Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Elhullt flamingó

2008.11.26
Elhullt flamingó
 
                         
            Karácsonykor eszembe jut az ősz, a nyár, majd az év tavasza, de a tél, az eljövő és a télvége is, s a tavasz megint.
            Tudom, visszagyalogolva a múltba, át az addig vezető napokon, heteken, hónapokon, majd a várba fogok felmenni, nem több időre, mint az őszönte-telente kifehéredő, hullaszínű püspöki palotát megnézni. Legutolsó ittlétekor B.-t se a színházba, se a várba nem tudtam elvonszolni, lustálkodott (mint mindig), fel se öltözött, hanem hálóruhában maradt (máskor is ez volt a szokása), olvasott vagy engem ugratott. Általában, ha Veszprémben tartózkodott, bezárkóztunk a lakásba, ő maga többnyire a kertbe se nézett ki szívesen, a teraszra se ült, oda nem ment ki, talán, mert tartott a kutyáktól. Azt hiszem, a növényeimet se szerette, gondolni vélük nem tudott. Fel fogok tehát kapaszkodni az Ostromlépcső veres kőből faragott, ódon lépcsősorán, vagy a Benedek-hegy felől meredeken fölvezető grádicsokon, s megnézem ismét, ahová együtt nem jutottunk el.
            És megtudom, ha a DNS-emet – 10 milliárd atomból álló, 24 kromoszómapárba rendeződő DNS-molekuláimat – szálszerűen kinyújtanák, akkor sejtenként 1,8-2 méter hosszú lenne.
            A püspöki palota az én veszprémi életemben alakult át érseki palotává. Nem változott benne semmi, mégis, talán új nevétől, a vár terének bevezetője felé nyúló, épületkarjait ölelésre tárt, U alaprajzú, egyemeletes épület elfehéredett, könnyűvé vált, akár a bábból kikelt, még ernyedt, repülésre képtelen, harmatgyönge káposztalepke. A nyeregtetős épület a vár jelentékeny palotája, annak ellenére, hogy mindenkor kihaltnak tűnik (mindig olyannak, s én ezt gyakran tapasztalom, hiszen napról nap előtte megyek el a munkahelyemre haladtomban), s hogy a közép rizalitjába bebúvó kocsifeljárón néha-néha felkapaszkodik és megáll egy elegáns, lesötétített, metálfényű gépkocsi, s nehéz faajtói pillanatra felpattannak. A tizenhárom tengelyű, ezért kiszámítottan szimmetrikus épületen a leghangsúlyosabb a főtengely előtt álló, megemelt kapuzat. Titkos bejáratnak tűnik, holott centrumba került. Az áthajtóban kiszálló vendég ugyanis a térről észrevehetetlen, eltakarja nem az áthajtó fölé emelt erkély, hanem az erkély alatti félhomály s az erkély homorúan vájt, napsugarasan széttartó, sávozott óriásfülkéje, amely vakítóan meszes, s nem csillapítja a hunyorgást a kosáríves záródású fülkébe vágott barna keretes ajtó sem, sem pedig a timpanon, amelyre homokkőből faragott címert függesztettek, s amely fölött nagytermetű, angyalos-virágfüzéres-vázás díszű homokkőoromzat lebeg. A püspöki (érseki) palota a 18. század utolsó harmadával Koller István által épült meg, Fellner Jakab tervei szerint, s magába fogadta azt a néhány szobás, szerény püspöki lakot, amely néhány évtizeddel korábban, 1733-ban készült csak el. A püspöki (érseki) palota az egyetlen veszprémi épület, amely, rokokó betétein túl is, franciás hatású. Reprezentatív épületnek szánták, s ma sem egyéb, amelyben a legnagyobb terek egyikét az épület középtengelyében hivalkodó díszlépcső adja, no és a püspök társasági helyiségei, továbbá a vendégek, illetve a főpap lakosztályai. Van egy jó helyisége a háznak, ámbár, mert az a magánkönyvtár, abban sokat nem dolgoztak. A palota könyvtárában, el nem tudom képzelni, miféle tulajdonosi elvárásnak megfelelve, a könyvespolcok lent nagy, feljebb egyre kisebb könyveket tartalmaznak. Folio, quatro, octavo, duodecimo, decimooctavo – hózódnak egymás fölött a tulajdonos számára egyedi módon bekötött könyvek sorai. Az ajtó fölött püspöki portré: a csukott, emblémaként mutatott Bibliára kezét támasztó alak.
            Miért van csukva a könyvek könyve? S miért, hogy e francia térrendezési elvek szerint alakuló palotabeosztásban hely jutott a könyvtárnak, még ha az reprezentációs szerepű is? A műveltséghez e kettő tartozott volna 1765, az építkezés kezdete táján – Veszprémben? A kérdések sosem hangoztak már el.
            A palotát megnézem majd, egyedül.
Szenteste előtt, a szürkésen világos, de már a deres sötétbe hajló délutánon, eszembe jut majd B. Nem tudom, mikor, miért, hol s milyen körülmények között, de arról mesélt, hogy falujukban, ahol nevelkedett, a mélyen hívő pásztornép havasa alatt, miként készült szomszédasszonya meghalni. Mindent elrendezett, s nemcsak a koporsóra szánt pénzt (a szállítóknak kiszámolt borravalóval kiegészítve) kupacolta oda halálos ágya mellé, de a sírásók és a siratóasszonyok számára a lúdnyakú üvegnyi pálinkát. Smucig lehetett, mondta B., mert az illendőnél kevesebb összeget helyezett a rajzszögekkel mozdíthatatlanná fixált újságpapírral leborított éjjeliszekrényke lapjára.
És eszembe villan Stanisław Wyspiański is, akinek megváltásról szóló üvegképeit a krakkóiak ferences templomában láthattam, B.-vel való szakításunk előtt rövid egy évvel, s akkor az olyan karácsonyi hangulatot teremtett számomra, amilyenbe karácsonyokkor sem esem. Elviselem, de nem kedvelem ezt az ünnepet, s csak pillanatokra tudok őszintén beleolvadni.
És látom előre, miként kapok munkahelyi fegyelmit. Járom az egyetememet.
És látom, hogy miként lesz egyszerre gazdagabb és szegényebb Veszprém egyetlen monumentummal, amelyet Brusznyai Árpád, az ötvenhatos mártír tanár emlékéhez címeznek ugyan, de nincs hozzá sok köze, sokkal inkább az állítókhoz, a közadakozók sokféle reményéhez. A hatalom öndokumentál, jobb esetben épületekkel, parkokkal, emlékművekkel, könyvekkel és zászlólobogással, rosszabb esetben, s ezt valamennyi kisváros szüntelen példázza, felemás hatású gesztusokkal. Egy Kossuth-díjas szobrász és kőfaragó mester segítsége városunk hatalmi kérdéssé vált terére, a megyeháza előtti parkba, adriai emléket idéző nippet nagyított fel, verébszerű angyallal, amely turulalkatú, s mindezt szigetre helyezett pravoszláv városkával, felülírt Radnóti-idézettel kiegészítette. A közadakozásból finanszírozott (ezzel a kimívelt közösség védernyője alá bevonszolt) szobrintáshoz ünneplések sorakoznak, Árpád-sávos zászlók, deklamáló színészek, közszónokok – és a kivégzett tanárra csöndben emlékező városlakók, az 56-os eszméért elkötelezetten és bensőségesen lelkesedők, védegyletbe tömörült patrióták. Látom azokat, akiket harminc éve mindenhol s olyanokat is, akiket kizárólag most. Fagyos lesz a szoborállítás estje, nagyobbfajta hideggel, lelkes tömeggel, köztársasági elnökkel, a szentesítés zsinóros-mentés embereivel és díszleteivel.
És eszembe jut majd Bécs. Ahová egyetlen napra mentem B. után, mert bár éppen két vagy három hétig tartózkodott ott, de hosszabb láthatást nem engedélyezett elfoglaltsága számomra. A piacon a sok koreai étterem egyikébe ültünk be, ebédelni-vacsorázni, bámulni a forgatagot s kirázni vádlinkból a sok gyaloglás fáradtságát.
