Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Az egyetlen tőr balladája (versek, 2005. Tiszatáj)

2008.11.12
 
Az egyetlen tőr balladája
 
 
 
 
 
 
 
 
Szüntelenül izzadt és testét
veríték lepte el: ez volt tehát az amiről
tudta bekövetkezik Szóbeszédben nem hitt
se birodalmakban se keskeny hajókban
amelyek vitorlái elborítják
s mint szemhéjak becsukják a tengert
A félelem érte utól és leteperte
ahogy szívének kedvest a szerelem
Üdvözölték egymást s
melléje szegődött mint tűzvészhez a láng
 
 
Fladnitzbergi hárs
 
A fladnitzbergi erdőben a fa suhogása!
ezt hallom álmaimban Regényből
érkezett
miként Goethe Wertheréből a poszáta
hozzászokott a fekete nyomorult árnyalataihoz
a szűkkeblű hajnal hidegéhez A jelentése
kétségtelen Mindig ugyanaz
 
Biztosan nyílik meg az őszi mondat
s fogadja magába
az olvasóját: nem adja vissza
Ha fecseg
az ásványok hunyorgó közönyéről
az elfutó lányról a szörnyű győztesről
másról fecseg Nincs felesleg
 
Vagy: hallom majd az álmaimban?
A hársfát melynek lombját madár lakja?
Mindazt ami tapasztalható:
a pusztulás
szűnhetetlen hangját
amelynek nincs szüksége senkire?
 
 
Allegória
 
A tört orrú fej a katedrálison
nem emlékezik
nem emlékeztet Van arc amely
mint érme fémében a bánya
fényképben az ellobbant kép
nincs Az ítélet napján átsuhan felette
az Úr s föltámasztottjainak tekintete
Bűnös Nincs
saját ideje
amelynek széles hullámai sodorják
merész gőg amely nyakizmát megroppantaná
hiány amely rámutat
Könnyű Kőből van
 
 
Triptichon
 
1. Néma
 
Lemoshatónak bizonyult volna
mint az arc a száj mint a szem?
 
Mindenki mást lesett ki belőlem
más sírást hallott
egyéb mondat ösvényét járta
a betűket
ha hasukra fordultak: csepp méregzöld kármin
másként illuminálta
másként szólaltatta meg
az í aranyló szirtje mögött
tomboló énekes sakált
Őt sosem tudtam kisilabizálni
Meglehet
ilyennek én képzeltem el
 
 
2. Éden
 
Végtére
nem több csupa hű hasonlatnál
 
Ha nem csal az emlék
s a nyers kőből rakott fal
amelynek gerince a fény súlya alatt beszakadt
megmaradt A szálfű a liget az ég ó-gót kékje
hisz’ mind oly áttetsző izomból készült
kioldódott
mint dobveréséből a krómpiros homlokú fakopács
 
 
3. A vesztes
 
Félek nem az lesz aminek a képzelet hiszi
Nem kert
ahol elnyugszanak a boldogok
a fák hűs patak s nagy szemű nők
Magányos szín él ott csupán
melynek átadja magát minden
sem a forma sem az anyag nem lesz jelen
A ragyás rózsaszínben vagy a lébő kékben
a tekintetnek követhetetlen
a flamingó avagy a jégmadár
Az árnyalat finom struktúrájában
elolvad a nyelv
nem lel tömbjére a félmárvány pad a terasz
a ház
Az árnyékkal körberajzolt dáliát
a rend elnyeli
a kútkáváról elcsöppenő víznek
nem marad ideje befejezni a lehullást
 
Lapulevél zöld homálya alatt
olvasok
valamennyi elveszett paradicsomot
 
Nem válaszolnak
csak végtelenül hajtogatják
önmagukat
a szövegek
 
 
Duplum
 
Hasonlatok:
él még a pillanat
de a : után halott
 
A könyvek közül a kiválasztatott
Abba bele nem lapoz
 
A széles peremű árnyék
vagy az árnyék amely a lapon hever?
A szó az amely szül
vagy a szó az ami a megszületett?
Melyik a test s melyik a ruhája?
– töpreng az aquinói barát
s nem dönt
végül melyik marad utána
 
Miként a köröm tovább nő
árnyékként
s mint térképpel a város
egybeolvad
 
A könyvek közül kiválaszt egyet
de bele nem lapoz
 
 
Káosz
 
A visszhang
amely hol Vergilius hol Villon hol Schiller hangján
a végső lehetőségről
suttog
Amikor a 2 elapad s 1 lesz
 
 
Labirintus
 
1.
 
aki otthonától nem segített rajta a hiszekegy egyre messzebb kérdezett
s benne nem segített rajta a hiszekegy mezítláb jártak
mint maga is a tarlón a szótagok
és nem segített rajta a hiszekegy már nem hitt és nem hitetett
csak múlt időbe tett nem segített rajta a hiszekegy
és a két t-ben – szedrek kékjében – bent feledkezett
ez az – csöndes e folyó a – emelt rajta nem segített rajta a hiszekegy
s húsába nem segített rajta a hiszekegy ez az – farkas a holló e – beleevett
mégsem ment el nem segített rajta a hiszekegy és mégsem érkezett
 
 
2 .
 
aki otthonától egyre messzebb kérdezett                                    nem segített rajta a hiszekegy
s benne mezítláb jártak
mint maga is a tarlón a szótagok                                   nem segített rajta a hiszekegy
és már nem hitt és nem hitetett                                     nem segített rajta a hiszekegy
csak múlt időbe tett                                                      nem segített rajta a hiszekegy
és a két t-ben – szedrek kékjében – bent feledkezett      nem segített rajta a hiszekegy
ez az – csöndes e folyó a – emelt rajta
s húsába ez az – farkas a holló e – beleevett                 nem segített rajta a hiszekegy
mégsem ment el és mégsem érkezett                            nem segített rajta a hiszekegy
 
 
3.
 
aki otthonától egyre messzebb kérdezett
nem segített rajta a hiszekegy
s benne mezítláb jártak
mint maga is a tarlón a szótagok
és már nem hitt és nem hitetett
csak múlt időbe tett
és a két t-ben – szedrek kékjében – bent feledkezett
nem segített rajta a hiszekegy
ez az – csöndes e folyó a – emelt rajta
s húsába ez az – farkas a holló e – beleevett
nem segített rajta a hiszekegy
mégsem ment el és mégsem érkezett
 
 
4. Rondó
 
 
a sorsom dolgom oly mélyen mélyre megy
hogyan csap fel látom liliomtüzed
 
a lángnyelvek miként mondják az imát
a sorsom dolgom oly mélyen mélyre megy
 
mint az asszonánc szürkéskék hamuját
hullatja rám és reád a hiszekegy
 
 
 
És
 
Sávos hullámok: feltárul a tenger
A cetkék Amúgy ártatlanul
A tökéletesség
vagy csak a vázlata
amint magával vonszolja a dögöt
A közeledése A döbbenet És a távolodása
 
 
Felirat
 
A kockában ott gurul valamennyi kockavetés
minden játékos s minden
cinkfehér s vérpadvörös nap
Azonos az erő a történet a macska
melyek a –ról/-ről nem vesznek tudomást
 
 
Visszavonódok
 
Visszavonódok
ahol csönd van és ég van és senki
nem hallja a nagy fülű denevér röptét:
pergamen-szárny suhog
összekaszabolva a gazdátlan teret
 
Olvasom Történet Éj van csöpp muslica                                                Történet
szó szóköz denevér –
vissza-visszatérve a Genezis soraihoz                                        A fa – fenyőnek nevezem – amelyet
                                                                                              kidöntöttek zöld s úgy őrzi
A kéz amely írta az enyém                                                       a rádermedt gyantaszált egy levele
az oldalszámokhoz azonban nincs közöm                                   mint fonalát szokta a tű Amíg tél
A mélység – odafenn és -lent – puszta sötét                              van – az ő tele – él Aztán
miként a teremtő lélek vagy a lebegő papírban                           belekorhad az égtelen fénytelen széltelen
hogy beleette tintatestét az emléktelen szöveg                           világba
                                                                                              s bármivé is válik jelzőtlen az
S akkor mondta – Órigenész                                                    Nem lesz lombja se sármánya
Károli Gáspár vagy névtelenségében                                        és csicsergés sem amely
fuldokló pálos szerzetes – legyen:                                             varrottas szövetébe bugyolálja
este és reggel                                                                          – vagy
nappal és második nappal                                             számomra nem lesz?
A hajnal a pirkadást követve
enged a kérésnek s barlangba bú
 
Minden visszatér önmagába
mint a vadlibák V-je
ha a \ északra szállt és a / Afrikába
s tavasszal ismét eggyé gyűlik?
 
