Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


A visszavont tekintet IV. (versek, 2002. Kortárs)

2008.11.16

A visszavont tekintet IV. (versek, 2002. Kortárs)

37.

 

az üzenet amelyet olvasok

nem ért

ahogyan az olvasójához

úgy a papírhoz

– amelyen fönnmaradt –

sincs semmi köze

 

hangok törmeléke

dohszagú század

a szerző – héberül tanuló peregrinus –

aki nevét a helyről

ahol született

s a tanítójától

– mert a mester tudása

így folyt tovább a mesterén –

kapta (amiként egy alma

a magmából felszínre bukkant kőzetdarab

amiként az éppen hogy fölvillant

de visszahunyt tavaszi sárga napfény)

sincs

sehogyan sem létezik

 

aggia aiandekat

hog’ haszonnal magiarazzam az irasnac titkat

erözhessec hiuec sziuec batorsagat – forgatom

 

mégis – szemem lágy nagyítóján át –

elér a szó!

 

 

38.

 

ha savba mártom a testét

miként szöveget vetek a végtelen időbe –

nem marad egyéb

mint az

amiként magába oldja az anyagot

e szó

 

 

39.

 

nem maradt több belőle

zúg – mint szenci molnár breviáriumában a füvek – a zsoltár

így is ő az Ist

 

 

40.

 

semmi vagyok a név is elmúlt

 

a hegytetőn

mivel ott van legközelebb

örökzöld ciprusok és angyalnyelvű cserjék között

a temető

amelyről el nem dönthető

az éden vagy annak földi mása

a vadkakukkfű-illatú paradicsomkert

esetleg az alvilág előzetese: sötét liget –

 

riadt harang mellett temetlek

a koporsó lakkfedeléről lecsúsznak a hangok

s hiába tudom kit eresztenek

a sziszegő kenderkötelekkel

a kíméletlen virágok között

le az agyagtól sárga kövecses gödör fenekére

hiába futok a kamaszderekú ösvényen

alá

a comb ipszilonjába

a szentek nevével eljegyzett

növényeken utcákon tereken át

hiába –

a hegytetőn befogott időtől

el attól a képtől

az árnyéktalantól

nem menekülhetek

 

ebben a csőszerű vörös délutánban

akár egy misztikus a saját rózsájával

vagy az ima a benne összecsomósodott Úrral

igyekszem megosztozni

a szavakon – veled —

és visszaáradni egy kezdeti tömör mozdulatlan mondatba

 

a semmi vagyok: ez az örökséged

nem marad se a hosszú hajú fűz

se jóslat pettyes kavicsa se az áttetsző húsú hal

az áttetsző üvegű tengerben

semmi vagyok hogy így legyek veled

 

már nem tudom milyen az az arc

belehasal a tükörbe – egy repedés

vagy annyi se

ma kihűl az ágy

hajnalra nem találja kép a tárgyát

amiről a sötétedéskor hártyaként levált

s az üreg

amely – talán most még – őrzi a formát

fölszívódik hegtelen beforr

 

 

az első magyar szegfűrajzhoz

 

nem tudom

ez a rajz a múlt vagy a jövő

hány elhalt szegfű fekszik alatta és hány

amelynek mint jambusnak illata kél

ha egy fénylő reggelen ember közelébe ér

 

nem tudom

hány más virág formálta mintáját s lett vesztese

belőlük annyi marad

miként a fénybe fúrt rigófüttyből

a könyvtárból melynek könyveit a tűz átlapozta

s e tudásba – sárga lélek – belehalt

 

ha az vagy ami nincs

meszelynyi melius péter vagy rügy vörösmartyból

méreg s egy prizmán – ha elkészül végre –

enciánperemű fénytörés

hogyan lehetnél elnagyolt metszésű rajz

a herbárium foszló fedelén

 

ha nem az vagy

vagy még nem

mert a kő kő a fű fű a kard kard

azért mert a világ megnevezhetetlen

vagy mert a megnevezés magába oldja a megnevezőt

miként tudsz lenni

a végtelen dolgok – egyik – végtelenje

 

nem tudom

 

