Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


A visszavont tekintet V. (versek, 2002. Kortárs)

2008.11.16

A visszavont tekintet V. (versek, 2002. Kortárs)

 

 

Másik

 

1.

 

A történetet a másik oldalon állva

figyeled. Az α

íbiszként gázol a Nílus fövenyén s mikor

fölrepül – tele szárnycsattogással – betűvé válik.

A bika

napvilág idején márvány oltárra áll

teleholdnál rabolja el Európát.

Ami itt keskeny csalogánydal

ott zengő – örmény – arkangyal szava

a rózsakertben

a rózsa illatos jelképei között.

 

Megír a vers

elolvas: kettős ragyogású ólomüveg

benne - miként a fénytől nehéz cseppű folyó vizében -

tollászkodó mester és madár.

Én megtörténtem.

 

2.

 

Másik.

A másik papírlap fala előtt állva

ahol a reggel a másik reggel

másik a két fa – dió meg a birs –

s másik a szótagszámláló cinege

teljes az égbolt a végtelennel

figyeld a reggelt

a fákban a cellulózüzemet

a dal mohó útvesztőjének madarát.

 

Az idő formája miként a vízé végtelen

de a forrásfő – kékektől zajosan

bugyborog – azonos.

Talán egyazon napban élünk

azonos amit olvasunk s

talán ugyanúgy sóvárgunk:

valami múlt valami jövő képei után.

 

Nem tudom ki vagy.

Én a könyveket szerettem

ha egymáshoz ért hang és a visszhang.

A vereségek végén a kígyó mondat

merev pontszemét. .A kert napfényben villódzó

zöldezüst foltjait A Sédet

amikor a lánycombok között átfolyik.

Elégiák almaízét a számban.

Mondtam ez – meglehet – maga az éden.

 

Szeretném hogy megismerjelek: másik.

Olvasd a verset.

 

3.

 

Nem kell neki másolat – a szó –

anélkül is tökéletes.

A tízes testébe a golyó beletalált önmagába

kolostorba a visszavonulás.

A formát zöldárban aszályidőben

mindenkor folyóként tölti ki.

Nem érdeklődik ezért tökéletes.

Nincs szüksége kősóból tárnát

cserjéből gallyat – s ezekből

mint szép lombardiai női arcokat

regényt alkotnia.

 

 

Simonyi Imre

 

A megérintettek és a megérintetlenek

a zongora a sarokasztal a Kék Macskában

egy szlovák jajszó s a lúdnyakú üvegben zöldszilváni

- a lányok a cipő s amit úgy nevezett: haza.

Végül: gyűrékeny kézelő s a koptatott pálca.

A fölsorolás közönyös agresszivitása.

A rend. A nyakkendőtű. A betűk -

amint osztják-szorozzák a hátramaradt teret

s magukat sorokká rendezik.

Az akác amely hull mint a népviselet.

 

A részletet – engedelmes lakatot a házon – értem

s a rozsdaszín folt tetthelyét otthagyom.

A város darabjaiban található

a szárnyaktól körberepült téglavárban

az alumínium érintésébe foglalt kanálban

a tekintetben amely bekerítette.

 

 

 

Nyár

 

A szamárkóró virágának

derengéssel feltöltött gömbje:

egybegyűlnek körötte a hasonlatok.

Zárvány a levegő csiszolt sötét márványában

tökéletes forma nem kopik szét.

Beleolvas az időbe – formál igazít.

Hajnal van. Reggel. Megint.

 

 

Reneszánsz

 

Az út az erdőbe indult és a mondatba vezet

az alkony – nőalak: alany – kézen ragadta.

A bonyolult napszakot

több év torlaszolja el

gyümölcsöt rágcsál rejtélyt állít

igyekszik alakot találni a felejtésnek.

Vénusz lesz. Diána. Múzsa. Betsabé.

Zsuzsanna. Lukrécia. Magdolna. Márta.

Esélytelen a kar – elfogadja –

a tompor –  beleolvad a mohába –

a száj megnyílik s lélegzetét elengedi.

Reneszánsz helyzet: kitartó árnyak

lelkes kőris s a gomba finom földszaga

– ismét megtörténünk.

 

 

Utóirat

 

A kor ahol élek – miként az anyanyelv –

elfelejthető. El a könyvek lakónegyede

a sarokból a káosz amelyből

felépült naponta s naponta omlott össze

amit hol városnak hol történelemnek

hol univerzumnak neveztem.