Mint gyermekben a nevetés
– a gyermeké
kit legyőzött az alma?
 
Megteremtődöm?
Ott ülök
miként öt szám a rubrikákban
melyekből nem lesz öttalálatos
 
Az ég
a sóvár egyetlen szem
az Istené az – ma oly kerek                                                      Térdig járnak a fények s a szél nyomán
a jégre hullt hóban
nagy betűk hasadnak Sebek? Vagy
csupán az angyal szárnypihéi között a
felkéklő bőr?
 
 
 
Nincs
 
A bodzalevél
amely sárgán lehull az ágáról és az avar tüzébe ül
a szurony élén ébredt s rögvest visszahunyt
megnevezhetetlen fényhasáb – de semmi nem az övék
A látvány talizmánja hazug s nem óvja meg
a jelenidejétől
Mit sem tud az almába begömbölyödött édes
paradicsomról a hóesésben üldögélő
leheletnyi szeráfról
nézi csak nézi
az eltűnő fekete göröngyöket
s Petőfi Sándor méla versének pergetett méz igéiről
Nincs
Összehajtott üres levélpapír
sötét felszippantotta setét üreg
szóköz a fólió kikapart betűi között
 
 
Az a lány …
 
leste a Tisza szőke vizét
dupla volt mind
mint mi a nyolc végtagú állat
Van-e még arca s van-e lüktető ágyékának
lovagja aki szüntelen vét és javít
vagy
hogy emlékezzenek rá
nincs szüksége reám?
Gubbaszt a vércsöppes kecskerágó alatt?
Maga is bokor hunyorgó levelekkel?
 
 
Szegedi séta
 
A séta a házak között
mint a képtárban
sosem ért véget
és ez nyugtalanít Mi voltunk a képek
 
Aztán kihátráltam a jövőbe – megérte
vagy sem de köszönöm A halhatatlanság
néhány évre
a végtelen városban elkezdődött
– vörös peremre lelt és értelmére talált a hajnali ég
s egy rőt kutya csapódott hozzám titokzatosan
hogy feltárult
átlépetem alatta
és bezárta fenevad pofáját a hősök kapuja
 
 
Haikuk          
 
1.
 
vak Odüsszeusz
kapaszkodik a fehér
hexameter-botba
 
2.
 
sárga pénzérme
tévelyeg a tenyerek
labirintusában
 
3.
 
ismét látom a
sárga talpakat a naphoz
mint igyekeznek
 
4.
 
a serpenyőben
május holdjának fénye
éppen elég súly
 
5.
 
madárszárnyakon
repült be a felejtés
kitárt ablakán
 
6.
 
szétgurult betűk
– rémülettel olvasom
a kockadobót
 
7.
 
diólevélen
hét vérpettyével mászik
át a bodobács
 
8.
 
piros ruhában
is oly fehér a szív a
szív a szív a szív
 
9.
 
függőleges hó
mélyén a talpnyom fehér
és hűs odúja
 
10.
 
az ég sátrában
zizeg nem fér el benne
a szitakötő
 
11
 
be– és befedi
a mozdulatlansága
a mozdulatát
 
12.
 
a tócsa jegén
vadgalamb kopog vissza
saját képének
 
13.
 
álmomba kezdett
nőni a folyondár és
mégis folytatta
 
14.
 
gyorsan épített
hóra az árnyék sátrat
szél jön hideg lesz
 
15.
 
aranyhal dobta
fel magát s megcsinálta
a talapzatát
 
16.
 
a folt a szóban
a meggyen a versen a
fehér ingemen
 
17.
 
a három soros
vers a papírra hasal
s kavicsot talál
 
18.
 
sárga pillangó
verdes: a tokaji bor
lágy szívverése
 
19.
 
a kecskenyomban
törött vérfű piroslik
darázs szagolja
 
20.
 
molyszárnyakon száll
át a tavon huszonöt
éve a félhold
 
21.
 
a macskaszemnek
fagyöngyszíne a tölgyön
fel- s átragyogott
 
 
 
Szédület
 
Vegytisztán
saját lélek saját test nélkül
oda-odaütődve a székhez
a durva grafitceruzához
a fehér sztráda szalagkorlátjához
a zsoltár egyetlen sorához
 
A szédülés útvesztőjében
meredek lejtőn föl
és le
le és föl
Védtelenül
Puffadt üvegszilánk a cipő
 
Reménytelenül
mint akit nem a saját végzet
hanem egy szörny betűkből összeálló alakzata
hajszol
Ami
magvát a kékszilva
kérdőszót a kérdés némán befogad
 
A kéz besüpped a kőbe
a lágy cement magába szippantja
és szilárd testén átengedi
Ott: zúzott csont Itt: vérmaszat
Jel
vagy
annyi se
Román templom kopár faláról lenéző
kőfej: félig emberarcú épület
félig katedrális testű fej
amelyből a teljes élet hiányzik
 
A csupasz falakban
puha nagy két szárny suhog
az egyik erre a másik amarra
 
 
Érintések
 
1.
 
A lámpa amelynek burája előbb
sárga majd bíbor
az idő inflexiós pontjában állva
őrzi az éjszakát s az éjszakába beleragadt képet
Példa
Ép és önmagán kívül mást nem képes jelenteni
Port húz a tollra köpenyként néhány óra
a szövet mintázatát holdfény
és ujjlenyomat és lepedék alkotja
A könyv feladta betűsorait
nem Tacitus s nem a szúrák a lényege
hever csupán
fehéres tollú angyaldög
s értelmet – szótól szóig kanyargó ösvényt
a szöveg bozótosában nem kínál
A jelentése más
Az asztalban a feladat s a pohár állott vize
ízének fénye is leülepedett
A dolgok sérthetetlenek
Rendet rakott köztük a véletlen
s a néhány hang az ajak szélén
hogy fölbuggyantak egykor de elszállni már
nem volt egyik sem erős
apró és szikkadt nyálcsomó
 
 
2.
 
Az idő – az enyém – és a kor
amelyben élek éppen keresztezik egymást:
néha azt hiszem
közönyös szívű tanúk
hogy egymásnak adunk keretet
 
A rámán aranytól fanyar cirádák:
a sarkoknál ahol elfordul
egymásnak oldalt álló görnyedt hátú kerubok
a négy irány
tétován elreped
miként a tőr a gyilkolást
gyűjtik magukba az izzó homályt a pengemerész réseket
 
A kép akkora mint egy tartomány
homályos hol pedig zsúfolt mellékhelyiség
némelykor csupán szemérmetlen
mégis keresi egyetlen értelmét A hasonlatát
Hangfelvétel amely csak a jövő lemezjátszóján játszható le
ha lesz majd
s ép’ a keretben függő jövő
 
 
3.
 
Változtathatatlan együttes
nem őrli fel sem a szó sem a szónélküliség
A tapasztalat – vízben a lábnyom – tünékeny
végzetes
akár a megtaposott folyó
akár a léptek megőrizhetetlen mintázata
 
 
Egy olvasóhoz
                        Arató Lászlónak
 
Mondod olvastad a könyvem S mást is
A szöveg
enyém volt-e egykor
most visszatért
s nézem mitől lett súlyosabb
s mennyivel könnyebb
Miként zarándok
mormogó remetétől
pestistől hangos város sikátoraitól
nőtt vagy fogyott a hangja s
napra nap más-más por a ruhája
eljutott: hozzám A zarándok tekintetben
mennyi a puszta a délutáni
reménytelen szem
Hol vannak a fellengzős rímek
hol a rémek a rimák a fedélen szétrótt rőt
– merő róka – kézmeleg betűk? Hol
az a papír amely cenzúrázta
sóarcú bürokrata
míg szét nem foszlott
az ablakrésnyi széltől a dünnyögő olvasásomat?
Hol aki a szemtől elkapdosta tagoló írásjeleimet
és szétszórta a fülnek?
 
