Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


A visszavont tekintet VI. (versek, 2002. Kortárs)

2008.11.16

A visszavont tekintet VI. (versek, 2002. Kortárs)

 

Cigányok

 

Ömlik – a körúton az időn –

s zúdul a szégyentelen tömeg

A folyam irányvesztett

Ingem alatt bűzlő szív

ingemen kénsárga köpet – két medália

 

A régi kultúra roncsai

a gaz nevében

a foldozott kondérban

s a mohó jós – megszerkesztve

látja a jövőt – kárörvendésében

Fölragyog a tenyérbe csúsztatott forint

a pénzdarab fölvázolja a maga

illékony fényű univerzumát

 

A nyelv roncsai a mocskos árból – e korból -

felbuknak

s a mélybe süllyednek

A felszínen örvények

széttartó hullámgyűrűk –

vízió marad utánad cigányság

vagy hasonlat

aranylánc az emlék nőbokáján.

S olyan rettegés – a tiéd volt – amelyről napfénynél

beszélni nem lehet

 

A Duna zajlása ily komor

a víz – jégtömbökkel sok szennyes torlaszával –

s a kopár part egymás mellett eloson:

így látlak mosdatlan szájú hontalan tömeg

 

Hymnum dicamus Domino – énekből szállnak fel

köröznek a nagyszárnyú madarak

az ég mágnese szüntelen átrendezi

a károgó horda mintázatát

 

Az évezred  nem fogad el – cigányság -

akár ital maradékát a koldus

S az ételként odavetett  keserű májban

hol élelem volt az

hol gyógyszer hol mítosz: most áldozat

sincs se lélek

se olajbarna tűz

se bűzsárga keselyű

 

E nép mint a teremtés kezdetén

a négy őselem

a világ porában történelmében szétvegyül

 

 

Káosz

 

Valakinek kellett a föld

és elgondolta a vizet Majd

a lélekszemű madarat amely a levegőnek

fölkínálta a kiterjedést Idővel összegyűlt

az amit a bölcselet – utóbb –

ekére orsóra parittyára osztott

s odasorolta a férfihoz nőhöz gyerekhez

Nagy köpenyű mitológiák járták

a zöldellő mezőt a kenderrostok fakó térképét

feszítették az ágvillán a gumit

fürge járású népdalok

követték s feledkeztek meg róluk

Mint árnyék a napsütésben

összeállt s a kozmosz

hol épületnek hol hagyománynak hol

több szólamú szövegek

haramiák járta vadonának vélte magát

Volt aki látta az egybegyűlt erőt

és az istenekről beszélt

volt aki az érett elemekre gondolt s másról

volt ki – mint egy álarcra – önmagára

saját folyójára kerített kertjére és lombos fájára:

mint a gyilkosok

Én arra a visszhangra

amely hol Vergilius hol Villon hol Schiller-hangján

a végső lehetőségről – szorongató találkozásról – suttog

Amikor a 2 elapad s 1 lesz

 

 

A szörny

 

Én aki éjfélkor remélt testet találni

ábrából ábrára vándoroltam Dürertől Pietro Longhiig

Olyan jelkép lettem – a testté a világé:

mindenkor szertehull –

amelyet bárki maga mellé fektetett az ágyba

hogy – szeretkezés után

a lélekkel a test – összealudjon az idővel

egymással azonosak legyenek

Éjfél után néhány percig bőven jutott idő

az Indiákról átvonszolni az aranyat

csipp csupp halhatatlan dolgokat

s bőlevű fügét – a valódi emlék ellenszerét – zabálni

Ismertem a vörös átjáratokat

a titkok és a földrészek között

ahol mindenkor  zúg és szitkokat szór a szél

A rettenet – hűvös ólomszem – nem az

hogy annyiféle voltam

nem hogy vélem

– a múltjába bugyolálva – szétoszlik a tűrhetetlen világ

s amikor rámutattam a tengerre – szürke – és volt nincs

a földre léptem – nehéz – és visszahulltam a gondolatba

Egyszer láttam egy vízparti fát

duplaként mint kártya lapján a vadász

(duplán mint kártya lapján a vadászt)

fűz lehetett éger vagy fehér nyír – mindegy –

a képével volt teljes

Nekem nem maradt idő lenni

 