És eszembe jut majd a másik Bécs, a mostani, az időben hozzám közelebbi és kietlen város. A Museums Quartier mészkőkocka épületéhez, amely magába fogadja Rudolf Leopold gyűjteményét, nehezen jutok oda el: Bécsben ugyan nem nehéz autóval közlekedni, de mert előzőleg a Hundertwasser-háztól, illetve a Kunsthaus Wientől a szemétégetőhöz autóztam, megnézni, onnan pedig abba a villanegyedbe, ahol Guoya, az amerikai állampolgár kínai asszony kívánja megnyitni apró, keleti egészségügyi központját, számomra ismeretlen területre tévedtem, s térérzékem cserbenhagy. A városházát többször megkerülöm, mígnem rátalálok a helyes irányra – igaz, a karácsonyi vásár miatt a megszokott járásokat elzárja hol a tömeg, hol az árusok bódéi, hol a rendőri kordon. A Karácsony előtti héten nem bevásárlási lázban égnek a bécsiek, hanem céltalanul téblábolnak a kirakodóvásárban, hol forralt bort, hol császármorzsát, fánkot, mindenféle olajban sült, porcukorban megforgatott süteményeket, hol fehér és borsos virslit vesznek népes családjuknak, oldalra húzódnak falatozni és kortyolni, s a parkban bámulják a havazást. Szabadtéri hónézés! Bécs utcáit fehér, sárga és piros fényű óriáscsillárok világítják meg, lepedőszerűen nagyok, gömbök, velenceiesen régimódiasan alácsüngők, a nagyobb épületek falára pedig lézerfénnyel mozgóképeket vetítenek, többnyire hópelyhekét. A Stephansdom jobb oldalán, ahol egykor a férfiak léptek be a székesegyházba, Szent Pál életéből vett jeleneteket bemutató szobrok közé kék és fehér fénnyel diázzák be a kristályokat, de a Duna-part nagyobb épületei faláról szintén termetes pelyhek képein ámul-bámul minden sétafikáló. Bécsben pedig bevásárolni a magyarok szokása, a tisztes helyi lakosok ilyenkor kedélyesen előünnepelnek.
            Ami a Hundertwasser lakáskomplexumoknál természetes, nem úgy az utcákon. Bécs csöppet sem eklektikus. A mértékadóan azonos karakterű, időben, stílusban, eleganciában egymástól távol álló építmények egymás mellett meg nem figyelhetőek, a parkokban sem keverednek egymással az eltérő egzisztenciájú emberek. A kutyák sem: a Heldenplatz rózsakerti részén apró termetű, élénkszínű, vízhatlan köpenybe bújtatott, masnis és vékony hangú ebek találkoznak egymással, a Minoritenkirche felé vezető út torkolatát póráztalan agarak birtokolják, a park déli oldalát pedig vágtázó vérebek uralják. Ugyan sokan eklektikusnak látják ezt a várost, de csupán azért, mert többségében akkor épült, amikor ezt a vegyességet hangsúlyozó stílusirányzat határozta meg az ízlést, így az épületekét is. Ez aztán összemosta a barokk, neogót, copf és a szecesszió minden árnyalatát – úgy, hogy a közös részüket s nem az eltérő vonásaikat hangsúlyozta.
            Rómát járt utazó tudja csak, ott mekkora becsű az eklektika. Ami pedig a bécsit illeti, inkább homogén, nem is nevezhető annak, aminek hírelik.
            A hó sem tesz jót a városnak. Egyformább lesz tőle minden és mindenki. A konflislovak takarói és a hölgyek hajkoronája, a zergetollas kalapú gavallérok köpenyege és a sok-sok fenyő, amelyek a maguk vasállványában hajladoznak, megidézve a magashegység fenyvesét.
            Lucien Clergue fényképeiből látható lesz majd az a bőséges válogatás, amelyet négy hónapra állítottak ki a Kunsthaus Wienbe – amíg Kristófot, keresztfiamat az első-második emeleten bemutatott hundertwasseri életmű, engem e kevésbé fölkapott mester anyaga vonzott. Hogy Bécsbe megyünk, ahhoz a budapesti Szépművészeti Galériában látható Hundertwasser-kiállítás adta az ötletet. Kristóf osztálykiránduláson látta a kollekciót, s mint lelkendezve mondta, végre nem depressziós művésszel találkozott. A színek, a gyerekrajzszerűen történő satírozások, a spirálisok és rácsok és egyéb módon ismétlődő képrészek alapján véli, életvidám, társaságot kedvelő és aktív fickó képeivel ismerkedett meg. A harsányság, fölfigyeltem erre, a fiatalok új jellemzője.
            Keresztfiamat 18. születésnapja megünneplésére viszem tehát Bécsbe. A Leopold-gyűjteményt – a maga pompás Schiele-kollekciójáért, no és Klimtért és Kokoschkáért – magam választottam másodikul. Lucien Clergue vált végül azzá, akit mind a ketten örömmel néztünk. Kristóf azért, mert női aktokban gyönyörködhetett, én meg, mivel egy döglött flamingóról fedezek föl egy nyersessége miatt megdöbbentő felvételt.
            Nem vagyok képes látni. – dohogok magamra és mindenkire. A mondatokkal sem vagyok elégedett. Nem mondhatom azt, hogy: Nem tudok látni. Azt még kevésbé: Vak vagyok. Arról szó sem lehet, hogy: Nem látok. Hiszen a képességem nincs meg ahhoz, hogy ebben a decemberben valamit is lássak, se Pécsett, se Veszprémben, se Budapesten, se Bécsben – hogy egyéb helyekről ne is essék szó. Azaz essék: nem látok semmit se Brüsszelben, se Tisnóban, se Paloznakon, de mindennek tudom az okát – nem vagyok ott. De ahol ott vagyok, teljes időmmel és kiterjedésemben, hogy ott se tudjak érzékelni a téri világomból az égvilágon semmit, az fölháborít.
            A napokban összerondítottam a barátságomat csak azért, mert Joe-nak nem tetszett a Kortárs decemberi számában megjelenő esszém szövegezettsége: az ízlését sértette az a nyelvtorzítás, amellyel torzult heteimet igyekeztem, ha szöveggé formáztam, plasztikussá tenni. Összerúgtam a port egyik munkatársammal, csak azért, mert hetek óta nem teljesíti hivatali kötelességét – holott, érvelt, ebben az országban milliók vannak még így. Milliók nem teszik a dolgukat, amelyért fölveszik fizetésüket, holott nem végzik el.
            És egy sms-t kapok, ünnepit, ünneplőst:
 
Szia János,
Kellemes, nyugodt karácsonyt kívánok Neked és boldog új esztendőt!
Remelem, hogy jol vagy. En jol vagyok, eppen Krakkoban vagyok szabadsagra, holnap anyamekhoz megyek.
