Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


A kékszemű napló I. (mese)

2008.11.16

 

A kékszemű Napló I.

 

 

Utoljára írt előszó

 

 

Kedves Olvasó!

 

Itt vannak mindjárt a mesék! (Csak a mesékről merek szólni.) Hogy mennyi furcsaságot tudtam meg róluk, azt szinte föl sem tudom sorolni.

Első tapasztalataimat az olvasással szereztem, s az gyönyörűség volt. Már tudtam bizonyos meseszövési fortélyokat, de élni még nem mertem velük. Aztán elbeszélgettem egy csomó barátommal, és láttam, milyen figyelmesen hallgatják a történeteket. Persze, az enyéimet is (amint én is az övéiket). Észrevettem, hogy vannak olyan történetek, amik sokakat, s vannak, amik keveseket érdekelnek: de ez nem függ össze a jóságukkal! Mindez kicsit megzavarta a fejemet, de Szilvarózsa és Kugli megnyugatott, hajdanán őket is letaglózta az enyémhez hasonló fölismerés. S akkor jött Gazda. Pontosabban: jöttem én. Befejeztem Naplót, törtem a fejemet, ha már saját életre kelt, kinek mutassam be először. Természetesen Gazda volt a kiszemelt. Gazda egy teljes éjszaka olvasta Naplót. Kiolvasta. Igen, így mondta! - de láttam, hogy ettől Napló nem lett kevesebb. Sőt, mintha egy-két grammnyit hízott volna. És Gazda aztán felolvasta Naplót a Gyereknek. Ez a rosszcsont gyermek azóta nem húzogatja a szőrömet és nem köt masnit a fülemből, csak azért, mert lelóg a földre. Napló ettől a második olvasástól megint dagadt egy picit. Elkezdte élni külön életét. A barátommá lett, s hiába én írtam, nem volt már a részem.

Végül Gazda maga elé fektette a szemes-szájas-füles Naplót, odavont a lábához, és megmagyarázta, mi legyen a kézirat további sorsa.

El kell bocsájtani! De ahhoz, hogy világgá mehessen, kell egy Előszó. Amiben ezt-azt elmagyarázok.

Hát ehhez semmi kedvem! Az hagyján, hogy elhagy (én akkor sem felejtem el), de hogy csalafinta módon előszót írjak hozzá, úgy téve, mintha nem utoljára készült volna el - hát nem! Kedves Olvasó! Képzelj el egy farkat, amit az orrodra illesztenek! De Gazda megmagyarázta, hogy ilyen fogások gyakoriak a meséknél! Ilyen a mesék természete.

A sok tanácsból csak annyit fogadtam meg, hogy írjak egy ál-előszót. Mert bánatos lennék, ha Naplóban bemutatott barátaimról nem tudnák az olvasók, hogy melyik ki fia borja. Teszem, ha egy Kakasmandinkót valami házi szárnyasnak néznének (akiről egyébként Marci papájának megnyugtatására közlöm, nem fog szó esni), Szilvarózsát pedig egy cserfes leánygyermeknek hinnék, csak azért mert rózsa. Azt csak-csak elviselném, ha Hamukát, ezt a születésétől fogva gonosz és tudálékos, nyivászta és keverék macskát növénynek gondolnák, de akkor mi lenne a másik Hamukával, aki tisztes és szerény gizgaz. Nem engedhetem meg a félreolvasást!

Ezért most, ha hosszadalmas és unalmas is (de minden előszó unalmas), bemutatom Napló szereplőit. Szavakkal, képekkel:

Ez családi felvétel. Gazda kopasz és keveset beszél. Gazdasszony nem kopasz és sokat beszél. De nem szeret sétálni. Inkább köt. (A sok fonala valahogy lemaradt a képről.) Köztük van Gyerek és én. Én puli vagyok. Anyám Zádorvári Bori-Bársonyka, apám Arácshegyi Prücsök Lurkó. Az én nevem pedig Zádorvári Dugó. (Látható, a kutyák anyjuktól öröklik családnevüket.)

Itt lakunk. Nagy és szép a lakásunk, de a kertünk se csúnya. Két kertünk van, a lakás melletti inkább csak udvar, kis parkkal, a másik meg szőlős, Paloznakon, ahonnan látszik a Balaton.

E két kertben élnek azok a barátaim, akik növények. Nem tudom mindegyiket lerajzolni, mert nem férnének el a papiroson, ezért csak a legkedvesebbekről egy-két szó, rajzvonás. (Részletesebben lásd később.)

A sáfrányok már húsvét előtt kinyílnak, és millió színűek. A latin nevük alapján krókuszoknak is nevezhetők, de akkor úgy írjuk, hogy Crocus-ok.

Egérárpa fűféle. Valójában szerény növény, ritkán látni - de akkor a bundámba akaszkodva.

Japánbirs tavasszal virágzó cserje, már akkor bontogatja szirmait, amikor még rügyekben alszanak a levelei - begöngyölve, mint egy zászló. Szilvarózsa kedvence.