Ariostóra gondolok ahogy felmondta
két nagy éjszakájukon Isabellának
az Orlando Furiosót Mihelyt kimondta
unalom nélkül visszalopott
minden hangot
miként a fogyó Venus a fényét
Chaucerre aki a füllel olvastatta a kádenciát
s koponyájában elbútatta a betűket
A diákra aki a mesternek
nem mutatta meg elkészült házi dolgozatát
 
Néma legyek vagy annál is némább?
Egyetlen lehetőség forgatja kristálykövét
a súlypontját növelve vagy több? A könyv
a könyved amelyet írtál
tőlem érkezett csupa üres lappal Nem tudtam
s nem tudok többet
 
 
Lectio divina. Az egyetlen tőr balladája
 
Az egyik fele iráni a másik pedig andalúz
Mindkét oldalról ugyanaz a profil
 
A múlt a dolgok színe előtt zajlik
kiárad belőle a jelen
alakhoz jutott jóslat
és medrét alkotva a jövő felé halad
A madár fürge bülbül röpül
a fény fut
a sárba süppedő láb nyomát kitölti a sár
a gülgül megalkotja mítoszát
mielőtt Európában vérszínű rózsává változik
Faunlábú kecske rágja a lombot
a története jó pásztorként pillanatra melléje ül
 
A képzelet – szertelen hősé –
a félelmet nem ismerte föl
Könnyűszerrel szaladt
hajlékony szárnyú csalogány
sárkányforma barna árnyéka a földön
s mikor visszatalált a villogó férfitekintethez
egymásba olvadó nemesfémek
a madár aláhullt az általa vetett foltba
Így történt
 
A tények közt szemezgetés – lectio divina –
példaadó: miként lapok pörögnek
ám máshonnan hangzik a papírsurrogás
Hallótávolságban a kettő idő
 
Így történt Nevet kapott s hazát és végzetet:
az egyik fele iráni tőr feliratos nyele
a másik egymozdulatú nyilallással
szúrta át a mellkast
a fény elől elbújt andalúz penge
 
 
Ikervers
 
1.
 
A toll
hegyén a fény egy szem komoly tekintete – az asztalon
az enyém Vele írták a Varázshegyet
s vele Firenze csertölgy-színével
töltve a Félkegyelműt Nincs emlékezete
csak sorsa: valaki megfogja
s valaki leteszi Nyoma ott a dögcédulákon
s a kivégző parancsokén A tinta
mintha káosz kitölti belsejét
számára oly közönyös
mely betűkbe ömlik át
Nem tudja
hogy megmozdítom e versben
mily hevesen ver a bolygó szív
a volt a van a lesz fölött
ha éppen elindul hezitál s önmagába
visszaheverve néma lesz-e
vagy megáll
 
 
2.
 
Az egyetlen amit kaptam a név
mint lepke árnya a falon A fény előtt s után
hogyan ült láthatatlanul s honnan repült
s ha kell a vaksötétben hová?
Ha rászáll reccsen-e az ág?
Szakadatlan nyitnak a titkok
miként a rózsák
és egymásba omlanak Ócska
rímének foglalatában csöpp ékszer
fölcsillan a világ Szünetlen adja
visszavonja magát a ragyogás
 
 
Öt mondat egy könyv utolsó lapjára
 
Visszanézett képek
visszaolvasott szavak
a könyvet nézem a kifejtés hangjaiban
a könyv is néz
jambuspislogással
a kifejtés hangjaiban
 
A tükörben a lámpa eloltja magát
a füst
petróleum szagú lélek
szétoszlik
miként teremtésében az Úr
 
Mint köménymagé a kulcslukból
a sátán vagy bakszagú kanördöge ellen
kipöndörödik a kesernyés bűz
– kifútta a huzat
A képek a szavak helyén nincs egyéb
újabb képeknél szavaknál
 
Hártyák mögött
Burkában a mocorgó ujját szopogató magzat
elmosott alakban lebeg a történet
a történetem
 
Fáradhatatlan a káosz
amint elnéptelenednek a világ híg trópusai
s a pontok sorozata
kőfalba csapódott puskagolyók
végzetes helyüket eltalálják
 
 
*
 
Láttam
mint szalma a tűzben ólom a vízben
úgy égett el úgy süllyedt a vízbe
s eltűnt
igazság és vetett árnyéka
a nappali tűző fényben
Visszaadta amivel tartozott
 
A nyílt torkú völgyben történt
ahol a dombok úgy állták körül a csermelyt
miként szomjas bárányok
s a gyapjuk olyan fehér
amilyen a múlt idejű jelkép csak lehet
 
Annyi maradt belőle amennyit láttam
s mire a szememben összegyűlt
el is veszett
 
 
A vak
 
A délután árnyas kertje fekvő kutyákkal telt
az íriszlevelek között a fények
mint lapjaira hullt könyv
már az alkony történetét mutatták
Az itató szélén nézegették csöpp színüket a vörösbegyek
Olvastam Hol a fénylapokat hol Kallimakhosz himnuszát
Vándoroltam az idők között
hol ebbe hol abba búttam
ahogy régtől szokta mondatokra fogva magát
 
Mit láttam amiért meg kellett vakulnom?
Mi fürdött e papirosokon oly meztelenül
én sötétbe zuhant nyomorult
mely bölcsességre nem lehettem jogos? A kardos levelek
disztichonosán át egymagam jöttem
állataim históriás nyomában
az állam épp hogy pelyhesnek mutatkozott
a himnuszban
hová szörnyű szomjamat követve léptem
a pőre istennő már ott mosta testét s férfiszakáll rejtette arcomat
Diólevél perdült alá a vízbe
a madarak
tűz fölött a pernye áldozati kő fölött jós szavak
riadtan ide-oda röpködtek a két történetben
 
Láttam átokkal vert bár nem tudtam mit
s attól amit láttam
nem tértem vissza szemmel Elborított az utolsó éj
 
A rózsa lett volna mely e délután a piros hajnalról beszélt?
A fürdő nő akin több rózsa is nyílott?
Az árnyékkal öltönyös hegyi kert
amely meredek szirtjeivel halandónak nem való
s zöldje mélyén nem viríthat semmi virág?
Meglehet nincs ok csak szörnyű díj
- az emlék amelynek bozótosában botladozik a láb
tüskékbe nyúl a tétova kéz s a múlékony test elveszti formáját
s amelyből szakítva szavakat
legyen ki a levelekből koszorút fon
és a múltnak értelmet ád
 
 
Előhang a Tetradrachmahoz
 
Akinek galambszeme van
az irgalmasságban részesül állította Jeromos
míg madárképpel forgatta a lapokat
amelyeket utóbb a latin világ
a legszentebb iratnak tart
Vásárolta az iratköteget
kódex lesz majd miután lelkileg értelmezte
s így fényt adott
A teremtő éjszakában az árának is
 
A galamb szeme fémfényű
mint az Ω vagy a tetradrahma kerek
Hogy kék is – arról nem volt szava
aki görögül tud annak nincs erre a színre neve
a kékre vak
A püloszi koinból miként a világból
hiányzott az azúr az encián az aquamarin
miként a pénzből ama pénz
De nem volt semmi híja az Úr beszédének
 
 
Tetradrachma
 
Az ujjaimmal tapasztalom
Még láttam A kép az utolsó
visszarémlik: nehéz mint széttört arcszilánkok
között a sóhaj Az érmén
hellén rózsa öt szirmos
miként Krisztus teste a másik oldalán
félprofilban férfifej Héliosz istené
 
Hogy milyen? Tenyeremmel mérem: ezüst
Egy féloldali vésett arc tömege
Emlékezem
színméz és napraforgó-szirom
milyen a fény színe
 
A két oldal ábrája egy testbe forrva
képezik az érmét?
Az izzó fémhús nyújtja
a hátukat egymáshoz vető ábrák lényegét?
Szemmel nem ellenőrizhetem
 
A peremen köröket szalad
mutatóujjam és
szüntelen ugyanoda visszatér
Értem vak Jorge Luis Borges
amiért a homályt úgy dicséred
mielőtt testedbe befoglaltad
zörejt a doboz acélvértje
a végtelen sötétet
 
Tapadok emlékező elme
akáci faághoz verdeső levél
tintához írás
Sokvérű jáspishoz a belső csillogás
tarthassam egybe
csiszolt kövét a ragyogás
a látvány szilánkjait
amelyet darabokba szelt szét a hasadás
A színes a fényes a megformált anyagot
 
A rodoszi napisten derűs homloka-arca
az értelemben
gyöngéden egymáshoz tartoznak
Tulajdonságai
mint ruhadarabot lassún a képét leveti
 
Sötét lesz Nem lesz tapasztalat
Sötét van Nincs tapasztalat
A suhogás a ropogás a suttogás a huhogás
a csettenés a csoszogás a csattanás a csobbanás
 
A dolgokról a képük leszakadt
A köpenyek szárnya megérint mind
s mind
a nagy köd kapuján belép és némán elhalad
 
Az érem a föld testmelegével a markomban
Nem marad több
mint a képüket elvesztett szavak
 
 
Utóhang a Tetradrachmahoz
 
A levél amit olvastam a tőled kapott
rózsa mécsese mellett
sorról sorra vetkezte le
miként virág a szirmait a szavakat
Bal kezem a fejem alatt
a jobb kezem illatos asszony
nem fog átkarolni
Tiszta és üres lap benne
mi lenne a lényeged?
 