Udvozollek
B
 
            Nevem napján indulok Itáliába, hogy Velence-Padova-Verona utcáit járjam újra, lennék ott úgy, mint eddig sosem, kerekre nyílt szemmel, a labirintusok iránti heves érdeklődéssel és játszi szorongással. Padovának fogok leginkább örülni, ott oly ismerős minden, még a motelra is ráismerek, ahol a Tiltott Ábrázolások Könyve hőse lakik korábban, holott én sosem jártam arra, most fogom tenni először és utoljára, kétségtelenül, mert tetőtérben többé nem kívánok lakni, elég abból egykor, Veszprémben, elég az égre nyitható ablakokból. Padovában a Karácsony szagából nem maradt meg semmi, ellentétben Veszprémmel, ahol januárban is kilógnak a süteményes zacskók és a szaloncukros dobozok a kukákból, angyalhaj ing a városházára futott vadszőlőn, hókarikákat rágcsálnak a kóbor ebek az Óváros téren. Padova Szilveszterre se készül még, túl azon, hogy egy-két plakáton (de hová is tűntek Padovából a plakátok?) olvasható, merre és mikor és milyen klubban készül tombola szilveszter éjfelén. Padovában nincs punnyadt ünnepköztiség, ámbár az egyetemista fiatalok hiányoznak (nekem ugyan egy sem fog). S a padovaiak a tél ellen vékony, sötét, egyetlen gombsoros felöltőkben sétálnak (ha férfiak), a nők pelerint terítenek magukra, a gyermekek, azok a cukorbaba olasz bambínók, választékosan öltöztetett manökenek, széttartott kézzel tipegnek, kerülgetik a tócsát és bámulják a porcukortól havas kalácsokat a süteményesek fényes kirakatában. Ó, régen elhalt padovánok, kik egykor málhás szekerek nyomán bandukolva érkeztetek három hét gyaloglással Somogyból Itáliába, vagy lovon, de akkor is két nap híján három hét alatt, ti is a Prato della Valle óriási célkeresztre emlékezető terével kezdettétek-e városi sétátokat, ahol koncentrikus köröket alkotó folyócskák partját egykori, az egyetemet járt hallgatók szobraival díszítik, mint máshol a platánfákkal? Ahol mindig áll a cirkuszi lakókocsira emlékeztető cukorkaárus, avagy a vontatható bódé, amelyből pacalt árulnak, s időnként a tér peremén óvatoskodva, dülöngélve az egyetlen sínpáron továbbgördülő villamos felveri a csendet. S ahonnan, ha az autót felügyelő parkolóautomata éhségét kielégítetted, néhány lépéssel elérhető a minarettszerű tornyaival messzire látszó, bizánci formájú Basilica di Sant’Antonio, benne paduai Szent Antal, a szarkofágján átütő melegségű csontjaival, a földi javaktól undorodó kegyes férfi emlékét pazarul hirdető és vele mindenben ellentmondó szándékot kifejező, szépséges templombelsőtér, amelyben a pompa alatt meggörnyedt, megsötétedett Donatello-szobrok dideregnek. Az Il Santo előtt úgyszintén Donatello, mégpedig a Gattamelata – azaz tarka macska nevű zsoldos kapitányt ábrázoló szobra. Lovasszobor ez, ahol a ló szebb a lovasánál – járnak ugyanúgy a csodájára, s mondják, a római idők óta ez az első élethű lószobor. A ló itt, nem reneszánszi nagyzolásból, lóméretű. S itt van közelben a világ közepe, a kicsinyített Prato della Valle, amelyet átkereszteltek Orto Botaniconak. Ez Európa legrégebbi növénykertje, amelyben az universitas orvostanhallgatói számára nevelték és mutatták be a gyógynövényeket, mégpedig a Dioszkoridész gyógyanyagkönyvében feljegyzetteket, s alig ötszázat. Én, biológusként, a szegedi egyetemen vagy ezer növény felismerését gyakoroltam áldott emlékű professzoraim felvigyázó tekintetétől kísérve az újszegedi botanikus kertben, amely se nem olyan régi, se nem olyan apróságában szép, mint a padovai. Ahol először nőtt, mert egyre több Amerikából ide hurcolt növényről gondolták, hogy gyógyhaszna lehet, a napraforgó (1568), a krumpli (1590), az orgona (1568), s annyi minden még. Itt majd egyetlen pálmát nézek meg, mivel zárás előtt néhány perccel érkezem, s másra nem futja időm, bár a jujubafa alatt elhaladva néhány szem aszott termést gyorsan a zsebembe rejtek, s onnan eszegetem: ezt a pálmát, nem tudni miért, Goethének tulajdonítják. A német költőnek olasz emléke van, Észak-Itáliában! Hová tűnt a talján büszkeség? S továbbá egyetlen, gyors mozdulattal kifeszítek és fölemelek egy ceruzavékony, földből kifordultnak látszó íriszgyököt, amelyet, ügyesebb nem lévén, januárban cserépben hajtatok, semmi esélyt nem adva majd így a tavasznak, a veszprémi ház lépcsőházában. És megnézem az öreg egyetem ráccsal bevont bejáratú auláját, közel mellette a leháncsolt farönkökből és ázott hajógerendákból ácsolt furcsa monstrumot, az emlékműnek szánt reliefet, elsétálok a Piazza delle Erbe növényei között, megjártatom magamat a Caffé Pedrocchi termeiben, amelyben 1831-es megnyitása óta a nap minden percében folyik a vendéglátás, s amely napjainkra nem díszítményei, hanem szüntelen nyitvatartása miatt nevezetes, kóborolok a zsidónegyedben, és nem találom meg a Michelangelo tervei alapján épült Duomo és Battisterót, de élvezem a kilátást a Loggia della Grant Guardia árkádsora alól, iszom egy meleg italt, veszek három datolyaszilvát, nem tudom a sötét miatt lefényképezni a velencei kormányzó egykori székhelye bejárata fölé emelt torony 1344-ben készült csillagászati óráját, s mielőtt este hétre beérek a Cappelle degli Scrovegnibe, még egy kifőzdében szépiával, a tintahal festékével megfestett tintahalszeleteket eszem polentával. A pokolból és a gyötrelem elől megmentendő uzsorás érdekében felhúzott kápolnában a megvilágított freskókat húsz percig szemlélem, s ismét felfedezek egy számomra mindeddig rejtett, azaz ismeretlen rózsás allegóriát, amelyet, hiába akarnám, nem tudok többé beilleszteni a rózsamonográfiámba, mert az másfél évvel korábban megjelent. Az erényeket ugyanazzal az egyetlen színnel festette Giotto, mint a bűnöket, természetesen sok-sok színárnyalatúan, s mindenesetre domborműszerűen. Mária szülei, illetve Mária és Krisztus életének eseményeit majd szemrevételezem otthon, vigasztalom magamat, végtére elég, hogy láttam a nyugati bejárat fölött az Utolsó ítéletet. S a kereszt tövében, alul azt a jelenetet, ahol Enrico Scrovegni felajánlja Máriának a templomát, éspedig a templom makettjének átadásával.
És az aszaltalma-ízű, száraz, a galagonya termésénél nem nagyobb jujubát szemelgetve a zsebemből barangolok tovább az egyre hidegebb, csillagtekintetekben bőséges éjszakájú Padovában, hogy végezetül a Piazza della Fruttán, a Palazzo della Ragione sarkánál megigyam a fehér borból, keserű, piros likőrből kevert, vízzel hígított ünnepi italomat, amelyet ilyen tájban helyi, ünnepi specialitásként árusítanak, s tömegével vásárolnak s ülnek le vele (nagykabátban!, deres hajjal! kötött kesztyűben!) a tér kávéházainak vasasztalkáihoz az eszement turisták és a városban felejtkezett, fiatalságuktól kótyagos tudós bölcsésztanoncok.
És Veronában majd, a szokásos turistaútvonal besétálása után (Szent Zénó bazilika, Szent Lóránt templom, dóm, Szent Anasztázia bazilika, Szent Fermó templom és az Aréna, Júlia-ház, Júlia sírja, Museo di Castelvecchio, esetleg a Scaligeri-emlékmű) a kertben a zöldnek olyan változatát látom, az alkonyzöld és az éjzöld között, félúton elhelyezhetőt, amelybe a csöpp égkék éppen belevegyült, de vissza is lopta már azt a lebukó Nap, s helyette a nyersen préselt olívaolaj híg barnás zöldjét kínálja fel, persze nem lemondva az olaj fényességéről és síkosságáról sem. Bár nem tulajdonítok jelentőséget neki, hogy a VeronaCard ajánlotta útvonalat szabálytalanul járom, s nem egy lokális értéket képviselő helyszínről nagyvonalúan lemondok, mert nem fog érdekelni se a Zénónak címzett építmény, se Júlia állítólagos nyughelye, nem beszélve a Scaligeri-család emlékhelyeiről (róluk megemlékeztem egyszer, a Kortársnál megjelent, Mátis Lívia által kiadott verskötetemben, az egyik utód reneszánsz után oly sokat használt, a Kárpát-medencében az ellenreformációs törekvésekkel együtt érkezett, gimnazisták és akadémisták által gyakran forgatott poetikája kapcsán, furcsa cizelláltságról és a tankönyv matematikai szépségű belső elrendezettségéről, amelyben a számoknak és a betűalakzatoknak, a jelek mögöttes tartalmára együtt utalva, oly sok szót szánok tanulmányokban és előadásokon, s mindebben a korszaknak az univerzum titkai iránt érdeklődését látom), és nem tanúsítok figyelmet a befutott helyszín egészének, csupán a részleteknek. Megelégszem a hátul vörös, elől csíkos, két templomból összeforrasztott Szent Fermóban a régi templommal, amelyet maga alá tepert az új, szép, négyszögletes keresztmetszetű oszlopaival, az oszlopokon itt-ott feltűnő kopott freskóival, a nagy glóriás szentek mögött a sötét háttérrel és az oltár jobbján a Betlehemmel; és beérem a katedrális főbejáratát keretező oszlopszentek egyikével, a Nagy Károly-i lovaggal, a szilvamag-fejű, pajzsa mögé rejtőző Rolanddal, s az Anasztáziáról nevét kapó, helyiek nagyon kedvelte templomban a szenteltvíztartóval. Azzal, amelynek nehéz, májszínes tömege púpos, meggörnyedt alak hátára nehezedik, s e rettenetes terhet cipelő figura a rá mért csapástól nem boldog: ugyan odatartja a vizet magába fogadó medence alá a vállát, a nyakát, a hátát, de a feladat miatt a fogait összeszorítja. És a félreeső utcában limoncellót iszogatok, álldigálva, ahogy ilyen helyeken illő, a kocsmai pultnál, ahová a méregerős kávéért szokás állni, de én, délelőtt, nem kávéra, hanem erre a citromhéjízű és illatú, keserű, lóhúgysárga likőrre vágyom éppen. S a Júlia házaként bemutatott, Shakespeare Júliájához semmi kapcsolatot nem mutató épület forgatagában a reneszánsz berendezést kémlelem, s de a Castelvecchio töménytelen műtárgyai között semmi egyébre nem. A Castelvecchióban azért – szinte akaratom ellenére – belefeledkezem a rózsalugasban üldögélő, perzsa utalásokban gazdag Madonna-képbe, miatta tértem be oda, kérdem, és válaszom nem születik. S a kastélytól a 32-es számot viselő apró, városi busszal indulok a Teatro Romano-közeli parkolóba, ahová az autót gurítottam, s ahol a limoncellót megszégyenítően drága, ugyancsak mérgesítő tartózkodási helyjegyét megvásároltam. S a városi autóbusz, átvágva a folyón, hosszan kanyarog a belvárosban, türelmes leszek, elvégre pihennek a lábaim, a szemem pedig nem gyönge, mivel a decemberi fénytől nem fáradt ki.
