Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Bolondok háza. Új Forrás, 2009. 7. 10 - 25.

2009.09.07

Bolondok háza

       

                       

Az azúrkék Adriát mire elérem, hosszú idő telik el és feladatok kásahegyén rágom át majd magamat. Egyébiránt összekészítettem a térképeimet (használtak, gyűrtek-tépettek), két regényt, amelyek borítóját bizonyosan fel sem ütöm (a tenger partján játszódik az egyik, a másik egy magyarul frissiben megjelent beatnik-regény), egy antológiát Kínáról és az útikönyvet, amelyet a tenger iránt érzett szerelmemet alaposan ismerő szerkesztő barátomtól kaptam, minthogy a kiadó, ahol az Iskolakultúrát elhagyva dolgozik, vállalkozott annak összeállítására és kiadására. Az üveg instant kávét. A fürdőnadrágot, amelybe többnyire nem búvok bele, hiszen vízbe mártózni, fürödni nem kedvelt szokásom. A trikókat és gatyákat. Az irataimat. A fény ellen való szemüvegemet.

Éjszaka, négy körül nézem az e-mailjeimet, de csupán reggel, hét óra fele érkezik Iliától az üzenet, hogy nem tud velem kijönni Szőregre, asztma fullasztja. S Péter Laci bácsi, akihez ki szeretnék nézni, illene visszavinni a kölcsönkapott könyvet, számára amúgy is elérhető szombaton, mivel szokásuk szerint a szombatosoknál összefutnak. Az éjjeli lámpa fényénél nekiülök a növénykatalógusoknak, lapozgatom. Hetek óta aggaszt a macskamenta sorsa – tavasszal, valamelyik városi kertészetben bukkantam a csenevész tőre, nagyobb cserépbe is ültettem, azóta kivirágzott, laza, kék fürtöket nevelt. Tegnap vágtam vissza harmadnyira, hátha újra virágot bont, de ha nem, erősödjön meg jól a töve. Az jutott eszembe, hogy beültetem a gyertyáit lilán égető réti füzény mellé, a tavacska partjára, oda, ahonnan idén nem nőtt ki a Gunera, az óriáslapu, amelyet egykor, egy esszében Ilia mesternek ajánlottam. A két virág színe illene egymáshoz. Aztán felvetődik, ha így egymás közelébe kerülnek, akkor a világos lángvirág is társuljon hozzájuk, nyárközéptől vidám színfoltot képeznének az udvart járók részére. A phlox amúgy sem érzi megfelelően magát a lejtős terasz jobb oldali szélén: tavaly ősszel került a sárga akác helyére, most ott vegetál, a beültetés után megújult, sötétedéskor kakaóvörös levélfonákú magnólia mellett, mögötte a monostorpályi, lassan megerősödő sófehér rózsabokor és a falnál a Máltáról átszállított, arasznyi ágvégről legyökerezett, ugyancsak fehér, de krémesen fehér R. sempervirens, amely, ha megerősödik, indázva kúszik fel a falra, s a szomszéd fák tetejéig is eljut. Ág- és levéltüskéinek éles hegye visszahajló, s ha vékony gallyai faágak közé futottak, ezek révén nem omlik vissza, tartja magát a magasban, jusson elegendő napfényhez. Száraz a környékén a talaj, ha locsolom, akkor gyorsan lefut a víz rajta, de a növények is magasak, nem valóak az amúgy nyurga egyéb növények közé, a lejtő alján. Két éve virágzanak e lángvirágok – fehérek, halványlilák, meglehetősen erőtlenek, lisztharmatosak; jele ez annak, hogy a mostani helyükön nem érzik jól magukat. Egyféle megoldás lehetne, hogy némi talajjavítás után a macskamenta kerüljön fel ide, nem törődve vele, hogy társaival egyetemben magasba tör, s így nyáron megfelelő színű alkonyi folt terülhet a hegyoldalam egyik jobb oldali zugára (gyorsan esteledik ott, s az erős virágú növények könnyen beleolvadnak a sötétbe), a másik, hogy a lejtős terasz közepén elburjánzott gerániumok, poloskavészek és egyebek terét kiterjesztem a lángvirágok elfoglalta hely irányába, szellősebbé, áttekinthetőbbé téve a növényes lejtő látványát, a phloxokat pedig áttelepítem – részben a mélyudvar tavához, a füzény mellé, részben pedig máshová. De hol van ez a máshová? A phlox szereti a napfényt, a jó talajt kevésbé, de a vizet igen. Ilyen terem nekem nemigen létezik, a garázskapu mellett ugyan nő egy lángvirágtő, de idén, hogy oly csapadékos a nyár, nyílik először. Avagy ajándékozzam el a felesleget, végtére is két bokor elég belőlük? Nem, kettő ne maradjon – a fehérszínűből is jó, ha él itt, az valamikor Monostorpályiból érkezett, egykor csomagban küldték, talán anyám, a tanítónő névnélküliségben maradt tisztelője, aki tudta, hiányzanak a kertemből, ámbár a fehéret nem lehet a vízpartra tennem, úgyhogy mégiscsak jobb területet kell felkutatnom számára e kerti vadonban.

Mikor ér véget valami? Bárminek is mikor lesz vége? Hogy jutunk oda, ahol a befejezés elkezdődik? S hogyan folyik le a finálé? Egy szerelem, egy barátság, egy tájhoz vonzódás, egy könyv iránti rajongás, a feladat és a kötelesség tisztessége, a munka becsülete? Mikor ér véget az életpálya, amit sorsának hitt az ember évekig, évtizedekig? Mikortól nem fontos, ami van, mert csak annyit lát belőle az ember, amennyi volt?

            Kávé, reggeli teendők után a mosógépbe helyezendő ruhákat válogatom. Nyári nadrágomból előhúzom a bőrövet, tegnaptól viselem, eddig ugyanis tartózkodtam tőle, annak idején Brüsszelben vásároltam, ha jól tudom, az utolsó ott megszerzett holmik egyike. (Van néhány további feladatom Brüsszellel és volt kedvesemmel. Egykor elkezdtem, s nem hittem, hogy bevégződik a B-szótár, amelyben a nyelvvétségeket, B. helyesen képzett, de magyarul mégis fals szavait, kifejezéseit, mondatait kolligáltam). Az öv kettényílt, a felső rétege levélpapírként levált a csatnál, mindennek oka az ócskaság. Kétségbeesve tapogatom, és nem tudom, az ál-bőrövhöz ragaszkodom-e jobban, avagy a múltamhoz.

