Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


A visszavont tekintet I. (versek, 2002. Kortárs)

2008.11.15

 

A VISSZAVONT TEKINTET

 

Physiologus

                              

 

 

1.

 

ne egyél a menyétből

semmiből

ami hozzá hasonló – olvasom ki

a hallott szóból

a szóból amelyen átszalad

miként létra az égen

a hajnal

 

a menyét a szájával fogan a hímtől

vemhessége végén a fülével szül

tisztátalan tehát

mennyei kenyérből nem fal

kiveti magából a gyülekezet

a dal amelyben a torokhang

szűnhetetlen hallelujázik

 

almaszag vagy kisváros:

lassú élet amely a régmúltban matat

göncöket próbálgat – egy szőke parókát

virágot a gombluk hűs huzatában

de végül nincs választásom más

elpusztul bennem

ez is

az is

(ami) tisztát

alan

 

két ösvényen járok

amiképpen egy könyv két oldala

két nap süt rám

két tükörbe állok

semmi nem jutott az egészből

 

ne egyél hát a menyétből

és semmiből

ami hozzá hasonló

 

 

2.

 

ha a vasat a kőhöz érintjük

a mágneskő felemeli azt

a teremtett dolgok képesek

felemelni egymást

aki az eget a föld fölé emelte

kiterjesztette

mint egy piros kárpitot

 

 

3.

 

piros kárpit s naplemente a teraszon

betölt a nyár mint friss sebet a vér – mondod

tovább – ezek a hajtűs

a tájban könnyen feloldódó borókák

hajlékony derekú méregkeverők

 

a lány – ráadás –

teljes égbolt a mondata

ahogy önmagát az estébe átszavalja

miként az odúbarna sötét

tömött súlyos

 

kinyit s rögvest bezár

az éjjeli virág mely szenderre vár

hogy teljessé lesz – kései óra mondod –

s a történetétől végképp megszabadul

 

 

4.

 

üres jelek régi gyümölcs doboz

még tart a mondat

még tartja mindet a mondat

majd a peremén átejti

 

 

5.

 

a rémület attól hogy elsodródik tart

ámbár nincs az a szél amely leszaggatta

pillanat amely kivájta volna puha üregéből

a kiszikkadt dögöt

 

december üzen vagy a könyvtár

a kikapós rend babos kötényben

a végtelen — itteni — feléről

miféle – annak – az elvesztése

 

maszkos macska fut át a versen

megszagolja a dögöt elszalad

fogai között a tárggyal

bizonyos: onnan elmondtam magamat

nem akarok tudni többet arról

hogyan fagy ki cellulózfehérre

a színes arc egy ropogós páncélruha

 

a súlytalanság

iszonyodva dől az üreghez:

az üreg sötétjébe szimatol

s a sötétből hosszan iszik

 

 

6.

 

vízszintes és függőleges történetek között

a sok irány és buzgár energia

mit sem számít csupán ez a lusta

és húslila márciusi kert

 

minden töredék

a tűzoltóisten szobra a fülkében

a barátcinege csapongó dala

kezdettelen

 

a jelentések nélküli írisz

a kert centruma

 

miként vége sem lesz

se alkony se város se dzsessz

 

 

7.

 

csendben van az ének

miként a szövegben a lábjegyzetek

kinyílt rózsa alatt a rózsatő

avarjában a féreg

 

finom szemcsés iszonytól dús televény

nálad csak tea csésze és mosoly

hasábos féldrágakő alján

félig égett fény

 

 

8.

 

a történetben ló van

hogy olvasod — már ember

forogsz miként a lapok

mily jómódú a hasonlat váltakozása

vagy éppen ez a hasonlatod

 

a reggel érkezik megtelik éggel

a délelőttből végül kifogy — történt

és nem fontos nincs magyarázat

szó lesz szó szabályzat

 

a híg háttér előtt – mely örök fénylő –

egy kentaur vágtat és éli a mítoszát

hallod a zúgó papiroson át

a hegyoldalon futása robaját

 

 

9.

 

s magyarul hullt

a papíron át

bele a versembe

a vérpiros igét eltakarta

a vároldalról egy

könnyű illatú meggyfavirág

 

 

* 10.

