Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Gunnera

2008.11.11

Gunnera

 

 

Reggel, hiszen szombatra ébredek, s jut rá idő, fölkapaszkodom a vöröskőből épült lépcsőutcán az óralapként magasban lebegő Óváros térre (az óralap, amelynek mutatója a tűztorony) s a hírlapárushoz igyekszem, ahol nemcsak hírlapot, hanem mindenféle folyóiratot, sőt újabban cigarettákat és csokoládékat is lehet vásárolni. Látom, megjelent a februári, Karády Viktort köszöntő Iskolakultúra, s meg is tapogatom a borító Benetton-sárga foltját. S már nincs, mert tegnap elfogyott az ÉS, pedig tudni akarom, megjelentek-e benne a verseim. Így aztán Népszabadságot veszek, Magyar Nemzetet, Magyar Hírlapot, érdekel, melyik miként kommentálja a Londonban megjelent kormányfőinterjút, amelyben az állítatott, hogy fél évszázada nem volt ilyen mértékű a hazai antiszemitizmus, mint manapság.

Hazafelé, mintha szülőfalumban lennék, nagy testű galambokkal találkozom. Szemközt röpülnek, éppen irányomba, a Buhim-völgyből szárnyalnak fölfelé, s jóval alattam csapkódnak, amikor megpillantom őket. Elöl egy, mögötte három. Fehér és szürkék. A hegyoldal és a házak közti utcánk hasítékában nyílegyenesen vonulnak, miközben emelkednek, iparkodnak föl, félig nyitott csőrrel, fölfelé, a lépcsősor tetejére, hozzám, ahol állok, s ahol, amikorra a galambok odaérnek, már lent lesz, s egészen közel lesz számukra is a föld. Régen láttam erre galambokat. Ezek, summázom, házi jószágok, meglehet, elvadultak. Könnyűek, szépek, s hogy ily villanóan gyorsan, felesleges kitérők nélkül, szabályosan közlekednek az utca fölött, ámbár a közepén, megajándékozom őket öntudattal is.

Veszprém akár a galambok városa lehetne? Első, veszprémi verseim egyike egy Haszkovó utcai galambról szólt. Ott van (ott röpdös húsz éve, mintegy kalickában) a Léghajó és nehezékében, egészen közel a szegedi mesteremnek, Ilia Mihálynak ajánlott szöveghez.

Két kutyám érdes hangját hallom: sihederként, ámbár ebek módján süvöltöznek – vélem – a városközpont fölé igyekvő madarak után. Az ebek, képzelem, biztosan ott ülnek a teraszon s felügyelik, az udvar tavára nem száll-e le bármi szárnyas lény. Legyen az feketerigó, balkáni gerle, vörösbegy, szajkó vagy valami kertemben honos csúszka, légykapó, csóka. Avagy egy erre tévedt, édesvízre szomjúhozó angyal.

Amióta kertművessé váltam, és kertészeti könyvekbe, folyóiratokba bele-belepillantok, vágyok Gunnerára. Vágytam már másra is, íriszekre, csodamogyoróra, gránátalmára, rózsafélékre, datolyaszilvára. Van, amelyre szert tettem, s van, amelyre nem. A Gunnera, mint elérendő cél, sokáig ott lebeget kertet látó szemem elől.