            Napokkal később, a kert esti locsolásával foglalatoskodva (megállapítom, hogy a poloskavész valóban átkerülhet majd a lángvirágok helyére, vagy a kékvirágú, nagy levelű gólyaorr, az megfelelően ellenpontozná, kék reflektoraival alulról szépen megvilágítaná a rózsaszín sziromgömböket virágzó Éden-rózsát, s talán ki kell emelni a lestyánt, nagyobbá nőtt, mint szokott az erdei pajzsika), rádöbbenek, hogy a kertemből évek hosszú sora óta hiányzik a mályva. Amikor a kert építésekor a semmire se figyelő kőműves és léha segédei kipusztították (zúzott kövekkel vermelték el, földdel letakarták) a nagy tő, szorgalmasan virágzó orvosi zilizemet, amely habitusban emlékezet a parasztkertekben nevelgetett rózsaszín mályvákra, áttelepítettem a paloznaki kertből néhány alvadtvér-vörös mályvacsemetét, amelynek a színe annak idején több barátom figyelmét megragadta. Mátis Lívia innen szállította hetyei kertjébe, de kértek belőle a rég nem látott, messzire sodródott salföldi barátok is. Aztán egy-két évig ugyan szépen virított, de az egyik nagyobbfajta fagyokkal érkező tél kivitte. Most újfent hiányzik hát – nyaranta leginkább ez kínálná a mediterráneum színvilágát. Az Adriáét. Ahová néhány napra ismét készülök lemenni (az asztalon sorakoznak a térképek, az útikönyv, fellistázva az is, milyen eladásra kínált házakat s milyen sorrendben kell becserkészni, s egyúttal feladva azt a reményt, hogy a tisznóihoz hasonlatoshoz bármikor hozzájutok). Zsolt, kertervező ismerősöm biztosan utazik velem, talán a húgom, ha nem velünk, de egy-két nappal később, meglehet, hozza magával Guoyát, kínai barátnőnket, leendő tulajdonostársunkat. A veszprémi házat és a kertet közben Gábor vigyázza, aki visszaérkezett Koreából, csontvelő-átültetése után esedékes orvosi felülvizsgálatáról, amelyet három hónappal a kórházból történő elbocsátása után kellett megejtenie, ámbár nem tudja, a leletei értékelésére várakozva, milyennek látják állapotát. Most a házamból járja a budapesti és veszprémi kórházakat, a koreaiak kérték, itthon nézzék át a sejtjeit, rossz áttételre gyanakodnak. Háromnaponta a leállt működésű veséje miatt vértisztító műszerek oltalmába veszik, a legtöbb idejét, ami azért nem oly sok, a kertemben tölti, most arra készül, hogy házpásztor legyen. (A házpásztor kifejezést Iliától tanultam el; magamagát nevezi így, ha Tápén felügyel.)

            Tervezem a házfelderítő utat, s közben Airén szőlőfajtából készült bort iszogatok, spanyol, száraz, nekem tetsző aromájú, fehér és könnyű. S tervbe veszem, hogyan fogom Adél kutyát, holnap, Budapestre felszállítani, ahol terheléses vizsgálattal igyekszik Réka, az állatdoktorrá nőtt egykori gyermek, művészbarátaim lánya kideríteni az eb szőrhullása és inkontinenciája okát. Szoktatom az orromat a kutyaszaghoz is – Adél, mint aki sejti, nehéz nap vár reá, be-benéz, megfürdet farkasvermet megidéző bűzében. Hallgatom a Take6 capella-számait, múlt héten, a várban élőben hallottam őket, s akkor nem sikerült velük megbarátkoznom, beteszem a lejátszóba az R. E. M. egyik CD-jét, hiába tisztogatom, elöregedett, dadog, ugyan, Péterffy Borinál kötök ki? Az utcazene-fesztiválon elmosta a koncertjét az eső, de az a négy dal, amelyet még módja volt elénekelni, meggyőzött, figyelni kell arra, amit tesz. Könyvekbe lapozok, nincs hozzájuk szemem, szürkül.

            Egy napra az állat kivizsgálására Szegedre indultam, egykori biológushallgató évfolyamtársaimmal találkozni, s megidézni azokat, akik elhaltak. Úgy tűnik, hosszas és bonyolult szervezés eredményeként mindenki feltűnik ott, még Farkas Gyula Barguzint megjárt antropológus professzort is értesíteni tudtuk időben, hogy várjuk, egykori évfolyamfelelősünket. Kedves tanárom, nála okosodtam antropológiából, s védtem meg diplomámat. Szegedre pénteken indulok, Kecskeméten pedig a kölni Max Planck Intézetben dolgozó Kálmán Zsuzsát is fölveszem, hogy ezzel megnyújtsam az együttlét idejét. Sorra vesszük, tudom előre, mindkettőnk emlékeit, hogy a többieket mindezekkel ne terheljük.

Zsuzsa Szegeden, az újszegedi utcák egyikén egy trombitafolyondárra mutat, hogy annak magját kérje tőlem, s ígérem, hogy nem magot, de palántát kap.

            Két könyvet hozott számomra, Stephanie Hauschild néhány éve kiadott, sokak által dicsért és hivatkozott tanulmányát Albertus Magnus kertészeti ismereteiről és az általa hivatkozott növényekről, s ugyancsak e szerzőtől egy – hogy belelapozok, látom – számomra kevésbé érdekes, mert ismeretterjesztő kis monográfiát a rózsákról. Nincs benne egyetlen forrás, amelyet ne dolgoztam volna fel, s félek, ha továbbra is így marad, a megállapításai sem inspirálnak. A könyveket már a szegedi Ford-szervizben forgatom, jut rá idő, ismét elromlott akadozva vagy sehogy nem guruló gépkocsim.

            Kínai utazásom előtt észleltem bajt a sebváltó használatakor, az istennek se tudtam tolatni, mivel nem voltam képes megfelelő helyzetbe kapcsolni a műszert. Akkor látványos körülményeskedés között megjavították, de valami érzés belém fészkelte magát, hogy nem sok időre, s most, a hazatértem utáni legelső hosszabb úton a korábbihoz hasonló hibát észlelek. Előbb az egyes, majd a hármas sebességben nem gyorsul a kocsi, s bár ha cammogva is, de elérjük Zsuzsával a várost, mire fellelem a kék szervizt s kikerülök minden veszélyforrást, lassú haladásom miatt tűrve közlekedőtársaim szólamait, halálveríték ül a homlokom.

