Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Amíg lehet

2008.11.11

Amíg lehet

 

A török kifőzde, ahová ébredés után eltámolygunk, barátságos és tiszta hely. Csípős, de nem a paprika erejétől markáns ízű húst kívántam az éjszakába torkollott vezetésben megmacskásodott s még mindig merev tagjaimnak, hogy ellazuljanak; föl kell gyorsítani a vér keringését. Sütésre-tálalásra várva lehuppanok az ebédlő egyetlen szabad asztalához, ebédelő négerek, arabok, zsidók és ázsiaiak közé; ifjak valamennyien, s velem annyiban rokonok talán, hogy kispénzűek. Itt, Brüsszelben, ahol nagyobb a drágaság a rómainál, az efféle étkezdékbe sem a legszegényebbek járnak, hanem az alsó középosztály, akiknek, éppen a munka miatt, nincs idejük a mindennapi főzésre. Ámbár vasárnap van, derűs és őszi, s étkező társaim a választásból jönnek-mennek: némelyikük zsebéből kilóg az árkus papír, amellyel a szavazóhelységben jelentkeznek. Belgiumban mindenkinek kötelező a szavazásokon részt venni. Azt hiszem, ez a demokrácia. A segélyek csak akkor folyósíthatók, ha a soros választáson a voksát leadja az állampolgár.

A frissensült elkészültét várva bámulom a két étkezőhelységnyi– talán egy portállal lakásból kialakított rendelkező – kifőzdét. A falakon az oszmán hősi múltra emlékeztető nyomatok, a rózsát szagolgató Nagy Szulejmán félalakos képe, valamelyik Isztambulba átránduló velencei festő munkája, meglehet, a Bellinik egyikéé, egy szultán lovas ábrázolata (a hadvezér lovával szügyig gázol a háborgó tengerbe, mögötte megdermedt had, a vízen a dagadt vitorlájú hajók). A harmadik kép színezését és motívumkincsét tekintve e kettőt is felülmúlja.

Éjszaka van – a képen, s most is, hogy e sorokat rovom –, s a sötétet öt csonkig égett gyertya fénye deríti. Néhány perc, s elönt mindent: magába oldja a látványt, s mintegy az emlékezetnek átadva az időt, megteremti a múltat a vaksötét. Az ifjú, szőke és zilált hajú leány a földre rogy, s most, a térdben behajtott, maga alá húzott lábbal kuporgó alak panaszos arcával felém – a képet néző, a képet megidéző felé – tekint. Szeméből zuhog a könny, leáztatja fekete szemkontúrját. Szűk, zsinóros mellénykéjéből előbuggyan dús melle, mintha a ruhadarab éppen csak most lenne sietve megigazgatva; kissé gyűrött, már-már pacuha viselet. A szoknya csapzott, s az ujjatlan cérnakesztyűbe bújtatott kezek riadtan bogozódnak egybe. A babaszerűen földre vetett, tehetetlen lány fején fehér rózsákból font, ámbár hiányos koszorú. S a földön szétterülő ruhán, nem a lány ölében, hanem a szoknyaalj öblében, az előtérben, szirmaitól megfosztott rózsa, körbevéve szerteszét pergett, vörös szirmokkal.

A rózsa felülmúlhatatlan.

A képet láthatom a megerőszakolt Seherezádénak. Aminek egyként van üzenete az iszlám és a keresztény vallásban felnőtt hívő és a magamfajta hitetlen számára is. De ez az émelyítően érzelgős giccsfestmény nem áll meg a szexuálisan meggyalázott lány ilyenféle bemutatásánál. A meghatóan kétségbeejtő, a részvétemet kierőszakoló lányka ugyanis rám mosolyog, kérdően és kérően. Tökéletes a fogsora, fehér, szabályos – csak éppen a szemfogai akkorák, mint egy termetes ragadozóé.

Mintha farkas és tigris zápfogának keveréke alkotná a tarajos fogat – amelyet én vámpírfognak minősítek. E buja-élveteg, az erőszak áldozatának feltűnni akaró lény – senki vámpír. Így bonyolódik tovább a hagyomány mintája, s válik romantikussá a közönséges helyzet. Rémregény alakja lenne-e a több civilizáció hagyományát egyszerre idéző, törékeny, segítségre váró, megtiport figura? S mintegy a modernségbe, az én életidőmbe így lép bele, így lehet jelen?

Az étel mindenesetre megfelelő. A festményen – annak erotikus, szadisztikus-mazochisztikus vonásain, erőszak-kultuszán, esztétikai toprongyán – se a családanyák, se a mindenre kíváncsi, tág pupillájú gyermekek, se a pattanásos képű ifjak nem csodálkoznak. Zabálom a pitámat, mások is a magukét, s jóllakunk mindnyájan, akik ebbe az üzletbe betértünk.

A brüsszeli első nap két további rózsás élménnyel is szolgál. Október ellenére virágzanak az oly sokat megcsodált – füvek zsombékjaival körbevett – fehér parkrózsák: ezek nyílnak minden, áruval megtömött áruház előtt, s a körforgalmak úttesttel körbefuttatott közepén.

S a másik: életemben először rózsafagylaltot nyalok (eszem? – egyik rosszabb ige a másikénál e nyalánkság esetén). Mégpedig grapefruit-fagyival együtt. Mintha Rodostóban lennék – onnan írja Mikes, hogyan is készítik hóból és édes gyümölcsből az ízes-illatos nyalánkságot, a sörbetet, persze csakis a tehetősebbek. Nos, én ezt a Mikes által megírt finomságot nyalogatom Brüsszelben, ittlétem első napján, a délutáni, halványsárga verőfényben, a Rue des Celtes elején, 2006. október nyolcadikának délutáni két órájakor.

52 évesen. És szerelmesen.

Éjjel, sötétedés után berohanjuk a várost: parkolóházat akarok a kocsimnak, aggódom érte. Múltkori ittlétemkor autókat gyújtogattak a közelben lakók, a helyiek szerint: némely arabok, igaz, nem az enyémet. Nekem csak, ki tudja, miért, a bal oldali visszapillantótükrömet zúzták be.

Schumann, az Európai Unió eszméjét kitaláló politikus szobra előtt ismerős odor csapja meg az orromat. Átvágva a sövényen, hosszan keresem az okát, mígnem rábukkanok a vasárnap negyedik – avagy már a hétfő első – rózsájára. Harness 2002-es Well Beingje minden európai rózsahagyomány átírója – dünnyögtem, amikor szag-komplexumából felismertem e rózsaváltozatot, még ez év tavaszán, az örök városban, Rómában. A szag, amellyel magához vonzott, a régi rózsák egyszerű és éppen ezért csábító illata: az olajrózsa citromos frissessége, kesernyéssége és vágyat keltő intenzitása bújt el benne, pontosan az, amelyet a fagylaltomba is becsempésztek. A szirmok, állapítom meg otthon, mikor a hengeres vázába öntött vízbe helyezem, hullámosak, szegfűszerűen szeldeltek, s a lazacpiros és baracksárga közti átmenet pírját viselik. A bimbó olyan hasas, mint szokása a törökös kinézetű Darwin-tulipán bimbójának, kinyílva pedig mély csészét alkot, amely színültig tele a hajnali szerelem testmeleg és nedvdús, kagylóhasadékra emlékeztető színével és szédítő illatával.

Reggel erre a virágra ébredek.

Tollborzfű, levendula, japán nyílbambusz, mélykék zsálya, skarlát muskátli, sok apró hamvaspiros termést hordozó madárbirs hajtása, egy meggybordó rózsa és két Well Being - ennyi az ébredésem. És az az újra kinyíló, tegnappal megérkezett e-mail, Joetól, pécsi barátomtól, amelynek mellékletében Koncz Zsuzsa énekli Tóth Krisztina tökéletesen megmunkált versét a pusztulni képtelen emlékekről.

Éjjel nyugodtan alszom, de könnyen, ezért meg-megébredve. Fejünk fölött, az ablakon át besüt a vajfényű telihold, sugara foltot hagy a takarónkon, mégpedig, mivel már eleve kék a pokróc, nem sárgát, hanem fehéret.