Mert a nyakad mert a bőröd
mert az orcád mert a kezed
mert a hasad mert a vállad
mert a lábad Mert a bornál
jobb a melled
 
Kiöntött kenet: ez a te neved
 
 
Vérdió
            Ifj. Töttős Gábornak, Szekszárdra
 
1.
 
Az ág árnyéka sötéten mozog:
a fal értelmére talált Amice
így kit nem szólítottam volna soha
köszönöm az iratot (mesterem
aktája részét): harminc év múltán
mint diót a koppanás
utolért Kegyes és értékes üzenet
Röpke beszámolód az első
amelyben költőnek neveznek
ámbár kártékonynak: a termés
csonthéján átfurakvó molynak
mely kirágja a gyümölcs olajdús belét
látatlanul Érzékelem: mily költő
nem vált belőled s miként lészel s hogyan
filológusommá
Közös korunkból hős Szeged
árva sorom sem marad:
a soknevű szőke leány vénasszonnyá érett
a Tiszát akár a betűt olvasom s a kék ég
mindkettőnkre borul
tele kitárt szárnyú madarak szünetjelével
Nem hittem sosem de dokumentálódtam:
albérleti beszélgetésünk – savmarta sárga A/4-es lap
diópác-tintával széltéig írtan – levéltár lakója
Olvasóira
pecsétes szignók őrnagyi széljegyek
úgy tekintek: a jövőmről tudtak valamit
A jövők egyike
a formája éppen az enyém most
tétova: az öröklét labirintusába nem vágytam
Seherezádét Máriát Magdolnát Évát hallgatni
s véle ahogy két sóhaj egymásba hull szeretkezni
azt ugyan kívántam Vagy: marokkal
megfogni a sikoly utáni szelet
Vagy: széteső árnyékát a falon a piros belű vérdiónak
 
 
2.
 
Csupasz nevünk köré test helyett akta hízik
Kása és tej együtt dagad Kezet is foghatnánk
hogy vagy? jól? mint érzed
e jelenné vedlett jövőben magad?
Az útszéli lebuj hívogat s a bor a torkon lecsorog:
az Énekek éneke
szövegét magába fogadó kert
kétszer is fölrémlik Mögöttünk
Előttünk A közös zsoltárnak nincs ereje
Az őszi fény sárgul és pirul ahogyan
szokta a venyige levele Kilépünk vagy be
a tegnapba holnapba? Ne szólj! Ne szóljak Ne
Az akta nem szégyenkezik: józanul nő
a magát növesztő
számolja betűit – így olvasva egy oda
úgy olvasva egy ide Érik                      
a rizs édesedik és fehéredik a tehén teje
 
 
3.
 
Mint perzsa szúfinak a vidék
a bokrok a hegyek a somkóró s göbös nyúlgané
betűi szedődnek mondatokba sorra S
az olvasó körbejár
fűben a nyár
a rét rétet ér és dicsér dicsér dicsér
és önmagához visszatér Értesz-e?
Én értelek A végórád a tiéd lesz
S a végórám az enyém
Mint perzsa szúfié aki bele olvasta magát
a szívszakasztó vidékbe
 
 
 Summa
 
Reggel: sétát tesz benne az éjszaka
az este és a délután Vonuló árnyak
a kert tavaszban napozó falán
A hegy oldalán hársfa áll
s a hársban
kottában hangjegy
a rigó halk szava
Nyújtózkodik a fű szaga
 
Amim volt: mindent átadok Semmi
sincs amit átveszek Nem léteztem
nem létezek nem hozok
könyvet se könyvlapnyi havat
se viszek
Hogy te se lehess
bennem ha nem szeretsz
Ha úgy szeretsz
ismételgetem míg szertefoszlik
és nem leszel több mint a neved
 
Formálom a hangokat
ha akarod közülük egyet sem értek
Néma vagyok mint a fűszál
s a benne kucorgó fűszálnyi lélek
Meglehet az öröklét ez
És nem leszek több mint
a reggelben az este a délután
rigódal
a néma rigóban s az elénekelt fán
 
Ugyanarra a csöndre csukják
tojáshéj-magukat
a fehér és sárga kerti két krókuszok
 
 
Antik jelen
 
Antik jelen
ami múlt volt – a jelenhez vándorol
a tegnapi kéz a maihoz ér
mint Istenhez égő csipkebokor
S lesz Isten és lesz égő csipkebokor
 
A lusta higanyban a tékozló fémfény
mondatoktól sűrű a vidék:
karjában a harcos holt harcostársát tartja
mint Odüsszeiája minden hexameterét
Homérosz: teljes önmagát
s a sziklarésekben a selyemkaftánú sok pipacsot
 
Antik jelen: ezüst és vér – és örök
hiába törik szét sorokba e
hol menny hol pokol vidék
fények szakadnak a zúgó mélybe
sötétség rombolja saját egét
egymásba olvad minden képmás
Annyi szó kezdte el mondani magát
formálja meg végül egy-nevét
 
 
Az éjjeli lepke
 
Az éjjeli lepke mint egy haiku a cseresnyéskertben
oly magányos Rezgő szárnyain a pokol jelei:
szír ákombákom lópatkó és egy koponya
a rózsaszín kettős folt körül A gyümölcsszag
amelyet a villanykörte áraszt vonzotta
a hatvan wattos világ és a fegyelmezett árnyék
amely a szobában a padlón hű kutyaként elhever
Torpedó: belemerül a langy percbe
és szétrobbantja
Szavak cintányérjai s egy sziromszilánk
a jelenlét peremén innen: a lepke és az izzó
párbeszédében a néma fénylakók Nem tudom mi
volt s nem ami lesz Odaát harmadnapos éj
és az intarziás sötétség recsegő kerítése
Odaát kén- és foszforszívű gyümölcsös
amelyet majd fölgyújt a reggel
 
 
Minden éjszakának megvan a maga álma
 
Minden éjszakának megvan a maga álma
amely csak az övé Ha nem csal az emlékezet
e nappal nélküli világban merő fénysárga
történetet képzelek el: a múlt és a jövendő Napja
a jelenben amint összeér A változatokat ismerem
de nem a végsőt: a két tükörlap között
miként az univerzum
végtelen
Őrzi majd a tükrök mögött folytatódó útvesztő sötétét
amelybe többé be nem tévedek
Hová lesz a felejtés? Hová?
Virradatot alkony vált s rőtbársony estét bársonyrőt reggel
némelykor fellobban egy piros virág
hogy jelezze: év múltán újra ott lesz
ahol a hamuba hull
a macska átszalad a perc kongó folyosóján
s fut tova
Minden hű marad
s ami mint a seb
ha visszahúzódik a hegbe majd a folttalanságba
a maga örökkévalóságában enyészik el
S ami kétségből lágy ízből borzongásból összeforrt
miként a dalok könyvében a tercinák
az s annak a neve áldott
 
 
A vers sem hoz megnyugvást
 
A vers sem hoz megnyugvást
Újra és újra élteti
a cseresznye ágán a piros izzást
hol lángra kap hol elszedi
 
a zöldek közül s újra újra
mint a lelket isten a fába
földbe érzéketlen húsba
a fájdalmat el- s belefújja
 
Piros szín Csupa érzékenység
és parázs értelem
bevérzik ha rápillantok
véres lesz tőle a szemem
 
Miért van hogy így teremtesz?
Bokád barna üvegén miért
sejlenek át az izmok és erek
ébrednek életre kármin szavak
 
tőlük? Táplálom mind: legyenek
óvom őket mint
a föld alól ki tudja egyszer
mivé kinövő bíbor magvakat?
 