Girdino Giustiról pedig nem tudok semmit se szólni, túl azon, hogy setét cipruszöld benne az allé, a bokoralj, a lombzug, az ösvény, a kapuboltozat, de leginkább a kései alkonytól és nem a növényektől, a szobrok, e szépséges allegóriák reneszánsz ábrándokat idéztek meg, s a szívemből megint elömlött az időtelenség, s mire feltöltötte e könnyed illatú folyadék, amely olyan hasonlatos a lélekhez, a mellkasomat, majd a teljes testemet, magam is tudtam, hogy e kertben képes lennék akár egykori énem valamennyi napját, az összes érzését, ujjongását és szorongásait megidézni.
És Velence se lesz más, csupa illó lélek, villódzó fény, a hideg ellenére, a szürke, barnás színek ellenére, a dohszag ellenére. S a Peggy Guggenheim január első napjaiig nyitva tartó időszaki kiállítását– azok az alagsorba zsúfolt, olajfestékkel kitöltött üvegedénykékből összeállított csendéletek, azok a vastag szirmú rózsafejekből összekötött bukéták, azok a minimalista módon megfestett univerzumok, azok a halavány, a kép nézője számára csak lassacskán, sok-sok idő múltával megnyíló Morandik! – is látom, a tárlatot, a kihelyezett néhány szobrot, a korabeli fényképeket, a szobrász csomagolópapírra hevenyészve vetett néhány szavas följegyzéseit: belehullok abba a kiállításba, amely ugyanolyan egyszerűre fogott, néhány vonással karakteressé emelt, mint az az életműmaradvány, amelyből szinte valamennyi művet ismerem, azt, ami a hagyatékból megmaradt, s nem olvadt el, nem égett el, nem porladt szét s nem hordták szerte, hogy fészküket abból építsék fel a darazsak. Elmegyek majd, mintha csak oda akartam volna mindég is, ámbár véletlenül lépek be a Guggemheim-kollekció kávézóján át, a kamaratárlatra, ahol a Medardo Rosso-anyagot fedezheti fel a maga számára éppenséggel a világ, s ahová, mert majd eljutok, alaposan megszemlélem, rendesen, töviről-hegyire, istenesen, hogy annál alaposabban nem is lennék képes. Rosso Torinóban született, a 19. század közepén, s 1928-ban Milánóban távozott az élők sorából, maga mögött semmi szomorúságot és hiányérzetet nem hagyva. Olyan volt, aki nem szaporította a bajt és a fájdalmat. Láttam korábban az akkor számomra még érdektelen alkotását, s pontosan abban az időben, amikor a talán legapróbb európai szépségről, a rózsáról készítettem elő az akadémiára benyújtandó dolgozatomat. Akkor forgattam sokat Umberto Eco szerkesztette, lidércnyomásos A rútság története monográfiát, amelynek (gyorsan ellenőrzöm, pontos-e az emlékezetem, s megállapítom, hogy memóriám pedantériája nem hagy maga után kívánnivalót) a 264. oldalán található, már-már a sok oldalas kötet aranymetszésébe rejtve, a drezdai gyűjteményben fellelhető, hellenizálóan apró szobrocska, a Beteg gyermek. Portré lenne ez, vagy büszt, mi a szösz! Balra billent a gyermek feje, de a fej alatt csak a nyak, ámbár alig, mert a koponya belsejében rengő sok higany súlyától eldőlt fej alatt a jobb oldali nyakrészből nem látható semmi, a baloldal pedig rögtön az erőtlen, elfogyott vállba szakad alá, így aztán a kétharmad részben, felülről lefelé elmetszett, letépett vállú büszt ez, amely amúgy is rövid, mert a mellkasból sem látszik semmi, csak ha odaképzeli azt az ember. Ahol a mellkas folytatódhatna, illetve a fejet tartó jobb váll, mint a beszáradt, lassan varasodó, a legapróbb mozdulattól szivárgó vérű, fájdalmát fellobbantó seb pereme, heges és rücskös, az égő nyilallásra-hasogatásra-roncsolásra emlékezető húscafat. Az arc, a test vonásai, a sajátosságai, a színek és árnyalatok, a formák arra utalnak, mondom akkor magamnak, hogy miféle ez a gyermekszobor-darab, a 19. század hajlamos arra, ajjaj, de mennyire nagyon (de hát melyik nem; elég, ha Arisztotelész Első analitikájára, Theophrasztosz jellemrajzaira, Giovan Battista Della Porta De humana physiognomiájára, Hegelre avagy a bűnügyi antropológusra, Cesare Lombrosóra gondolunk), hogy a személyiségvonások és a fiziognómia között szilárd összefüggéseket tételezzen. A rútság – mondja Eco, Nietzschét fölemlítve – nem más, mint a társadalmon kívülállóság legszembetűnőbb jegye, s azok válnak ilyenné, akiket a közösség nem fogad be. Ez a megdermedő szoborgyermek, vízkórosan busanagy fejétől, a koponyára tapadt hajától azonban nem csak elesett, de csúnya is: fertelmes. Mozdulatlansága bőszítő. S ha már az, vajon gonosz-e?
De nem leszek többé-kevésbé képes tapogatózni az európai fiziognómia hagyományát segítségül híva sem a probléma megoldásán, mivel ezt a fiúcska-fejet nem támogatja semmilyen képi azonosító: nincsenek se durva, se finom vonásai, se homloki ráncok, se göndör vagy égnek álló hajfürtök, a figurának még csak füle sincs. A két szem két pirinyó horpadásból kidudorodó, alig észlelhető félgömb, az orr a lágy anyagból kiemelkedő, az érzékelhetőséget éppen elérő gyűrődés, a szája pedig keskeny, az anyagban valósággal megjelenő hézag. Ez a földerengő szobor, ha majd jól látom – immár nem Eco könyvében, hanem a Grand Canale szájadéka közelében álló emeletes palotában, elképesztően közel Santa Maria della Salute félgömbkupolás csarnoktemplomához, kísértetiesen közel tehát Istenhez magához –, az, amikor az anyag antropomorfizálódni kezd, s magára ölti a kezdődő gyermekember formáit, avagy éppen fordítva, kizárólag azt a pillanatot rögzíti, amikor egy embergyerek elveszti lelki-testi identitását, és visszahanyatlik az anyagba, beleomlik a formátlanságba. Ezt a valamit (a belülről csontokkal megtartott, kívülről azonban elapadó húsdarabot) nem lehet fiziognómiailag megragadni, ezért hagyományos fogalmaink számára is elérhetetlen, és az esetében így nincsen a moralitáshoz vezető ösvény se. Másrészt, tapasztalom majd magamon a szobor (mit szobor, amikor nem más, mint öklömnyi massza) előtt állva, elvesztem ítélőképességemet és az oly kitűnőnek gondolt értékítéletemet, csúffá változom át magam is, kívül kerülök minden társadalmi s az összes emberközösségi normán. Ez a szobor az én létezésemet relativizálja, sikoltok akkor fel, s ezt az érzést valahonnan száz évvel korábbról indította el holmi senki (hiszen ismeretlen), a halálfélelemtől nem idegenkedő talján szobrintó.
