke betűből áll, nincs hozzá közöm, azt hiszem, hangosan elmondom magamnak, többször, s az a címe: B.

 

 

B

 

Fényből és ragyogásból szőtt ruha

ragyog testeden, mint neved élén

a kezdőbetű. Brüsszelben együtt néztük

a kocsmát, hol Rimbaud elterült a kövön

vére szétfolyt, nem tartotta egybe foltját

egyetlen vers egyetlenegy hasonlata sem.

S ott áll a park fái között azóta Verlaine

megcsúnyult, szobor lett vénségére.

A kocsma ablakában, mint üvegtörmelékben

a szivárvány, piszok lakik. Nem tudtam

hogy ily súly leszel az életemen, akkora

tömeg, hogy felállni vele nem tudok. Azt se, hogy

angyalt látok minduntalan Veszprém felett

ha kezdőbetűd szilánkja ékelődik a szavakba.

Szerettelek? Már nem akarom tudni.

Hogy elhagyhassalak, ezt kérem magamtól.

 

Hogy elhagyhassalak énekelem:

 

A szó

egyik szemét rám, mint a gyilkosra veti

a másikkal az áldozatra, önmagára fókuszál

mintha egyetlen penge két oldalán

állnánk s köztünk a kiélezett, közös ige

villog, a minket szétválasztó jelentéssel. De éremnek is

láthatom: az egyik fele a világra néz, a

másik befelé.

A szó tekintetén, fölfedezhető, hogy milyen.

Kék- és zöldszemű egyre

s míg itt vihar dühöng, ott a kályha ölébe

tűz dünnyög, itt tavaszba fordul az éjjel

ott az őszből kilép. Valaki tanulja a valóságot. S

a másik most felejti el.

 

 

Aztán eltelik a Szilveszter, egyedül alszom. Éve ilyenkor járt itt, négy-öt napra, Krakkóból érkezett, vonattal, egy napra átmentünk Pozsonyba, cseh nyelvű könyveket vásárolni és megnézni néhány ódon utcát, s január elsején repült vissza Brüsszelbe. Kaptam tőle egy Vaya Con Dios CD-t, azét az énekesnőét, akinek Belgiumban minduntalan el akartam menni valamelyik koncertjére (mintha Antwerpenben vagy Bruge-ben készítettem volna is klubkoncerti plakátjáról egy pillanatfelvételt), hát meglepett vele. Hosszas töprengés, hezitálás után nekem ajándékozta kopott burkú, marokban elférő, sokat szolgált pocket PC-jét, hiszen magának újabbat, nagyobb memóriájút vásárolt. A régiből, mielőtt átadta, kimentett sok-sok magyar, szlovák és cseh nyelvű regényt, szótárakat, képeket és mindenféle jegyzetet, egyedül a játékokat hagyta fenn, mondva, nekem csak azokra lesz úgyis szükségem. Ámbár verskezdeményeket is rögzítettem a magnetofonján, a mai napig nem vettem ki belőle, talán nem is tudnám. A versek szarkofágjának látom rég e noteszlapnyi képernyőjű elektronikus jegyzettömböt, amelyhez hozzányúlok, meg nem is.

            Igaza lett, látta előre, mást se fogok a kis számítógéppel csinálni egy éven át, már ha hozzáérek, utána nyúlok, mint játszani. Kizárólagosan pasziánszt.

Tőlem a nehezen föllelt Róma-albumot s egy frissiben megjelent Felvidék-albumot és egy finom tapintású, elegáns inget kap. A római képeskönyvet máris visszaadta, mondva, hogy arra csak nekem van szükségem, ő nem gyűjt se emléket, se könyvet. A szlovákiai tájakat és városokat bemutató kollekcióról azt kéri, vigyem magammal, ha megyek hozzá, repülőn nem cipelné. A felsőruha pedig kicsinek bizonyul.

Elsején, este, a várpalotai útszakaszon majdnem karamboloztam, amikor a repülőtérre mentünk. Váratlanul bekanyarodott elém egy szemközt száguldó, ütött-kopott karosszériájú autó, s eltűnt a setét erdőbe vezető keskeny, havas-jeges úton. B. ijedten feljajdult, és én is megrettenek. Nem értem, máig sem, hogy kerültem el az összecsapódást.

Nem fogta meg a kezemet, s ezt ennek az országúton szerzett rettenetnek tudtam be.

Amikor szakított velem, utalt erre az estére. Hogy nem volt képes megérinteni.