 

benned lettem

 

ki voltál? ruhát húzott rád a hasonlat

úgy lettél

befoglalt magába mint nyarát a ragyogó fény

szerelmet a seb ölelést a tagadó mondat

 

a ragok hártyái alatt

– teremtő a teremtésében – nézel lélegzel jársz-kelsz

élsz és nem élsz

rímtelen fák közt bolyongsz

nem találod miként körön

se a kezdetet se a véget

 

hogy ki voltál? ha fátylukat vesztik a szavak

levetkőzve

fogalommá tisztulsz

vagy mint pőre kő hogy ráhasalnak a havak

elmúlsz a saját nagypelyhű múltad alatt

 

hogy ki? – én láttalak

hosszú ujjú alak a szétdűlt nyelv alanyai között

mint ültetsz és locsolsz

* miként nőttél fűvé mely a zöldben szabad

s azt hogy miként fedted be gyepként a dolgokat

 

ha mondom – szétfoszlik

a szűk történet s nem marad

emléke se száradó katángkóró se bölcs kép

talán meg se ismerlek

az utca másik oldalán

ha mint szélörvényből magát a papírdarab

felmutatod váratlanul az arcodat

 

csend van

a csendben némán várja a perc a pillanatát

kuporogsz a neved mélyén

– káprázat a hártya hátsó falán –

látod mint húzom – itt – össze magam

a hideg fényben s hiába fogalmazol át

mondod – átokként

feloldozásként – a nevemet

visszafordul reád hull mindaz

nem létezek ha nem létezel

nem létezel ha nem létezek

 

a semmi maga – aki voltál –

a tárgyára lelt így lettem én

benned voltam földerengés

benned lettem éjszaka

 

 

madárba süllyed

 

hová lesz a szó amely

vércseppkövet a sárga fém

magába foglalja alakodat

hogy mint a képed

mely bennem ragyog

kiszitásodik por hull át rajta

majd – maga is – porrá szakad

 

a hajad

a szív amelyben az erek hajlanak

– a finom írásfonalak

amelyek egybefonnak

hová lesznek  – amelyekből vagy – a szavak

 

föltűnsz-e még

mint bogár lakkfekete páncélján perzsa jel

napfürdő verssorban a rím

tárna  falában a vékony érc sávja

hogy mint sziromban a romot

megnevezzenek

 

kétezerben éltünk és

visszabomlunk sóvá savvá tűnékeny elemmé

mint várost elfeled s benő a jövő

pillangó lányok jönnek s férfiak

és szótalan sírkövek

 

mint a madárba süllyedő dallamot

a pázsitba a füvet

követtelek

 

szerettelek

 

 

 

Knósszosz

 

Róma

 

Hadészban lesznek szökőkutak és lányok

akik a vízben hajat mosnak. Bor is bugyog

magánytól sűrű és bíbortól mély

úgy könnyebb a várakozás.

Hajnalonként egy lovas – az Ister partjáról –

kezében tűz- és jégkard

mondják majd beragyogja az életet.

Az idő – egyébként félnehéz súlyú – mértéktelen.

Hol keserű. Hol fákat sarjaszt. Hol régholt költőnek

hiszi magát hol távolodó napnak.

A bronzszobor ujjhegyén

csupán két szót lobogtat a papírlap

ámbár ha elolvasná

elengedné. Miként a levegőeget vagy a földet.

Nem. Nem repeszti ketté

a várakozást a foszforos rianás.

Minden részleges marad.

 

 

Magyarország

 

Benned rekedtem.

Negyvenhat éve azt az utat járom

amely a te labirintusod. Falvak lányok szavak

egy zug amelyet a bakonyi szél szeret

s a kutya – a néma kert hangos lakója.

Sosem ismerlek meg. Nem ismerem

a szent kéz jogarát a zászlót a szőke Tiszát

amely te vagy

rejtett közepedbe sem hatolok.

Nem tanultam tőled semmit. Nem riasztasz.

Tudom hogy nézed ócska életemet

kitartóan várod – s  közönnyel halálomat

és túlélsz akár arany kincseid az Alföld langyos ásványvizét.

Nekem időm van neked történelmed

de tudod-e egyetlen fiad nevét.

Bezártál sötét bányádba – sok hasonlatodba –

száműztél arcod elől és bánatos madaraim

megdobáltad.

Szavakat keresek mint köveket rád.

Már nem akarlak elhagyni.

Egy szót nézek – mint a tágra nyílt szemet –

benne a naplementét a kihalni kész szarvasokat

a hold zománcos tálját – ma oly kerek –

s miként hull le – tenyér az vagy az idő – a sárga juharlevél.