            Szeged zsivajgó és zsúfolt közlekedése észveszejtő – mire beérünk a városba, óra is eltelik. A sugárúton a villamossínek mentén araszolok. Hosszan álldogálok a gépjárműsorban a Pulcz utcai pszichiátria közelében, de nem jut eszembe, hogy káromoljam a világot, csak az egykor itt betegeskedő Juhász Gyula. El is megyek majd, határozom meg magam számára a feladatot, az utolsó lakásához és a régi híd fejénél álló szobrához.

Nem tehetek mást, péntek délután lévén, türelemmel igyekszem megvárni a fejleményeket, mi is a diagnózis, mi a gyógymód, mennyi idő alatt jutok vissza a saját járművemhez, s addig az ideig kapok-e csereautót. Közben kelletlenül lemondom a látogatásomat Péter Laci bátyámnál, hoztam vissza a rózsamonográfiám első kötetét. Tavaly, Szőregen, amikor beállított egy író-olvasó találkozóra, hóna alatt a kötettel, bár először találkoztunk, régi szegediként üdvözölt. Aztán, amikor felfogtam, hogy a szöveget aprólékosan átnézte, a 340 oldalon talált vagy 100 is-t, s ezeket akkurátus módon feljegyezte, s egyéb okos, szerkesztői megjegyzéseket, korrektori aprómunkát elvégzett, rávettem, adja kölcsön, hogy hibalistáját átmásoljam, s egy későbbi kiadásban hasznosítsam. Tavasszal már nem tudtam visszaadni számára, mert Kína után, a felhalmozódott teendőim miatt nem nyílt lehetőségem Szegedre eljönni, s részt venni a rózsaünnepen. (Most, hogy visszaadom, megkérdezi, tanultam-e belőle…)

            A kocsi elromlása miatt péntekkel nem találkozhatunk. Remélem, hogy szombattal igen, kilenckor a szegedi akadémiai székházban lesz, mondja, Ilia Mihállyal egyetemben, olyankor szoktak a szombatosokkal összegyűlni.

            A szerviz emeletén üldögélek, s veszem észre, hogy előttem, két monitor jóvoltából, a szerelőpadra állított autómat látom. Nincs körülötte intenzív mozgás, a nagy hőség bénít mindenkit. Aztán felvillan, hogy a tizenegy óra után néhány perccel kezdődött és hamar lezajló napfogyatkozást se észleltem, elterelte a figyelmemet a járműre és a közlekedésre összpontosítás. Végre megjelenik a kocsim mellet egy overállos srác, telefonál, aztán egy újabb férfi érkezik, s otthagyják a járművet, magára. Majd védőfóliát terítnek a sofőri ülésre, s megszakad, munkaidő vége lévén, a közvetítés.

            Hétfőn derül majd csak ki, a szerviz mindentudó munkafelvevőjének prognózisa részben jó volt: nem garanciális a javítás. Részben azonban rossz, mivel nem 200, hanem 300 ezer Ft az alkatrészcsere, a javítás összege. A kocsi amúgy 2,5 éves, s bennem több, mint egymillió a kilométer, úgyhogy kételkedem abban, merthogy ez a jármú a tizedik autóm, hogy kizárólag vezetési hiba okozta  volna a meghibásodást.

            A hír a zsinagógában ért. A huszadik század elején készült, kék színekben gazdag épületet szemlélem éppen, a kupola dobjának virágzó tüskebokrát, az oldalajtók fölötti, szecessziós vonású rózsa- és liliomkelyheket, az üvegablakok bibliai tájainak pálmáit. A zsinagóga növénymintáinak alapjául a tudós botanikus Lőw Immanuel munkássága szolgált. Lőw monografikusan írta le a zsidóság növényeit, s rég megjelent német nyelvű könyvével magam is haszonnal ismerkedtem meg.

A hír azonban estére rosszabbodik: az autómhoz Budapestről alkalmatlan alkatrészt rendeltek, sőt, az csak a német gyártónál szerezhető be, így pénteknél korábban nem kapom vissza. A szerviz, mintha kegyet, felajánlja félösszegnyi térítés ellenében a cserekocsit; mivel régen megbeszélt programjaimra időben illene érkeznem az Adria partjára, mint akinek a fogát húzzák, meghajolok. Közben kiderül, hogy a szerviz hitelkártyát nem, csak készpénzt fogad el, s ekkora összegnek a kezelési költsége sem kevés. Érzem, megindulhat a lavina, egyetlen szerencsétlen esetnek egyre több a haszonélvezője: a banktól a sztrádajegyet áruló társaságig, a szerviztől a gépkocsikölcsönzőig.

Szerda este azonban Tisno tengerparti kempingjében az erdei galambra figyelek fel: szép barna a tolla, karcsú az alakja, s fejét forgatva figyel s óvatosan lépkedi be néhány sátor közét. Táplálékot keres és talál is, hiszen percekre a földön marad, s csak akkor lebben fel-fel lustán, amikor valaki majdhogynem átgázol rajta: Láthatóan kizárólag a táborlakók kutyáitól, illetve macskáitól tart.

Mire a sátor áll, telve a begye s fölszáll az egyik fenyőre. Reggel burukkolásra ébredek, remélem. Csakhogy én kelek korábban. A galamb másodmagával a közeli, lombját félig elvesztett, a félig megmaradtban pedig sárga nyárfán, szárny alá dugott fejjel gubbaszt. Mire visszaérek a mosdóból, már a sátor körül járják a száraz olajfalevélből álló avart, majd méltatlankodva, hangoskodva visszarepülnek az ágak közé.

Az autó elejének díszrácsozatában kecskedarázs kóborol. Értetlenül nézem, miközben a kávémat lötyögtetem a fémpohárban, s időbe telik, amíg rájövök, hogy a nagy sebességben a karosszériához csapódott és feltapadt rovardögök között válogat, s ledarabolja és fészkébe viszi, ami menthető. Végtére is, az autós ember már elvégezte helyette a zsákmányszerzést, sőt, ide, lakhelye közelébe is szállította a dögök garmadáját, bolond lenne, ha nem élne az alkalommal.