Telehold van, telehold világolt akkor is, amikor idefelé jövet Frankfurt környékén rám esteledett. A sztrádán minduntalan észrevettem a visszapillantó tükrökben: hol csak egyszerűen, velem megegyező sebességgel követ, hol pedig jobbról vagy balról akar, érzékelem a reflektorsárga fényből, megelőzni. Én vagyok a gyorsabb: hamarabb érek ide: éjjel, amikor az utcán topogok, a Hold még Brüsszel keleti szélénél jár, nem sokkal magasabban, mint ahogy elnyújtózik itt az alacsonyan rögzített horizont.

Kék takarónk megteremti a fehér holdfényt. A sztrádán száguldozva autóm visszapillantótükre a motorkerékpározó Holdat. A rózsa pedig – a virág, amelynek kultúrtörténetével, már-már úgy tűnik, az idők kezdetétől foglalkozom, mit teremt meg? Amióta tudom, hogy nincs filozófia, (s máris Rortyt követem: a filozófia tagadása, elutasítása ugyanis maga filozófia! Rorty tagadja a filozófiát, azt mondja, problémákat kell megoldani, nem filozofálni, de ez egy filozófia, Rorty pedig egy filozófus.) mert mindazok a problémák, amelyek a filozófiára jellemzőek, visszavezethetők nyelvi kérdésekre, nagyon egyszerűvé, hiszen szerkezet-szerűvé alakult számomra a világ. Szikár dekonstruktivizmus telepedett belém, akárha Humboldt a trópust illető, gyönyörű kijelentésében felemlegetett őserdejébe az infernalitás. A metafizikával szemben az empirizmust érzékelem és értékelem igaznak, s miként Jean Battista Vico a tudásban az embert, Vlagyimir Tatlin térbeli szerkezetében a világot, Marcel Duchamp a néző szemében keletkezett képben a műalkotást, Malevics a négyszögben a történetét levetkező formát, a rózsában képes vagyok magam is megkonstruálni a valóságot. A valóságomat.

A fejtegetés, persze filozófiailag „nem áll meg”. Úgy vélem, a filozófiában egyébként sem lehet élni. Legfeljebb: általa. A segítségével. Alkalmilag.

Amúgy pedig a metafizika és az empirizmus nem ellentétesek: az empirizmus egy filozófiai irányzat, a metafizika pedig a filozófia egyik ága, diszciplínája. Összehasonlításuk olyan, mintha a romantikát vetnénk össze a lírai költészettel. Másrészt a konstruktivizmusnak két jelentése is van. Jelenti egyrészt a történeli avantgárddal induló művészeti (főleg képzőművészeti, és legfőképpen építészeti) irányzatot. Másrészt viszont a jelenkori filozófiában azt az irányzatot, amely szerint minden eszménk, nézetünk, ismeretünk „csak” értelmi konstrukció, nem a „valóságról” referálnak, vagyis köztük nem adekvácia alapján tudunk különbséget tenni, legfeljebb aszerint, melyiket milyen sikerrel tudjuk céljainkra használni. Ez az értelme viszont szögesen ellentétes az empirizmus – kissé naiv – azon értelmével, amely szerint a megismerés a valóság megtapasztalásából kell kiinduljon. Ez a naiv empirizmus-értelmezés Kuhn óta már a tudományelméletben sem „divatos”: ma már lényegében elfogadott álláspont, hogy a tudományos megismerésben is először van egy értelemkonstrukció, a kutató hipotézise, és a tudományos kutatás során ezt a hipotézist szembesíti – második lépésként – a tapasztalattal. A fejtegetésben, az előző bekezdésben, önmagával is ellentmondásba kerültem: az ember vagy empirikus, vagy konstruálja a valóságot, a kettő egyszerre nem megy.

Tavaly az Euralia kiállítás-sorozat részeként megrendezett, az orosz avantgárdot bemutató brüsszeli tárlaton jóleső érzéssel barangoltam. Nem azért, mert a kiállított művek java részét ismertem, hanem mert azok, amelyeket valaha is láttam és emlékeztem rájuk, elegendőnek bizonyultak ahhoz, hogy a többit – a javát – megértsem, és olyannak érzékeljem, amilyenek. Nem kellett segítséghez folyamodnom, hogy a szobrokat szobroknak, a bábokat és díszleteket báboknak és díszleteknek, a filmeket pedig filmeknek tekintsem, azaz segédlátványokra, miként mankóra a lábát vesztett, nem szorultam. Malevics fekete négyszögét, a múzeumi felvigyázók dühödt pillantásaitól kísérve, mobiltelefonommal lefényképeztem; azóta ez az egyetlen, mindenhová magammal cipelt képalkotás. Van ugyan egy másik is, de az nem művészi munka: Rotterdami Erasmus egyik kézirata cenzúrázott oldallapjának felvétele; a brüsszeli emlékház emeleti kiállítótermében figyeltem fel rá. Szintén, mint arábiai szellem az üvegzöld palackba, a mobilomba zárva.

Malevics négyszöge a valóság és a valóságról alkotott tudás viszonyának tematizálója. Az én rózsám mellé is leteszi a maga igazságát – fogalmazzak pontosan: kérdéseit – a fenomenológia, az egzisztencialista filozófia, az amerikai pragmatisták, a hermeneutika, s elveszi a sajátját, mondjuk, Immanuel Kant (most értem csak, miért csipkedte oly szikrázó okossággal Bulgakov még az emlékét is a Mester és Margaritában), a biologicizmus vagy éppen a tudomány.

Brüsszel, a város, nyitott. Az európait és a lokálist egyaránt támogatja – még parkjaiban is ezt tapasztalni. Reprezentációs térségeit a nemzeti jellegre utalások nélkül, úgy vélem, annak kizárásával építette fel, (hm. szalonképes-e 2006-ban a nemzetkarakterológiai kérdésfelvetés?) decens és elegáns valamennyi. A magánterek pedig oly kicsinyek, hogy a közép-európai sokat akarás sem tudna ott egyetlen cserépnyi, gyökérzetnyi szabad helyet találni – kivéve persze a belgák. A járdákban, egészen a házak tövében, két-háromtenyérnyi foltok, amelyeket nem borít kő: így vagy úgy elkerítve, cseréppel, fémkarimával, műanyag cilinderrel védve humuszgazdag földecske, benne egy-egy, többnyire évelő növény: iszalag, szőlő, borostyán, s mindegyik ősöreg. S mellette nem több, mint egy tő, folyton virágzó egynyári: csengettyűs fukszia, kis virágú petúnia, muskátli, begónia, kinek mi tetszik. Mintha reneszánsz flamand festményben járnék, néhol a fal mellett fölnövesztett termetes, formás örökzöld: magyal, madárbirs, ciprus vagy lombhullató, lilaakác, futórózsa, vadszőlő. A formás bokrok mindegyike hosszában ketté van szelve, s a megmaradó felével mind-mind a saját, kiválasztott háza falához tapad. Térkímélő eljárás, kétségtelen, s ha a gazda kinéz az ablakán, akár a saját lomb saját árnyékában hiheti magát.

Marek Grechuta meghalt. Épphogy elmúlt hatvan éves. Nézzük az interneten, halálhírének bejelentése után ezrek jelzik megrendültségüket. Grechuta dalénekes volt, olyan a lengyeleknek, mint számunkra Cseh Tamás. Soha nem kérdeztem Tamástól, vajon ismerték-e, szerették-e Grechutával egymást. Annyira testvérlelkek, hogy akár rajonghattak, akár viszolyoghattak is egymástól. Marek Grechuta nélkül, tudhatjuk ezt, a hatvanas évek végétől nem vált volna Krakkó azzá, ami lett: Európa legkeletibb szellemi központjává – kétségkívül kontinensünk legotthonosabb szellemi metropoliszává. A nyelvfölöttiség birodalmában könnyedén sétáló színháziak, filmesek, képzőművészek mellett, azok sikerének természetét ismerve, szövegközpontú dalokat énekelt; korosztályok döbbentek rá azokban saját életérzéseikre. A klubok és házibulik foszlékony világának reszketeg figurája ő – az este, hogy sorra keressük elő a dalait és videofelvételeit, legutolsó felvételeinek egyikén kétségbeejtő állapotban mutatkozik.