Ha jól számolok, ennek a kezdte mintegy huszonöt éve volt. Az első huszonöt-huszonhét évem saját kerttelenül vonult vissza (hová is?), el, a múltba, a következő időszak sok-sok éve pedig a legutolsó évig Gunnera nélkül lobbant el. Az óhajtott faj egyedét tavaly ősszel sikerült megszereznem, véletlenül, valahol Európa nyugati végén, Ostendében. Hetekig a konténerében élt, amelyben szállítottam, ott hagytam, ügyeltem, hogy vele ne fordulhasson elő az, amely kerttársai javával igen: évről évre újabb tenyészhelyre vándorolnak – hol fel, a domboldalra, a napsütésbe, hol meg oldalra, lejjebb, akár az árnyékba vagy a szürkületi zöld japánkertbe. A Gunnera szinte azonnal a tócsaként viselkedő, de tó nevet hordó víz partjára került, a helyére, mint pont a mondat végére, majdnem a szabaderesz alá, ahol két kitartó iszalag (az erdei és a nevesincs nemes változat) kapaszkodik a fejszével leháncsozott fenyőtörzsre, s ahol egy köbméteres (precízen tudom a méretét, mert három zsák földet foglal magába a hasa) cserépedényben a tavasszal kibúvó s nyárra visszahúzódó hagymások mellett hol angol muskátlik, hol illatos petúniák, hol meg skarlátzsálya, ékszerdália vagy a fantázia-elnevezésektől még mentes növénykék növekednek.

A Gunnera nyelvtani szerepe megkérdőjelezhetetlennek mutatkozik, kétségtelennek bizonyul.

A fagyálló cserépedény másik oldalán amúgy egyetlen erdei pajzsika terebélyesedik, közönséges, zaklatást tűrő bakonyi származék, úgy telepítettem át, meglehet nem a bándi tiszafásból, hanem a veszprémi – amúgy Ányos Pálélt rajongó – festő-restaurátor erdei tanyájának mohos környékéről. A kertemben békés jövevények és tájhonos egyedek élnek együtt, s abban közösek, és számukra ennyi elég az élethez, hogy övék a kert.

            A Gunnerámról kívánok beszélni a mesternek.

Ilia azokban a napokban szenvedte el infarktusát, amikor megírtam neki, hogy másodjára is elváltam, s egyedül lakom az amúgy se nem nagy, se nem kicsi (s a világnak hátat fordító) házat-kertet. Ennek fejében (mi is az a szabadság?) legatyásodtam, s életem végéig eladósodtam. Minderről nem fogok, mert nincs hozzá tehetségem, részletesen szólni. Ilia, érdekes, néhány héttel korábban oly szenvtelenül, szinte lelketlen közömbösséggel regélte el betegsége első napját, mint akinek semmi köze nincs hozzá.

Az emberfélében, még ha tudja is, ki volt Arisztotelész, Plinius, Isidorus Hispalensis, Albertus Magnus, Kitaibel Pál, Rapaics Raymund, Lénárd Sándor, nincs növényi, azaz vegetatív lélek, úgyhogy nem oly türelmes a magamfajta, mint az erdei kutyatej avagy a diófa árnyékában is eléldegélő sipkai babérmeggy. Igaz, minderről Arisztotelész egykoron gyökeresen mást állított, s nyomában vagy két évezredig vélték a növényeket lelkes jószágoknak, s az állatokat és az embert a lélek miatt a növényvilág rokonának. Hja, volt kor, amikor a szaktekintély respektusa nagyobb az igazságénál. Félhangosan dünnyögök, s kárörvendezve is talán, hja, eleim akkor beszélnek a lélekről, amikor az nincs jelen; s ha meg jelen van, észre sem veszik.

Mennyi kell a kertnek a vadonból? A vadonból, amelynek az a sajátja, hogy lelke nincs. Éppen ezért mindazoknak, akinek jutott belőle valami is, átlelkesíthető.