Este, sötétedés után, a tisnói bazársor zöldségesénél a helyi termékként kínált szőlő ládájába inkább nem nyúltam bele, annyi ilyenféle darázs lepte el a gyümölcsöt. Akkor nem jutott eszembe, ami most igen: a darázs éjszaka nem lenne szabad, hogy repüljön, mert nem úgy szocializálódott. Ehhez képest aktivitása csúcspontján zsákmányol.

Negyed nyolckor megszólal a hegytető templomának vékony hangú harangja. Egyik oldalra kongatját, istentiszteletre hív, s nem hosszan, talán, hogy ne riassza fel a turistákat. Az este hosszan fennmaradtak, a település oly zsúfolt volt, mint még talán soha.

Ez lenne tehát az a hely, ahonnan, mintha tálból egy darab almát, kiemelték pirosat és édest: amíg Kínában tartózkodtam, nálam alkalmasabb vevőnek adták el azt a házat, amelyet kiválasztottam többedmagammal, s reméltük, a lassú ügyintézés ellenére a miénk lehet.

Feketerigó érkezik, átrendezi az olajfa tövében összegyűlt faleveleket. Belenéz a pohárba, kis híjás meg is kóstolja a kávémat.

Gábor sms-ezett, majd beszéltem is vele telefonon tegnap, sátorállítás közben. Másodjára is mintát vettek a veséjéből, majd elvégezték rajta a vércserét. Megérkezett Koreából a kivizsgálás eredménye, s az értékei arra utalnak, hogy szervi okból állt le a veseműködése. S ugyan a magyarországi veseátültetésre nem jogosult, s vérzékenysége és ismételten felépített immunrendszere sem alkalmas rá, legalábbis kezelőorvosa véleménye szerint, és bár, a hozzá hasonló betegségekben szenvedőkkel sikeres hazai műtétet még nem végeztek, még kétszer ellenőrzi az eredményt, hogy biztosak legyenek a lehetséges kezelések irányába vezető útban. Emiatt ismétlik meg a vér nélküli szövetmintavételt: hosszú tű segítségével mintát csípnek ki a veséjéből, amelynek sejtjeit átvizsgálják. Mindeddig abban reménykedtek, hogy a gyógyszerek állították le veséje normális működését, s emiatt szorult két-háromnaponként megismételt dialízisre. Most, s ebből sejtem, hogy komisz lelkiállapotban lehet, választott nagyanyja látogatását várja, aki Szeged környékéről buszozik hozzá, hogy erősítse lélekben s főzzön rá. Ámbár hiába is főzne, Gábor hetek óta növényi táplálékra van fogva.

A tisnói ház tehát odaveszett, konstatálom keserűen. A tegnap Zsolttal együtt megnézett sztarijgradi épület nem pótolná, annak ellenére, hogy nagyobb darab tengerre látni, mint ebből. A teraszairól Golij Otokra, a titói éra meztelen szigeteire látni, ahol a női és a férfi rabokat elkülönítve tartották. A Goli Otok neve egy papiroson, ceruzával írott betűkkel az íróasztalom fölé tűzve olvasható több, mint tíz éve; egy elholt vajdasági költő rótta fel számomra, a halálos ágyán.

És odaveszett az éppen hogy fölfedezett és körbeszimatolt krapanji épület is, amelynek bizony egyetlen cserépnyi földje sincs (s mindaddig, amíg nem láttam, azzal érveltem a dalmáciai buzgalmam iránt érdeklődőknél, hogy szeretnék legalább egy, a szabadföldben fölnevelkedett citromfa tulajdonosa lenni), de ez semmit sem csökkentett az értékéből. Krapanj aprócska sziget, alig fél kilométerre a dél-sibeniki parttól, néhány száz vagy még kevesebb házzal, emelkedő-süllyedő tengerszinttel s néhány sótűrő növénnyel. S hogy reményemmel együtt semmibe hullt a parti házsor végén magasodó építmény is, az ingatlanügynöknek köszönhető. Ugyan a honlapján a választékban szerepel, de szépsége és ára kizárólag vendégcsalogató. Fel kellett volna számomra is tűnjék, hiszen nagyon nem ajánlotta megnézését, a helyszínt sem árulta el kezdetben, végül csupán a sziget nevét kottyintotta el; nyilván nem számolt azzal, hogy az ingatlant magam is megtalálom. Végül az újabb kérdések sorát azzal zárta, éppen most jutott tudomására, hogy az általa kínált árut eladták.

Amivel csak az a bibi, hogy délelőtt láttam: a házat legapróbb részletében is felújították.

A reggel, a következő, a fügefán táplálkozó rigókkal kezdődik. Az itteni rigók párban járnak. Az sms-ek is. A telefonforgalmam továbbra is magas: ügynökök sora oldalaz el, hogy a helyszín, az általuk ígért ingatlan közelében fölbukkanok; nyilván ezzel is azt bizonyítják, hogy a részükre befizetett ügynöki díjat megszolgálják, mással pedig nem szolgálhatnak. Úgy tűnik, hogy két helyszíni szemlének ötezer az ára, amelyek egyikét azonban pillanattal a célpont becserkészése előtt stornírozzák. Amúgy ügynökségben nincs itt hiány, a hirdetmények tanúsága szerint ez itt a leginkább népszerű kereseti forrás.

Tegnap 8. 15-kor szólaltak meg a kabócák, nyilván akkor érte el a hangrobbanás határát a hőmérséklet. Ma hűvösebb idő várható, konstatálom, hogy fél kilenckor még mást sem hallok, mint az unásig megismert madárzörgést, hűtőszekrénymorgást és a sátorszomszédok reggeli hangjait. A mediterrán vidék rekvizitumait számolgatom össze, mintha kevesebben lennének, mint tavaly és tavalyelőtt. Ahogyan a kemping mosdója elől mostanra eltűntek a kék agapanthusok, holott tavaly tömött hadseregnyi imbolygó kék gömbökben láthattuk vissza a tenger kékjét, s eltűntek az augusztus eleje táján tűzpiros virágot nyitó, mosófazékba, lyukas bádogvödörbe ültetett vad amarilliszek is, úgy nincsenek meg a hely szelleméhez tartozó apró-cseprő dolgok sem. A csapvíz. A házikenyér. A rózsaszín, áttetsző szeletekre szelt, fenyő- és borókamagvas mortadella, amely olcsó volt és ízletes. S a vadon nőtt fügefákat is bekerítették s a kerítésen áthajló ágakat visszametszették. A jeserai kifőzde (ha a faluba vezető egyetlen út jobb szélén, a tábla után alig kétszáz méterrel megállunk, majdnem az Osero utca torkolatánál) szép mellű, vaskos derekú felszolgálónője választékosan beszél és nyelvtanárokat megszégyenítő angolsággal, mondja, a németeknél tanulta meg a nyelvet, és semmi hiba sincs sem a négy oszlopra állított, cseréppel fedett tetőszerkezet alatt, amelynek, ha lehet neve, cseréppel fedett terasznak mondhatnák, sem a grillezett, metélt fokhagymadarabokkal megszórt tintahallal, ám az étkezés végével nem stampedli pálinkát, hanem öblös pohárban felszolgált, citromkarikával díszített proseket, asszonyoknak való keserűlikőrt szolgál föl, azzal köszönve meg, hogy üzletét megtiszteltük s itt költjük pénzünket vacsorára.