El a kert az egymásra lapozott árnyék

a gömbjeit formázó paradicsomtő

a csap édeni vízcsöppjei. Az eltörölt

ábrára az ottmaradt folt nem emlékezik

nem az a lényege.

A hiányról nem szól.

A félkör-holdnak nincs ikonja.

 

A kor – velem vagy

nélkülem: a jelentése változatlan –

mint toposz a húst

megtalálja tömegét

s vérengző vaddá változik.

Nyomában hullák

a cserszömörce égő bozótja

és a vedlett bundájú pirkadat

amely nem tud megszabadulni

a piros jövőidőtől.

 

 

Allegória

 

A tört orrú fej – egy szoboré

a katedrálison – nem emlékezik

nem emlékeztet. Van egy arc ami

mint érme fémében a bánya

fényképben az ellobbant kép

nincs. Az ítélet napján átsuhan felette

az Úr s föltámasztottjainak tekintete.

Bűnös. Nincs idő – saját ideje –

amelynek széles hullámai sodorják

merész gőg amely nyakizmát megroppantja

hiány amely rámutat.

Könnyű. Kőből van

emberből és szóból.

Nézd meg e középkor végi allegóriát:

a kígyószájba mindenestül belehal.

 

 

Triptichon

 

1. Néma

 

Az olvasókhoz

akik ismerik a szóközök éjszakáit

nem volt közöm.

Testet adtak a lenge képhez

a sivatag tűnékeny színét meglátták

s az olajfa tövéből

– Odüsszeuszként vagy

Odüsszeuszban Homérként –

a király hókarú leányát.

Én csupán egyet vártam. Őt

a tökéletest

– az emlékek nélkülit.

Aki mindenkor azonos.

Már nem tudom

valóban szerettem-e

vagy nem a hangját

amely ha fölhangzik

másként szól számomra

és másként őneki

– de mégis az övé.

 

Lemoshatónak bizonyult volna

mint az arc mint a száj mint a szem?

 

Mindenki mást lesett ki belőlem

más sírást hallott

más mondat ösvényét járta

a betűket – ha hasukra fordultak:

csepp méregzöld kármin – másként illuminálta

másként szólaltatta meg

az í aranyló szírtje mögött

tomboló énekes sakált.

Őt sosem tudtam kisilabizálni.

Meglehet

ilyennek én képzeltem el. Meglehet.

Immár némán akarok lenni.

 

 

2. Éden

 

Végtére

nem több mint csupa hű hasonlat

tebenned bíztam

álomból született álom.

A hívó és elküldő hang.

Az egypúpú domb – ha nem csal az emlék –

s a nyers kőből rakott fal

amelynek gerince a fény súlya alatt beszakadt

megmaradt. A fű a liget az ég gót kékje

hisz’ mind oly áttetsző húsból készült

kioldódott

mint csiviteléséből a piros homlokú tengelic.

Mégsem a hiányok fogják össze

hanem az egyetlen ébredés.

azt képtelenség szeretni.

 

 

3. A vesztes

 

Félek nem az lesz aminek a képzelet hiszi.

Nem kert

ahol elnyugszanak a boldogok

az illatárnyas fák hűs patak s nagy szemű nők.

Egyetlen szín él ott csupán

melynek átadja magát minden

sem a forma sem az anyag nem lesz jelen.

A ragyogó rózsaszínben vagy a bő levű kékben

a tekintetnek követhetetlen

a flamingó avagy a jégmadár.

Az árnyalat finom struktúrájában

elolvad a nyelv

nem lel tömbjére a félmárvány pad a terasz

a ház.

Az árnyékkal körberajzolt

dáliát a rend elnyeli

s a kútkáváról elcsöppenő víznek

nem marad  idő a hullást befejezni.

 

Ódon könyvbe – nem különbözteti

meg a négy fényű évszakot – lapozok

felverem Memling festett erdőjének vadját

sorról sorra sétálom be

– palahátú az egyik s a másik moha –

minden mondatát.

Itt még kő a kő

történetébe kapaszkodik

az üvegtömb mélyére futó törés

s a lapulevél zöld homálya alatt

esőszagú puli ül.

Megismétlem – olvasok –

valamennyi elveszett paradicsomot.

 

Nem válaszolnak

csak végtelenül hajtogatják

önmagukat

a szövegek.