Áll a színpadon, arcában nem található meg a kamaszkori, ártatlan, kerek szemű ember arca. Mint soha, most sem mozog. Nem lüktet a teste a zenével, nem jár keze-lába, egy helyre van cövekelve. Előre dől, mint akinek hátára nehéz súlyokat helyeztek. Válla, a szorongókra emlékeztető módon, leesik, két karja, hogy törzse előredől, függőlegesen alácsüng, kézfejével a levegő asztallapjára támaszkodik. A hangja sem a régi, hanem tört, fád és suttogó. Krakkóról énekel, utolsó száma ez, arról, hogy fényképek készülnek a városról, s ezek a képek akkor is léteznek majd, lenni fognak, amikor a készítők, a gyors léptű turisták, az átutazók már nem.

B. sejteti, ott volt azon a nevezetes, utolsó koncerten – és akkor mindenki érzékelte, hogy a nagybeteg Marek búcsúzik. Ránctalan volt már az énekes arca, mint az angyaloké, a tekintete tiszta, mint a beszélni még nem tudó kisgyermekeké. Úgy változott orcáján a kifejezés, ahogy a szavak egymásra következtek érzelmes nótájában – a testét pedig úgy cipelte ez az éneklő fej, mint egy nehezékként ráaggatott, hosszú ujjú zakóba öltöztetett, lefejezett rongybabáét.

Reggelre lehullajtja szirmait az egyik szál Well Being. Rózsaszín rongyhalom hever a dohányzóasztalon, s továbbra is párolog belőle a mennyország édes illata. Nincs halottszaga, de temetésszaga sem. A tenyerembe seprem valamennyit, és hosszan szippantom a levegőt, hogy később is vissza tudjak majd emlékezni rá. Azt hiszem, könnyű, aszúra emlékeztető odora lehet; meglehet, ez a fáradt-öreg s mégis egyszerű és tiszta illat csupán az után alakul ki, hogy a szirmok aláesnek a szárnak, és a saját elmúlásukba mintegy – forró gyógyvízbe a beteg – aláereszkedtek.

Az éjjel amúgy alacsonyan szálló repülőgépek motorzaja ébreszt.

A szemközti erkélyen – a sötétben nem lehet jól kivenni – valaki mereven áll.

A telehold miatt – mondja B., aki amúgy sem tud mélyen aludni.

Magam inkább a páratelt levegőre kenem az álmatlanságát: a hideg ellenére is nyirkos az ember bőre; zuhanyozás után ilyen, ha nem szárítja fel a vizet a törölköző.

Mindig örömmel gondolok az azokat az éjszakákat követő reggelekre, amelyeken telehold jár és lóg az eső lába. Olyankor sok-sok új plakát jelenik meg az utcákon: a plakátragasztók is éberek s jobb dolguk híján dolgoznak. Rómában egykor arra a következtetésre jutottam, hogy nedves levegőben, zivatar után könnyebb a régi, idejét múlta plakátokat leszedni a helyükről, mint egyéb, szárazabb és melegebb időszakokban. Az eső nyomában jártam magam is, amikor plakátokat hasgattam, hogy majd másnap lefényképezzem azokat, illetve lehámozzam őket a falakról, hogy gyűjteményemet gyarapítsam.

Délelőtti munkám, a források rendszerezése és a korrektúra után, ebédelni készülve korábban indulok, legyen időm néhány etterbecki utcát besétálni. Másfél éve fényképezem a 40-es házszámokat, s most se teszek mást. A nagy felületű, hasított plakátok mellett pedig a tépett-szaggatott-megroncsolt részletek, a változékony felületek közelképe is érdekel: sem ez, sem az nem emberléptékű, éppen ezért a szemünknek sokszor váratlan, a kaotikust rendszerbe foglaló, a jeltelent jellel, a jelentéstelent jelentéssel felruházó látványban lehet részem.

A mai éjszaka két magyar témájú plakát került ki az utcákra. A száztagú cigányzenekar koncertjére hív az egyik: piros lajbis honfitársaimról tömegfelvétel látható, mind a száz hangszerész együtt, nem is látni belőlük semmit. A csoportkép fölött a két korpulens zenekarvezető – hiába hajolok közel a kicsike plakáthoz, akkor sem látom jól az arcukat. A másik plakát mérete sem nagyobb – tán A/2-es vagy valamivel terjedelmesebb a felülete. Ez pedig az 1956-os forradalom évfordulójának megünneplésére hívogat. Ízléstelenek, de ami ennél rosszabb: jellegtelenek a plakátok, nem is tudom, mit szólnának ehhez Baráth Ferenc, Pócs Péter vagy a többi, méltán nemzetközi hírű, a plakátjaikról ismert hazai grafikus. A városi főtéren szombaton, 16-án fél napos ünnepség, négy esemény követi majd egymást, s mind zenei jellegű. Nyilván olyannak kell lennie, ami a turistáknak is érdekes.

A neten rákeresünk, milyen magyar események várhatóak a héten: egykor készült, így-úgy 56-os tárgyú filmeket vetítenek egy kitűnő fimszínházban: ma Mészáros Márta egyik napló szerű munkája lesz soron. Igyekszem elmenni, otthon úgysem tudnám, hiszen Veszprémben élek, ezeket az alkotásokat megnézni ismét. S bár DVD-gyűjtő vagyok, DVD-n sem. (Miért nem? Mert nem kaphatóak.) Az érdeklődésemnek nincs veszprémi mozija.

Két szép negyvenesre futok, fakó 40-es házszámra, kézzel festették a falra őket, nagyon régen, s már olyanok, mintha nem is léteznének. Színüket elvesztették, de kontúrjukat nem. S beleértek a falba, úgy hozzásimulnak, mintha nem is arra festették volna egykor őket. Több felvételt is készítek; majd kitalálom, miként ellenőrizzem, romló szemem csalt-e meg, vagy valódi a látványuk.

Amióta – talán négy hete részesültem a sors ajándokából – a jobbik bal szemem ideg- és érhártyája között hólyagocskák keletkeztek, s mintegy elromlott a retinám, s éppen az éleslátás foltjában, ha két szemmel nézem, semmit nem látok élesen. A jobb szemem, amelyet egykor majdnem szétroncsolt a felrobbanó permetezőgép légtartálya, képes ugyan arra, hogy fókuszába bármit rögzítsen, de arra nem, hogy egyedül térbeli képhez jutasson. Kétdimenziós létre kényszerülök, s egyelőre még harcolok ez ellen. (Emlékszem, gyerekkoromban olvastam az Élet és Tudományban, hogy sokáig azt hitték, a félszemű emberek kétdimenziósan látnak, de rájöttek, hogy nem. Viszont nem értették, miért nem. Aztán arra is rájöttek, hogy az egészen apró fejmozgások eredményeképp képesek a félszeműek is térben látni.) S lehet, a szemeim miatt szokatlan látványok ébresztették fel ismét bennem a vizualistát: olyan ez, mint az ötvenes éveiben járó férfiak kapuzárási pánikja.

Kíváncsi vagyok arra, az utóbb készült fényképeken az látható-e, amit én, a fényképész láttam, vagy nem. Két szememet együtt és külön is tudom használni: az első esetben homályos a képem, s mintha vattás-ködös térben léteznék, oly puha és él nélküli minden; ha külön használom, azaz ügyelek arra, hogy tudjam, össze nem illeszthető két képem van a valóságról, akkor a jobb oldalon mély és tág, a bal oldalon pedig kicsi és közeli az érzékelt tér; a látvány nem gömböt, hanem egy amorf, fél oldalon alaposan behorpasztott teret ad, amelyről többé nem mondhatom, hogy a közepén – mint mag a cseresznye gyümölcshúsában – élek.

A magas és keskeny, alig ajtónyi – és egy ablaknyi széles – belga lakóházak bal oldala mindenkor omlatagabb, a tornyok bal oldalt elvesztetik alapjukat s a vízköpőket is lerombolja valaki. A kilincs szára megvan, de nincs meg a töve, amellyel az ajtólapra erősítették egykor; ha jobbról száll be egy pillangó a képterembe, hamarabb hagyja el bal oldalt, mint azt eddigi tapasztalataim alapján várnám, és bal oldalról gyorsabban előznek majd meg a továbbiakban az utakon a járművek.