E felülettelen – sima, alig hullámzó, síkos felszínű – mű, ez a koponyával (de miért is fejjel képviselt, talán mert az a szellemnek, a leginkább emberinek akart, tudott valaminek a megjelenítője?) reprezentált gyermekmaradvány sárga anyagból készült, hosszú ideig nem leszek tisztában azzal, hogy miből, milyen anyagból készült, mintha jádéből, mintha borostyánból, mintha kiszáradó fülzsírból, mintha az ember belein éppúgy, mint a disznóén felgyűlő sárga, kifagyott bélfodorból. De egyikből se. A szobor, miként a legtöbb Medardo Rosso-mű, méhviaszból készült, amelyből templomi gyertyákat öntenek, illetve sodornak, melyeket manapság is szokásosan égetnek a hívők az oltárokon vagy egyéb kegyhelyeken. Ismerem ezt az anyagot: néhány éve, amikor a Tiltott Ábrázolások Könyve első kötetét skribáltam, Rómában, a Santa Sabina korakeresztény templomában vásároltam magamnak egy ilyen viaszból előállított (könnyed mézszagú, s valóban testetlen) gyertyát (úgy készítették, hogy kiöntötték, majd nyújtófán lappá hengerelték, tenyérnyi darabkákra szeletelték s az egyik peremre kanócot helyezve felsodorták – az ilyen gyertya illatos füsttel ég, s bizony nagyon gyorsan –, egykori gondolatomat azonban akkor nem mertem papírra vetni, miszerint mindez azért, hogy legyen idejük az imára betérteknek a napi gondjaik irányába tovább sietniük. A viaszrúd gyertya, amelyet, ahelyett, hogy meggyújtottam volna valamelyik ördögiesen giccses szentkép előtt, a via Giuliai palotaszállásom éjjeliszekrényének fiókjában alig hónap alatt elillant, mintha jód avagy kámfor lett volna, éppen úgy, ahogyan szokása nagy hidegben a jégnek. A regény nőtt, a gyertya szublimált. Ilyen gyertyaanyagból készült ez a fej, 1898-ban. Nem csoda, ha a felülete megkopott, minden felületi sajátosságát leradírozta a levegő – majd meg is csodáltam, hogy e szobrok fénytől alig világított, hamuszürkére meszelt termekben kerültek kiállításra, s minden szobrot – tán alulról hűthető – üveghasáb foglalt magába.
Nem vagyok tehát biztos abban, hogy ezt a szobrot, ahogy a többit is, maga a szobrász készítette. Besegített neki az idő, az koptatta le apró szélhullámokat keltve felületének kiemelkedő éleit, érdes porcikáit.
És mert eljutok, hát megnézem az ilyenféle fejeket, torzókat készítő, szobrait fényképeken megörökítő (mára e fényképek értékekké emelkedtek) szobrászról készült felvételt. Rosso önmagáról készítette a fotót, nagyon is tudta tehát, mit akar a fotón látni: szabályos rendben felrakott farakás előtt áll. Húsos mamutember, apró fejjel, kövéren. Fehér trikót vagy könnyű, kötött szvettert visel, a nadrágja, mint egy zsák, ráncos, ő pedig, mint egy rönköt, ha belecsúsztattak félig egy zsákba, s nekidűtötték a falnak, mereven áll, pózol a kamerának. A kamera lencséjén, mint távcsövön keresztül, átlát hozzám, s bámul engem, érdeklődő szemmel, de arcán közömbös vonásokkal. Nem látszik rajta, hogy waxból halotti maszkokat készítő mesterember lenne, inkább jó étkű olasz, akinek szél és női ujjak borzolta haja mindenkor csatakos az izgalomtól, munkája akad elég, s nem érdekli se semmi művészet, se semmi utókor.
S Velence majd e mulandó és tünékeny formák iránt oly érzékeny szobrász után tűnődő- és eltűnőféle lesz a maga palotakontúrokat, háztömböket elmajszoló páráival, hullámzó, folyékony mocsokkal leterített vizével. Amikor visszafelé jövet a városból még látom Szent Mihály szigetét, nem fog hiányozni, hogy nem léptem nedves és dohszagú földjére.
            S januárban, azon nap előtt kettővel, amikor a Dubniczai-palotában bemutatják majd az Ányos Pál szövegeit tartalmazó könyvet (Jankovics Jóska ír hozzá utószót, sms-ben jelenti, hogy idézetet tőlem vett, zárásképp a szövegéhez), szegedi Mesterem levelén töprengek, amelyet, mert mint nyirok a ruhát, átjárja a mély szomorúság, nem akarok megérteni, annyira el szeretném érteni, olyan másnak kívánom tulajdonítani benne a jelentést, csak ne a mondatoknak, csak ne annak a kéznek, amely ezeket a mondatokat képernyőre skribálta, csak ne a kézzel levelet írónak. S hogy az éjjelre elnéptelenedett várban, a sikeres bemutatkozó est után a tudós és pálinkabűzű – avagy borszagú – irodalmárokat lecipelem Ányos Pál sírjához, felverve az agg papok házában lakó szerzetest és a püspöki hivatal éjszakai portársát, hogy adják ide a rendház kulcsát, nyitni az ajtót, hogy az udvaron át le tudjunk osonni, át a sötét zugokon, a refektórium előtti nedves levegőjű folyosón, a vízkeresztkor megjelölt ajtófélfák előtt elóvatoskodjunk, hogy az alvó, öreg papokat korai álmukból fel ne riasszuk, leereszkedünk az elmúlásszagú osariumba, s zseblámpa és mobiltelefon fényénél megkeressem a sarkot, ahová, ha minden igaz, a szerelmi szenvedélyébe belepusztult költő csontjait rejtették. Ahol a minket lekísérő, bennünket egyedül hagyni nem merő vén pap imába fog, majd zsoltárokat énekel, arra ösztökélve minden jelenlévőt, hogy Ányos Pálért fohászkodva magunk is az imában reménykedjünk. És végignézve a girbegurba, göcsörtös falakat, amelyek mögött koporsókat rejtenek a fülkék, átbotorkálva a talaj hepehupáin, felverve a csontport, korhadt deszkadarabokat kerülgetve az őszi kert illatát fedezem majd fel.
Az őszi kertét, amelyben bangiták virágzanak, a terméskőfal ásványszagával és az elszáradó, illatlelküket kilehelt fűszernövények odorával elkeverve saját kipárolgásukat. És megállok majd, látszólag egy koporsószeget észrevéve, s rajta a rozsdát bámulva, és mélyet és hosszúakat szippantgatva a bangita milyenségére figyelek. Ugyan a tüzes vörös levelek után a csupasz száron maradt téli rügyekből s az onnan kibomló rózsaszín ernyőcskékből áradó szag a redős bangitáé avagy korai illatos rokonáé, esetleg a virágrakományával decemberben, a hó fölött is rózsaszín felhőként gomolygó kikeleti bangitáé, de nem tudok majd dönteni, mert világítani kérik a mennyezetet, azt az vágatot, amelyet kőlap takar, s amelyet fölemelve a templomtérből alá szokták volt ereszteni az oltár előtt kiterített s onnan elbocsátott holtat, oda, ahol állunk, a levegőbe feltörő várfokba besüllyeszett üregbe.
            És egy pillanatra az a bangita is felrémlik majd előttem, amelyet Karácsony előtt a bécsi hóesésben láttam, túl a sapkagyűjtő, filctollszínű ákombákomos rajzokat készítő, világpolgár építész, Hundertwasser házának-kiállításának megtekintésén, de még a Múzeum-negyed előtt, ahol császármorzsát sütnek a sátrakban és medvecukor szíját szívja szájába s bocsátja alá szüntelen minden gyermek, s ettől úgy néznek ki, mint holmi pödörnyelvű, kövér és bundás éjjeli szenderek. Ánizsszag vegyül a bangitáéba.
És Wyspianski Akropoliszát fogom megnézni a Bárka Színházban. S bár november 19-én, amikor már heteken át színházba járok, van úgy, hogy hetente kétszer, háromszor, s látok sok Krétakörös darabot, Csehov Sirályát, a vakok intézetében a Bánk Bánt, megnézem – másfélszer – Szorokin A jég művének színpadi adaptációját, a kanadai fenegyerek Dave St-Pierre meztelenül játszott A lelkek pornográfiája táncszínházi rendezését a Trafóban (amely performanszi elemeket tartalmazó tánccal oly sok közös vonását látok a január utolsó napjában majd megjelenő, több részkiadás után immár végsőnek tekintett Tiltott Ábrázolások Könyve regénytöredékemmel, hiszen amint a táncpanoráma először felvonultatja a darab fontos elemeit, én is 250 oldalon át azt sorolom elő, hogy milyen részecskékből, mozaikkődarabkákból rakom össze a könyv második felében a mozaiktablót, hiszen minden ízében eklektikus, s ahogy például a zenéje Bellinitől Björkig, a diszkózörejektől a régies dallamokig mindent elvegyít, úgy én is, s az író nyelvi eljárásainak valamennyiét, ha minimalista módon is, szerettem volna hasznosítani, s végül egyikünknek sem jutott eszébe a hagyományos történetmondás), és rájövök, hogy az Amorf Ördögök Péterfy Borija azonos a krétakörös Péterfy Borival, és unni fogom az Alföldi Róbert által rendezett Szentivánéji álmot, miközben az ugyanezt a darabot játszó észtekét minden ízében-porcikájában értem és átélem, akik deszkalapokkal és a lapok mögül kilógó testrészeikkel játszák el a történetet, miáltal mindvégig úgy érzem magamat, mintha az athéni Kerameikosz féldomborműves temetőjében, az ókor alvilágának nyílásában ülnék, s lelkesedem az Orleansból a vajdasági Kanizsára visszatelepedett Nagy József Tájkép vihar után önéletrajzi, magányos táncprodukciójáért (amelyben nem olyan magányos, csak éppen a zenének, amellyel most együtt játszik, nincs teste). Wyspianski mellett Ágens – költő és énekes, mozdulatművész és performer – is élmény, de majd Wyspianskiért megyek el, hogy úgy jöjjek ki, aki már ezért a különös vászoncselédért lelkesedni fog a továbbiakban.
