Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


A visszavont tekintet III. (versek, 2002. Kortárs)

2008.11.16

A visszavont tekintet III. (versek, 2002. Kortárs)

 

Ű

 

z és kész is lírai kisjelenet

birs — lefelé — a hegyoldalon

(az időtlen jegyében mindenkor gördül)

félfényű lámpa a lejtőn gyűlöletes avar és zene

mégis kapaszkodom — bele — kifestem

pasztellceruzával s visszatörlöm

míg meg nem találom a kellő árnyalatot

elalvó arcodhoz: többé ne lássam

hát nem történt most sem más

irdatlan szárnya megcsapott hogy

utolért

utolérte bennem a z-t

 

 

Ó

 

ha ilyennek képzeltem a rendet

mindig kitolat egy volna és elüt

minden sarkon elém áll egy-egy is

kővel tömött zsákjával fejen talál

ó ha ilyennek képzeltem

miért árnyas a szemalja

miért istenektől zsúfolt kőtár a helyszín

a csarnokban miért téblábolok egyedül

 

 

X

 

x ipszilonom

ó

hagyj feküdni még

ismét és ismét pecsételődjem

széttárt combjaid között

 

 

U

 

ugyanakkor — persze — tudom

a fűszeres hegyen a torony

amiért leánybőr fehér és amiért hámlik

rendkívül magános

a harang kiabálásában mutatkozik meg este ötkor

s olyankor a megdermedt vízbe is bele fal

zabálja a vízre néző teraszt

elfekszik és habzsol

miként moszatot kőről a hullám

 

nem vagyok több a főnévnél

amelybe egyedül befordultam

hűlt árnyék

 

néha azon kapom magamat

zuhog az eső

vakít bennem a nap

fényesre mossa-sikálja a lépcsőt

a jégfehér márványlapokat és a márványkorlátot

megint

a lépcsősort amely lefut

könnyen s végtelenül elegánsan

a mérgező kékekkel telített tengerig

 

a széttapogatott lépcső

amelynek utolsó roncsolt fokai

valahogyan

mégis

csurom fényben áznak

mint a szó

amellyel mindaz megtörténik ami velem

 

amikor a vihar jégbegyű ujjaival megérkezik

megmotoz s kifoszt

a lépcsőn állva

 

a fényfehér lépcső a vihar és a Nap tájai között

a fényből a viharba oda vissza

néha rajtakapom magamat

amint felalá járkálok

a szót

a szavamat mint bolond a csörgőjét úgy rázom

 

a hegytetőn

ahol legközelebb az isten

örökzöld ciprusok és fegyverlevelű füvek között

van a temető

amelyről nem lehet eldönteni

az éden-e

vagy annak tökéletesebb ámde földi formája

a vadkakukkfű-illatú paradicsomkert

az alvilág előtt elterülő sötét liget

 

nem vagyok több annál a főnévnél

az első betű főnevénél

amelybe beférek

 

 

21. (rosa íspahan)

 

nem voltam boldog

 

hogy elpusztult a kert cirka ötszáz éve

s a várból nem maradt csak az

ami a föld alatt

gyökérként megbúvik és némán fekszik

még él a kúszórózsa

ha nyáron balzsamillattal kivirágzik

a hét züllött dombnak sok városlakója

megtapasztalja milyen az ami örök

a hegyoldal avarjában mászó csontszínű csiga

az égperemen az encián hold a tégla a romban

egy szerelem és a hűlő szerelem mítosza

 

hogy elpusztult a kert

úgy ötszáz s néhány évnyire ide

amikor a bokor rózsaszínben virágzik

s kábít miként a perzsa miniatúrák

eljön ismét valaki az ismeretlenről beszél

a fehér napról a sokfelé vezető ösvényekről

a sötét szemű győzelemre vakokról

s megméri mielőtt dönt – kurzív idő —

az illat súlyától csüngő virágfejek súlyát

végigüli a sziromhullást

 

 

22.

 

a/

 

Nem emlékezik a nyárra. Gyűlöli

a metaforákat és az éjfélszínű galambokat

amelyek az itatón megülnek.

A hegyoldal szívtelenül homályos.

Nem emlékezik az egyforma éjekre évekre századokra.

A halhatatlanságban nincs alvás és ébrenlét

nincs disznószag janicsárvész se reneszánsz tér.

A bürök pedig büdös. A város unalmas.

A gally mindenkor azonos énmagával: s ebbe

bele sem tud halni.