Az erkély, amely éppen szemben függ a falon az itt második – otthon elsőnek mondott – emeleti lakással, az utca fölé is kinyúlik. Nem lehet több néhány négyzetméternél, vaskorlát övezi, talán magasabbra is emelkedve kissé, mint egy erkélynél szokványos. Amúgy a vaskorlát éppenséggel nem látszik, hiszen kartonpapírra vagy valamiféle merev lapokra applikált plakátokat kötöttek rá. Az erkély napközben üres; az a néhány, cserépbe ültetett virág, amelyek oly hevesen virágzanak, mintha fortyogó lelket leheltek volna a piros szirmokba, jelzi csak, hogy valaki ápoló: az erkély tulajdonosának felügyelete alatt állnak.

A teleholdas éjszakában valóban téblábolt valaki az erkélyen.

Nekem ez éppen most Tóth Krisztina versét idézi.

Azt, amelyet Koncz Zsuzsa énekel, s Tolcsvay László zenésített volt meg. A hatvanéves énekesnő legújabb lemezének sikerdalát Pécsről kaptam, e-mailben, a nagy Koncz-rajongótól, aki amúgy fejébe vette, még csak nem is most, hanem barátságunk derekán, hogy egyszer az én bánatos verseimet fogja majd az énekesnő dalban elmondani. A Tóth Krisztina-vers, úgy, ahogy a lemezen van – szövegével, dallamával, énekhangjával együtt –, szívembe markol, s nagyon megszorongatta azt, amit hirtelenjében megmarkolt. Nyilván, mert az én múlt-képemről is szó esik benne, arról, hogy nagyon hasonlatos a költőnőjééhez az én múltba való visszajárásom. Az emlékeink, amelyeknek mi a testünkkel, gondolatainkkal, érzelmeinkkel néhány napos vagy éves öröklétet biztosítunk, ilyen fájdalmas-édesek, porlékonyak, tünékenyek, s tán ezért oly nagyon fontosak. Szerelmek és barátságok, hangulatok és gondolatok oszlanak szerteszét, mint az illat rózsája a szélben, vagy mint szálas-fehér-szemzugpiros bárányfelhők a nématalföldi, nagy terű kék egen. S egyszer csak már nem az ilyesfajta édenbe került múltdarabok fölött mereng az ember, hanem a hiányon, s majd meg a kiürülő édenen.

Mert voltak barátaim egykor, már tudom azt is, mekkora a hiányuk.

És további hiányaim is elősorolhatók. A kutya, akinek Dugó a neve Egy magányos sziget, délen. Egy tenyérbe heverni képes könyv és egy jó, élesen látni képes szem.

Hiába erősítem mindenféle szerekkel látószervemet, nem vagyok képes megnézni a nevét a szemközti erkély piros virágú növényének.

Látom-e azt, aki négy napja levelet írt nekem, nem olyan hosszút és lelkeset, mint valaha, s ha kettétört mondatnyi is, de mégiscsak levelet, ámbár semmiről se tudósított azon kívül, hogy elküldte a dalt? S nem látom az énekesnőt sem, holott kamaszkoromtól része az életemnek, s némelykor kereszteződött életsorsunk annyira, hogy akár meg is szólíthattam volna. Nem látom a debreceni Nagyerdőt, a gyöngyvirágosból feltápászkodó, görbe tölgyfákat, Tokaj hegyét, amelynek nyugati oldalán magányosan düledező kápolnájában de nagy örömmel éltem volna, s nem azokat a mondatokat, amelyeket rossz időben, alkalmatlan helyen, s tapintatlanul vagy gorombán ejtettem ki a számon.

Az erkély alá, a járdára sárga szprével egyetlen számot írtak. Amióta itt vagyok reggel nyolctól délután ötig (hajszálpontosan beékelve a -tól és az -ig közé), csatornáznak, de úgy, hogy amely csőszakaszt reggel kibontják a földből, azt estére vissza is fektetik, össze is hegesztik, vissza is temetik, s bevonják szurokfekete aszfalttal. S napról napra haladnak az utca két vége irányába, s estével felírják nagy számokkal, hogy másnap meddig fogják tovább bontani az utat – s vigyék el a lakók, ha akadályt jelentenének a munkában, a gépkocsiijaikat. S az utca lakói elviszik: kínaiak, arabok, lengyelek, ki tudja, honnan származó, fényes bőrű négerek, keverék népek és egyebek. Az állát vonalszerű szakállal bekeretező ficsúr, aki walkmanjén arab slágereket hallgat, éppen úgy arrébb viszi kidekorált, éppen ezért tudhatóan ócska autóját, mint az a kis kocsiját esténként a napi esőtől szárazra letörlő öregúr, aki kerékpárral jár munkába, s minden reggel látható, ahogyan kilépve az utcára magára húzza sárga műanyag tunikáját, bokáját fényvisszaverő sávval övezi, s derékövére macskaszemeket aggat, hogy a forgalomban messziről látható legyen.

Holnap ez az erkély, ismeretlen tulajdonosával és nevezetlenségben maradó virágával egyetemben, az utcazajból kiálló szirtté válik.

Sötétedés után nekivágok az utcáknak. Másfél óra alatt Etterbeeckből Brüsszelbe, onnan St Jostba, majd át Schaerbeekbe jutok és vissza. A főváros városkák konglomerátuma, s a saját önkormányzat az utcákon, a házakon, a tereken is meglátszik. Etterbeekre a fűfélék és a fehér rózsák, Brüsszelre a krizantémok és rózsaszín parkrózsák, Schaerbeekre az embermagas, rózsaszín rózsabokrok és a hatalmas örökzöldek a jellemzők.

A Jubelparkban, ami ugyanolyan monstrum épületek teret övező együttese, mint a budapesti Felszabadulás (s nincs is már ilyen nevű tér Budapesten, átnevezték, de nem tudom, mire – talán a Szabadság tér az, a tévészékházzal? De inkább más az.) tér, katonai eskütétel van: fehér kakastollas sapkájú egyenruhások szabályosan rendezett tömege, piros csík a pantallón és kabátujjon, mintha mindenkin áthatolt volna egy-egy, az égből alázuhanó vérveres, hegyes végű bot, villogó kardok, reflektorok, tévéközvetítés, ünnepi beszéd. Egyedül a hadtörténeti épületszárny impozáns: az irdatlan kupola alatt szétterült pávafarok a kazettás üvegfal, hogy belülről sötét ezüstösen csillog a felszíne a sötétben. S vele átellenben a mecset különben fehér épülete, most zöld fénnyel megvilágítottan. Amúgy ezt az üveg-pávafarkot szinte megszólalásig utánozza – csak éppen elviselhetetlen monstrummá növelve – az Európa Parlament főcsarnokának homlokzata.

            Nyolcra érek vissza, az utca kihalt. Egy-két siető fiatal, kerékpárját toló hazatérő, s kivilágított, de üres szobák, ahová akár be is nézhetek, ha úgy adja a kedvem. De már nem nézek be, megszoktam, hogy bepillanthatok bárki család életébe, de nem vonzanak ezek a titkok. Egy üveg francia rosét bontok föl, kitart holnap estére is.

            A Parc du Cinquantenaire - a Jubelpark - 1880-ban készült park- és épületegyüteséből még hallatszik a moraj. Sok százan nézik a katonai avatást, ámbár hogy bármit is látnak, kétséges: nyilván okkal, de a hatalmas reflektorok a nézőket inkább megvilágítják, mint az ünnepelteket. Az épületek – a Musée de l’Armée, az Autóvilág szárnyai s a két, a londoni viktoriánus múzeumokra emlékeztető kiállítási csarnok – ugyanakkor árnyékban maradnak. Egyedül az 1905-ben készített, a párizsi Diadalív mintáját követő, központban álló, három árkádjában csattogó lobogóval hivalkodó Diadalív az, ahol fényár ömlik szét.

            A park amolyan mindenes terület. Szokásos sétatér, de láttam itt lószobor-kiállítást, postagalamb-röptetést, vurstlis-virslis majálist s most állami ünnepséget. A franciakert része vonz, mélyén az arab stílusban épített nagymecsettel, az elkerített iskolaudvarra, merthogy a mecset egyik része egyben iskola is. Az épület körül lefátyolozott nők tologatják a babakocsikat; felemásan, mert félig valamely arab módra, félig európaian öltözött férfiak trécselnek magas hangon, s köztük tréningruhás bürokraták futkároznak, sárga hajpánttal és olyan drága sportcipőkben, amely másnak, máshol több heti keresete.