Valamiért, s ennek okára több napi töprengéssel sem fogok tudni ráébredni, azt képzelem el, hogy Wyspianskit érdekelte volna, milyen hosszú az ember DNS-készlete, hogyan lehet azt legombolyítani, s a fonalában hol keresendők azok a helyek, amelyeket a párkák a legkönnyebben el tudnának szaggatni. Wyspianski Akropolisza lineáris: a fogantatással kezdődik, majd Trójába, onnan a bibliai Jákob életkörnyezetébe, végül Dávid király udvarába kerülünk; ez utóbbi helyen a zsoltárok megidézik és megjelenik a görögség Apollója, s keresztények Krisztusa. Ezt a meglepő helyszínek miatt talán az első pillanatban kuszának tűnő történetet azonban összetartja az, hogy az Akropolisz szereplői egytől egyig a krakkói Wawel szobor-, gobelin- és festményalakjai. Ők támadnak fel Húsvét éjszakáján. A nimfák és tündérek, a trójai mondakör alakjai, Priamosz, Hekubé, Párisz, Hektór, az ószövetségi Ézsau, Ráchel, Lea, a hárfás Dávid szakrális tárgyak alakdíszei, s a tárgykészítő szándéka szerint annak az embernek a karakterét formázandó feladatot kaptak, aki a tulajdonosa volt, illetve akit, hogy a hamvát befogadta, vagy valamelyik oltárra helyezve az istennek felajánlotta, valamiképpen jelképezett. A sok-sok díszítmény, mint gyűrű nemesféme az ékköveket, az embereket foglalja magában.
Sáry László operát írt a darabból, amelyet két rendező rendezett meg. Az első két felvonás hagyományos, romantikus előadás, a második kettő avantgárd opera. A feltámadás és a jövőben való hit régi, irodalmi anyagra épülő színház; az, amikor a Wawel összedől és vége a világnak, a jövő, az új színház világa. A templomomlást, a véget (s azt, hogy ez a történet újra és újra és újra megismétlődik, amíg világ a világ) egyetlen szereplő egyetlen dallal mondja el, s ahhoz a teljes színpadra s legalább húsz percre van szüksége. A magasból a színpadra ereszkedik a kopott, porszagú napsárga lepel, s betakarja a középen álló, romlott húsú, vénecske és amorf, groteszk nőalakot. S a nő bábuként hajlongva-esengve átfúródik a leplen s a megváltás dalába kezd. Mire áhítatos éneke felhangzik, a csipkébe bugyolált test (és ez a korpusz azért nem hagy nyugodni, mert a fekete csipke kombinéban, melltartóban olyannak láttam, mint egy kötözött húsvéti sonkát, a csipke könnyed, de erős hálójából kibuggyant a megvénült és megereszkedett, lágy hús, a formáját vesztő élet) tengelye körül lassan pörög, s forgása közben feltekeredik rá a fényes és élénk lepel (a figura, mondhatni, bebábozódott-betokozódott, így adta át magát a jövő számára), ismét csupaszon hagyva és immár kietlenül a színpadot.
És kapok majd levelet Koreából, Gábortól január harmincadikán, 18.30-kor, amely üres, s olyan, mint a segélykiáltás. Ezek után hiába hívom majd mobilon, többé nem veszi fel, csak egy rögzített üzenetet mond be, jól ismert rádiós akcentusában, valahonnan Szöulból.
A huszonegy éves dél-afrikai Oscar Fistorius, az athéni paraolimpia nyertese nem fog Pekingbe menni, mert az olimpiai szövetség megtiltotta a mesterséges segédeszközök– mint Fistorius pótlábai – használatát. És én majd e hír vétele után indulok a stájer Bad Mittendorfba, hogy 1500-2000 méter között nézzem a hóolvadást, miként fakad a víz a szurdokok alján s válnak el a hóbundás hegyi faházak ereszétől s hullnak alá jégszakállak, hogyan döfik le a háztőhöz odafeküdt hóbuckákat az alázuhanó jég tőrjei. S bár a téli és nyári hegyi turizmusra szakosodott kis település Salzburg tartományban fekszik, a Salzkammergut régió része, annak a régiónak, amely sóbányászatáról ismert, éppen ezért talán három osztrák tartomány is igényt tartott rá a történelem során. A sóból mára is maradt, erre leginkább a sós fürdővíz emlékeztet, és az, hogy mondják, ma is van még itt-ott sólepárlás. A szemem azonban nem a vakító sótól, hanem a hó világától gyullad be, mintha csak azt akarta volna elérni, legyen valami piros ebben a színekben kietlen február elején.
S mikor, valahol Rottenmann és Trieben között, az A9-es sztráda két oldalán a kidőlt fenyőfák akként roppannak el a szélviharban, mint a koktélpohárdísz fapálcikái, s a hegyoldal csupa szálkás, elhasadt fatörzs rengetege, akkor majd eszembe jut az előző esti séta, a magasban az útikönyv szerint ötszáz méterre fölemelkedett kőfalba vájt sóbánya s a házacskák bokája alatt vadkacsákat ringató s halolajas, szüntelen locsogó Hallstatti-tó, a pagodaszerű tetejű plébániatemplom hátsó temetőcskéjében álló Csontház, a piros üvegcsékben lobogó hol magányos, hol párban álló, kétnyelvű lángok, az egymás mellé zsúfolt koponyák, amelyek többségére halántéknál az antik római főisten zöld tögylevelét festettek, s a homlokcsontra nevet írtak, mert itt, ebben a temetőben csak tíz évre temetik földbe a holtat, s majd amilyen gyorsan lehet, kiássák, a csontokat a temetői csontraktárba helyezik át, s a felszabadult hely új tetem befogadására válik alkalmassá. Kevés ebben a városban a hely, van egy tóparti utca, amely a háztetők felett ível, a gyümölcsfák a tűzfalra kapaszkodnak s német takarékossággal kordonossá metszik őket, hogy fűtse hátukat éjjel s télen a fal, az udvar, ami mindenkinek van, éppen csak tepsi nagyságú, míg a lépcső terebélyes asszonycsípőnyi szélességű. A sötétedésben, amikor a környező, havas csúcsok virítottak, mert még felértek, lábujjhegyre álltak és éppen addig nyújtóztak, a napfényig, az elcsendesedett, de magában minduntalan dünnyögő tavon vadkacsaraj ringatózik, köztük az a rémülten hápogó gácsér, amely hószínű, s a kettészelt kőtömböket, kőzetbe foglalt halcsontokat, féldrágakövet, kristályt és ásványt árusító boltocskákban felgyúlnak a sómécsesek, s ezek a jószagú lámpácskák mindje narancssárgán izzik, mert ott, a Salzkammergut legszebb városkájában, a szinte függőlegesen épült településen (ahol a házak oly szorosan húzódnak egymás mellett, hogy nem jut hely az utcáknak, s vannak épületek, amelyeket kizárólag a tóról lehet megközelíteni, s a nagyobb eseményeket, mint például a körmeneteket is csupán a vízen képesek megtartani), a bronz-és vaskori leletekben gazdag sóvárosban, Hallstattban, amelynek fontosságára az is utal, hogy nevével jegyzik a kelta kultúra i.e. 900-400 közti szakaszát. De mindez majd csak másnap, már valamivel Graz után nyeri el formáját a szövegben, közelében annak a fürdőtelepülésnek, amelyet Hundertwasser épített, s tett nemzetközileg ismert, vonzó hellyé. A hallstatti rózsaszín sótömbök, amelyekben erekben fut a kármin, illetve a dér fehér cérnaszálai, apró darabkákban megvásárolhatók, daráltan pedig szárított fűszernövények porával elkeverve ischli sóként árulják – ez a darált só azonban már, mielőtt a növényporral vegyülne egybe, fehér, miként a cukor kristálya (a mandulás süteményeken ilyen!), fehér, mint a kifestett koponyák festék nélkül maradó csontfelülete, mint az egyre setétedő, síkos fényű tavon az egyedül úszkáló, riadt, albínó vadkacsa.