Karakteres, a környezetét uraló növényből alig-alig nevelkedik a magán hortusomban. A hegyoldal centrumában egyetlen – törpe, azaz alacsony növésű – birsfa áll (Ibikoszé lenne, akinek a szeme látja a decemberi téli napokon a birs fölé tornyosuló hófödte Soraktét), s magához ragadja a kertlakók és kertjárók kóborló tekintetét. Egyik-másik napon elvonja tőle a figyelmet a jobbján ágaskodó édenrózsa, hol (leginkább a késő őszi reggeleken) a balján lengedező, kék madárfejekből jogart formázó sisakvirág. Tavaszvégkor a fénylő, illatos és piros pünkösdirózsák (gyorsan vetkezik le virágukat, s a szirmok, mint selyemrongy, széltől szétszórva hevernek a lejtőn – s amelyek Ravennában és Kölnben, a templomok áhítatos csöndjében még a háromkirályok virágaiként tűnnének föl), s előtte a gomba mód hirtelen előbukkanó, tavaszt előző krókuszok. A mélykertben, amely a házat három oldalról foglalja be, s oldalai házfalak és vakolt kőkerítés, a központot nem a legtermetesebb élőlény, az ősöreg diófa képezi, hanem az alatta, a majdnem méterrel kiemelt földágyban álló, a rakott kőfal és a 19. század végi, porlékony öntöttbeton fal képezte sarokban tarackoló japán nyílbambusz. Kuroszava szamurájai bolyonganak ilyen mattzöld levelek és hosszú, egymáshoz koccanó növényszárak között.

A tó a kert elején terül el, körbevéve sokféle vízpartra illő növénnyel: fekete hunyorral, lila és kék télizöld meténggel, krókuszokkal, nárciszokkal, jácintokkal, botanikai tulipánok csoportjaival, citromsárga levelű árnyékliliommal, fehér, illetve vörös viperafej-levelű, díszes mintázatú árvacsalánokkal, törpe bambusszal, Illyés Gyula házától származó világoskék s az egykori hallgatóm, a mára képzőművésszé nőtt Halmi-Horváth Istvántól kapott barackrózsaszín írisszel, lassú növésű lilaakáccal, Andalúziából nyolc éve átszármaztatott amúgy himalájai borostyánnal. Egyetlen tő – sárgazöld virágú, nyárközéptől  magányosan virágzó – kúpvirággal, átellenben vele egy hatalmas levelű rebarbaracsomóval (amely korábban a hegyoldalon a firenzei íriszt szüntelen eltakarta), mellette két faj a tóparti fű, egyiknek a levele szeldelt, a másik vörös ejtőernyő, jobb híján martilapulevélszerű.

Ide ültettem ősszel, éppen a nagylevelű csoport, a magasra törő iszalagok és a vöröses agyagedény elé a Gunnerámat. Árnyékba, mert árnyékot vet mindenre a szomszéd ház, amely ugyan műemlék jellegű, de ez nem látszik meg az árnyékán. (Ennek a háznak nem olyan az árnyéka, mondom keserű szájízzel, mint a Provance olajfáinak lila árnyai, amely szint Renoir és Gaugain ligeteket bemutató tájképein ellenőrizni is lehet). A Gunnera elviseli a napot, kedveli a félárnyékot, s hogy az árnyékhoz mit szól majd, nem tudom. Azonban a neki kedves kémhatású földdel töltöm fel a gödröt, amelybe kerül, főként azért, hogy gyorsan és mélyen bele tudjon gyökerezni. Ötvenes éveimben az ejt minduntalan bámulatba, hogy lassan rájövök minden élő és holt dolog titkára, képes vagyok megérinteni bennük – ahogy mondják – a manát. Arra, hogy a vöröskő, amelyből az utcánkat kirakták, Balatonalmádiból vagy Felsőőrsről való, s mindenféle víz alatti élőlény fossziliájából áll; arra, hogy nem a repülést nem bírom, hanem kizárólag, ha szabályos öt másodpercenként leng be a gép (még csak nem is le-fel, hanem oldalirányba), s hogy a növényeim milyen speciális környezeti körülményeket igényelnek, s hogy mennyire meg lehet undorodni a krómsárga házatlan csigától, csak azért, mert rátalál a kutyáim tálkáiban éjszakára ott maradt ételre.