8. 45. Megszólalnak a kabócák, s mintha előző napi intenzitásuk sem lanyhult volna. Így aztán időtlenek. A darázs is megjelenik, társastul, s az autó lökhárítójára, rendszámszámlájára felragadt ízeltlábúak javából válogatva el-elkóborolnak, abban a reményben, hogy az ingyen zsákmánynál még jobb vagy frissebb harácsolható szajréhoz jutnak. Az egyik a képernyőre telepszik, alatta gyűlnek a betűk (alatta ezek a jelek gyülekeznek: alatta gyűlnek a betűk), s mire leírom, hogy a potrohsávok a martalóc jószághoz illően portól fakók s harapásnyomokkal tarkítottak, már tovább is száll, nem tépett ki s vitt magával sem a bőrömből-húsomból, sem az írásomból darabka szövegrészt se.

Osero! – az utcaneve, amely Osor városát idézi föl számomra, ahol Diána temploma áll és Augustus császár áldozatot mutatott be számára egykoron, a templomát, amelyben, mint Tisnóéban ugyancsak, Tiziano festményén látható Mária mint Madonna Addolarata. És idézi Tormay Cecilé-t, aki már a 19. század végén tengerparton nyaralt, s a nyarát meg is írta, szövegesítette, mint koronáját levelekkel a göcsörtös olajfa, itt, a sátorom előtt.

Délelőtt, kilenckor, mentemben s estével, jöttömben, 17 felé a tisnói hidat fölemelve találjuk. Zsolttal együtt bámuljuk, olyan, mintha egy gondolatjel átváltozna felkiáltójellé. Reggel, mert volt rá idő, a kocsisor közepén várva, kiszállok és elballagok a pékhez, hogy frissen sült sós túrós lepényt vásároljak, negyednyi korongot. Visszafelé egy tisztára mosott fehér uszkár (nyakában örvvel, fénylő billoggal) a függőlegesre állított, amúgy aszfaltos felületű úttestre hullt, a cipőtalpakkal odatapasztott s most aláhulló ételtörmelék, csikk és egyéb szemét, selyempapiros- és nylon-halomban turkál, s kiválogatja a fogára való jobb falatokat. Még le-lehull a vagy húsz méter magasba felszökött hídról néhány odaragadt ételmaradék, a járókelők elhagyott fölöslegéből, s a kutya két pofára befalja mind. Este pedig azt látom, hogy több kutya oldalog arra, többek között az a farkaskutya-szerű jószág, amellyel néhány perccel korábban az egyik szabadtéri kávéházban találkoztam, s aki igyekezett tőlem fagylaltot kuncsorogni.

A felemelt híd peremén, máskor csak alulról látható módon, két plakát. Az egyik a nemzetközi szamárversenyt hirdeti, a másik a tisnói Tiziano-festményt. Nyilván a kizárólag a vízen járók számára.

E napon egyetlen ház megnézésére került sor: egy közeli szigetre utazunk át, kirándulókat szállító hajóval, s éppen oda, ahol már egyszer jártam. Akkor Sibenik város vezetői, kérésemre, fináncok vezette motoros kishajóval, az ostrom hosszabb szünetében vittek el (tengeralattjárók búvóhelyéül szolgáló barlangok mentén) erre a szigetre, ahol Verancsics Fausztuszt temették el. A reneszánszkori klerikus, Janus Pannonius ferrarai iskolatársa, egy ötnyelvű szótár megalkotója, a sibeniki dóm építője, veszprémi várkapitány, Rudolf császár prágai polihisztora: őt és életművét tette tárgyául egy Vár ucca 17. negyedévkönyv, amelynek a szerkesztője lehettem. Prvić szigetének telepeit a törökök elől elmenekülő vodiceiek építették, s a reneszánsz időszakban a sibeniki hőség elől elmenekedő elöljárók nyári lakhelyei is itt alakultak ki. Verancsics sírjához, hiába is akartam, nem jutottam be, a templomot zárva találtam. A ház pedig, amelyért jövünk, szép és jól megépített, de nyaraló; másoknak talán igen, de nekem munkára nem való, és Zsoltnak sem tetszik.

A tenger felett vihar ébred, villámok hasítanak s csapnak bele a hullámokba. Néhány nagy esőcsepp kopog a fejem búbján, a templomot hiába is járom körül, nem találok nyitott ajtóra, majd elvonul nagy zúgással a vihar: a tenger felszíne távolabb csupa buborék, amott pedig elveszti a kontúrját, a parton víztócsák fogják várni a kikötő hajó utasait.

Felhívom a szegedi szervizt, a kocsim felől érdeklődöm. A munkafelvevő szabadkozik, rakás a dolga, ezért nem sms-ezett eddig, de már készült. Az autómmal pedig most futották be a próbautat; jelentik, elkészült, hétfőn átvehetem. Eszembe is jut menten, magamnál felejtettem az alkatrészcsere díját, ott lapul a táskámban, cipelem magammal Senjen át Karlobagba, s onnan a Murter-szigetre, Vodicébe, Krapanjba, Traura, s remélhetőleg vissza, Magyarországra.

A kemping tengerpartján megtalál a vadgalamb. Kerek és barna szemével nézeget, mint is szedem le a vízbe alámerülő sziklákról a kékkagylókat, s nincs-e oly váratlan mozdulatom, amely veszélyeztetné az ő életének terét. Az aranysávos darazsak az ernyedt levelű fügebokrok mézcsöppes, rózsaszín belű gyümölcseit dézsmálják, egyre-másra nyílnak meg a gyümölcsök, ujjbegynyi széles kráterek alakulnak ki rajtuk, amelyekben három-négy darázs is szorgoskodik egyidejűleg.