 

b/

 

Züllött a nyelv: egy szótár könyvét

képzeli szüntelen maga elé.

Minden egyazon formába kényszerít:

az örömben koszlott daimon

a fájdalomban csárdás

a sóban a seb és az ajak.

Kitart mint a hagyaték. Nem nyújt segítséget.

Nem folyik át.

 

c/

 

A hold – hol szó hol égitest –  lassú penge

kileng és visszatér önmagába.

Örök minden. Magyarul veszti el eszét a költő

s egy másik labirintusban lélekre talál.

 

 

23.

 

hol az a mondat

amelyben egymás mellé fekszünk

hol az a szó amely párnaként a csípőd alá kerül

mondta fennhangon a gránátalmát hasgató férfi

amikor a központba beállt

s a mozdulataira lakkfényű és édes léruhát húzott

a piros gyümölcs

hol az mondat amelyben

mindörökké

 

 

24.

 

mi ketten sosem találkoztunk

kettőnkben a kötél a közös

amelyet a sásoktól zöld mezőből vetettél ki

mint jelképét a titok

szómagyarázatát a szűk csípőjű lexikon

az antik napsütötte város mellől

amely mára térdig érő rom maradt

 

körökkel lefogott céltáblaként eltalálva

én – kósza utód – itt állok

akit – baljós üzenetként – a sás szaga s a hurok utolér

a másik tér és a másik idő cellájában

 

kettőnket egyszerre tartó röpvonal – a pányva

miként dönt el fektet le a földre gyorsan

miként ránt ki téged

más egek néma és jelzetlen lakóját

a prédát – a prédátort – át

bele a rettegő versbe

miként adja a jövőt – gyapjú felsőruhaként – reánk

nem tudom

 

én is ember voltam

 

 

25.

 

364. p. belőled j. c. scaliger

ennyi lehettél ez vagy

a végtelent egykor behatároló nyomat – fellapozatlan

a polcon

poetices libri septem amelybe senki sem merül alá

nem olvas: a szép amennyi tömegű voltál

más – ördögi – széppé változott

levetette magáról – miként sárgászöld selyemruháját

asszonyod – latin mondatait

nem vagy nagyobb kiterjedésű s több

e dohos kötegnél – kettős hasáb

renaissance betűfejek –

nem érzem a titkodat

nem nyithatsz ajtót bennem a magad öröklétébe

aranyból van-e a füst a borítódon j. c. scaliger

vagy az csupán sár egyik diákod kezéről

akit nem írt meg se az ő jövője se a tiéd

se az enyém

 

 

26.

 

a/

 

mintha rosszul idézném ezra poundot

keskeny hold kél és a fehőkben fennakad

egyszerre benéz  két versre lát rá két költőre

két halálra alvó kölyökkutya sír

halvány kő porlad a fény lépte alatt

mintha rosszul idézném

ez az utolsó éjszakánk

 

b/

 

mintha rosszul idézném vladimir holant

a nyitott ablakban két hold kélt és megakadt

három hold állt együtt

egyszerre

halott kő porladt a vajszagú fények súlya alatt

benéztem a sötét sorba

iszonyodva mondtam magamnak

két holdat láttam az égen

– vagy hármat –

eljött a végítélet

 

c/

 

 hold

és vergilius és jorge luis borges

– mondtam ekkor velük –

hiába nyílik ki a világ minden ablaka

késő

többé sose látod

 

 

* 27.

 

b lótusza

sem k sebe

sem a rózsája

példáikból s a példázataikból elég

– egyik sem vált meg

nem szenved helyetted

ahogy kitöltöd a testalakú teret időt

amelynek a neve – ha koszlottan is – a tiéd

nincs érvényes hús

lélek se példa

amely lenne

nincs az a lélekpiros nap

fellüktető naplemente

amelynek nem te vagy a részese

 

 

28.

 

van mondat amelybe nem építettem házat

nem léptem ki belőle

nem csuktam be magam mögött az ajtaját

s mégis tudom

 

visszatér miként a hajnal

az alkony felmerül – sötétből

kék fény majd abból ismét a vágott bársony sötét –

vissza

mint a tükörből a kép a szemközti tükörbe

könyvből a könyv lepkéből az illékony lepke

 

a mondat – talán ›téres éjszaka!‹ éppen ez –

amelyet úgy vesztek el hogy nem olvastam

meg nem ismételtem: betűnként feslett ki

hullt el – száz szirom! – belőle

a könyv

amelyet forgat az olvasó

– percek köves medrében a történetet

az áradó idő

 

 

* 29.