Él-e a kert ahol jártál: ez a birsfa és a
combod a cinóber folt és fölötte
az illatból a fűszerédes köd
a szegfű a nyakad amint hajol és mögötte
 
az ebhangú szenvedélyek
Abban a ruhában könyvben látlak
onnan érkeznek onnan kísértnek
melybe öltöztem amelyben élek
 
Hagyd hogy megváltsam magam
 
Én lettem
Szavak húsából s lélekből vagyok
Bő szürke köpeny felhőből
a várhegy középső polcán
 
amelyből eső szüntelen zuhog
s az eső alá oda lépnek
a kertben s fénylenek
a római mozaikról a pávakakasok
 
Én lettem a könyv a szárnyas oltár?
Üsd föl s benne megleled
ahogy ott áll előtted
aki a kertből szüntelen ellebeg
 
széthull kínlódik néz és – – –
Tenyerébe fogja magadat
Az lesz amit te akarsz: zöld izom
cseresznyezsarátnok szabad akarat
 
dérrel átitatott rózsa vagy ragyogás
Az lesz aki nem volt de lehet
Az aki nem Csukd le pilládat
– szegfűszirom – s a könyvet: nem vagyok
 
 
Újraírom
 
újraírom ahogy jön
átlépi a pára foncsorát
öt percen át
mondom egyetlen lépése szavát
és nem írtam újra amint elhalad
a fű örvényét és a bokrokat
az árnyékot ahogy
alakjának az ösvényen ruhát ad
 
 
A perzsa
 
Este már suttogtam magamnak: halj meg
és néztem a felső ajkadat A foltot
amely nem olvasható másnak
amelyet rajtam kívül a boldog senkik
 
nem látnak
 
Az éjszakát ügyeltem nagyon lassan
Egyetlen gyertyaláng fényszkafanderébe
búttak be s értek sárgává a tárgyak
vagy szétosztották magukat semmivé
 
váltak
 
A közelben a sötét repkényként nőtt:
néma és testet juttat (ígér?) mindennek amit
átfon s befogad: latolgattam az űrt s a mindent
és visszakapdostam ijedten
 
a dolgokat
 
az izzó vonallá vált párkány hűs peremét
a színfelejtő lépcsőt s mellette a méla
békaszemű követ A sápadt zuzmóval benőtt
fogyó hold előtt eldadogtam: még nem tudok
 
lemondani
 
rólad s magamról Még ne halj meg
Majd úgy leszek hogy elfelejtlek
Majd úgy mint az S hullámvonalát
követve repülő feketerigó
 
éjszakánként
 
ha fészkén alszik és álmodik szárnyalást
Teszem a dolgom Növelem az éjt
Verset írok Tanítok Figyelem herémben a
nyilallást Nem borulok többé hozzád élő
 
imaszőnyeg
 
 
 
Strófa
 
A gyík még melegszik a kőfalon
Egy növény tátogva kapkod
fény után Talán habszegfű most
nem fontos Hát hagyom Csak a gyík
ahogy issza szürcsölve a meleget a kőlapon
Odahajolnék hozzá úgy nézném hogy te is lássad
szétdűl a pillanat s beszakad
a vállad a hátad is ha közeledek felé
Visszaomol a voltba s vele
a zöld torok a fal a nyár és a romhalom
fölzabál mindent gödör a sötétet
Ne hunyd be bennem a szemed ne
mozdulj Elmondom én milyen
védtelen s miként dobol a szívem
 
 
XXX
 
 
Ma megbeszéltük hogy az volt
a legszebb az egészben
hogy hozzám ért Hozzá értem
Benne voltam a kezében egészen
egymással szemben ülve a padon
 
A harmatom vagy olyasmit mondtam
s honnan nem tudom de előkerült
hajadba repült egy néma bogár
nem szóltam észre ne vedd
s visszavedd tőlem a tenyered
 
Aztán többet sem akartam
csak ezt Ahogy ott voltunk időtlenül
Tudni hogy kétszáz év múlva is
a pad helyén a két alak úgy ül
némán és alakját vesztve
 
a kinyílt szárnyú reggelközelben
mint akiknek sose is volt teste
se formája se ideje Néztem a jövőt
Úgy sajog a szívem
hogy nem vagy és nem vagyok
 
 
 
A szajkó
 
A szajkó az olajfa vékony ágán
tipeg jobbra s majd
átugrik mint új
sorba kezem alatt e vers
s úgy néz elbűvölten
fénylő csiszoltkő szemmel
hogy szebben nem ragyoghat se nyár
se hajnal Vajsárga leander nyílik a fa alatt:
forró illata hozzám ér
majd délre elnyújtózik s a kapuig fölér
ahol széles a nyerskő dombderék A levegő
ledér lány – fátyolban jár
az olajfa alatt levetkezi:
a ruha páraként a fűre hull A hapták fűszálak
fölemelik s tartják s vissza nem adják
A fény mint hegyi kristályban körbejár
– áttetsző és mégis tömör a táj
Ez az idill: s a tenger sötétkék foltja
a teljes sötétkék eget magába oldja
miként sós víz az édeset – a dolgok egymásba
búnak omolnak és folynak át Itt
vagyok: leteper az öröklét Veled
Dolgunkat elrendeztem Ölelj
magadhoz Én is ölellek S hajtsd
a vállamra a fejed
 
 
TELEHOLD LARNAKA FELETT
 
Öreg szem
 
A szín
a kihűlő Balatoné – egyre kevesebb
s egyre több a jég s a jégrianás
Úszó tömbök havas hátán
néma hattyúk gubbasztanak
amikor megmozdul a nyak
tollak közébe kotor a hosszú ujjú szél
– megremeg a teljes a kiterjedt világ
majd visszadermed
A lecsupált bokorba visszaül
a levelek zöld emléke Kíméletlen a lét
darabos és jelzőktelen Évek emléke havazik
minden percből kihull egy-egy pehely
kering egy saját végtelent
mielőtt beleszakad a névtelenítő
hószakadásba Iszony és föld
Iszony és ég
 
A kozmoszt hangok és számok aránya kínálja
– harmóniát a püthagoreusok:
kortalanná csupaszul a néhány semmiség:
a dió
talán kerti
félig édes s felétől keserű
a pöttyözött hátú óhajtó mondat
a kulcs a kutya s egy tő kitámasztott virág
Beléjük olvasni őket leírni nem lehet
Tán csak
miként mozdony az üres vagonokat
két betűt el- vagy összetolni
Zakatolnak
kerekek alatt
a vízszintesek
 
Halkul és fehérbe szédül a tó a hattyú
s ami
mint ékszert
magába foglalja
a vertezüst világ Tanulom némaságukat
Fáradt fények közt matat a tekintetem
s a nézhetetlenre vágyik
 
 
Lamentáció az Adria fölött                           
 
0.
 
az utazó a tengerre gondol
sóvárgón mintha Kínára belső Mongóliára
életevő szörnyetegekre
vetette volna a szemét Az Adriában
nem a hullámok törvényét
s az algátlan lé színtiszta tekintetét kutatja
Nemzetsége kipusztult Embereket lát
akiket fölfaltak a dunai halak
– s most a Fekete-tengert a Boszporuszt átúszva
följöttek Fiuméig hogy kikössenek
serceg a bőr a fűszerzöld olajban
egy osztéria kockás terítőjű asztalán Felfalja tehát
a rokonságot és belenéz abba a noteszbe
amelynek sosem volt szüksége rá
A papír nem ígér semmit papír marad
A hajnal hajnal Hiába kínálta
monstranciáját az éjszaka
 
 
1.
 
Hullámok sora mosta a partot
csak némelyüket ismerem Kiszámíthatom
amióta létezik e tenger
hány fodor hány buborékos habtaraj futott
hány szétdűlő vízfal bukott a parti kőfalra
de nem teszem A tanítást
az összhangzatról
miként a kagyló a só középpontját
az elvesztett nap rettenetét a hold
s a hajnalban újra talált nap halzsíros végtelenjét
elsajátítottam
azt mormolni elég ami belőle bennem rekedt
Nem tudom hány nemzedéknek emberszemű
olajfáéknak szétszakadt városokénak
visszhangtalan szerelmekének az emlékezte
porladt
halkan vagy robajjal
szét
csak azt
ha a fövenyre fekszem
lágy öntőformába
mint a szelíd otthon formáját megadja
s megőrzi alakomnak
 
A szétázó papírlapokról
a könyvemé melyet olvas a tenger
zöld üvegtestébe mosódott valamennyi betűm
s a kézírásomból
szálkás volt akár az örökkévalóság
a hiány marad
majd az is elvész egyszer
Körbevesszük egymást
a kérdőjel gyors félköre
a semmi sokaságát
Körül
Mint a reneszánsz Máriák köpenyszíne
az alázatos füvön
A páváé amelynek farkatollán a világmindenség
fémfényben ragyog
mint a mozgás
amely maga alakítja a testét
miként a mintet a mint
 
 
2.
 