A Musées Royaux s’Art et d’Histoire most a prekolumbán kultúrának szentel egy kiállítást. Korábban Tibet volt a tárgya. Tavaly meg a Transzszibériai Expressz útvonala. Nem mondhatom, hogy olcsók lennének e tárlatok, s nincs is oly sok látogatójuk. Magam, aki megrögzött tárlatjáró vagyok, amióta észrevettem a plakátokat, morfondírozom, ugyan a teljes napi étkezésem árán betérhetek-e a kiállítás termeibe, vagy nem engedhetem meg magamnak ezt a luxust. Egyelőre a parkot járom, található benne néhány Meunier-szobor, s igyekszem velük megelégedni. Amúgy Etterbeckben, a lakás környékén további két Constantin Meunier-szobrot is felfedeztem már, az egyik előtt álló virágdézsából földet hoztam a szobában senyvedő növényke gyökereire. A belga szobrász realisztikus szobrait mintha igencsak kedvelnék erre – meglehet, ez az, amit elviselhetőnek, a brüsszeli közízlésének megfelelőnek tartanak. Ámbár igaz, hogy e szoborműveket a mester életében állították fel, II. Lipót uralkodása alatt, amikor a belga függetlenség ötvenedik évfordulóját nagyszabású, reprezentálásra szolgáló épületekkel tették emlékezetessé.

Brüsszel minden kétségen felül állóan legszebb parkja a botanikus kert. Úgy tíz kilométerre terül el a szív alakú centrumtól, északra, már a körgyűrűn kívül, de közel az Atomiumhoz. 1826-ban helyhiány miatt helyezték át városon kívülre a növénygyűjteményt. Meissében valódi botanikus kertre számítottam, részben sok-sok parcellában nevelgetett, feltáblázott növényre és nem egy, a természeteseket utánzó életközösségre. Azonban egy hatalmas, vaskerítéssel körbefogott angolparkban találom magamat, ligetekkel, hatásosan kialakított facsoportokkal, színes foltokkal, sok tóval, melyekben mindenféle vízi vadmadarak élnek, köztük a nagyobb méretű, gonosz tekintetű, összeférhetetlen természetű lilikek is, az egyik tó közepén romantikus kastély, máshol a bécsihez és a budapestihez ugyancsak hasonlatos pálmaház, s egy orangerium, amelyben önkiszolgáló étterem üzemel. A parkban a növényfajoknál több emberegyed nyüzsög, elegáns, ezüsthajú és reszketeg kezű hölgyek, a pohár barna sörüktől megkótyagosodó, gomblyukukba virágot tűző, gavallér, vénségesen vén urak totyognak, botoznak, araszolnak és kerekeznek, a magam ötvenkét évével biztosan a legfiatalabb látogató voltam. B. pedig, a maga negyvenkettőjével, a másik.

Az orangeriumban nagy írisz-, kövirózsa-, hortenzia- és áfonyagyűjtemény nevelkedik, de minthogy az ősz derekán járunk, lecsupált gallyak, barna levelek, leszáradt virágszárak fogadnak. A gólyaorrokból, pedig ugyancsak érdeklődöm újabban irántuk, kettőt, ha látok. A rózsákból se többet, a floribundák némelyike virágzik itt-ott. A kert könyvesboltja azonban kitűnő. Húsz ével korábbi szakkönyveket éppúgy lehet vásárolni, mint a két hete kiadottat, s ismeretterjesztő művekben sincs hiány. Órát kotorászunk a rózsa-kötetek között, nagyon áhítozom Besler későreneszánsz florilegiumának hasonmás kiadása után, de végül két másik könyv tulajdonosává válok, Phillips és Rix rég óhajtott, a ma sikeres kertészeti fajtákat bemutató alapkönyvéé, s egy, a mindennapi virághasználatot bemutató, bosszantóan túlillusztrált művelődéstörténeti kiadványé.

A leveleim között a Felvidékről érkező is akad, hajdani barátom és szerkesztőtársam jelentkezik, ki tudja, miért. Azaz tudni, hiszen megírja: visszaköltözött szülőföldjére és megnősült, s mintha betegeskedne is, de erre csak következtetni enged. Dicstelenül és egyik napról a másikra ért véget közös életünk és munkánk, ámbár meglehet, igazsága is lehetett utolsó vitánkban, amelyet szövegszervezési eljárásaim kapcsán süvöltözött hisztérikusan a telefonban; nem tudok önfeledten örülni váratlan jelentkezésének. Sérelmem újjáéled, nem is a tény, hanem az, hogy aggályait egykor évekig visszatartotta, s nem igyekezett rettenetes gondjait sem sejtetni, sem pedig megosztani velem. Pedig sokat köszönhetünk egymásnak – ha mást nem is, a másikra való figyelmet. Igaz, így is sok hálával tartozom neki. Amikor Párizsban járt, hozott nekem egy Père Lachaise temetőben készült fényképet, egy válláig érő rózsabokor néhány virágára úgy mutat rá, mintha a piros és sok fejű sárkányra szegezné mutatóujját.

Éjjel izzadságszkafanderben ébredem. Csurog rólam a víz, márpedig vacog a fogam és fázok. Az egyetemre gondolok, némely komisz munkatársamra, s hogy manapság, tán a pluralisztikus szemléletben, amelyet a posztmodern kor hozott meg számunkra, mennyire relativizálódott az erkölcs. Úgy látni azonban, én régimódi figura maradok, nem tudom magammal elfogadtatni se a botlásaimat, se a ballépéseimet. Arra a következtetésre jutok, még ha sovány eredmény is ez, hogy jó lenne csak íróembernek lenni.

Szombat ellenére középdélutánig dolgozom: egy telefon közben kibámulok az ablakon: a szemközti házaknak nemcsak egy vonalban van a tetőereszük, de a tetőzet alatti oromdíszítés – fából készült mind, s mintha kicsinyített várfaloromzat lenne – is hasonló. A lakás üres, amelyben mostanság élek, aztán beszáll hozzám egy atalanta lepke, s ott marad hosszú ideig velem. Amúgy most az a válaszra váró kérdésem, hogy a jobb oldali házak második emeletéről hogyan lehet szembenézni a másik oldal ugyanolyan magasságban elterülő első emeletével. Majd B. veszi észre pikkelyes szárnyú lakótársamat, s engedi ki, a szabadba.

Otthon anyám kertjének besztercei szilvafáját késő ősszel ilyen piros szárnyfoltos, nagy pillangók repesték gyümölcshullás idején körül.

Közben B., aki az 1956-os magyar eseményekkel ismerkedik, fölfedezi, hogy Zbigniew Herbert október 23-án a Batthyány-örökmécsesnél beszédet mondott. Hogyan lehet az, morfondírozik, hiszen az elérhető lengyel kézikönyvek szerint a költő először csak 1958-ban hagyta el Lengyelországot.

Az 1956-os megemlékezés a macskaköves Grand Place-on, az egykori spanyol uralkodók lakóháza, a Maison du Roi előtti pódiumon zajlik. A hideg ellen alaposan felöltözött Mandel Róbert, Mártha István és társa zenél, kivetítő képernyőn ismétlődik meg egymás után az arcuk, s szájuk szögletében ugyanaz a zenészmosoly. Nézőjük sok akad, a magyar kolónia szinte valamennyi tagja, a képviselőktől a tolmácsokig, elegáns ruhában éppúgy, mint zilált Ophélia-hajzattal s piros paszományos, ámbár kopott melegítőbe bújva. Rajtuk kívül turisták, többségük párosban városnéző férfi. Fiatalok is járnak erre, lelkesen tapsolják a magyaros zenét.

A 17. századi flamand reneszánsz csipkeszerű épületeiben, amelyek a teret fogják közre, zajlik a helyi élet. A pódiummal szemközt álló Hôtel de Ville ezeregy szobrát piros lézerlámpácska segítségével mutatja be japán vendégeinek egy idegenvezető, a rőfösök céhháza kapuzata feletti kőróka tűri a vakuk villanását, a Le Roi d’Espagne kávéháza zsúfolásig tele, s a tértől a vendégeket elkerítő virágládákra a virágtolvajok ellen dróthálót húztak. A Maison de Cygne, homlokzatán a hattyúval, egyedül csendes: 1831-ben, amikor megkoronázták I. Lipótot, Belgium a függetlenségét is elnyerte. Az első években a szabadgondolkodók, mint Baudelaire, s a száműzöttek, mint Karl Marx és Victor Hugo, szállják meg a várost. Ha Victor Hugo élne, a turistaattrakcióvá silányult megemlékezés zsibongó színhelyére a Maison de Roi szomszéd háza, a Le Pigeon emeletéről nézne le. S ha Marx Károly, akkor ő a hattyús címerű épület kocsmájából, a munkásmozgalom szent helyéről, ahol elvtársaival hétről hétre találkozott.