 

 

Nauszikaá

 

Ebben az éjszakában

Ithakából mi marad? S Alkinoosz kertjéből

ahol a somfa nőtt? A jópadú gálya

merre halad? Gazdátlan mind

s mint a vízparti fügének árnyát

kapkodja szét a nagykezű tenger

s a távolba hordja el.

Telehold lencsével az éj

kutat

de a sóvárgót sem találja meg.

Benne gyalogútját járja

s a hajló ágakra jelzést köt

a három kérdés.

Ithakából mi marad?

Alkinoosz kertjéből mi

hol a botnak nevelt somfa nő?

A múlt megrakott

jópadú gályája merre halad?

 

 

 

Duplum

 

Levegőt hasogató kardok

és hasonlatok:

él még a pillanat

de a t után halott.

 

A könyvek közül egy kiválasztatott.

Abba már bele nem lapoz.

 

A széles peremű árnyék

vagy az árnyék amely a papíron hever?

A szó az amely szüli

vagy a szó az ami a megszületett?

Melyik a test s melyik a ruhája?

- töpreng az aquinói barát

s nem dönt

végül melyik is marad utána.

 

Miként a köröm lassan tovább nő

árnyékként

s mint térképpel a város

az árnyékkal egybeolvad.

 

A könyvek közül kiválaszt egyet

de bele nem lapoz.

 

 

Történelem

 

A kert annyira megtelt titokkal

csiga nyirkával sziklaomlással

elrepedt lábassal

 – benne ló lapockacsontja –

egyre rövidebb szoknyájú nyarakkal

villámok prédikálásával

szélfűgyökerek kőlapra metszett térképével

zsoldosok széthányt fegyvereivel

s el nem engedi miként a Cu

a rézkor réztárgyait

hogy nem fér már bele a vörösbegy.

Most mégis a dalát

– vércseppes mellényű tik-tik-tik – hallom.

 

 

A találkozás

 

1.

 

Néhány évig élsz még Hordozlak

magamban mint az arcom belső felét

Tekinteted azonban bennem ragad

befelé nézel

ügyeled a szív véres szivattyúját

tüdőmben hogy törik szét

fénylő üvegtömbje a levegőnek

s az izmok erőszakát

Aztán már te sem leszel Elveszt

a tér majd az idő s végül az anyag

Már úgy nézek rád

mint saját magamra

szomorú tükörbe vetem be a kockát

de az eredményt – négyes ötös hatos -

nem olvashatom Így leszek kevesebb

 

 

2.

 

Felkínálom – mint zsákmányát vadász

erdejét a vad erdő a harasztot –

a jövőt Mit nem adnék

a múltamért Az emlékekért

amelyek között ösvény kanyarog

át az ősz aranyló nyíresén

s a rekettyés szétsatírozta dombnál

kékpettyű lepkék szállnak

Ha képes lennék emlékezni

meglátom-e a kúszó borostyánt

antik istenek koszorúját

hallom-e a csepegő lassú esőt

amint kikopogja a maga hexameterét

s ahogyan issza magába az eposz töredékét

az ónzöld zuzmó?

Van-e még az éppen ugyanaz?

 

 

3.

 

A doboznak amelynek fölnyílt a teteje

s mélyéből a sötét – hol teret kapott és kiterjedést –

hogy szerkezetét elrejtse szertefoszlik

mint egy lexikonnak: oka van

 

Alsó ajkad a felsőhöz érve

összezárul a szád

találkozik a 7.59 s a 8.00

 

Nem vagy többé – idő –

átadtad önmagad

miként felkínálják a bort a kenyeret

a lelket

 

A röppálya lehetőségei közül

amelyek egykor fölrajzolódtak

egyetlen beteljesült

mint a kilőtt nyíl

elhagyva a múltját

táblába csapódik és célt talált

 

Végtelen percek és gyűjtemények állnak közénk

egy megtöltött pohár s egy üres

a kenyér amely ízzé vált

a lélek amely öt betű halma csupán

 

A sötét – jövőnek hittük –

megnyílt s hogy visszazárul

felveszi végleges formáját

 

A vízszintes mondatok

– példás univerzum –

kőzetrétegei nehezednek reánk

Visszasüllyedünk a nyelv magmájába

s abból hogy egymáshoz tartoztunk

nem maradt több egy ragnál

Így pusztulunk el

Nem tudni téged

s engem hogyan hívtak

 

 

4..