 

láttam az anadalúz várost amelybe

a kecskedögöket lökdöső sodró vizű folyó

és három napom belefolyt

 

a sárga és földvörös csíkú mecset

 — mert nem nevezhettem meg —

napról napra súlyosabb

 

vagyok a másik

 

 

30.

 

senki sem tudja rajta kívül

hiába lesz súlyosabb a holddal vagy ezer évvel

s hiába vonják páncéljukba

verssor fényei

bíbor illatok és buzgó imák

a kődarab tudja csak a követ

a rózsa azt hogy milyen rózsának lenni

milyen élni azt ami a kő a rózsa

feltündökleni

izzani s majd a kimondás terhe nélkül

 — mégis hervadatlan — visszazuhanni

miként éjszakába

 

mindezen kívül nincs tapasztalás

senki sem tudja rajta kívül

amit meg nem ismertem

 

 

31.

 

amíg eljön a nap

meddig nézem még a szemét

meddig néz vissza rám

csöndesen

ahogy a jégmadár szárnyal a vékony porcelánban

s a könnyű kócsag

 

amíg eljön a nap

meddig nézem még kék szemét krisztusnak az égen

hányszor — mozdulatlan

amikor lenből átvált tengerzöldbe kasmírba és vissza

 

nem mondja meg a szem

mert nem tud beszélni

a szín sem

 — miként hal belé a sok kék árnyalat —

hogy egymás börtöne

 

belefeledkezni vagy belehalni

mítoszba rózsába kakasmandikóba

a fénytelen és nehéz szélbe

amint beburkol nagykabátja

 

 

32.

 

rózsában a

– rámutattam a dologra

amely megbútt

mint tükörben a baljós fütty

mint körteízben a  kalapácsos mangán

 

bizonyos

hogy sosem nélkülöztem

annyira mint most

hogy megtöröm s osztom

 

voltam

aranytól mocskos víz

a mutató szóban hajnali halott

elveszett szám és ásványízű római kút

 

egy ékezettelen piros rózsában

az a

 

 

33.

                közelítések

 

a/

 

az idő túlzottan szűk

a sűrű bor gyöngyeiben kevés az éjszaka

reá hajolok – fekete vászonra fekete vászon

esküszöm: nem akarom megismerni a hajnalt

nem a reggelt nem a nappal levágott fejét

 

előfordul hogy mint egy régi nyelv

befogad és mondataival beszélni kezd

aztán visszacsévéli magát

mert megveti

lemond a fagyott világról

s lehull – kicsi példa – a pont: a végzet

 

 

b/

 

az idő túlzottan szűk

a sűrű bor gyöngyeiben kevés az éjszaka

reád hajolok – fekete vászonra fekete vászon

esküszöm: nem akarom megismerni a hajnalt

nem a reggelt nem a nappal levágott fejét

 

előfordul hogy mint egy régi nyelv

befogadsz és mondataival beszélni kezdesz

aztán visszacsévéled magad

mert megveted

lemondsz a fagyott világról

elválsz és lehullsz

— kicsi és óvatos példa —

miként mondatról a pontos végzet

 

 

34.

 

a kertek közül

amelyek mind elpusztulnak

a gazdájukkal

hogy megmentsek most megnevezek egyet

néhány latin betűt helyezek a virágaira

a mészkőpadra vagy

ne legyen az sem feledhető:

a várhegynek kapaszkodó kopott lépcsőre

 

régi csillagok ragyognak hűsen

– most – fölötte

estikeillatot vegyít el borókaszaggal

mint keverő edényben bort vízzel a szél

s fel alá járkál benne

tévedéseik algebrai törvényét követve

aljnövényzet s a verse

 

hagy idézzem fel az egyetlen Napként

– árnyak közt mint az első magyar ige –

azt amikor föltárult

miként két kéz szorosan összekapcsolódik

a zöld lombú jövő

 

 

35.

 

egyszarvú kószál a puszpángszagú

ligetben avart ropogtat

keresi a maga hölgyét

keresi a kör alakú kertet ahol

a meleg asszonyölbe – tudja hogy

elporlad ha megáll benne az éjszaka –

belealudhat

 

nem akar kilátszani

 

 

36.

 

… egy szó gurul le a meredek kertből

– át e sorokon –

a diófa tőkéjén betűkké szakad

látom miféle mondat

kezdi mondani magát

látom hogyan terem

izgatottan az írás…

 

egy mondattal lettem kevesebb

 

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.