Hazafelé, a metróból kijövet falevelek kavarognak a földalatti folyosón. Falevelek utaznak az emberektől üres mozgólépcsőn lefelé, s majd a levegőbe emelkednek, és némelyek, sikeres landolás után, megindulnak fölfelé, a mozgólépcső fényes, a város lakófelszíne felé emelkedő járólapjaira telepedve.

Tizenöt fok van megint. Otthon fagy, a kertemben is. Itt a járdára vagy a háztetőre leülő havat sem ismerik. A tengeri áramlat miatt a tél meglehetősen őszies: ezért, hogy a parkokban élő kenderpálmák ugyancsak termetesre nőnek. A botanikus kertben az araucária tíz méter magasra ágaskodik, s bizony ezt huzamos idő alatt érhette csak el. Ma meg két olajfával találkoztam: a központi pályaudvarral szemben, egy banki székház tövében éldegélnek. A fehér rózsák pedig bolondos módon habzanak, szinte látni, ahogy sietve bontják bimbóikat, hogy maradjon idejük a déli és kora délutáni fényben napfürdőzni. A fehér szirmok peremén cérnavékony vonalak: valaki, gondolhatnánk, piros ceruzájával körberajzolta valamennyit, holott csak az éjjeli hideg tette ezt. Látom, éjszakánként amint egy öreg, szürke és nedvesszagú férfi, akit hidegnek neveznek, fel és alá járkál Brüsszel utcáin, megtalál minden rózsát, amely kapkodva virágzik és fehér, s belenyúl a szirmaikba, hogy átrajzolja, belévésse a jövőt, a mainál is hűvösebb holnapot, s a holnapinál is hidegebb holnaputánt.

Azt hittem, hogy Amszterdamban ugyanaz a városi növények helyzete, mint itt. Túl azon, hogy Hollandia mint táj a belgánál élhetőbbnek tűnik, legalábbis annál, ami Belgiumban nem az Ardennek. Nos, a hegyeitől és hegyi folyóitól megfosztott Belgium szégyentelenül unalmas látvány, nincsenek smaragdzöld mélylegelői, önfeledten pirosló kecskerágóbokrai, de magától kesze-kusza fűszála sem, olyan unalmas. A hollandi táj részletekben gazdag és élményeket bőven kínál; még az ege is sürgőbb-forgóbb, mind fellegek, mind a madarak, mind pedig a csapkodó szélmalmok lapátjai kapcsán. A Rijksmuseumban, ahol a holland mesterek képei láthatóak, az összes tájképen mindez ellenőrizhető.

Nem tudom, más múzeumlátogatók hogy vannak ezzel: a kiállítási tér nagyon szép – a falak egyszínűek, s ugyanazzal a színnel van festve a mintázatuk, amely olyan, mint a bíbor kelimen a kármin gránátalmavirág, a művek megvilágítása egyenletes, illő arányban kevertek a képek a szobrokkal, bútorokkal, porcelán- és fémtárgyakkal, nemesfémből készült edényekkel és fegyverekkel, bennem, a látogatás végével, mégis hiányérzet ébred. Belátom, jó, ha a képek melletti táblákon olvasható, miért figyelemre méltó ez vagy az a vonás a műtárgyon, de ugyancsak röhögtem azon, hogy a látogatók java csupán azt képes látni, amire a mondatok rámutatnak. Frans Hals részeg férfiúja, Rembrandt kerek szemű, barna festékekben gazdag önarcképei, a nagy delfti mester, Veermer négy képe az összesen megmaradt tizenkettőből, Jan Davidsz de Heem, Hans Bollongier, Pieter Claesz csendéletei lenyűgöznek. Otthon vagyunk bennük, csak ne bámulnának annyian meg, ha két percnél hosszabb időre megállok egy-egy mű előtt.

A holland ősök élőlényidézésének két formája alakult ki: a lakóterekben és az udvarokban, talán hely híján, de egy-egy növénynek, ha jutott hely a teraszon ülő férfiú mellett, az ablakmélyedésből virágcsokor kandikál elő, a házaspár nőalakja mellett lonc, a férfiú körül borostyán burjánzik, pufók éger áll a beginaházak közötti térben, hátul meg, az alakja után azt gondolom, tölgy, mégpedig kocsánytalan. Szinte semmi egyéb. Kertet ugyan itt-ott látok, de csak zöld foltként, ahol gallyak gubanca, színes pöttyök virága nevelkedik. Az élőlényidézés másik formája a csendéleteké. Csupa-csupa olyan festmény, amin olyasmit látni, amely nincs a valóságban. A februárban virító hóvirág és tőzike mellett márciusi, májusi, júliusi és októberi virágzású növények – kizárólag a növények virágjaiból állítják össze ezeket az élethű bukétákat. Amelyeken legyek, dongók, bögölyök, lepkék és pillangók, bogarak, sáskák és szöcskék, tetvek és bolhák, darazsak és áldarazsak, pöszörlegyek és torpedótestű szenderek mászkálnak. Mintha az anatómiai hűség követelményének megfelelő növény- és állathatározóban.

Így is, úgy is allegóriák. A kis csokor a protestáns életmód erényeit, a lonc a nő hűségét, a borostyán a férfi társához ragaszkodását, a tölgy a kitartást jelenti. Miként a csendéletek virágainak és ízeltlábúinak is erkölcsi értelem jut, mindegyiknek más és más. És ezeket kell a képek nézőinek mintegy szavakból mondattá olvasni, ahogy pillantással azonosítják, majd pedig meg is nevezik a dolgokat. A protestáns puritanizmus, a természettel történő allegorizálás, a vallásos kegyesség megnyilvánulásai ezek a képek, amelyeknek a jelentésrészleteket nem ismerő, de az egységes jelentés után mégiscsak sóvárgó utókor adta a csendélet műfaj nevét.

A múzeumban az nem tetszik, hogy csendéletet jönnek nézni az emberek.

Eszerint persze én bizonyosan nem vagyok Amszterdamba való, hiszen Amszterdam a toleránsok városa. Békével megfér itt a templom lábához épített, veres selyemmel tapétázott kabin, amelynek kirakatában a prostituált gyakorlottan teszi a mesterségét. A kávéhoz marihuánát szolgálnak, amelynek elszívásáért büntetés nem jár. A virágpiacon órákig tapogathatom a dáliák gumóit, s a melegbárban nem kelt feltűnést, ha egy heteroszexuális is betér, mert kitűnő az ott rendelhető – tizenhatféle rizzsel készített – indonéz tál. A városban hűvös uralkodik, a csatornák, a grachtok partján metszetlen koronájú fák állnak, hársak főleg, csepeg a leveleikről a vízzé alakult pára, s mindenki nyugodt. Másrészt józan. Itt a sok lakással rendelkező úr a saját anyjának is, mert rend a lelke mindennek, bérbe adja a lakást, pontos ára van a templomlátogatásnak, kétszer olyan drága a kávé, mint Antwerpenben, de kétszer olyan jó is, s a célszerűség és a polgári hasznosság kézen fogva járnak. Nincs itt semmi katolikus léhaság és festa, csak a liberális morál.

A fehér rózsák pedig ott nőnek, ahol tudják, helyük van.

B. mondja, hogy Marek Grechutát a Rynek sarkán álló, gótikus oltáráról nevezetes Kosciól Mariacki nagy hajójában ravatalozták föl. S hogy a krakkóiak az énekesnek oly fontos térről betérve egy szál rózsával, pirossal vagy fehérrel búcsúznak tőle. Grechuta skizofrén volt, s kezelés alatt állt: kórházban élt régi idők óta.

Nem tudom, ezzel magyarázhatom-e a két össze nem illeszthető színt. Amint azt se, mi az oka, hogy katolikus szertartással búcsúztatják az elhunytat. A piros és a fehér együttes használatát, s különösen a rózsák által, érteni vélem, a vértanúságra utalnak, s a mártírok véráldozatuk révén megszolgált, a végítéletig számukra biztosított helyére, a paradicsomra. Ahol a legfőbb mártírral, Jézussal tölthetik együtt az idejüket.