 

Tört

 

Ez a hajnali eső – ezüst a hóban -  máskor

is ilyen eső volt s a lomha szélben a bambuszok

máskor is riadtan ugyanígy kotyogtak

A hiány amelyet érzek egy ember alakját ölti fel

aki ha beszél mindig más hangon

énekébe hol szirén- hol szerzeteshang vegyül

Megvan-e a kő mely a zuzmótól pikkelyes napos felét

megkülönbözteti a földbe forgatott oldalától

a görög betű mely ha emlékezik

visszaszalad az íbisz nílusparti hieroglifájáig

 

 

 

 

                Utószó

 

                Néhány éjszakával korábban éppen Pécsről Veszprémbe térve vissza, amikor Siófoknál rákanyarodtam az M7-es útra, hatalmas holddal találtam szemközt magamat. Ott lebegett a sztráda felett félig vaj-, félig okkersárgán, s oly hatalmas volt, amilyennek még nem láthattam soha. Hogyne, tudtam meg hamarosan, mert az elmúlt kétszáz évben ezen az éjszakán járt legközelebb a Földhöz. Vladimir Holan jutott eszembe, az ő két Holdja, ahogy megakadnak az ablak sötét négyszögében, majd pedig az, hogy valójában három holdnak kellett ott lennie, hiszen a versbe, hogy költőnk megírta, végleg és elmozdíthatatlan bekerült egy harmadik is.

                Aznap éjszaka a Holdakról olvastam, Vergiliust és Lugones Érzelmes holdnaptárját, Ezra Pound verseit, Jorge Luis Borgest, Bulgakovot, Malcolm Lowryt – mindegyik kedves írómnak van legalább egy saját holdja. Szomorúan vettem észre, hogy nekem hiába van holdviolám, holdrutám, az arabok jóvoltából a lunáris naptárakat is ismerem, de nincs Holdam.

Néhány estével később, mert talán délutáni díványom fejénél ott maradt a Képzelt lények könyve, ismét belelapoztam Borgesbe, hogy a százhúsz meseszerű figurát kislexikonszerűen földolgozó munkában megkeressem azt a motívumot, amelyre néhány hónapja úgy bukkantam rá valahol Split egyik márványhűvös szegletében, hogy megvilágosodásszerűen rádöbbentem, a későbbi sorsomban jut - s az akkor még meg sem kezdett munkámban központi szerephez. Nem leltem meg benne: holott úgy emlékeztem, hogy egyszer már megtaláltam. A mutatóban nem sorolták föl a menyétet – azt a kisragadozót, amely nekem, a városlakónak húsz éve egytelenként jelezte a természetet.  S nem volt a különös teremtmények rendszerében sem. Helyette ott állt – hosszú mondatok fényesre csiszolt talapzatán - az unikornis, amelytől egyelőre azonban nem akartam semmit. Még csak meglátni sem.

Ezért együltőhelyben olvastam el a terjedelmes magyar kiadást. Még leginkább Kafka álombeli állatára foghattam volna rá, hogy olyan, mint; az a szüntelenül mozgó, hosszú farkát kitartóan imbolygató, kis fejű, fürge ugrálásra kész lény, az hasonlíthat leginkább a menyétre, de kétségtelen, mégsem az. Egyébként ebben a különös kalauzban nem is élhet menyét, hiszen nem a képzelet, hanem a valóság szülötte.

                E világból hiányzott egy állat – mert hiányzott egy szó.