Ilia amúgy csupán egyetlen alkalommal járt a házamban, s haladt át (a hűvös időben) a kerten, s akkor este volt, így aztán, vélem, a külső térből, a teremből, a vegetációs termemből semmit sem látott. A hegy felett, a vár sziluettje rajzolódott ki, (remélem) egészen teátrálisan, s mintha (ugyancsak remélem) denevérek is cikáztak volna.

Még a tó sem volt meg – a helyén kenyérmorzsavirágok nevelkedtek. Amolyan parasztnövények, fojtó szagú a levélzet odora (krizantémi rokonságukra mutatnak ezzel, avagy arra, hogy közeli kapcsolatot tartanak, rokonságban állnak a gilisztaűző varániccsal, a Tiltott Ábrázolások Könyve című mozaikregényem sokat tűrő mellékszereplőjével), a virága pedig fehér és tenyeres, mint az alultáplált bodzáé, annak ellenére, hogy lágyszárú, alacsonyka és az ernyős virág végtére is forint nagyságú magányos sziromkoszorúk tömegéből áll egybe. A morzsavirágot (máshol kenyérbélvirágnak ismerik) Ilia becsüli – ezt tudom. Amikor e növényt szerepeltettem egy rövidversemben (akkor, amikor elhagytam a hosszúversek sztrádáját, s apróra szeldelt versek keskeny sikátoraiban kezdtem el bolyongani), amely utóbb valamelyik irodalmi folyóiratban is megjelent (hogy később a Magánkönyv ciklus tagja, mintegy oszlopfője, vagy térköze, vagy adatlapja váljék belőle), Ilia levelezőlappal jelezte, olvasta a verset, s a növénynév irodalmi nyelvbe történő belépése (vagy tán csak az újabb? – nem tudom, van-e magyar író, aki ezt a növényt valaha is említette előttem) pillanatát örömmel köszöntötte. Ilia ilyenfajta üzeneteit érdemes komolyan venni – tudása, miként szeretete és figyelme azért is megkerülhetetlen, mivel enciklopédikus jellegű.

De honnan ismeri ezt a növényt Ilia? Erre – de hát a világ legtöbb kérdésére sem – nincs sem helyes, sem helytelen válaszom. (Amúgy utánajártam és megnéztem, s éppen e kicsiny esszé kedvéért: növényünket, Ilia és az én közös növényét még nem említi a nagyszájú, minduntalan háborgó Méliusz Juhász, s a szövegét szabadon fölhasználó kompilátor, az ugyancsak 16. századi Beythe András. Nincs a növény, nem zöldell, szaglik és ágaskodik a korábbi magyar nyelvemlékekben sem. De mért nincs a 17., a 18., a 19. és a 20. századi szövegekben sem? Szeretném azt hinni, hogy ott lappang egy kevésbé ismert Krúdy-szövegben, netán Kosztolányinál, talán Áprilynál, s félem a naivitásomat. Meglehet, Juhász Gyula említhette?)

Az októberi–novemberi illatú kenyérbélvirágok – amelyeknek utódai a mai napig burjánoznak nálam, s hol a vasúti talpfákból készített járda araszos rései közül bújnak elő, hogy a borostyánlevelek közül, hol az aranyág bokra tövéből, hogy ellenszavazatukat jelezzék a gyomláló szándékomnak – amúgy nincsenek hónaphoz kötve, levélrózsáik a téli hó alatt megmaradnak, s ha virágozni nem, de zöldellni minden időben tudnak, s még csak az sem igaz, hogy egynyáriak. Nálam, ha helyet tudtak a maguk tenyérnyi igénye alapján foglalni, akkor van, hogy két-három évig ott életben maradnak, s havonta, két havonta fehéren, habosan, amilyenek a falusi, kislánykorú mennyasszonyok, virágba borulnak.

Most pedig a Gunnera az egykori kenyérfűágy közepén húzódik meg, idővel elterpeszkedik, s bízom, hogy nyárra hatalmas, esernyőnyi leveleivel a régi ágyásra emlékeztető monumentummá növekedi ki magát.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.