Egy évvel később azt fogom gondolni, hogy tudta már, nem akar nekem megmaradni, de nem volt ereje, illetve bátorsága, hogy közölje velem. Holott azért jöhetett hozzám, ezzel a szándékkal kellett érkeznie, ha ennyire rövid időre esett be Veszprémbe, éppen csak áthaladóban. Minden jel arra mutatott – vélem utólag –, készült a szakításra, s érzem ismét az akkori napok nyomasztó csendjét, a sikertelen-ügyetlen szeretkezések utáni tétovaságot.

Majd márciusban fog ismét jönni, három napra, s előtte nem engedi, hogy menjek hozzá. Tihanyban járunk, hunyorog a tavaszi fényben és megtiltja, hogy fénykép készüljön róla, a fejére húzza, eltűnik kék dzsekije alatt. Kihízott pulóverem rajta, kilóg a felső kabát alól.

            Kirohanok a növényünkhöz, adok neki egy korty vizet.

Újév előtt egy nappal a Cappella degli Scrovegniben jártam, Padovában. Giotto egyik szürkékkel rajzolt, sok vonalas allegóriájának, a nőalakjának a fején rózsakoszorú, s a kezében tartott kosárban is rózsafejek halma.

            Gábor is írt, az apartmani számítógépen érem el a levelét.

 

Szia, de  orultem neked....olyan vidam volt a hangod...olyan jo volt hallani e s mit vettel a halpiacon..jajja most nem a hal ezidaig egy jo ideje nem is volt meg a szotaramban sem a hal, most meg halbol kaptam enni ami rosz volt (nekem legalabb is) te a halpiacon vgy...na  ezt nem is tudom minek hivjak amikor egy ideig nem hallasz valamirol aztan meg beszokik az eletedbe es ujra meg ujra hallasz rola....talan te tudod mi a pontos megofalmazasa ennek

 

akar hogy is en magam azert kivantam neked Boldog uj evet, mert nalunk mar regen uj ev lesz mikor nalatok a pezsgos uveg majd nyilno fog....,szoval en jol vagyok bar aludni nem igazan tudok mostansag a szivem is dolgozgat de a remey taplalja am epp ugy ahogy a csontvelomet is...es ha minden igaz es a Kinai demokratikus koztarsasag valamenyi fotitkara is ugy akarja akkor hamarosan en is teljes egeszeben a regi leszek,....meg akkoris ha en magam eppen nem is kinaban vagyok :) :) hanem Koreaban, de lehetnek akar hol ..mondjuk eppen ott.

 

szoval mostanaban nagy a csend korulottem es ugy tunik a kor lekuzdeni latszik...es most epepn egy eve az erkezesem utan ami jo hoszu ido,,es votl itt minden ez alatt a verferfozestol a nepi tancig...egyenlore ugy nez ki muloba es feledhetove valnak ezek.

 

a lenyeg ez az egy ev nagyon hosszu volt...Hjajj milyen hosszu mintha egy egesz evtizedet bortonben toltene az ember...

 

n megyek  elvezd a olaszok amigy nem igazan kedves es baratsagas vendeglatasi stilusat...es nezz korul, toltodj mert minden es mindenki egyszeri es megismetelhetetlen az eltunkben.

 

szeretettel olellek

Gabor 

 

Szeptemberben, egykor, semmitmondó üzenet érkezett B-től. Akkor már rég megsemmisítettem elérhetési helyét a Skype-on, ezért is talán e-mailt küldött. Arról, hogy rábukkant arra a Varsóban szerkesztett irodalmi folyóiratra, amely több száz oldalas összeállítást adott közre az európai avantgárd irodalomról. Tőlem talált abban képverseket, s Anna Gorecka, a szerkesztő tollából egy életrajzi kivonatot. B. éppen Krakkóban tartózkodik, tudatta, a Ryneken kóborolt. Egyedül oda soha be nem ment korábban, csak látogatókat kísérve. S ha ott járt, csak azt a boltot látogathatta meg, amelyben a Grechuta halála után megjelent CD-t megvásároltuk, s amely boltról a térrel együtt készült felvételek bekerültek a Grechuta-klipbe.

B. nem a freemailes címemet használja, amelyet egyébként magam csak akkor szoktam, ha külföldön vagyok. Azt a címet bárhonnan el tudom érni, és megnézhetem a küldeményeimet. Brüsszelben alkotta, a második ottlétemkor. A nevemet írta a cím részeként, s a titkos jelszónak a saját nevét adta. Mondta, közben hintázott a székén és gyűrte közben a felső ajka és az orra közötti keskeny, puha bőrsávot, azért, mert az, s el is mosolyodott kissé, gyakorlatilag elfeledhetetlen.

 

 

 

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.