Egészen bukolikus ez a kép, ha festett lenne, olyan, akár a kápolna Tiziano-festménye. Azon is ott található minden, ami enciklopédikusan képes Máriát pásztorlányiasan bemutatni. A gyűjteményes jelleg Tiziano életrajzírójára, Vasarira éppúgy jellemző, mint Tiziano tanítványaira, többek között Calcarra. Calcar jó példa a reneszánsz enciklopédikusságra. Ő az, aki Andreas van Wesel, azaz Vesalius flamand orvos, Padova, majd Bologna és Pisa egyetemi oktatója számára illusztrálta a De Humani Corporis Fabrica című anatómiakönyvet. Jan Calcar tanítványa Tizianónak abban is, hogy már nem elégedett meg a főalak mellé helyezett egy-két attribútum megrajzolásával, hanem sokat, nagyon sokat ábrázolt, abban a reményben, hogy így azt teljes mértékben identifikálhatja.

A fürdőház előtt szemügyre veszem a kiritkult növényzetet. Magról kelt büdöskék, Kleopátra tűje, két-három yucca és a már említett fehér viráglabdás agapanthusok. És egy akácia, amelynek a friss hajtásai rózsaszínűek. De alkony kell ahhoz, hogy emberi szem ezt a színt meglássa és megnevezze.

Nézzük a laptopon, holnap milyen házak várnak ránk. Úgy hatvan kilométerre ide kezdjük, Trogirban (szinte mindig, az Ina benzinkútnál), majd csorgunk vissza, Tisnóba, ha az ügynöknek új ajánlata lenne, remélhetőleg Krapanj érintésével.

Tragyrion települést a visi görögök alapították, s ha mai állatállományát látom, méltán nevezték a kecskék városának. Amíg a Murteren épült Tisno a szamarak városa (augusztus elején tartják pl. ott a világ négylábú, nagy fülű szamarainak találkozóját), a római Tragurium, a mai Trogir megmaradt a sovány növényi táplálékon élő állatoknak. Trogiron azonban csak átfutunk, Ciovo szigetére készülünk, amelyet egy híd köt össze a szárazfölddel. Ciovo szigetét, amelyet tehát egy tengelyén elforgó vashíd köt össze Trogirral, azaz korábbi nevén Trauval, korábban Buának nevezték. Erődi Béla, a 19. század végi földrajzíró tudós tanárok egyike, aki előadást tartott Dalmáciáról 1897-ben a Magyar Földrajzi Társaságban, izgalomtól átitatva jegyezte fel, hogy e vidéken először Bua tengerparti kolostorában látott pálmafát. Pálmafa, manapság, a hídfő bal oldalán van, úgy hiszem, azt a kertes épületet, ahol nőtt, az egykori bolondok házának udvarán, amelyet mostanság a tartósan-véglegesen csökkent értelmi képességűek és a mentális-pszichés mélyproblémákkal küszködők laknak.

Felnyitom a laptopomat. A klaviatúrán hangyák és áttetsző, apró atkák tömege korzózik. Riadtan húzódnak a billentyűrések mélyére, kérdés, hogy sikerül-e onnan kifúnom valamennyit. A sötétség sekély tócsáiba menekülnének, hiába. Ahogyan én a tengerparti napfénybe.

Éjjel esett az eső, felfrissült a levegő. Hajnalban nem arra ébredtem, hogy izzadság-szkafanderben fulladozom, hanem arra, hogy a szomszéd sátor csehei önfeledten horkolnak. S arra, hogy a nemrég elholt veszprémi költő, Patka László áll egy teraszon, ahová lépcsők során át kapaszkodom fölfelé, s amit életében sosem tett, megölel, hogy meglát. S hosszan nézegeti az orromat, elkomorodik s kérdőn néz. Lakonikusan csak ennyit mond: bőrrákos vagy. A laza lombkoronájú olajfácskának néhány ágszögében, a korai Nap oldalról érkező sugarai teszik ezt vele, narancsszín vízcsöppek gömbölyödnek, s néhány keskeny, csónak alakú levél tüzesen ragyog.

A kávé hideg és ízetlen; a melegvízbe kevert és lassan oldódó olcsó instant kávé az oka. Fél hétkor az öböl túloldalán, a hegyen álló torony harangja egyet kondul. Sirályok vijjognak fölháborodtan, de hamarosan vissza is nyugszanak, és tohonyán lépkednek el a parti köveken.

Trogirban minden a régi: piacán tömeg, hidain zsúfoltság, sikátoraiban bűzlő embernyáj. Egyedül a Keresztelő Szent Jánoshoz címzett apró, románkori templom nyújt valami megnyugvást, ahogy feltűnik a szigetet keletről befogó parti útról. Ámbár gyorsan el is enyészik, ahogy tovább fut a kocsi, a házak mögött, a fák mögött, a rakott kőfalak mögött. A Ciovóra átvezető híd után, balra – amerre háznézőbe magam is haladok – ott a pszichiátriai intézet, de az udvarán már semmi pálmaféle nem nő. A kertkapu vasrúdjai között fejüket kilógató kopott ruhákba bugyolált embereket látok, de nem merem alaposabban megnézni őket. Aztán elvonja a figyelmemet az építkezési terület, mondja ciceroném, hogy hamarosan új hidat építenek, a rettenetes forgalmi dugókat felszámolandó, a szárazföld és a sziget között, valamivel feljebb, mint ahol a Krka-vízesés vizét hatalmas csövekben a tenger alatt átvezették.

Kidőlt pálmákat amúgy sokat látni Trogirban, az autóbusz-pályaudvar mögött, a parton kettészelt ember törzsénél nagyobb átmérőjű hever, tapintása akár a parafáé, s a felszínén a levélcsonkok mintha egy óriási káposztatorzsát öveznének.

Az ügynök által felvezetett idegennek, aki én vagyok, egyik ház sem tetszik. Mindegyik ellen van kifogásom, vagy mert nincs befejezve, vagy mert lelakott, avagy láthatóan dőzsölők számára épült, avagy száz éve elhagyott. Túl azon persze, hogy egy vagyont kérnek értük. Megtudom, az egyik Vajdaságból Zalaegerszegre települt magyar harmadnyi áron vette néhány éve azt, amit most árul, s ha az üzlete sikerülne, hatvanmillió forintnak megfelelő eurót jövedelmezne számára.