Beléd pusztulok – tudom 

Magyarország. Kizárólag a magyar nyelvben létezel.

 

 

Gepárd

 

Nem akarok több lenni

az állatnál amely átkúszik a szavannán

gyűjtemények ritkás homályán s a maga módján

elragadja – szökő gazellát –

a legszebb mozdulatot.

Mikor találkoztam vele: a szótár volt

amelyben – teljes nyáron át – laktam.

Aztán beolvadt – hús a torokba – a papirosba.

De maradt-e mellettem valaki.

Éjszakánként lesem – visszatér –

a sötétből kiválik feszes teste

amely lehettem volna.

Mégis egyszer elér

és szétszaggat.

 

Nem hiszek egyéb fekhelyeknek.

 

 

Rizling

 

Az asszony akire ráhajolok vagy az idő

amelynek asszonyarca van.

 

Mint az izzó titok

ásványízű és nem ismer meg

csupán egyszer: kátrányból leszek majd

vagy transzoxániából antracit

feketében a fekete. Átölel

felold

szétoszlok borostyán tekintetében

ahogy énekben a test

a szóban a hitvány eszme.

 

Saját egem borul a saját domb fölött?

Saját saját.

Égövek! Nos hát – rizling – tudom a neved.

 

Középkori perzsa iniciáléban járok – kertben 

nincs menekvés tudom a sorsomat.

Meghalt a bánat – puli volt

mára kő maradt

a kézvonás amely sosem ismerte fel a gazdáját

az ametiszt amelyben jégmadár szállt

– mert az maga a hűség.

Az élet amely fölkínálta testét

egyetlen kezű volt

az ital amely inni adott szavakkal folyt el s az étel

az étel mint egy tűnő fehér íz

a megterített asztalon. Végtelen vagy mámor!

és megfejthetetlen.

 

 

Krk

 

1.

 

Befoglalta magába a szigetet – egyetlen part védi –

mint kódexet a pergamenkötés. Óvatosan rajzolt

betűk és a gondolatjel vijjogó

fehér sirálya: silabizálatlanul. Felhők.

A bóra indulata.

A hét arany – káldeus iratokban

különböző fényűek – máshol csendül föl

máshol hull egymásra az öböl tarsolyában

s a sárgarigó (Oriolus oriolus)

nem tud mit kezdeni karátjaival.

 

A nyílt tenger lehunyja szemét

az összezárt szemhéjak közül –  látóhatárból –

hullám gördül elő: utolsó tekintet.

Kifut a partra – megfordít egy kagylót – s visszatér.

A múlt átfordul

jövő lesz. A jövő múlt.

A hullám szétterül mint az olaj

mint a teljes idő.

 

 

2.

 

Semmi nincs egyedül. Albertus Magnus zöld

állatkája puszpánglombból falatoz

s beléalszik a királylány szűz ölébe.

Egy illuminátor fényt kever

hozzákezd a lélekkert megfestéséhez. A sasból

kilóg Zeusz szárnya. Megtörténik

a harmadik keresztes háború. Atlantisz

szertehasad s a só ízét megismeri. A vak költőt

   betűvesztőt – megfojtják az indák hexameterei.

 

Az összefüggések – rímek a szinonimaszótárban

kígyó csillám pikkelyein avagy a versben –

titkosírása! A < cettorka. A magánhangzótlan körök.

Miként vadkanokkal a történelem rengetegében

mindenhol találkozunk velük. Nevemet viseli egy növény

szolgája leszek s belenyitja ajtaját a vadszederbe

a tengerparton az erdőszívű este.

 

Megneveztettem én is. Miként hangzottam

nem tudom.

 

 

3.

 

Az átlós fények pálcái között

mint az árny ha magára marad

s kék lesz: visszarémlenek a

verőfényes teljes órák

vissza a perem nélküli tömör lények

 

melyeknek magukra nem volt szavuk.

Bolyongok – te aki nem lettem: te is velem –

s a véletlenek utunkat állják.

 

Átcsúszik a versközön a szó feje.

Július: júliusok. Leshely: leshelyek. Várták.

 

Sakkjátékban a matt: mértéket vesz

a sorsról és magát – lángot a kanóc – visszahúzva

létezés nélkül marad. A be nem járt út

kirajzolódik s a homályban rögvest megomlik

szétszalad.