B. kinevet, s mondja a kétségtelen megoldást: a két rózsa a lengyel zászló színét idézi. Ne feledjem, hogy nem is olyan régen hasonlóan naiv virágszimbolikával éltek Erdélyben a falvak magyar népei. A posztmodernitás taglója ismét tarkón talál. A tények rögzítésén túl nem szabad a mintázatukat értelmezni, skribálnám föl a jegyzettömbömbe, ha lenne ilyen. (Úgy látszik, minden diszciplínának van egy ilyen naiv empirista periódusa. Mainapság azonban nemcsak a filozófus, az irodalmár, a történész látja úgy, hogy nincsenek tények értelmezés nélkül, hogy a műalkotás csak értelmezve, az értelmezésben létezik, de már a természettudományban is elfogadott, hogy a tények pontos rögzítése lehetetlen, hiszen a megfigyelő óhatatlanul befolyásolja a megfigyelt tárgyat/eseményt/jelenséget. Akkor tehát inkább azt írom: a megfigyelések rögzítése. Hiszen a megfigyelés már óhatatlanul értelmezést is tartalmaz.)

Belefúrom az orromat a pohárba, szürcsölgetem a rosémat. Spanyol. Az a neve, hogy Vega Libre. Főtt tésztákhoz és keleti ételekhez ajánlott. Mivel száraz.

Az ételek menten a rosé elé állnak. Itt gyakran eszek (A művelt magyar köznyelvben: eszem. Én magam az eszeket használom…) kínai ételeket, szeretem is sokféle ízüket és változatosságukat, de egyetlen alkalommal sem jutott még eszembe, hogy bort igyak utánuk. Holott minden egyébkor meg-megiszom a borocskákat, levecskéket. A rózsa pedig, a fehér és a piros, a lengyel nemzeti színek idézői, Marek Grechuta ravatala elé tolakodtak. Ugyan, mit szólok majd én, hiszen már a beszédet, s egyáltalán a legtöbb kommunikációt föladtam, csak azért, hogy azok véletlenül se furakodjanak a szövegeim – a vers, a képvers, az esszé, a széppróza, a tanulmány – elé, ha egyszer csak azt tapasztalom, a saját kommunikációim valamelyik suta, félrerajzolt maszkjában, megfosztva a sokjelentéstől, ott bohóckodik majd valamely alkotásom? Egy, amely tökéletesen olyanná válik, amilyenné sosem válhatna. Egy, amely az, ami nem lehet. Szeretném hinni, a rózsa felülmúlhatatlan.

A rosét ráadásul vesszük, a porszívó mellé. B. évek után elfogadja, hogy Brüsszelben él, s hogy itt sem csak átmeneti pillanatai vannak az életének. Tegnap említette, hogy talán kellene a lakásába egy porszívó. Majd, néhány perc gondolkodás után: új székek is. Valóban, a két olasz stílusú, azaz fémvázas, bőrüléses szék megromlott. Mintha valaki késsel hasogatott volna az ülőlapba, mély hasadékok húzódnak rajta, a peremük sárga, mint a marsfelszín kőzetének pereme. Most láttam éppen a Marsról készült fotókat. A tenyérnyi kép szélessége 250 méternek felel meg. Mintha az Eiffel-toronyból nézném a tájat magam alatt: 30-50 méteres gyűrt-tört-hullámzó kőzettorlaszok. Ez a Mars.

Az égbolton nem találnám meg a Mars nevű bolygót.

De régen néztem már az éjjeli Tejutat. Ebben az augusztusban egyetlen alkalommal sem. Foglalt volt mással a szemem.

Kinézek az éjszakába: Brüsszel aludni készül. Az erkély, szemben, szintén. A képviselőválasztás után, bár nem aratott sikert a plakát-ember, a plakátja itt maradt. De Wolf úr feliratozott képe közrefogja Karkan kisasszonyét. A kisasszonyban van valami vámpír-vonás. Meglehet, csupán vamp. Az erkély alól, a járdáról már eltűnt a szám. Felbontották s megjavították a járdát, a sárga festék pedig lekopott. Úgy volt csinálva, hogy egy napig éljen. Az ablakban agancs- és vasvillaszerű kaktuszok, s mert a belga ablakok többnyire akkorák, mint mifelénk a kirakatok (vagy kicsik, mint egy iskolás füzet négyzetrácsos füzetének a lapja), ezért e kaktuszok is nagyok. Évtizedek óta élhetnek itt, volt idejük beleterpeszkedni az ablakba.

Ennyire öregek lennének a szemközti lakás lakói?

Ennyire, hogy a tizedik nap figyelés után sem pillanthatók meg?

De ha igen, miért áll a lakók közül valaki – egyvalaki – némelyik éjjelen ki a virágzó növényekkel, a három plakáttal és a vaskorláttal körbevont, erkélynyi nagyságú, emelet-magasságban előnyúló betonlapra?

B. csendesen nézi, amint az esszémet javítom. Azt mondja, ha másnaposan is jónak fogom látni, akkor valóban jó. De a szemközt lakókról három év után sincs semmi mondanivalója. Sosem látta őket. A nevüket se tudja, amit én már igen. Nem hajlandó a plakátokról se leolvasni.

S erre iszom rögtön. A maradék rosét.

Reggel, mert éppen szemközt van parkolásra alkalmas hely, a balkon alá állok a kocsimmal. A házat közelebbről is szemügyre veszem – a struktúrája ennek is olyan, ami a brüsszeliekre, sőt, inkább a németalföldi házakra jellemző. Nagyon drága a városi telek, ezért éppen annyira széles telket vásárolnak, hogy egy ajtó és egy portálnyi ablak elférhessen. Tulajdonképpen ebédlőnyi-konyhányi-mosdónyi az alapterület, ami 2-3 emeletenként ismétlődik. Magas és keskeny házak a protestánsok igénye szerint. A postaládára nincs név írva – de telve van, tán hetek óta nem volt kiürítve. Az ablakban, a függöny és az üveg közti keskeny belső párkányra kaktuszok kerültek, a földjük tetején fehér kavicsozás, annak a színéből meg nem tudom állapítani, mikor locsolták. Az ajtó kőkeretén kosszarv-szerű bádogedény függ, benne ezüstösen virító csarab. Tömegnövény, mindenhol kapható. Bírja a szárazságot ugyan, de nem hosszú ideig. Nem tudom eldönteni, ebben a lakásban pillanatnyilag élnek-e vagy sem.

            Ami azonban szokatlan – az a függöny. A belgáknak nem szokásuk a földszinti ablak elfedése.

            Farkas úr örökre erre az erkélyre fog éjszakánként kiállni.

Brabanti gótika, flamand reneszánsz, belga szecesszió – a házak vagy eredetiek, vagy stílusukban ilyesmit utánoznak, persze nem a parlamenti negyedben, mert ott a krómfényű fémekkel hangsúlyos szerkezetű, kívülről átláthatatlan üveggel borított monstrumok divatja dúl éppen. A neoklasszicista épületek negyedét, a nagypolgári vidéket, amely a Felső- és az Alsóváros találkozásánál van, nem kedvelem, a múzeumok miatt be-bemegyek, de most éppen azok iránt sem érdeklődöm. Leginkább ülök az asztalnál, és forrásaim lapjait pörgetem.

A brüsszeli szecesszió valójában két ember: a belgiumi mozgalomalapító Victor Horta és az antwerpeni belsőépítész, a kacskaringós vonalakba rendeződő felületeket és éleket kedvelő Henry van de Velde. Mondják, az általuk kreált stílus előzménye az angol Arts and Crafts és a japán kalligráfia. Ívek, hangsúlyos díszítővonalak, festett üveg, sok virágos freskók, kacskaringós és finoman megmunkált fém- és famunkák, dekoratív és nagy felületek. Amikor ez a nagyvilágian könnyed stílus kialakult, a brüsszeli építkezési lázban mintegy kétezer épület készült – és ezen épületek közül nincs kettő, amely ornamentálisan hasonlítana egymáshoz.