Huszonhat lépés vagy negyvenhét
s hogy a mélysége vagy a tónusa
meglehet mindegy:
az ellenőrzés csupán e vers szardínia-kék szavai
által ha lehet
vagy a lépcsők száma
amelytől föltárul: titok marad Bezárulunk
miként az encián éjszakájába
s alszik a hideg szívű méhe
szájában a tűz pallosát szopogatva
be mint a vízből kivetett delfinek szeme
s fehér mint lapjég a levegőtől A szikla
magnéziumszürkén – megvan –
egy-két oleander bíbor
vagy a nagy lélekű bár csenevész babércserje
a helyén áll
minden ami a görög mítoszok
Alkinoosz kutyájából a neve
hexametereiből megmaradt
Huszonhat lépés vagy negyvenhét a kék
és a nyelvemlékbe belecsobban
hallod a hullámokat veri majd belehalkul – a lélek
 
 
3.
 
Ha igaz hogy a lelkünk
feledékeny tükör
valaki másba költözik
némelykor szonettben járkál
bronzéremtől súlyos láncfonattal a nyakában
a délidő galériáján réved a tűz loncillatában
némelykor odahagyva a corpust
néma barlanggá változik
fénytől csonkolt tengerre hajló bokorrá
s oly szabadságra vágyik
hogy az anyagtól is megszabadul
 
A test ez lesz:
szétszakadt kontúrú mondat
Szójátéka a bűznek Zúzott
kék döge a delfinnek a mesterművű parton
 
A test részekre bomlik
feledve a lélek szigorát
azt a sokféle homályt gyümölcsízt és foltokba fútt színt
amely a története
Halvány szivárgása a nyitott sebeknek abbamarad
s a vergődés éhes parazsa kihuny
Megnyugszik – vélte Leonardo –
s visszatalál magára
dolog a név archetípusába
a négy elem Nincs többé tündöklő törvény
amely idegen
csak néhány variáció a félénk föld a tagoló víz
a sziszegő levegő keveredésére s az együgyű tűznek
 
Napok és szerelmek gettója – test
Rólad legendát nincs mit mondani
a gonosz anyagból hazaérsz
 
 
4.
 
A négy elem tudta mert örök
ha kell hasláb s nődögél szárny levél
mint az ametiszté lila kristály hasad ki
s ha szükséges mind visszatér
 
A kék dög a Föld
termetes emlémáját a Holdat fölajánlja
s mint falatot a kéz a szájtól
Istent az ikon a szemtől elveszi
Ócska bölcselőktől hizlalt filozófiák
aranypora
rózsák koszorúk szirmai
kis titkok
a köré a könyvvé Szókratészé
emléke elszáll
 
A füge még igyekszik árnyékból ágyat vetni magának
akár Tacitus és Borges versében
nevét leteríti
az ösvény gyöngykavicsán
Mint kézzel szőtt szőnyeget szokás
rögvest
a vándor indul
föl is tekeri
 
Visszaszakad
hideg jég lékén át
léttelenségébe a Hold
– vajfényét a tengeren hagyja A hegy
nekifeszülése a magasságnak
multával (pillanatra)
az üres horizonton álldigál
Az ember
aki még látta
a világ hogyan bomlik szét
porlad darabokra a szavak gótikája körülötte
egy félbevágott szónál
sárga kénlepke libben föl föl és
nem röppen tovább
abbamarad
 
Ha kell mind visszatér
 
A napba az éj a lentbe a fent a nincsbe a van
időtlenségbe az idő
Csak a bűzös kék dög: a Föld
kússza tovább végtelen útját
mint röppályát az emlékezetét vesztette kőcsomó
 
 
5.
 
ha elfogadom a kijelentést
a mélyvízi fény természetéről
melyet a benső értelem igazolt
és elfogadom hogy e fény alapján
nem lehet istent testnek felfogni
egyanez az értelmezés
lesz érvényes az emésztő tűzre
 
mit mar szét ez az isten
amennyiben tűz
talán a testi anyagot
uszadékfát szénát és pozdorját
a betűt amely öl
a tenger vagy a földet vagy az eget
az elnyúlt kék dögöket
 
a fényességben látom-e a fényességedet
 
 
6.
 
hűvös és kék tűz: tenger
te trónusa a végtelennek
 
s mint rossz rímpárban
halad az ember közelít
körbe körbe míg eléd szakad
 
és homlokát leejti
mint Isten előtt a sorsát
várva a végítéletet
 
 
7.
 
a kozmoszban a Föld e seb
 
a fájó tűz
 
 
Sanzon
 
1.
 
Az uszodában kéklett április Emlékszem
A klórszagú öltöző Április havában
minden világol s a tavasz csupa ráspoly
nem láttam még milyen vagy ruhátlan
egyelőre csak vízfény és csak az öltöző
de tudtam már hogy van barátod
hogy elmondtad ez jó volt
nyílt és megnyerő És nem tudtam hogy
neked mi leszek csak akartam hogy bármi is
legyek A kék uszodafénnyel mit tegyek:
rövid történetek úsznak benne fröcsköl
egy langaléta bajnokjelölt és szétáznak
az izmok a hosszú hajszálak S azzal ahogy
odaadva teljes magad a mozdulatba
- s ahogy én azt elfogadtam – a cipőmet becsatoltad
Meghajoltam Az uszodában fénylett április
 
 
2.
 
A kocsiban épp hogy érintettelek A lépcsőházban
mint a moha benőtted kezemet
majd elengedted hogy aztán el ne engedd
s befogadott az erdő Páfrányok hajtottak
gally tört levél pergett Ez a tölgyfás
nekünk termett Emelkedtünk ameddig lehet
a lépcsőkön s az ujjakat összefonva
a félhomályos vadonban kószáltunk
Szebb rengetegben nem jártam sosem
Egészen közel voltam hozzád: ujjbegyeidben
fülelt és félütemekkel
számolt a szíved Megálltál: megálltam
Akkor hozzád léptem – csupa fényfülke –
és kitöltöttelek Aztán a lakás Aztán ismét le
az utcára Mindvégig boldog
hogy egymáshoz dőltek az apró és derűs dolgok
 
 
3.
 
Nem értettem ott a labdafalnál
ahol velem volt neked jó játszani
hogy láthatsz meg egy nyúlánk csípőt nyakat
félénk és pimasz nagykamasz bokát
 
észrevenni míg a labda pörög
és pufogva pattan vissza közted és
köztem s én nem nézem ki miként forog
a pályán mint egy bolygó mögöttem
 
a saját napja körül Nem értettem
lehet kiszállni abból amibe
magad vontál bele s mi az ami a
 
figyelmedet tőlem – a második
szettig nincs semmi híja – elhajlítja
Velem követelted megosztani
 
 
4.
 
Nézem hogy hátrál az emlékekbe
sok terv hogy mind az is maradjon
Ősszel Velencébe megyek veled
bár előnyár tombol s a könnyű fehér ruhádban
te a téledre vársz és elherdálod
a párák alatt csúszkáló lagúnákat
Nem kívánsz a fölfelé hulló levelekkel
bármit kezdeni Forgatod ujjaid között
a véres hársét s a másikat amelynek
a nevét csak én tudom s úgy adom azt
át neked mint oltárnak az aki istent szeret
 
Szívom és fúvom cigarettámat Napfény
cserzi és tejes holdfény arcomat Füvekbe
nyúlok sárgulnak épp megsimítom hajadat
Megengedem hogy ládd amíg az eprek
érnek a kertben azt ahogy versemet gépelem
közben a gatyámba benyúlhatsz
s kezedet gyorsan visszavedd: ne dúljad
szét egyik soromat Megmutatom miként
eszik délen a lédús kaktuszfügét Milyen vagyok
ha hallgatok milyen ha sirályként röpül kezem
milyen koboldnak barátnak vagy holtnak
 
Nem kérte engedélyem: a város város lett
a tenger tenger a madár a cölöp csúcsán
biceg és forgatja csokiszín fejét Nem sodródik
a felszín egyetlen pontján emelkedik-süllyed a szemét
Törvényeket nem teszek Érvénytelenek Combomban
fáj az ér s a könyvben mi itt hever
bádogdobját veri a három éves kisgyerek és
az olvasóját egy verőlegény Már így vagyok:
így is szükségem van rád Lehet? És suttogom
magamnak – meg ne halljad – hogy meg ne
láss s hogy mindent szavamat megbocsásd
 
 
5.
 