Marad

az ösvények rajzolta – látatlan – kép!

 

Van és nincs. Vagy és nem. Darázs dönög

elsüllyed a hangban.

 

 

Veszprém

 

 

1.

 

A város – miként Kronosz – fölfalja fiait

s apjával sem kíméletes. Nevét a név jelentése

– mint ágy a haldoklót – pontosan betölti

nem jut hely benne a  szóváltozatoknak.

S bár tudja nincs benne sem menyország

sem pokol sem egy szonett délutánra

– melyben a fényt az ezüst átjárja – sem

házak melyek összecsiszoltan utcaként ragyogját át.

Amit tud az a szerencsétlenségek jelenidején

a mítosz – mítosza – leírása: az ég méhburka

kéken tündököl s felesleges.

 

Veszprém. Felejtésből építkezel

tornyod légüres üregében némán tátog

– mégha a nyelv bronzhoz verődik is – a harang.

A kapuzár kulcsa leltárra jár: lakód nem kapja vissza

a csettenő zár zaját

s hiába tett a históriádhoz egy – tán kettő – tagmondatot

hulladékként a csönd emésztőgödrébe hull.

 

Már nem furdal a lélek. Értem algebrádat

s bizonyításod végegyenletében a kotyogó számokért

köszönetet mondok. Dolgom egy

– a vérrózsa színétől hiteles – színnel maradt

meglehet az az isten

a vörös labirintusának szívében heverő mondattal.

Azt – ahogy kifeslő bimbóként önmagát nyitja – még leírom.

 

 

2.

 

Az utcák délnek a házak északnak tartanak.

Eltűnsz a térképről város! Óvatos

kutyáidnak nem marad kerékvető

melyhez ülve a néma Holddal lehet feleselni.

 

Elégiákból az idillt

a versek  Ányos Pálból a szorongást

a poéták – 16. század – a sormetszeteket

lebontják miként tornyaid a jambusok

 

s nem jut mondat a sétálásra.

Rettegsz. Vársz szertekuszáltan.

A szent királyné Passauba siet.

Hol van már – csipkelángban

 

a forró törvény – a titkod?

Vöröskő lépcsősorod a hegynek indult

s nem érkezik fel – vörösen – soha.

Betorkollik egy nyelvemlékbe

 

mint a tériszony szimbóluma

amelyet megfejtenek vagy elfelejtenek.

Ki tudja – a közöny irgalmatlan – mi nem voltál

s mi az ami – alkonyi fütty

a szív szinuszhulláma  – lehettél volna?

 

 

Kiegészítések egy Vörösmarty-sorhoz

 

Közös rémálmunk – mint a vadon – önmagát

sokszorozza. Egy fenevad – még emlékszik

a szabadságra – tépi marja az igéket de a vérengzés

nem látszik: nyomtalan. Azt képzelem.

Máskor olyan jövőnek amely már a fenevadra sem emlékezik.

Kimúlsz magyar nyelv. Maga alá temetnek a trópusaid

Kölcseyt a Szózat Sziverit a rímek nőket az utcasarkok.

 

Az üveggolyó magyarul gurul a távolságba

s a kifürkészhetetlen mellékmondatban

elveszti – miként árnyékot – a testét.

A könyvben mely a végtelen könyvtárról szól

hol magától téved el s nem leli kiútját az olvasó

végül ázalag lián és borostyán tapad

a könyvre s az olvasójára.

Szakadt és törmelék hasonlatok tartják össze

– inak a hústalan csontvázat –

szégyen nélkül e nyelvet.

 

A kettősképekben a cselekmény mögött

másik cselekmény fut: a hártya első és hátsó falán

egymástól független történet pereg.

Magyarul veri a szív Sziverit.

A történelemben zúzott én ágál

s felpanaszolja magát a Himnuszba.

Az Isten – hús az ólomgolyót – befoglalt

egy kötőszót s testében visszasajog

  szünettelen a céllövészet.

 

A nyelv tárnája – fekete levegőféreg –

magától fúródik a szénizmú szonettbe

s a bányaomlás nem érzékelhető latinul.

A páternoszter magyarul járkál fel-alá

– nyeldeklő ádámcsutkaként –

s Európa nem érzi sem a gyomorszagot

sem a paradicsom almája utáni makacs éhséget.