                Mások, akiknél létezik a menyét, torkán azzal az alig látható, holdszerű folttal, sok olyan tulajdonságot adományoztak a kis ragadozónak, amelyet a tudomány nem talált helyesnek. Egy tizenhetedik századi előkelő francia udvaronc, Pierre de Bourdeille, Brantôme ura a szerelmi életről szóló botrányos krónikájában azt írja, hogy a menyétnőstények szeretnek összebújni és egymásba fészkelődni, mint némely szerelmes pajzán hölgyek.[1] Azt is leírja, hogy az ilyen természetű asszonyok maguk is tenyésztenek menyétet, s mindig örvendezve nézik a kis nőstények hancúrozását. Hölgymenyét látható – ezek szerint kettő is – Leonardónál, a krakkói képe ilyenformán értelmezhető. A Hölgy hermelinnel festményén, tudható, a hermelin a menyét elegáns hasonmása. Ilyen menyéteket – a tisztaság és az öntörvényű kegyetlenség állatait – Bódy Gábor Nárcisz és Psziché filmjében is látunk: egy kietlen szobában húst marcangolnak éppen.

                A jelentéssel csordultig feltöltött szó medencéjéből – tudom, mert szakmám szerint biológus lehetek – nem tudom kihalászni sem a Holdat, sem a menyétet.

                Valaha magam is írtam menyétről: akkor még éjszakánként sétáltam Veszprémben, s egy ilyen úton találkoztunk – a kutyám és én – az egyik Cholnoky-ház közelében velük. Az autóm a lakásunk közelében kanyargó mellékutcácska kőből rakott kerítésfala mellé állítottam, s azon az évszázados falon pillantottam meg őket. Egy nagyobb és több kicsi állat álldogált függőlegesen egy csoportban, akárha emberek volnának, hátsó lábukra ereszkedtek s a mellsőt mellkasuk magasságába emelték. Dugó, a puli késve vette észre, de amikor fölneszelt, éktelen ugatásba kezdett. A menyétek nem menekültek el, még jobban összehúzódtak, s mindegyik szeme fénylett: sokfejű egyetlentestű jószággá változtak.

                A szavak szeretnek ugyan egymásba fészkelődni, de mögöttük sokszor nem az elemi világ áll, hanem egy üvegfalú üreg kong.

                Splitből eljövet, a Brac szigetre tartó hajón, a vízfelszínre felbukkant hatalmas állatokat nézve, azon a napon, amikor az évszázad nagy napfogyatkozása miatt két naplemente is volt, hasított belém, fájdalmasan és hirtelen, meglehet, a szavak egyetlen közös test sok fejei. Aztán arra is rá kellett ébrednem, hogy csupán egy újabb evidenciával lettem szegényebb – de nem volt többé nyugovásom.

A Physiologusban, e kései hellenisztikus korban született erkölcstani és biológiai gyűjteményben az élőlények mindegyikének antropomorf értelem jut. Mindaz, ami eddig kettő volt, nagy hirtelen egytömbűvé válik, s legjobb esetben is, a világ dolgai – amilyen a hód, a füge, vagy bármi más – csupán súlyos jelentésekkel telt illusztrációi egy isten szavainak. Jóval később megszűnik ez az egyértelműsítés és emberre vonatkoztatás. Albertus Magnus, akinek az elméje végképp úgy forgatja az ismereteit, hogy okos, megalapozott tudósi mondatokba törje a világot, minduntalan vét a középkor második felében rögzült skolasztikus szabályok ellen, s a természetet érzékletesen, egy művész szabadságával és megelevenítő módszerével ragadja meg. Cesare Ripa a versírás helyett összegyűjtötte azokat a motívumokat, amelyekre – korában – a verseknek, s minden versekhez hasonló szerepű ábrázolásnak szüksége, hogy megmagyarázzák az értelmüket.