 

szétfoszlanak a nadrágok

elkopik a cipővarrás

a haj molyos és elfakult

 

a lélek kicsit kék

a szájszögön

majd kilobban

 

s vele a kert is

visszacsavarja lángos tulipánjait

 

már dongó rothadás nyitja ki szárnyait

 

 

11.

 

nem marad utána keréknyom se szag  se szó

jó utazó – bátor hogy ne legyen hasonlata –

békében hagyja az időben ami az emberé

 

 

angyal

 

kétségtelen bárha ahol megjelent

úgy vallott reá mint liliomra a metafora

ő a tömjéntelen

állítástalan és mégis bizonyos

 

kétségtelen ez a panaszos ének

egy könyv egy réztárgy egy nő

elragadtatása is lehet

de oly érzékfeletti és tömény

amilyen csak a szó

éppen: az ő szava

vagy énmaga lehet

 

az angyal jelentéstől nehéz

fehér virág az y-ná nőtt ágvégen

a napfényes ég tiszta sávja előtt

nincs az időben kiterjedése

 

kétségtelen ahol megjelent

a lágy ürülék mellett

a végtelent a bűz

s a tornyozó csillagos legyek kínálták

fel

 

 

* vázlat

 

testedben

az arany s a nyújtózás

estedben

 

látszol

a kőből a könyvből a fából

kilátszol

 

 

*

 

a konkrétum beül a képbe

miként a macskába a zöld szem

és nem matat tovább

nem lesz mohóság játék irgalom

félig szöveg lesz – talán –

félig lélekzés

 

 

ahogy közeledik

               

ugyan mit tud rólam

hogy reám mutatott feketén

és meglökött

a mondat felkiáltó jele

s mit tudok róla én

 

ugyan kapcsolatunk

eldönti-e a nyarat

a nyár nagy sárga kalapját

a forró kalap alatt reszkető

a délibábban feloldódni kész gyepet

 

de innen együtt vagyunk

belőle egy fél világ

belőlem a más

                ik – árammal teli – fél hiányzik

mint szóvicc tölgyeséből

a mese vagy a mesehős

 

érzem s a hideg összehúzza magát

ahogy a többi jelölő közeledik

 

 

15.

 

a szél nem bírja el a haragvó lelket

ahogy mész át a szőlőskerten

a dombon le a hosszú partra

 

a fa mely belenőtt az eszméjébe

s át – kicsit tovább is – a fényes égbe

 az őszi lombját immár nem tartja

– áll ahogy átgördül rajta a vihar

áll s a vihar lombvesztetten ott hagyja

eldől – nem az többé ami volt a fa

hiába látott nem tudna visszafogadni

magába a csupa illatlelkű mandula

 

aztán vagy még aki lehetsz

drága s vak s riadt

kőlapon a hiányos betűjű név

s a név fekhelyén a csönd

 

jössz vissza

és már nem szeretlek

 

 

16.

 

A kert szaga. Kioldhatatlan.

Mályvaparázsban fölül az ég.

Innen. föl. Innen: le. Oldalt.

Lépésnyire a belső vidék.

 

Int a rózsa és kigyullad.

Lehetne seb, lehetne öröm.

A mélyére hamvad vissza

a nincs hozzá semmi közöm.

 

Ahogy zúdul és szétterül

a hars kő. Az omlás. A meredély.

A szegély fényében a madár.

Törmelékben a lázas éj.

 

 

között

 

a harangszó – óránként –

a névmás ahogy mondatonként

visszatér: az lesz/volt a teljes nap

a naphús

hajszálvékony féregjáratokkal

 

később – persze – ami maradt

a tér négyzetrácsos alján

magányosan

a dongó a huzat egy foszló szöveg

 

a homályosan világított érzésről

az érkezésről

a távolodásról

az idő lövéséről a zárójel közötti kertben

 

 

* 18.

 

a hívó szó – megint –

amelyben elkezdődött a búcsúzás

fölhangzik

belefut az ezüstté dermedt tóba

 

hullámok rácsa alatt

a víz

a mélység áttetsző izma

 

teljes a világ

s mint a kristály kemény

: így szerkesztem egybe

így

 

 

19.

 

mire megtanultam

hogy nincs szavam

egy kitartóan néző betűre sem

meggyűlölt

 

mindet felpróbáltam

beroskadt a névsor beleroskadt

azonosság mi hátra maradt

részvétel jelenlét

 

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.