A szövegből  –  ami akkor
hozzád kötött – egyszercsak fölálltál hogy unod
Leírtál néhány magad mentésére szánt
hószemű mondatod hogy ne kelljen látnod fehéredek
attól hogy most most most vesztelek
el Kamera közvetített így hát
nem voltam veszélyes: az ekrán fakulhat (lefagyott táj)
és el is fakult De aztán ott voltál egy percig
mindenható majd búcsútlanul lekapcsolódtál
a gépről Tudtad végleges lehetsz
kíméletlen hogy bármit megtehetsz
Tetted tovább dolgaidat
fordítás gyerekzsivaj bugyolált be
hogy megszabadultál tőlem s lágy gúny és öröm
Uram adj hatalmat csöppet
tedd hogy hozzád ne legyen többet
semmi közöm
 
 
Szerettem volna
 
Szerettem volna ha még élek
Amint éltem ide úgy ezer évnyire:
ott hol a monostor lépcseje
oldalra fordul majd levisz – ahonnan téged ide –
a zárt kertbe, hozzád, ott éltem ide ezer évnyire
s azon a helyen
ahol állsz szépszemű szoborként
te derűs alak ahol körbeveszlek
mint a rakott és hűs falak
ahogy hű magammal betakartalak
 
 
Szombat
 
A szombat héjszegény Teste sincs tán
A nedves papír lángja rőt
nehéz a híg füsttől Bort iszok rosét
kevés ásványvízzel Nem nem és
nem – mormolom magamnak
Zsalugáter nyitja-zárja angyalszárnyát
s amit fel- és elfed az csupán a befalazott
ablak foltsötétje A vár percre perc súlyosabb
fölöttem a diózöld kert ahol ülök
egyre mélyebb Nem járkál benne a nyár
nem suhan rajta át a szél se Az esély
lépett át a másik napba ahol fénylő
szélcsengő rázza magát? Ülj le Mondjad
mi történt veled Beszélj Vagy ne beszélj
 
 
Ahogy…
 
Ahogy benéztem a kertbe megláttam
ismét reggeli arcodat hajad
zöldmoha oly rövid s járomíved
alatt olajfoltként úszott a sárga Nap
 
Hónapok óta élek így veled
délután egy szótagtól szúrt a szívem
szépkarú rózsafát metszek
s tőled lesz véres a kezem
 
Nincs ami ne azt mondaná nem
vagy s nincs ami oda ne kötne
hozzád Ezt-azt hazudok Megmutatom
az ég kék szemének a tenyerem
 
visszaadja-e a meleget s az égett
hús és köröm szagát Megosztom
magam inkább a vadaknak
csak ne maradj velem
 
Egy szál ősz haj maradt a szám
sarkában Mennék alunni és
szétbolyongom a könyveimet
Múlj el már néha azt kívánom
 
A gránátalma töpped a kertben
látom magába rejti a vércsöppeket
Fájnak az erek bennem Ballagok
a meztelen dombháton
 
 
Fény és árnyék
 
1.
 
A fény puhán járkál a falon
kiradírozza az árnyékokat
mint könyvben széljegyzet
egyetlen katángszár marad
s jelzi hol áll meg tekintetem
A vakító térben kereslek
bogárt a cinke cinkét sólyom
ahogy nézem látvány foglya
mint cselszövő a cselben
elmosódom A kóró
hajlong és karcolja a falat
foglalatából a délelőttnek kiragyog
órából a perc
hiába száraz és serceg és porlékony
Hiába minden Elfeledlek
Nem vagyok
 
 
2.
 
Az árnyék marad Azt akinek az árnya
felfalja a csorda szürkület Gané páráll
s a fagyban a disznóból
kimetszett belszervek kihűlnek
Nem dicsérlek többé: elrohadsz te is
és az sem segít ha nem
tudod néhány nappal e versben
élsz tovább Félig lehajoltál
s a mondatban nem görbül
tovább a hát Szép a mozdulatod
Nézlek Inventio peticaként
ragyogsz: húson nyüzsgő féreg –
belőle se marad több mint árnyék
 
 
Telehold Larnaka fölött
 
A reptérről telefonáltam Két
nappal később küldtem – vagyok –
üzenetet Egy hétig vontad tőlem meg
nem adtál magadról jelet
 
Kitöltöttek a gondok Meglehet
Árnyékfű nőtt a szőke kövek szigetén
a hegyháton kígyók s a hullámok
hasa alatt nagy szemű delfinek
 
Bármit tettél: nem voltam jelen
Nem akartad hogy legyek
A Venus egy órán állt
napszállta óta a város felett
 
A Panos tetőterén néztem
hátha látom Afrikát Rembaud
bámulhatta így Ahogy tárult
a vérfoltnyi mályvabimbó
 
s ömlött el éles tőrszaga
majd megalvadt s bezárult
hajnalra Figyeltem a percek
a parton lefetyeltek – ricsaját
 
Tengerből kelt a Hold
Sügérháta narancs volt s olajos
Gerincén két oldalra folyt
el a lágy habos víz mígnem
 
kiemelkedett s puffadt kerekre nőtt
és lett fakóbb Kúszott csak egyre
fölfele a fény sárgaréz lépcsején
a tompazöld hegyre
 
Egy rovart kerestem egy magánytól
keskeny szárnyú éji madárt
mely átjár a kétrét hajtott téren
mint két sor között a vágytól
meghajló enjambement
 
Figyeltem hogy nem röpül
a szélben semmisem
Nem tanultad meg sosem
mígnem elvesztetted a keresztnevem
 
Aki maroknyi fényt mésszé halmoz
tapadt hozzád – árnyék a falhoz –
mint akinek kell az oltalom
s nem marad teste és neve a tűző napon
 
szétolvad Viasz Páfrány alatt
kucorgó vigasz
 
Nem sóvárgok Nem hiányzol többé
Átadlak másnak s nem érdekel kinek
Szétfoszlasz mint a táj: párává
válhatsz Nem tudtam szerettelek-e
 
vagy csupán voltál Te A lét maga
Forgott a csillagos égbolt Fekete
lében ázott Larnaka
A tengerre ráborult az éjszaka
 
És azt se akarom hogy e verset lásd
Se hogy megbocsájtsd
 
 
Egy másik hársfáról
 
A fa úgy világított mint a ha
a mondat elején Belsejéből sütött
és szaladt sugarasan szerte a nemesfém
fény s a levelek e mélyhűtött mézben
megdermedt kezek Október vége van
s holnap a hó jön, ő pedig elmegy
Felnőttben tiblábol így a gyermek
és kinéz – a hegyekig lát – szemén
hiszen e látvány személyes
öntörvényű és a sziklák peremétől véres
A fa a szirten
miként a gyermek e havazás-előttben
 
 
Intarzia
 
Hogy is lehetne papírból képet
a szavaidból téged kivágni
és összerakni mint még egészet
az olló a szétszelt szeletet Így
 
kívánlak teljesnek tudni Akarok
még hozzád a teljes eget
ha válladhoz ér a vállam
fölöttünk legyenek fellegek
 
vagy legalább némi tér s levegő
Aztán semmi többet A nyál
a számban összefut s csomókba
áll össze a krómfehér nyár
 
 
A nyár
A számban összefut s krómfehéren
csomókba összeáll
 
 
Hallgatom
 
Hallgatom a falat
Mennyi elnyelt
szó van benne ami néma lett s nyomtalan
s hány hindu hold vajszínét fogadta magába
hogy e cementtől kemény legyen
Nézem mint cikkelyekkel tömött enciklopédiát
amelyet olvasni nem tudok: ismeretlen
nyelven írták és írják tovább
amíg sok lapja be nem telik Egyetlen repedés
- így fut lábon az ér – kék hálózata
jelzi, e könyv sem lesz örök
 
 
Culex pipiens
 
Hogy hányan is voltak? Sokan
kevesen? Megyek utánuk
meglessem miként koccan
fejük a kövön vagy csapódnak
be mögöttük a sötét ajtószárnyak
 
Ha inkább úgy kérdezem:
hányan is vagyunk? S miként
fogyunk? Mint ha hunyorgó szem
előtt maszattá apadnak
s nevüket vesztik az apró betűk?
 