A keskeny és magas háznak a kapuzatától, a sárkaparójától, a levelesládájától a balkonjaiig, az ablakokon át az ereszcsatornáig, a háztetőszellőző lyukig mind-mind aprólékosan eltervezett és nemes anyagokból kivitelezett. Üveg, acél, pasztell malter, nyerstégla, festett fa, hatalmas ablakok, csavart fémtornyocskák, sgrafittók, erkélyrácsok zuhataga – sorolni se lehet, és szinte meglátni se, mi minden olvad egy-egy házon és házban tökéletes harmóniává.

Növényi képek borítják ezeket a házakat, a virágokkal, a levél- és indaszerű hajlatokkal, fémkeretekkel, gipszbe karcolt mintákkal, szép faszerkezetekkel, minthogy a ház előtt – pénz híján – nincs kert, kertszerűvé válik maga a ház homlokzata. Mondják, a házak belülről ligetes vadonszerűek, a hangulatuk azonos a brüsszeli óriásparkok csendes zugainak elegáns vadságával. Minden, ami a házon és a házban van, funkcionális. Az Old England egykori áruházában ma kivagyi hangszermúzeum egzisztál, a Hotel Giamberlani, a Hotel Hannon, avagy a Horta egyik kedvence, a Hotel Solvay avagy a Maison Cauchie ma is lakott – mint mindegyik ház, amely még áll a kettőezerből. S a funkcionalizmusból vélem, hogy a ház kertet, saját paradicsomot idéző kinézete utalásos, s nem is gazdagságára, hanem a harmóniájára.

Most pedig összeszedem magamat, és elmegyek az Ambiorix térre, megnézem a festő házát. A legfelső emelet erkélye engem lant alakjára emlékeztet, hallom, amióta megláttam, az épület miként is zenél. A festő? – ki az? Senki nem tudja, akit kérdezek; lehet, egy városi mítosz része, és sosem létezett.

A Parc du Cinquantenaire-hoz nem a lépcsőkön kapaszkodom fel, hanem kis kerülővel, a Rue de Francson, a lengyelek követségének hátsó traktusát magába foglaló utcán át. Részben, mert az alsó torkollatnál két kocsma áll, balról egy görög, jobbról egy francia, ahol leginkább hivatali sorukra váró lengyelek iddogálnak, részben – ámbár ez az igazi indok, hiszen a kocsmákba betérés szokását nyugati útjaimon, pénzhiánnyal okolva, rendre fölhagyom – mert a fölső toroknál áll a Maison Cauchie. Nappal nem lehet belátni, éjjel, tán mert a hívatlan látogatókat elriasztja, egyik-másik emeleti szobájából fény árad ki. Most éppen az alagsor szobája kivilágított, bepillantok: üres, bútorozatlan. A fölsőbb emeleten, ahová a bejárati lépcső is vezet, szecessziós könyvszekrények állnak, s fölöttük látható az egykori építész tulajdonos ízlése szerinti pasztell színvilágú sgraffitto-technikával készített faldíszítés. Egy hete a legfelsőbb szint erkélyén derengett valami fény, közepéről plasztikusan megvilágította a szint alsó és felső pereme közé illesztett, lyukas közepű falkorongot. Nem tudom, merre él a tulajdonosa.

A park 126 éves sziljei és platánjai közé – ahol egykor a brüsszeliek élelmezéséhez hozzájáruló, második világháborús káposztáskertek bűzlöttek ilyen őszidőtájon – nem megyek be. Kezdődik a ramadán, szolgálok riadalmamra magyarázattal. Az amúgy is setétben a fekete tiszafák alatt guggoló alakoknak mikrofonon át szónokol valaki arab, s a mondatok végét onnan sejtem, hogy időnként üvöltözés is föl-fölhangzik. A kutyás járókelők szíjon tartják az ebeket, szegény jószágok farkat behúzva iszkolnak a sietős gazdák mellett. A diadalív alól is kiabálnak, ki tudja, mit. Aztán megkerülöm a parkot és az 1880-ban épült, de rendeltetését csupán1978-ban kezdő nagymecsethez elérve látom, előtte sátrak sorából húzott teret hoztak létre, a leengedett ponyva mögé nem látni. S a minden irányból, tömegesen érkező, borotvaszesz-szagú férfiak és sokillatú, csadoros nők eltűnnek a sátor katonazöld gyomrában. Az Ambiorix térhez nem érek el, végül már nem tudok a szemközt jövő arabok hullámokban sűrűsödő áradatán áthatolni, csak állok a zebra fölött hol zöldet, hol pirosat mutató lámpa alatt, és bámulom a némán özönlő népséget. Moszlim szerzetesek, villogó tekintetű fiatalok, pocakos családapák, lehunyt szemű asszonyok és lányok, egyenruhások és civilek próbálják a nagymecsetet megközelíteni – de ők némák, s a mozdulataik olyannyira lágyak, mintha mindenki bőre alatt kamasz lányka húzódna meg.

Visszajövet továbbra is hallom az üvöltözőket. Az építkezés miatt zsákutcává minősült Chaussée Saint-Pierre aszfalt-közepén néger suhanc kalimpál. Megáll az autóm mellett, bámulja a burkolatától lefosztott jobb oldali visszapillantó tükröt, megkerüli a járművet, s a házfalak felől lehajol, benéz az utastérbe, s meg-megnyitja a hátsó és az első ajtót. Közben előhalász a zsebéből egy telefont, valakivel beszél. Rászólok, nem válaszol, hanem nyugodt léptekkel tovább halad, beszél valakivel, s rám nem néz vissza.

Éjjel többször fölébredek, kinézek a kocsimra. Reggel bedobom az automatába a parkolás árát – jegy helyett egy felirat jelenik meg. A készülék rossz, ami abban nyilvánul meg, hogy jegyet nem ad, de a pénzt se szolgáltatja vissza. A kocsimra pillantok, semmi újabb baja. De az előttem állónak a vezető oldali első ablaka bezúzva, s a rádió a helyéről kitépve.

Máshová állok a kocsival. Most az autó fara ér a farkasos balkon árnyékába. Felülről tűz a nap, magam is az árnyékom közepében állok. Aztán szőlőt veszek, négy darab kakiszilvát, amelynek fájából nekem is van egy a kertemben, a legfelsőbb teraszon, már egészen terebélyes, a szaletlit nyáron eltakarja, s ezernyi virág van rajta, nem is csoda, hogy egyetlen sem termékenyül meg, s marad meg a fán.

Az erkélyen nem változik az éjszaka semmi. Wolf úr, vagy a másik Wolf, a képviselőjelölt apja nem változtatott meg rajta semmit. Hogy miért, örökre a titkuk marad. Csak az apa által kirakott plakát, fia választási plakátja hírel ezt-azt róluk. S már nem nyomja a föld felé a telehold súlya, a C-betűt formázná az égitest, ha látni lehetne. A közeli kertben azonban kivirágzik egy októberi időre nem figyelő magnólia. Egyetlen szennyesvörös virágot nevel, de az oly hatalmas, hogy feledteti a magányát. Az utcára kihajoló gallyon hintál, magasan, úgyhogy még a madarak is letelepedhetnének mellé, ha élnének errefelé. Nem tudom, hogy léteznek-e. Hangjukat nem hallom, nyomukat sem érzékelem. Galambot se figyeltem meg eddig. Pedig a macskák nem szabadon élnek, hanem a szobák kirakatablakában. Ott hevernek, s bámulják kifejezéstelen, sárga és kerek szemmel a járókelőket. Legfeljebb a farkuk végét emelik olykor meg, akkor is csak annyira, hogy észre ne vedd.

Hát nem veszem. A kutyák mellett állok meg, ha megállok. És a rózsák közelében, ha hagyják.

Az utolsó előtti brüsszeli estémen metróval átmegyek a Le Botanique-ra. 1797-ben hozták létre a növénygyűjteményt a Palais de Lorraine területén, de 1826-ban bezárták, majd az intézményt a közeli Meise nevű falucska mellé telepítették át. A kert centrumában üvegből és vasból készített rotunda áll, ma a francia diplomaták használják az épületet. A park egyik szárnya helyén pedig modern épületek magasodnak. A másik szárnya, az üvegháztól nyugatra eső, még mindig létezik. Ott van dolgom. Majd megnézem Meunier parkban álló, négy évszakot ábrázoló szobrait, az almaszagú levelek közé fúrom a fejemet, futó pillantást vetek a fröcskölő szökőkútra és sétálok, amíg lehet.

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.