Bármelyik változatot nézzük is – az élet és a művészet kiterjeszthetőségéről és egymásba mosottságáról szerezhetünk tapasztalatokat. Közös bennük, hogy mindaz, amit művészi tettnek neveznek, egy vélt, hitt, akart vagy éppen valóban átélt élet alárendeltje. A szavak, a maguk saját jelentésével összeköttetést teremtenek a látható világ és a láthatatlan tudás között, sem a világról, sem a tudásról nem születhet valódi ismeret. Mindaz, amit tudunk, csak a szavakra vonatkozhat.

A szavakban kel fel a hold, épülnek fel és romlanak porrá a városok, civilizációk, szavakban érkezik s fut el az idő, zöldellnek a fák, hullámzik a tenger s bukkannak a felszínére a kék testű cetek, szavakban élte az életét a kölni studium generále szerzetese és szavakban halta halálát az emblematológus. Szavakban történik meg valamennyi embernek fontos kő, növény állat. S az ember.

 

*

 

Ma több utcával, egy vakító alkonyattal és egy / kábító naplementével lettem gazdagabb. / Aztán majd újra visszatérek a szegénységhez. – mondta 1925-ben megjelent Szemközt a Holddal kötetében Borges.. Nem tudom megmondani, miért nem a holdfelkeltéről ír, s miért inkább a naplementéről, hiszen mindkét jelenség misztikus. Borges telve van holdakkal és rózsákkal – talán a muszlim civilizációhoz való elementális vonzódása okán, hiszen abban jóval több a meditálásra való felszólítás, mint a kereszténységben, talán, mert már fiatalként is sejtette, milyen sötét éjszaka, miféle vakság fog élete alkonyával reá borulni. Borges naplementéiben tudható, hogy bennük ott ragyog egy tenyérnyi ezüst Hold is, még ha gyakran nem is olvashatóak - így nem is válnak láthatóakká. Borges latin világában, amelyben minden visszametsződött a korai mediterrán eredetű civilizációba, a csöndes és egyértelmű, a kompakt és súlyos tömegű fogalmakba, metafizikusnak találunk minden sort. Miként az iszlám világából hozzánk érkezett későbbi évszázadokból érkező, ezért fiatalabbnak is olvasható versek is – leginkább – ilyesmifélék. Borges leginkább akkor kerül a maga elemi súlyú szavai fölé, akkor emelkedik metaszintre, amikor még rendkívül erősen, emblematikus módon mutatkozik meg a maga anyagisága: anyagának kötött fogalmisága. Mondhatni, akkor, amikor a maga késő hellenisztikus korát éli – csak éppen ez nála nem egyetlen időszakká csomósodott (a hellenizmusban egyébként sincs értelme a mi eleje-közepe-vége időfogalmunknak), hanem tető- és kilátópontot kínálva megjelenik: nagyszerű verseinek első és utolsó soraiban. Borges ilyenkor a maga Physiologus-szövegeit írja.

Akarok egy jó sort írni! – ezt Borgestől tanultam meg.

A perzsa és arab eredetű nyelvművészetben nincs értéke annak, hogy ki írja a verset. Amint a szavak sem képesek individuális tartalmakat hordozni, úgy a költői kép sem lehet senki sajátja. A szavakba és a jelképekbe, a trópusokba és a mondatokba ki-bejár mindenféle lélek, a ’szerzői’ és az ’olvasói’, közös kincs, és egy-egy érzést, helyzetet, képet (bármit) annyiszor lehet átírni, újra formázni, ahányszor csak képes erősnek maradni – e művelet előtt, e művelet által, s e (kényesen alázatos) művelet után.

                Ibn Khaldún is azt mondja, hogy a verseket nem a gondolatok teremtik, hanem a szavak. A szavak, amelyek abban az időben, amelyben éppen élünk, mások, mint azok, amelyek a nem mi időnkben hangzanak el. Ábrázolni pedig nem szabad – hiszen illetlen azt – hevesen, akár megfontolva – bármi módszerrel is rögzíteni, ami nem örök. Vagyis a gondolatok nem örök életűek; csupán azonos helyzetek vannak, azonos kifejeződésekbe tömörödötten – azokhoz pedig - azon dolgoknak, amelyek örökök - nem lehet közük. A szó, a szó, a szó – fordítom tehát át Gertrud Stein sírversét, de hát Rilkéét is, amiként a magamét is, amelyet soha meg nem írok.