 

Nem akarok a halottad lenni: halott testben

halódó s mégis az leszek. Magyar nyelv!  Sajgó öröm

egymásba belepusztulni: a te fogad az én fogam

a késem a te késed s a vetőhálónk közös.

Hosszú történetünk azt suttogja

egyazon szörny különböző végtagjaként

egymással viaskodunk s aki a gyilkos lesz

az öngyilkos is – pereg a képsor a hártyafalon.

 

Mögötte a másik: a közönyös kozmoszban

nyílt szélcsend. Nem történt semmi. Nem történik

semmi. S nem fog történni semmi.

Az öröklét tátog. Néhány anyaglabdacs keletkezeik

s zúg el.

 

 

Fúgavariáns

 

A hegyfalra ragasztott terasz elernyed

abbahagyja a kapaszkodást. A fény megikrásodik

a darázsraj beleragad. Esni fog. Esett.

Szétvegyül – levegőbe fúrja magát

s a tűztorony rézlángjába repül – a fecske

többé nem talál magának testet soha.

 

Bakonyi szél jön – kámforos:

letisztítja a nyárdélután ragacsát.

Vegytiszta értelmükbe visszaülnek

a bokrok. Szél megy. Lábnyomában kaffogás –

pulink nem pusztult mégsem el.

 

 

Fladnitzbergi hárs

 

A fladnitzbergi erdőben a fa suhogása!

– ezt hallom álmaimban. Egy regényből

érkezett – miként Goethe Wertheréből a poszáta –

hozzászokott a fekete nyomorult árnyalataihoz

a szűkkeblű hajnal hidegéhez. A jelentése

kétségtelen. Mindig ugyanaz.

 

Biztosan nyílik meg az őszi mondat

s fogadja magába – mély völgy a szelet –

az olvasóját: nem adja vissza.

Ha fecseg

az ásványok hunyorgó közönyéről

az elfutó lányról a szörnyű győztesről

– másról fecseg. Nincs felesleg.

 

Vagy: ezt hallom majd az álmaimban?

A hársfát melynek lombját madár lakja?

Mindazt ami - emberként – tapasztalható:

a pusztulást az idő egyértelműségét

a szűnhetetlen hangot

amelynek nincs szüksége senkire?

 

 

Lélek

 

E régi kertben a hegy terhét viselő pince

megtelt páncélvérttel láncos golyóval.

Kardpengét edz a fürgén mozgó idő

a márga forró katlanába

s karsztvízbe váltogatva mártja. Egybegyűlnek

a nyirok a férfias erő s a fegyelem

fölütött – úti – zsoltárban

a kis betűk közt az Úr és az angyalai.

 

Miként az álomban – a csillagképek latinul

forognak fölötte – az üreg téglahéján át

a középkor lép elő:

talpig fegyveres johannita lovag.

 

Hogy ne lássam az arcát lehúnyom a szemem.

A nemes kor küldötte. A nevét is tudom

éveket gyakoroltam át hogy egyszer kimondjam.

Lélek.

 

A korok között – tű a marhabőrön

aranytallér az eszmén

tőr föltekert levelen – átjár

a formák vékony falán.

Nyomán – mesteri alkémia! – testet kap az illó emlék

szegény lesz magányos s ha rábukkan

az álmodójára – tarsolyban csörgés – vele marad.

Tégelyben a keverék megolvad: tele fém és

fémtükör és  jajgatás arabeszkjével.

Közéjük hadd helyezzem – betűk kapszulájába zárva –

mint leheletnyi csókot a lábra:

az életet.

 

 

Nádi farkas

                „… megzörren a nád hirtelen…”

                               (Arany János: Toldi. 1846.)

 

A kő amely őrzi izzó tekintetét sárga

alakját azonban – rémlik: tömör csontú állat –

magába fogadta a türkizzöld izmú Balaton.

Amikor kimúlt vele pusztult a faj is

az anyag – bizonyítás a tételt – visszavonta

farkasformáját amint már törölt el hegyvölgyet

várat büszke kastélylakókat és földrészt is.

A kisvadat hajtó rőt ragadozót

– lenszövet a motívumot – részévé oldotta

az emlékezés

térképe: a vállkendő varrott mintázata.

 

Ha sercen a parázs a cigarettán

s papirosrostokat izzít a könyvlapban a mész

még föl-fölüvölt Arany Toldijában

de el nem hagyja a tizenkettős suhogó nádasát.

 

 

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.