S mikor majd Rottenmann és Trieben között az A9-es sztrádán száguldva el a két oldalon kidőlt fenyőfák erdején át, és még nem gondolva se Grazra, ahol egyenjogúságukért tüntetők vonultak át a városon, bár számomra nem derült ki, milyen tulajdonságban, jogban, nézetben, hitben sérültek a plakátok és zászlók alatt masírozó óbégatók, se az aranykupolával hivalkodó Therme Blumau föld alatti-föld fölötti épületegyüttesre, mert leköt az a sok-sok millió és egy színű fehér, amely a hóéból és a csupasz sziklákéból adódik össze, s az ilyen fakó világ számomra mindig a vakságot és térvesztést idézi meg, épp úgy, mint amikor valaki a munkahelyéről kikopik ugyan, de még nem találta meg az új helyét: nem gondolva még semmit a közeli jövővel, csak a múlt, éppenséggel a néhány órával korábbi tölt majd ki. És ezt akkor fogom föladni, amikor a képzőművész-építész házai között, illetve azok tetején kóborolva fölismerem, hogy az ösvény mellett növekedő fák és bokrok rendjét a kínai horoszkóp határozza meg. Az egyes ösvényszakaszok mellé ültetett növények azonos jelentésűek, s hogy mifélék ezek, arra akkor ébredek rá, amikor csupa nyírváltozat közé érek.
S már majd tudom majd, Gábort néhány napra a sugárbetegségekben szenvedőket ápoló kórházba vitték át, de azt nem, hogy mikor, hogyan és miért vált sugárbeteggé. S azt is, hogy néhány nappal később kiengedik e zárt részlegből s visszaszállítják abba a kórterembe, ahol korábban teltek, akkor már egy és egy negyed éve, napjai. S majd tudom, hogy Kristóf keresztfiam eljön velem tavasszal, ha el tudok az egyetemtől szabadulni, hogy dolgozzam arra, Kínába, illetve Tibetbe, de azt még nem is sejtem, hogy örömmel megmutatom számára a Hundertwasser-telepről készült fotókat, és arról fogalmam se lesz, hogy egy purgáló indulatú, baranyai tudatú dékánnak és mind testalkatában, mind gondolkodásában collstock-szerű kolléganőjének, akik minden alkalmat megkeresnek, s okokat is találnak hozzá, hogy a nem pécsieket eltávolítsák Pécsről, mit is fogok, hogy levelet fogalmazok számukra, írni.
A flamingó, amelynek képét a bécsi Kunsthausban negyedévre kiállították, amikor a felvétel készült róla, már kifakult tollú lehetett. Szétette a madarat a só, leoldotta a húst a csontokról a tengervíz, a színt, a rózsa kárminját a napfény. De a sovány váz, ami a madárból megmaradt, tömegét vesztve, izomtalanul is kész repülni: ahogyan hever a nedves iszapban, fénymázzal bevontan, semmi készség, várakozik, s éppen arra, hogy ebből az anyagi világból elmozdulhasson, átcsússzon oda, ahol kizárólagosan metafizikailag lesz megragadható. Lucien Clergue kitől tanulta el a határsávon létezést? Pablo Picasso barátjától, Renoirtól, Manet-tól avagy Jean Cocteau-tól? A vízfelszín alattit bemutató képei az átmenet és a pillanatnyiság dokumentumai. Tűnékeny, rebbenékeny világ képszólója, miként a bika megölésének pillanatában hőssé váló, de az állat halála miatt menten megszégyenülő torreádor felvétele is ilyesmit tanúsít. A meglett korú cigány férfiak között táncoló nimfalánykából elősejlik a későbbi Carmen.
Clergue a klasszikus festők alkotásaival összemontírozott fényképei pedig visszaidézik majd J. Colart, a cseh avantgárd mestert, aki ugyanezzel a merész kollázstechnikával szűkíti le alkotásait, hogy kevés jelentésűek s alkotói szándékát megtestesíteni készek legyenek. Ez is, az is hars művészet, a plakátoké ilyen még, s ugyanakkor efemer, bennük együtt kész megjelenni (jelentésre szert tenni, antropomorfizálódni) a fizikai és a biológiai világ.
Aztán majd kéthetente szervizbe hordom az autómat, nem azért, mert elhagytam vele a 100.000 kilométert, hanem mert tökéletlenül adják mindig vissza az ellenőrzések után. Hol a fékrásegítőt kell kicserélni (konstrukciós hiba), hol az olajcsere nyomán megjelenő olajfolyást elállítani, hol csak a kifizetett takarítást kellene pótolni, avagy a téli kerékcsere után vissza nem kapott csavarokat megszerezni. Hol pedig, mert indításkor tűrhetetlenül magas feszültséget kapnak a vezetékek, a kiégett izzók miatt, amely pedig tudvalevő, akkor szokott előállni, amikor a leckéztetés, mondjam úgy, nevelés, avagy még inkább: szívatás áldozata az alany, ebben az esetben én, az autó tulajdonosa.
És majd amikor megpillantom Brinje előtt, még mielőtt elindulnék (visszaindulnék) Strasbourgba, a horvát sztráda jobb bal oldalán a két sarkán megmaradt várat, jobbján pedig a tavaly ősz óta kiégett, szénfekete hegyoldalt, eszembe jut a Veszprémben kora hajnalban elkezdődő utazás, éppen azért, mivel a nyerskőből összehordott, felhúzott és az idővel megomlott lakótornyok mögött olyan kifakult cserszínűnek látom a hegyoldalt (mégis tavasz-színűnek, olyannak, amelyben már megjelent, de még rejtve maradt a fű zsenge zöldjének semmivel sem összevethető árnyalata), akkor, míg a számítógépem billentyűit a kocsit hol jobbról, hol balról meg-megtaszító széllökések miatt alig leszek képes eltalálni, s immár nem romló szemem, hanem a hektikusan változó szélnyomás miatt ütök mellé, mondhatnám, ha felébredt volna bennem a rég elszunnyadt költő, a szél gépeli majd ott, Brinje előtt és után a szövegét, általam, a segítségem révén, s én szabadon nézem az út melletti sziklakibúvások közén lecsorduló, morzsalékosan alágördülő terra rossát, a szélvédőn rizómaként szétterjedő esőcseppeket, a töpszli, ugyanakkor bolondul virágzó, szártalan kankalinokat, a szártalan kankalinok zsombékszerű, ámde világos és sötétsárga foltokból összeállt halmait, a féloldalassá fútt fenyőket, és előre sejteném a délutáni, Európa felett átszáguldó orkán hatását, akkor az esszét író szél bizonyosan följegyzésre érdemesnek találja azt a megfigyelést, hogy a hegyoldalban álló házak ebben a szélviharban olyanoknak tűnnek, mint a kissé szétterpeszkedő lapjait összefogó, félig nyitott borítójú könyvek, de megjegyezhetők lesznek a háztetőcserépszínű borítójú könyvekkel megrakott hegyoldal alján szürke virágzatukat lengető óriás törzsű fehérnyárak és a sötét porfelhőt eregető mogyoróbokrok: a bokrok barkái a maguk vörös vonalkáikkal átsatírozzák a vidéket, olyanokká, mintha a kilencvenes évek végén készült Torok Sándor-pasztelleknek készültek volna, s nem azon táj miniatűr részletének, amelyet karsztmezőnek mondhatnánk, ámbár van rendes neve is. A mező zsendülés előtt álló füvét, amely hol felfut a hegytetőt elborító erdő széléig, hol csak a víznyelők pereméin kuporgó sziklaszirtekig, a cserlevéllel összevethetőnek találom, s ilyennek találja a fölötte kavargó, délről érkezett szél is, és ez a szín kiegészíti a napom hangulatát. A sztráda mellett vezetéket fektetnek, combvastagságú, fekete cső húzódik sok-sok kilométeren át az úttest mellékén, valami mitikus lény hasából kihúzott és ide vonszolt, gázzal telt bele.