                Ergo, helyesbítenem kell! Egy jó sort!

                A magam naplementéi után – és én ezeknek a mélabús alkonyoknak nyolc évemet szenteltem – tudom, milyen nehezen találtam meg azoknak a szavait; végezetül, ha állítanom kellene valamit is, egyetlent, akkor azt suttognám: nekem nincs saját szavam. Nincs, amely olyan pontos lenne, hogy az én általam kiejtett vagy leírt szó határán bévül ne lennének más költők idegen szavai. Egyetlen dologra vonatkozó szóval, ha azt különböző emberek mondták már ki a világ teljes tartalma lefedhető, úgy, hogy e kis cserepek, minduntalan átlapolódnak, és semmi ki nem villoghat – mintha rések között a fénylő ég – közülük. Nincs szó, amely kizárólag az enyém lenne, általam lenne, engem -– az én sorsomat – mondaná; éppen ezért másra sem törekszem, mint hogy lehessen.

A nyelvben felkínált közösséget vállalom, csak éppen a saját zug - egy végletesen pontos vers, egy tiszta és egyértelmű hely – szükségét is érzem. Nem látok olyat, ami ne lehetne vers – nincs vers, amely ne lehetne! -, s mert az nem a biologikum, hanem a biologikumra épült emberi civilizáció terméke, arról is beszélek, mi e kultúra tartalma és jellege. Nekem: az emberi érzékszervekkel megtapasztalható természet, a kontinens és az Európába beszüremlő környéki kultúra hozzám elérő tapasztalata, és persze a mások által létrehozott irodalom.

No és: én. De arról nincs jó sor.

A kettővel előbbi bekezdés: mintegy másképp. A szavakról.

A szavak előtt áll minden, ami éles kontúrú és pontos, mint egy cinke, mint a kései cinkére lecsapó bagoly, mint a baglyot ragadozó lesipuskás idő. A szavak után pedig – tapasztalom legtöbbször - már nincs mit olvasni a cinkéről, a bagolyról, az időről:

S itt egy hulla fekszik!

A nyitott ajtón át besuhant egy apró madár, némán és hirtelen, s torpedóként nekivágódott a sárgászöld, duruzsoló kompjúterképernyőnek. Feljajdulni sincs időm, s a monitor előtt ott fekszik mozdulatlanul, bár még melegen, de már halottan. A kertünk kékcinege-családjának valamelyik tagja, nem tudom, a fiatalok közül valamelyik, vagy a szülőpár egyike; nem ismerem a világukat annyira, hogy külön szavam lett volna rájuk.

Valaha, amikor a korosztályom margón élő tagjairól készítettem egy szociográfiát, legmegrázóbb élményem az volt, amikor az utóbb Juli fedőnevet kapott szépséges zsidó lány – egyébként a magyar kultúra élet-halál urának unokahúga – arról beszélt, hogy az ő élete attól a pillanattól változott meg, amikor meghalt előtte egy fecske. Nekem is vannak halottaim – s most közéjük került ez a még testmeleg cinege. Érzem, milyen könnyű bűze van a léleknek, mitől is olyan tollszagú, s mitől olyannyira más, mint az, ahogyan a magam anyanyelvén megnevezem.

Negyvenhat éves vagyok, két hónapja – tíz év szünet után – visszaszoktam a cigarettára, szeretem a halk szavú fekete nőket és a sűrű vörösborokat és a könnyű kékfrankos rosét, a jó és lassú könyveket, a kevesek által látogatott múzeumokat, és szeretnék egy jó mondatot írni, olyat, amelyben a hold valóban a hold, a menyét valóban menyét s a cinege is cinege. Nem szeretek s nem is tudok a dolgokról beszélni, magukhoz a dolgokhoz ragaszkodom.