 

a képek mélyén haladni tovább

ott hol a névbe temetett város a bakony a hó van

 

félig a szóban félig

a feltételes módban

 

ahol eltűnik a napkorong

a sötét radírja a horizontot falja

 

keress a metaforának fekhelyet

ha a veréb – hogy testét ne vessze - messzire száll

 

az útvesztő visszatér

mikor a bolyongás véget ér

 

 

5.

 

Kioldozódott

mint csipkéből a csipkeverő

a fonál – három összefont szál –

egyedül öregszik sárgává

végtelenbe hulló őszi lomb

okker hasonlat amely a Nap szívére vágyik

Hol van a kedves a félszeg alak?

Hol a gyönge?

Lehet

győzedelmes – zsidó – hősnő

aki félig asszonyisten félig asszonyállat

vagy egészen az

ahogyan átlábal – combjáig húzva a szoknyát -

a versek csöndes vizű folyamrendszerén?

Lehet

többé sosem látom?

Hurkok és csomók és lukak együttese

- megosztaná magát

de átsejlik mögüle a megoszthatatlan?

Van.

Vagy mégsem? S

áttűnik-e rajta – testen a lélek –

a megosztható?

A len a háromszálú lenfonalban

kihajt

égszínű – miként a kékség amely befoglalja a napot -

és virít a megmintázott virág. És Ő?

 

 

6.

 

Időzök a betűk rajzolatán

bóluszvörös indák és mérgező kerti zöldek

(gally reccsen tollpihe száll

tulipán nyílik majd kapkodva vetkezik)

mint aki nem tud írni olvasni

Mást sem látok:

zuhan a nap – az egyetlen - a rét felett

feloldják egymást

- színt színek - a testek

 

Az idő amelyben lakom

az omlatag kert a poszáta

és a foszló szélű papirosok

tehát nem lesz

A szó – az egyetlen - sem

amely a betűk káoszában

elrendezi az univerzumot

Néma fűíz a nyelven

 

Mire megérkezel nem lesz szöveg

 

A tükörbe fogott

se súlya se tartalma kép lehámlik

az üres mező ázott gyapjúszagában

hiába legelt a nyáj

Elveszett

A jambikus tőmondatnak

szétfoszlik

mint a hús a föld szájában a jelentése

 

Az utolsó hang

keskeny szárnyán

mintha nem is lett volna szállt tovább

Hozzám szólt

Hozzád

 

Mi sem leszünk

 

 

Knósszosz

 

Oda kerültem. Miért? Már tudom.

A palota rommá dőlt ugyan

de megmaradt a labirintusa.

1954 májusa vagy a délutáni álom

vagy Krisztus előtt 1700:

a tenger a föld nem rengett ugyan

a felvonulás útja ösvényekre szakadt.

Értettem az útvesztőt: időtlen

az. Láttam a bolyongókat

kezükben fonállal

a fonalak végét más idők

más-más Ariadnéja fogta.

A bikafejű lény  – fújtató szörnyeteg –

a királyfi talán

talán a tévelygők egyike

sötét folyosó végkamrájában

 – mint az örök dolgok.–

dobrokolt.

Több vétek nem mutatkozott.

 

 

Tűzvész

 

A tetőn bádogélű fénylapok.

Lángszag csókák füstje és szél.

Az egyarcú város gyöngéden

mormolja egyetlen imáját.

 

 

 

Óda

 

 

Olyan.

Miként a szerelemben

a megragadadott szó – a ködös múlt s jövő ilyen –

értelmezetlen marad

mégis – mivel hangja van – fölépül:

mint deuteronomium tekercse mint közös történet

mint leánykarcsú perspektíva.

E szó amely folyó s benne minden ami víz

potyka háló evező lapátnak a csobbanása

sistergő csillag

s gyapjúszövet amely tartalmazza minden használatát.

Ami bizonytalan a háttérbe visszaszorul

a hűség pedig – a tövisek nem szúrnak

az óda erődje nem omlik –

nos

a hűség erős kerítését benövi a puha moha

jelképek folyondárjai alatt hever

nyitott szemével örökké néz:

legyen áldott.

 

 

Gyöngy

 

Gyöngy. Nagy. Ügyes a gurulásban

a színe akár a terített hó

s a szíve piros rongy ha akad az ág közébe

vagy a kiáltás végén a rikoltó hahó.

 

A csillagok mondják: nincs jövője

tudatlan futó és bolond. Ha akad

legföljebb kobold az őre

esetleg a folyékony szánalom.

 

 

 

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.