Látom: jövőidő nincs A por
hull a kert fölött átröpül a madár
s a hintaágyban léhán elhever
az indigótestű s teljes ég Egy szúnyog
- Culex pipiens – hol dong hol danol
 
 
Szegedi hadak
                        Ilia Mihálynak
 
A matematikában a számokkal
a versekkel egyszerűsítetté válik a világ:
de a Tisza partján egy férfi hever az alvó
asszony mellett és egyetlen virág
megjegyzi e helyt hogy szirmaival kigyúlt
s cinóberfénnyel lobban mint a félőrült Nap
Merre járnak már a szegedi hadak?
Van akit megront az öröm és bánat
a négyzetrács közébe zárt számnak
csomójára hajol s érzi bűzét az aritmetikának
Az én orromba a képek fölszaglanak
Merre vonulnak a szegedi hadak?
Eh Se az se ez nem több filozófiánál
amely a dolgok közében matat rendet ígér
számlál s a mezőt tanyát úgy perzselik
föl akár az egyszerűsítés S a mondatot
a zsávolyzubbonyba bújtatott szavak
Merre vannak már a szegedi hadak?
 
 
Az egyetlen
 
Az egyetlen – amit kaptam – a név
mint lepke árnya a falon A fény előtt s után
hogyan ült láthatatlanul s honnan repült
s ha kell – a vaksötétben – hová?
Ha rászáll reccsen-e az ág?
Szakadatlan nyitnak a titkok
miként a rózsák s a rózsajelképek:
és egymásba omlanak Ócska
rímének foglalatában – csöpp csecsebecse –
fölcsillan a világ Szüntelen adja
s visszavonja magát a ragyogás
 
 
címtelen
 
pepecseltem tovább
holott te nem akartál már látszani
egy lassú vonallal fogtam körbe
miként könyvét az antik görög auktor
alakodat – miként a kertet
összetartottak a szegélyre ültetett ciprusok
örökzöld felkiáltójelek
a helyszín maradt meg
miként a kézírásban a tinta
tintában a pigment
pigmentben az atomok
ígérem: egyszer senki leszel
vagy az se
hogy maradtam magam
a szétdúlt kertben tulipánok
nárciszok aknáit elvermelő is senki
 
 
Poharak
 
1.
 
Egy pohár bort iszom, de már nem reád
Nem tudom örüljek-e: túléltelek
vagy ez nem több még mint a panasz
és önsajnálat amelyet újabb
szenvedés követ Nézem a borkarimát
 
az asztallapon Ilyen véres a szemem
napok óta hogy beszakadt
s beömlött a képek sora mely
alakod elé állt Nyers
sebes a nyelvem: nem mondom
 
többet ki a nevedet és ezt
megköszönöm S azt hogy nem lettem
általad több Így nem kell hurcolni
magammal a veled megszeretteket
se a fényképed amelyen oly nagy köröket
karcolsz a pokol ürege fölé fagyott jégtáblán
se a tenyerembe vésett tenyeredet
A kezemet tűz felett tartom
A leveleidet már eltöröltem
a képernyőről
 
 
2.
 
Ma oly idegen
voltam számodra S te nekem
szintén idegen Bort ittam
s a szemem megakadt
hajszálodon amely az asztalon
mint kés a kenyéren éppen
szélen egyensúlyozott A könyv
és egy szótag között Aztán
rágyújtottál: véletlenül sem
az én cigarettámból Ettől
oly kimódolt volt ahogy
fölkeltél s a táskádból magadhoz
vetted tulajdonodat És
néztem arcodat: idegen
bőr idegen ráncok egykor
hű szemek A hajszált elfújtam
egy svájci bicska leesett
a padlóra Elsírtam magam Nincs
ég amely velem vagy veled
burkolna be Nem tudom mondani
többé: jó
 
 
Szótár
 
ahogy két mondat ösvénye egybeforr
s majd két völgybe fut tovább
hol itt hol ott mint patak a kövét
elhagyja néhány szavát
ahogy e köveket körbefogják
mint szótár a vérbő áfonyák
s beöltöztetik posztóruhába
a zöld mohák: félig talán
talán egészen nézzed
barátom  maga az éden
 
 
pára / nézte
 
a por amelyből ötven éve vagyok
melyet egykor bor és víz áztatott / s egyszervolt szerelem
zúzta szét / mint sziklát a víz
tán barátja / volt / vagy nem
kékszőlők szemén / nézte hogy fut le
válik csepp harmattá a pára / nézte amint
a reggelből dél lesz / a délből végül délután / este
nézte miként szórja a port szerte a kapkodó
a hosszú ujjú / szőke és száraz szél
 
 
címtelen
 
nincs bennem semmi lélek / nincs semmi levegőm
bezárt vagyok / csupasz ember / beborított másfél négyzetméter
bőrrel / csupa hús / kifeszített ideg / csupa széttört csont
rohadok szét / hasonlat a tőmondat havas levében
láncdohányos nikotinpácban / nem vagyok több mint felsorolás
sorakozó a percek kivégző osztaga előtt
nincs kéz amely arcomon megpihenne / nincs amely
sirályként átsuhanna vállam fölött / nincs amely lefogja
szememet / se lágyan se durván / nincs szemérmem
amely visszafojtja belém a sírást / nem vagyok
 
 
címtelen
 
éjjel meggyfával álmodtam / ősz volt
mégis virágban állt / rögvest terméstől roskadt
a hegyoldalon / úgy ébredtem fel
mint akinek több hold világít az ablakában / úgy
mint akinek / tenyeréből felbugyog a forrás
csurom meggyleves a mellkasom / merő meggylé a párnám
 
 
címtelen
 
A veréb amelyet láttam
az Arsenál lépcsője alatt feküdt:
csőre duzzadt és megnyithatatlan
Rózsaszín féreg tekerte körbe s száradt reá
A szárnya a szárnya! – tolla vesztett
Ma visszarémlett csillogó tolla
sejtem valahol a csatorna vizén lebeg – legyőzte
minden izmát a bűzös lé És mégis
lantok zengő muzsikája árad
a fülembe a tetemből Térdre hullok uram
 
 
címtelen
 
Szüntelenül izzadt és testét
veríték lepte el: ez volt tehát az amiről
tudta bekövetkezik Szóbeszédben nem hitt
se birodalmakban se keskeny hajókban
amelyek vitorlái elborítják
s mint szemhéjak becsukják a tengert
a félelem érte utól és leteperte
ahogy szívének kedvest a szerelem
Üdvözölték egymást s
melléje szegődött mint tűzvészhez a láng
 
 
címtelen
 
A fű ferdén nő az oldalán
s a hegy a cserszömörcék lakhelye
észre sem veszi Csupa zöldszín satírozott
vérteli bokrok: hajnalban csikorgó
társzekerekkel érkeznek a havak A lelkem
így is hogy nem vagy
elfogad A testem nem bírja a kínokat
 
 
címtelen
 
a fülemüle miként az a fölött a félredőlt ékezet
csattogva dalol s oly forrón
amilyen csak egy félig nyílt rózsába zárt nyárvégi nap lehet
szívpirosan és illattól édesen –
igen:
a madár a havas kertben
a hideg fülönfüggői között
az ezüsttől egyre nehezebb
 
 
címtelen
 
Hangya mászott az ujjamra télvíz idején
Szememhez emelem: szemével visszanéz
rám s körmöm ágyára fekszik Verset kértél:
íme itt küldöm Esteledik A Hold felkelt
 
 
Vagy te / aki
 
Ledőlök gyepedre Ki vagy te
aki szálfüveidet a napvilágra raktad
ragyogjanak fényzöld tollszárak
s írják tele a bőröm Veled
 
 
címtelen
 
Itt már dél van – ott még előtte
Ébredtél? Alszol?
Megnéztem a tegnap esti rózsát
 
 
2.
 
Itt már dél van – ott még előtte
Ébredtél? Alszol?
Megnéztem a tegnap esti rózsát
 
 
3.
 
Itt már dél van ? ott még elõtte.
Ébredtél? Alszol?
Megnéztem a tegnap esti rózsát.
 
 
4.
 
Itt már dél van – ott még előtte
Ébredtél? Alszol?
Megnéztem a tegnap esti rózsát
 
 
Alkémia
 
a verdeső denevér január estéje fekete jegén
a holdfény elömlő olaja
a tűztorony harangja amiként dicséretbe kezd
 
 
 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.