Ahhoz például, hogy tömör jelentéssel bíró szavakból verset írjak: s éppen egyetlen tárgyamról, amely felett korlátlan hatalommal – és korlátozott megismeréssel rendelkezem, a saját életemről. A muzulmánok számára nem a költő, de a vers a fontos – úgy nekem is a vers. Igaz, van abban jócskán érzékiség is: a világot – esetemben magamat -, érezhetően, csak a versírás folyamatában tudom megragadni. A szöveg létrehozása a megismerés. Ez pedig esztétikai élmény. Hogy esetleg az olvasónak is? Az olvasókat szalmával kitömő múltat, e kanonizációt egyáltalán nem ismerem. Magamat sem látom másnak, mint szalmával kitömöttnek.

 De: zavar-e, ha a rózsát, és a rózsa nevét is feloldja – piros tinta a vízben - a feledés?

 

*

 

                Ennek a könyvnek, amelyet most végül kiadok, amíg írtam, Physiologus volt egy éven keresztül a neve. Amiután elkészült, kapta a borítón olvasható címet – s a Physiologus csupán egy ciklust, az eredetileg könyvnek készült fejezetnek a megnevezése. Elhátrált tehát a cím. Tettem azért, mert kedvelem az eredeti, a számos példát kínáló, hellenisztikus korban született  Physiologust, az oly sok mindenre megtanított, többek között pedig felhívta a figyelmemet az ember eredendően többes meghatározottságára. S továbbá arra, hogy a nyelv, amely engem használ, általam miként vétkezik, győz és semmisül meg. Persze: velem együtt.

A szerzők, akikre nyílt és rejtett utalásokkal hivatkozom, nyíltan vagy ejtve idézem és torzítom őket, ugyanazt tudják, és ugyanazt mondják: keresik az azonosságot. Egyetlen bizonyosságuk a saját asszonyuk, a saját életük, a saját nyelvük – amely egyszerre köti őket a testükhöz és a lehető legteljesebb emberi kultúrához. Így volt lehetőségük újként megmutatni a régi mikro- és makrokozmoszt. S egyetlen esélyünk az, hogy önmagunkat tapasztaljuk – s ez lenne a vesztünk is.

Holdak jönnek és mennek, hol Szabadka fölött, hol Bécs határában tűnnek föl, máskor a Mecsek szurdokjait mélyíti az olvadtfém-fény vagy éppen a veszprémi kert vöröskő madáritatójában, fürdik valamelyik éjszaka vértelen égitestje. Jó tudni, hogy annyian vannak, amint azt is, hogy az a sok változat mégiscsak egy. Saját maga által kínálkozik föl az egysége, és ezzel számomra is fölajánlja a nevet, a rendet, a kozmoszét. Részlet vagyok, riadt, kicsi részlet, aki, hogy egyensúlyát tartsa, saját részleteibe belefeledkezik, vadmadarakba, utazásba, mellékmondatokba, szemiotikába és karneválba, megtartó történetet talál ki, belefullad több vagy egy szerelembe, amelyről hihet majd ezt azt – amit éppen akar vagy szeret.

                Szavakhoz ragaszkodom-e vagy a szavak tartalmához? Minden függetlenségi háború ellenére mindkettő foglya vagyok. Ha a rózsa meghal, meghal-e a rózsa neve? A rózsa neve felnevelheti-e rózsát?

 

                *

 

                Másrészt: a legtöbb tapasztalatomra nincs szavam.  Ugyanazat meglehet élni és írni másként – mert vagy nem ugyanaz, vagy mert nem lehetett pontosan élni, írni. Ami a dolgokból kilátszik, ami bennük megragadható, az mi szó-természetű, az pedig – a retorikája, a grammatikája vagy bármi köpönyege – nem érdekes: potosan nem az az érdekes benne, amelyben a saját természete mutatkozik meg.