Sibenikben velencei módra készített rizottót falok ebédre – tintahal festékével, azaz szépiával feketére főzött rizst. Kellően el nem ítélhető módon, sörrel. Majd befejezem olasz módra főzött eszpresszókávéval, azzal a közismerten méregerős és keserű lével, amely a pohárka alján éppen csak meglöttyenthető, s nem több egyetlen félhosszú kortynál. Este  kocsmában bámulom a televízió képernyőjét bámuló helyieket és idegeneket: a pekingi olimpia nyitóképeit nézik órákon keresztül. Alig hónappal korábban személyesen több helyszínét láthattam az olimpiának, akkor mindegyik felvonulási terepnek hatott, s nem hittem volna, hogy elkészülnek. Szép, színes, tökéletes minden, de nem jellemzője ez Kínának. Láttam, hogyan húzzák fel egyik napról a másikra némely belvárosi putritelepszerű hutong elé az óriásplakátokból álló falakat, s láttam, miként ültetik be a parkok frissen ásott gödreibe az évtizedes korú, konténerekben nevelt fákat. Láttam, mi nem készült el, s mi minden fog majd befejezettnek látszani a képernyőkről!

Mikor ér véget valami? Zsolt fájlalja a derekát, csapkod és üvöltözik. Úgy tűnik, számára a derékfájdalom és a remélt ház fel nem találása jelzi kezdetét és egyben múlását az időnek. Nekem az este jelenti a nap végét. Gábor, aki sms-t küldött, s megírta, hogy a második szövettani vizsgálat is pozitív, azaz szervi okból állt le a veséje, nyilván ezzel méri az idejét. Más időszámítások szerint élünk, evidens ez is, ha nem is megnyugtató. Valahogy egyszerűbbnek tűnne az élet, ha mindenki azonos koordinátarendszerben létezne. Karlobagnak első pillanatban nincs adriai karaktere: a település mögött a Velebit magasodik okkersárga szikláival, a keskeny tengeröböl, amely sok-sok tíz kilométeren át a szárazföld és Pag szigete közé ékelődik, mint egy hosszú, kék kar, a kékek lehető legsötétebbike, s a horizonton egy valóban kopár, a mogyoróbarna, a homoksárga, őzszürke és a Bailey’s-likőr színének változataiban tündöklő, kelet és nyugat végtelenségébe vesző sokpúpos sziklagerinc. A kávéház előtt sorban állnak meg a buszok, pihen a vezető, kimozgatják végtagjaikat az utasok, Sibenik, Umag, Brioni, Pula, a végállomás. Fél tízkor amúgy még nem nagy az országúti forgalom, holott riogattak eleget a tengerpart, a régi, szerpentinekben bővelkedő országút zsúfoltságával. A hegy árnya még elborítja a települést, belelóg itt-ott a tengerbe is – előttünk azonban csak a betonút felezővonaláig ér. A túlsó oldalon a pékség előtt hosszú sorban várják a vásárlók, hogy rájuk kerüljön a sor, kartávolságra állnak egymás mögött, s nem csak a németek, de a helyiek is. Ezen az oldalon a kapucinusok templomába igyekszenek inkább, vagy ha nem, a szabadba, az eperfák, madárcseresznyék, kislevelű harsak és örökzöld ciprusok lombja alá telepedett, franciás hangulatú kávézók valamelyikébe.

A sarkon gebe, villanykörte-sárga macska lopakodik, bámulja az ereszről alágomolygó, zajongó, ugyancsak vékonydongájú és hanyag tollazatú verebeket. Felfelé néz, de képes úgy lépni, hogy mancsai alá ne kerüljenek a fügebokorról alázuhant, megaszalódott s az aszfalton szertetaposott cukros foltjai a gyümölcsöknek. Merev farokkal, óvatosan előbbre rakott lábakkal kígyózik-kanyarog előre, mígnem belefejel a virágágy betonkávájába. Összerázkódik s innen már tovább nem a madarakkal foglalatoskodik, de inkább velünk, akik a fémvázas, fonott ülésű-támlájú székekbe telepedve szürcsöljük italainkat, s a kettétört kiflinkből morzsákat hullatunk számára.

A térképen átnézem, hol s merre jártam. Olyan a megtett út vonala, mint egy aláírás. Mint az aláírásom. Aztán a fényképeket rendszerezem, ígértem a Spanyolnáthának, hogy mail art-akciójához magam is küldök majd anyagot. Most ez elkészült. Sokadjára is elmondom eseménytörténetét az autómnak, sejtve, hogy koránt sincs még vége. A tüneteket részletezem (az egyes és a hármas sebességet nem veszi be, s ha igen, a hármasban lefullad), azt, hogy a hibát jeleztem telefonon a veszprémi szerviznek, aki javasolta, hogy ha gurul a kocsi, magam vigyem be a szegedi szakemberekhez. Továbbá, hogy szag alapján három perc alatt diagnózist állítottak fel: a kuplung és egy meghajtókerék cseréjét, s máris közölték a munka több százezer forintos árát. S bár annak ellenére, hogy 120. 000 kilométer van a kocsiban, de két és fél éves, így garanciális a jármű, a mozgó alkatrészekre nem vonatkozik a jótállás. Péntek lévén a szerviz keddre ígéri a teljesítést. Kedden kiderül, téves alkatrészt kértek Budapestről, és mert a cseredarab Németországból érkezik, péntek az új határidő. Így aztán elindulok cserekocsival háznézőbe, a tengerhez, a szerviz nagyvonalúságát jelzi, hogy a kis autóért a napidíj felét kell majd fizetnem – ezzel ismerik el, hogy az ő hibájukból nem érkezett meg időre a jó alkatrész. Hétfő reggel érkezem, s a próbaúton kiderül, az autó tünetei változatlanok. A szerviz vezetője ül mellém, és amiben neki nem volt kétsége, azt majdnem sikerül számomra is kétségen kívülivé tennie: idióta vezető vagyok, amikor a kocsi újból produkálja a jelzett hibákat: lefullad, erőtlen. Az eddig kifizetett 300. 000 Ft után 50. 000 Ft-ért elvégzik a 120. 000 km-es szervizkor esedékes cseréket és teendőket. S továbbra sem változik meg a jármű állapota. Végül egy légszelep garanciális cseréje után beülhetek, s a veszprémi szerviz javaslatára a kivett alkatrészeket viszem Veszprémbe, hogy rápillantsanak, s jóváhagyják, ugyan helyesen jártak-e el a szegedi munkatársaik. Kedd reggel ki is derül, hogy nem: ők nem találják indokoltnak a kuplungcserét, a tárcsák kopottsága erre nem indok. Ugyanakkor javallják, hogy forduljak a lehető leggyorsabban a veszprémi fogyasztóvédelemhez. Gábor, hogy segítsen, személyesen megy el a fogyasztóvédelem budapesti központjába, kórházba menet útjába esik, ott ugyancsak javasolják a segítségért fordulást, bár újabban a gépjárművek nem tartoznak hozzájuk. S jelzik, a szakszervizek nem fogják egymás munkáját minősíteni, a munkaadó lojális magatartást vár el a munkatársaiktól. A szüleim miatt azonban leutazom az Alföldre, egykor egyutcás szülőfalumba, ahol azonban vasúti közlekedés is volt (s éppen azon a napon, amikor 160 éve hunyt el a vasúti gőzmozdony atyja, George Stephenson, vitatkoznak itt arról, hogy az olyan szárnyvonalakat, amilyen mentén falum is fekszik, meg kellene szüntetni), s majd feladatom végeztével a hét közepén érek vissza saját lakóhelyemre, hogy pénteken ott intézzem tovább az ügyemet.