Strasbourgban pedig, túl már a harmincéves háború korában tönkretett s azóta is csupán vegetáló Augsburg rövid bejárásán (megszoktam ugyanis, hogy hat-nyolc óra vezetés után kijárom magamat, bejárom magamat az éppen felbukkanó faluba-városba-tájba), bár minduntalan arra készülök, hogy B.-vel találkozzam össze, a határt képező Rhone fölött laposan ívelő hídon, a határváros centrumát körbeölelő és átszövő négy Ill-csatorna aranyesőtől sárga rakpartjain és hattyúkat ringató öbleinek stégjein, az Új postakocsi vendéglővel szemben álló Négy évszaknak nevezett szír kifőzdében (a tulajdonosnak a bőrszíne, szénfekete szeme is hirdette a szír eredetet), ahol a tömjénszagban rozét kortyolva falatozom a torta nevet viselő, vékonyra nyújtott, szalonnával, hagymával megszórt, tejszínes sajttal összesütött kenyérlepényt, majd reggel, amikor arra gondolok, hogy a jarden botanique virágzó növényei között lehetnék egy napig legmagányosabb a magam nyomasztó emlékeivel, s éppen emiatt ébredek arra, hogy ott a legnagyobb esélye annak, hogy személyesen lássam őt; és akkor, amikor az ágyból kinézve látom az ébredő várost, alattam balra pont a St. Guillaume-ot, jobbra a pont Royalt, a látvány bal szélére húzódva a homokkő katedrálist, s készülök a Route du Vin-t, Sélestatot, Château de Haut-Koenigsbourgot, Ribeauvillé-t és Riquewihrt összekötő panorámaút besétálására, megnézni a a hetedik századi elzászi védőszent, Odile kegyhelyét, szemügyre venni az elzászi fekete disznót és a Vogézek lankára telepített szőlőföldjeit, a vidéket; a vidéket, ahol, vélem, nem lesz alkalmam szemközt találni magam egykori kedvesemmel, mert ő nem kedvelte se az egyetemi növénygyűjteményeket, se a vidéket; ahol gyalogolva lehet a két gyümölcsöst összekötő utat megjárni s nem metróval, autóbusszal avagy olcsó repülővel. Augsburg kertjei sárga és lila virágú sáfrányok hadaival voltak megszállva, a dóm kivételével, ahol rózsák nyílottak; a reneszánsz kor egyik üvegablakán is rózsák virítottak: kék közepű, belső sziromkörében piros, a külsőn pedig aranysárga rózsák, s bennük a középkor és a reneszánsz valamennyi erénye megidéződött. És rózsák voltak a strasbourgi dóm oldalának párkányzatán, amelyek alatt tavaly ilyenkor összecsuklottam. E hússzínű kőből faragott rózsák egyikét lefényképeztem – és este ellenőrizve tapasztaltam, hogy miként tavaly a társát, ismét nem sikerült képpé menteni. A nap rózsagazdagnak mutatkozik: rózsafák nőnek a szőlősorok végén, hogy, érzékenyebbek lévén a szőlőnél, idejekorán mutassák a lisztharmatot. Rózsára érzékenyedett a tekintetem, az utóbbi időben képessé váltam bárhol fölfedezni a rozettákat és a rózsákat, legyenek bár papírból, nemesfémből, tárgyak avagy ábrázolatok, netán élőlények. A Mont Saint-Odile hetedik századi védőszentjének épített kolostorában, ahová zarándokok sora jár föl, az egyik kápolnában a gusztustalanul hivalkodó mozaikra villantottam a gépemet, s a vakufényben jáspiszöld és kobaltkék színek jelentek meg egy pillanatra, amelyektől már sejtettem, áhítat híján ha nem is, de ízlés híján lehetett a kép alkotója. A paradicsomi jelenet cseppet sem lesz édeni, tudtam előre s készültem rá. A rózsák ott is felbukkannak, ahogy Obernai favázas, nyeregtetős gabonatárolóinak oszlopvégein, a tehén- és sárkányfejfaragványok közén, az Hôtel de Ville terén álló, előhajtatott tavaszi virágokkal beültetett, festett furnértojásokkal dekorált (ugyanis hamarosan Húsvét lesz) reneszánsz kút káváján és az üvegből és fényből alkotott strasbourgi Musée d’Art Moderne et Contemporain fantasztikus állandó kiállításán. És B.-t akkor fogom úgy érezni, hogy a hátam mögött áll, bár maga sem tudja majd, hogy mögöttem ólálkodik, hiszen éppen a hipermodern Musée d’Art Moderne et Contemporain földszinti kortárs művészeti összeállítás Arp-szobájában a gipszfehér szobrokat bámulja, amelyek a földbe vetett s idők folyamán lekopott, éleit, csontléceit, dudorait elvesztett csigolyákhoz vagy azok összes funkciótól megszabadult darabjaihoz hasonlatosak, és együtt vesszük észre a teremsarokban a szabályos derékszögben álló sarok két falába beillesztett csillogó tárgyat, az eloxált fémből álló pozitív és negatív formát. Ha a falakat, mint egy könyvet összezárom, a forma két fele egymásba illeszthetővé válik, és csupán én, az, aki erre a műveletre képes, emlékezhetem majd arra, hogy a könyvsötét, amely a lapok közé került lepréselésre, a legmélyén rejtegeti az egymáshoz búvó, egymásba tökéletesen beleillő, semmi passzítást nem igényelő két formát, végleg egymáshoz forrasztva őket, és megadja számukra a láthatatlanság, az említhetetlenség s legvégül az elfeledettséget. A paradicsom mibenlétére ébredek majd a Musée d’Art Moderne et Contemporain csupafény és csupalevegő termeinek egyikében, valahol Braque után és Cezar kockává összepréselt autókipufogói között, a Hans Arp nevével jelzett teremben. És még akkor se tudok fölfedezésem hatása alól megszabadulni, amikor a Petit France felé kóválygok a fedett hídon, a Ponts-Couverts dróthálókkal lehatárolt pavilonjai előtt, ahol a régi szobrokat galambszarból készült, folyamatosan vastagodó páncélzat vonja be, s a folyosó fagerendáinak mélyéből, mintha a járókelők lába alól, föl-fölszűrődik az Ill vizének szabálytalan ritmusú kotyogása.
És nem nézem meg a borút északi kiindulópontját képező falvacskát, amelyet állítólag Nagy Károly lovagjai alapítottak – nyilván azért, mert ott kitűnő, elzászi italhoz jutottak.
Húsvétkor pedig, meztéláb tapicskolva éppen egy budapesti lakás tetőtéri szürke kövekkel borított padlóján, eszembe jut majd az ősz, a nyár, az év tavasza, de a tél, az eljövő és a télvége is, s majd a tavasz megint, amíg kinn hull a március közepi hó, akkora pelyhekkel, hogy közülük egy ha elférne a markomban, túl a repülőjegy megvásárlásán, amelyhez egy repülőút is tartozik majd, túl azon, hogy Gábort 14 hónap kezelés után elbocsátották a koreai kórházból, s utókezelésre Magyarországra irányították, túl azon, hogy megjelent a versem a Népszabadságban. Ez:
 
Majdnem
 
A bokor csaknem piros.
Még alig illatozik a birs
de az Úrnak már felajánltatott.
Adomány, dicső gyümölcse
sárga színe az ősznek
s majd elrohad
mert nem emelte fel, csak leejti a kéz.
Nem marad hozzá Isten.
Lemondott róla ki megmentené.
Nincs ősz, amely a színeit megtartaná
vagy kitörölné
ahogyan a szerelmet a közöny.
Ég a lomb, most az arcon az orca.
A gyümölcs szedetlen, félérett.
De az illata almaédes.
Majdnem a mennyé.
 
És mert ki sem mozdulok aznap a lakásból (végtére eleget rohangáltam Európa-szerte a kontinensen, a motorolaját továbbra is csepegtető Focusom kilométermutatója alapján éppen annyit, amennyi az ember kitekert, legombolyított kromoszómaszálának a hossza, azaz két métert, és Európától eléggé meg is undorodtam, holott meglehet, kelet-európai mozdulataim, viselkedésem, riadalmaim és onnan származó gondolkodásom miatt), így a lap szombati számát sem vehetem meg, a honlapon találom meg frissen megjelent szövegemet, s a képernyőről olvasom le, nem érezve a kinyomtatottság szagát és örömét.
És Joan Baez Here’s to Life kompakt diszkjét hallgatva (amelyen Almodóvar filmjeiben oly sokszor fölhasznált népdalok találhatók, köztük a Cucurrucucu Paloma) akkor érkezik majd, valamivel 17 óra előtt, a jól ismert s a készülékemben megtalálható számról B. sms-e, azon a telefonon, amely az egykor Pécsett szerkesztett és megnyugtatóan életképesnek tűnő, a döglődés jeleit nem mutató Iskolakultúra főszerkesztői mobiljaként funkcionált, amelynek a billentyűin régen nem olvashatók a számok és a betűk, s megérett arra, hogy ne tekintsem használhatónak:
 
Kellemes húsvéti ünnepeket kívánok neked. Jól vagy? Családodnál vagy most? Üdvözöllek. B.
 
A mélyben a főváros az alkonyban rózsaszínű, akár a földre vetett, elhasznált, hervadó virág. Avagy a lehúzott s az ágy mellé hullt és elheverő könnyű és testszagú csipkebugyi. Avagy a marokkói Fez szattyánt készítő műhelyeinek kútjaiban a büdös festőlé.
 
 
 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.