                Kétségtelen: létezésem egyetlen formája – a versírás.

                Mert a minden után is ott van.

                Amint a versek.

 

                *

 

E kötet nem tartalmazhatja a különböző folyóiratokban Physiologus cím alá sorolódott, valaha is megjelent verseket. Némelyet kihagytam, érdemtelenül, s némely pedig – gyengesége ellenére – a válogatásban is benne maradt. Látnom kell, miként pusztulok. Látnom kell, miként leszek – se több, se kevesebb – szó. A legtöbb vers soraiban is mássá alakult – s még csak nem is azért, mert a versek ezáltal töményebbé sűrűsödtek volna, vagy jobban kifejeznék azt a mágiát, amelynek részese lehettem. Így csak a könyv lett akaratom szerint való. Ezért mellékelem azt a listát, amely tartalmazza a versek első megjelenésének helyét és idejét (még akkor is, ha az irodalmi lapokban nem egyszer betűhibásan illetve szövegrontásokkal láttak napvilágot).

Azt kell tehát állítanom, hogy egy köteten belül egyszerre két kötetet kínálok az olvasónak – ha nem tudnám, hogy az három.  Amit most ízlelgetnek, az a saját olvasatom – arról, akit egy éven keresztül, amíg e költemények íródtak, akit éppen most a Géczi János névvel jelzettnek vélek. A másik, a primérebb könyv elszórt lapjai folyóiratok mélyén lappang. Csupán az Olvasó kitartása – és életideje elvesztésének - eredményeként támadhat fel, s válhat úgy is láthatóvá.

 

Függelék:

 

Physiologus (1999. 2. 20. - 2000. 4. 28.)                                                             

 

1-2.                                       (1999. 2. 20.)                         32, 7                       Jelenkor 1999/10.

3-4.                                       (1999. 3. 05.)                         14, 4                       Alföld 1999/11.

5.                                           (1999. 3. 12.)                         18                           Alföld 1999/11.

6.                                           (1999. 3. 15.)                         11                           Alföld 1999/11.

7.                                           (1999. 3. 15.)                         8                             Alföld 1999/11.

8.                                           (1999. 3. 18.)                         13                           Alföld 1999/11.

9.                                           (1999. 4. 6.)                           6                             Alföld 1999/11.

10.                                          (1999. 4. 20.)                         9                             Alföld 1999/11.

11.                                          (1999. 5. 01.)                         3                             Alföld 1999/11.

angyal                                     (1999. 5. 22.)                         20                           Műhely 2000/4                      

vázlat                                      (1999. 6.)                               12                                           Új Forrás 1999/10.

ahogy közeledik                      (1999. 7. 21.)                         18                           Új Forrás 1999/10.

15.                                          (1999. 7. 24.)                         17                           Tiszatáj 1999/11.

16.                                          (1999. 7. 30.)                         12                           Tiszatáj 1999/11.

között                                     (1999. 7. 31.)                         13                           Tiszatáj 1999/11.

18.                                          (1999. 8. 01.)                         11                           Tiszatáj 1999/11.

19.                                          (1999. 8. 02.)                         8                             Tekintet 2001/1.

alfabét                                     (1999.  8. 3 – 11. 06.)            419                                         BÁR 1999/2.

                A.                                                                                                          Élet és Irodalom.  2000. 03. 10.

21. rosa ispahan                      (1999. 11.07.)                       22                           Forrás 2000/10.

22.                                          (1999. 11. 12-13.)  21                                           Forrás 2000/10.

23.                                          (1999. 11. 28.)                       9                             Árgus 2000/10.

24.                                          (1999. 12. 10.)                       20                           Árgus 2000/10.

25.                                          (1999. 12. 11.)                       17                           Jelenkor 2000/12.

26.                                          (1999. 12. 12.)                       22                           Árgus 2000/5.