Anyámat visszük kórházba szerdán reggel, apám és én. Hat-tíz napot benn fog feküdni a debreceni egészségügyi intézmények egyikében, az ideggyógyászaton. Évente ismételnek meg vele egy eljárást: infúzióra teszik, igyekszenek agyi ereit átmosni, hogy némileg feltisztuljon a tudata, s memóriája javuljon. Mondják, az afáziás betegek gyógyulását elősegíti, ha beszélnek, a mozgásukat is javíthatja.

Apám ideges, összerakja anyám gyógyszereit, elvitatkoznak egy ideig, amígnem sikerül minden fajtát föllelni a terjedelmes házi patikában. Anyám többször figyelmeztet, azaz elmutogatja, miről nem szabad megfeledkeznem, nagy a kórtermi praxisa, tehát vinnünk kell vattát (a fülébe, mivel nagy melegben kereszthuzatot csinálnak a betegtársak), fülcseppet, két olvasószemüveget és Nők Lapjákat (hogy legyen mivel elfoglalnia magát, pontosabban: azt tegye, amit a szobatársak), a 20 km-es kocsiútra két liter gyümölcsteát (a kórházba pedig ásványvizet), váltás hálóinget (ha összevérezné a napi vérvétellel), pénzt (amelyet a kezelés előtt ad át az adjunktusnak), pénztárcát, telve apróval (az automatába), a kórlapjait (dossziényi terjedelmű), parfümöt (egy nőnél mindig kell lennie). Így is marad majd ez-az itthon, de azt majd utána viszi valaki látogató (naponta kétszer kukkant be hozzá, délelőttönként hol ez, hol az, délutánonként pedig a kisebbik húgom.) A cókmókok összerámolása elől apám a helyi Napló olvasásába menekül, fel-felolvas, már a horoszkópnál tart („Örömteli nap vár Rád. […] Kövesd a saját célodat, ez a helyes út!”), megborotválkozik, megtalálja a rég elhullajtott aprópénzt, leszedi a fán maradt, jégverte két őszibarackot, megpucolja, feldarabolva anyám szájába tömi, s mindezért anyám hálás. Átjön a szomszéd, elköszönni. Kávét főzök, ma másodjára.

Anyám igyekszik a szárítóból elpakolni az edényeket. Apám ráripakodik, hogy ne tegye, mert nem fogja fellelni azokat, ha nem a megszokott helyükön lesznek. Ragaszkodik minden megszokotthoz, a múltkorában, mert kihajítottam egy használhatatlan edényt, annyira kétségbeesett, hogy ezt ne lássuk, kíméletlenül összeveszünk: mintha az akkori eseményeket magyarázná, ismételgeti, hogy nem jó, ha a házukban bárminek is megváltozik a rendje. Anyám, az edénypakolástól eltiltva, kapros dübbencset eszik, tegnap készült ez a családunkban ugyancsak kedvelt kelt tészta. Talán a tót múltunk emléke, talán a partiumi? A család egyik része innen, a másik onnan eredezteti múltját. Apám, aki főzni sosem tanult meg, nem képes ilyesmiről felvilágosítani, anyám pedig, szavak híján, nem tud. És is eszek a tésztából, szeretem pirosra sült kérgét és a kapor illatát, ízét. Aztán megegyezünk, hogy három szeletet fóliába rakva elviszünk a kórházba is, hátha anyám ma nem kap ebédet, s legyen mit falatoznia. Anyám írót is vinne magával (hogyan is került a hűtőszekrénybe, ki nem találom), de lebeszélem róla.

Apámat, fiatalabb korából megszoktuk, sötét bőre, fekete haja miatt, ha szidták, nem egyszer cigánynak mondták. S ez, Debrecen környékén, ahol sok a roma és nagy a cigányellenesség, nem mindig könnyítette meg a sorsát. Most is valami hasonló történhet: a nagy hangon beszélő (végtére is nagyothall), fontoskodó, vén uraság azonban figyelmet követel magának, s nem zavarja, hogy a háta mögött cigányként említik s legyintenek rá, ha elintézte az elintéznivalóját. A joviális személyzet azonban tudja, amit tud. Én ilyen helyzetekben átváltozom oláh cigánnyá, zsidóvá, narkóssá, buzivá, alkoholistává és hontalanná, s ennek megfelelően is viselkedem. Apám, velem szemben: süket és tűr.

A kórházról mit is lehet még mondani? Kórházzöld és kórházfehér, kórházszagú és személytelen. Idegrendszeri problémával küszködő, szenvedő emberek. Az egyik szobában lélegeztető maszk van a kómában fekvő beteg arcán, a másik szobában, a bűz a tanú rá, valaki beszart. Anyám konokan araszol a számára kijelölt ágyhoz, vetkőzik, lecsatolja a melltartóját, áthúzza fején a hálóinget. Elfogadja a fölajánlott sovány ebédet, a karalábélevesből és a túrós laskából semmit nem hagy a tányérján. Apám szerint anyu valamiért vágyik a kórházba, még ha nem is tudja, mennyi időre kell ott maradnia. Huzatban áll az ágya, vigasztalom, ebben a hőségben még mindig ez a legjobb. Kiveszi a vattát, betömi vele a füleit, s máris alszik, hát így hagyjuk ott, magára.