27.                                          (1999. 12. 18.)                       10                           Jelenkor 2000/12.

28.                                          (1999. 12. 19.)                       18                           Jelenkor 2000/12.

29.                                          (2000. 1. 02.)                         7                             Árgus 2000/5.

30.                                          (2000. 01. 29.)                       14                           Alföld 2001/1.

31.                                          (2000. 02. 11.)                       19                           Alföld 2001/1.

32.                                          (2000. 02. 13.)                       15                           Alföld 2001/1

33.                                          (2000. 02. 18.)                       24                           Népszabadság 2000. 3. 25.

34.                                          (2000. 02. 26.)                       20                           Látó 2000/5.

35.                                          (2000. 02. 27.)                       8                             Látó 2000/5.

36.                                          (2000. 03 .05.)                       8              Alföld 2001/1. (változat: Tekintet 2001/1.)          

37.                                          (2000. 03. 05.)                       25            Alföld 2001/1. (változat: Tekintet 2001/1.)

38.                                          (2000. 03. 05.)                       5              Alföld 2001/1. (változat: Tekintet 2001/1.)

39.                                          (2000. 3. 13.)                         3                             Tiszatáj 2001/5.

40.                                          (2000. 3. 18.)                         45                           Tiszatáj 2001/5.

az első magyar szegfűrajzhoz (2000. 3.)                 25                                           Új Forrás 2001/2.

benned lettem                         (2000. 3.)                               42                                           Új Forrás 2001/2.

madárba süllyedő dal                (2000. 4. 28.)                         28                                           Új Forrás 2001/2.

 

 

                *

 

Három kötetet ígértem egykor – hiszen az a ciklus, amely a Physiologus után született, s annak nyomvonalán indult el, indokolja hogy ezt mondjam. Így párversek és triptichonok sokasága került egy borítón belül, bizonyítékául, hogy amióta csak írok, mindig ugyanarról tehetem. Hogy a dolgok, amelyek folyamában állok, mindenkor mások. Ha már kell, ugyanarról csak másképpen lehet beszélni, mindig felülírni, ahogy a kert teszi, a kertet, a szerelem a szerelmet, a szózat a szózatot. Kis evidenciákkal, a költőiségtől hányingert kapva lehet ugyanabban a cellában az egyre másra váltakozó centrumokat kitapintani: hogy ugyanazok és mások egyszerre maradhassanak.

 

 

 

 

 

Tartalom

 

Physiologus

 

1-2.                                        

3-4.                                                      

5.                           

6.                                          

7.                                          

8.

9.

10.

11.

angyal                                                      

vázlat                                     

ahogy közeledik                     

15.                                         

16.                                         

között                                    

18.                                         

19.                                         

alfabét                                    

21. rosa ispahan                     

22.                                         

23.                         

24.

25.

26.

27.

28.

29.

30.

31.

32.

33.

34.

35.

36.

37.

38.

39.

40.

az első magyar szegfűrajzhoz

benned lettem                        

madárba süllyedő dal

 

 

 

Knósszosz

 

Róma                                                                    

Magyarország                                                        

Gepárd                                                   

Rizling                                                                   

Krk                                                                       

Veszprém                                               

Kiegészítések egy Vörösmarty-sorhoz    

Fúgavariáns                                                           

Fladnitzbergi hárs                                   

Lélek                                                                     

Nádi farkas                                                            

Másik                                                                    

Simonyi Imre                                                        

Nyár                                                                      

Reneszánsz                                                            

Utóirat                                                                  

Allegória                                                

Triptichon                                                            

Nauszikaá                                                              

Duplum                                                                 

Történelem                                                           

A találkozás                                                                                                         

Knósszosz                                                             

Tűzvész                                                                 

Óda                                                                       

Gyöngy                                                                 

Cigányok                                               

Káosz

A szörny

Tört

 

 

Képversek

 

 

 



[1] Brantôme (1986) 142.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.