Szilvarózsa természetesen Tavasz fedőneve. Tehát nem mindig növény. De hiszen Tavasz Bőregér is tud lenni,

meg kora reggel virágzó kék Katáng. Akiről a nevét kapta, az egy törpe mandula. Valamiért szilvarózsának nevezik. Ilyen szép cakkosak a szirmai.

Ez egy százszorszép.

Ő pedig az apró kutyatej. De tévedés, hogy ételnek alkalmas lenne.

A fecskefű tejnedvet ereszt magából, ha letörik egy levele.

A kányazsombort a szaga miatt kedvelem. Fokhagyma illatú, akár a kolbász.

Az apró szulák amilyen kicsi, olyan hangos. Van egy rózsaszín tölcséres gramofonja, és a kerítés tetején napozva mindenféle régi dalt hallgat.

Hamuka nem azonos a gyöngygyűjtő Ottó bácsi szürke, agyonkényeztetett macskájával.

Ez a leander. A másik neve babérrózsa. Télen szobában lakik. A leveleit nem szabad megrágni, mert beteg leszek tőle. Gazda kedves növénye. Köze lehet a mediterráneumhoz (ennek a szónak a leírása és kimondása gyakorlandó - különösen akkor, ha a legszebb tenger, az Adria partjára akar utazni valaki).

Galagonya is cserje. A lógesztenye és a csattanó beléndek szomszédja, de nem igen szíveli őket. Ahogy én sem. (Sajnos néha elfogult vagyok.) Galagonya barátomról szól egyébként egy egész fejezet.

A borókák a fenyőfák rokonai. Szóval olyan örökzöld-félék. Hegyes a homlokuk, akár a háztetőknek. Nem is olyan szerények, mint a három majomkenyérfák.

A kertünkben sok a kakukkfű. Akkor a legillatosabbak, amikor virágzanak. Gazda szagolgatni szereti - akár én -, Gazdasszony meg húst fűszerez vele (azt is szeretem).

A kakukkfüveket virágzáskor mindenféle rovar látogatja. Leginkább a bogarak és a lepkék. Sőt még a verőköltő bodobácsok is, akik piros pöttyös pajzsot hordoznak a hátukon.

De ők már állatok. És szeretett ismerőseim.

Akár az örvös galamb, a selyemmajom, a szitakötők (mint a nagy acsa és a karcsú légivadász), az álszú, a betűzőbogár, a kanári és a macskák tömege.

Ő pedig Kugli, kék selyemszalagon vezeti az árnyékkedvelő, nagy sziámi macskáját.

Kugli költő, Gazda barátja és az enyém. Sajnos Írországban él, de legalább ott is szeretik a galagonyákat.

A gyöngygyűjtő Ottó bácsi is költő, neki sok könyve jelent meg. (Az ő felesége a Mikulás-zacskó-formájú és afféle színű köpenyt viselő néni. Akinek dédelgetett macskája Hamuka.) Ottó bácsi újabban a flamingó nevű, rózsaszín tollú, egylábú madarakkal van elfoglalva. Őrölt paprikával eteti őket ha nem látja az állatkerti őr.) Gyerekverseket ír.

Don a leghűbb kutya. És elegáns, mint egy hernyó.

Itt pedig gyerekbarátaim sora: Sára, Judit, Annamari, Tamás, Pozsonyi Tomi, Kriszta és Marci. Ott én ülök. A valóságban akkora vagyok, mint ők, de kisebbnek rajzoltam magam, nehogy megsértődjenek.

Ennyi a bemutatkozás. És ahogy Gazda mondja, ha nem tudom valakiről vagy valamiről eldönteni, hogy ki vagy miféle, vegyem le a polcról a lexikont (már gyereklexikonok is vannak, azokat könnyebb megérteni), és olvassam el a vonatkozó szócikket. (De ezt csak azért mondja, hogy esetleg azt az oldalt is föllapozom, ahol róla írnak néhány rövidke mondatot. Pedig nem volt elég tájékozott a szövegíró: egy szót sem ejt rólam. Holott egy éve, hogy vele és Gazdasszonnyal élek.)

Ja. Vigyázzatok Naplóra. Ne csináljatok neki szamárfület. Ép elég neki az a kettő, amit én rajzoltam (de nem szamárfület, hanem kutyafület.) Milyen lenne ilyen sok füllel?

 

                                   Mindenkit csókol:

 

                                                                                  Dugó

 

ui: Gazda elolvasta az előszót. Azt javasolta - a könyv megjelenése érdekében -, hogy rajzoljam ide a könyvkiadóban dolgozókat, de mindenek előtt azt a bácsit, aki dönt Napló sorsáról. Azt mégsem állíthatom, hogy a barátaim, ezért lettek belőlük ilyen lábjegyzet-szerű alakok.

 

 

 

I. Kedves Naplóm, most bemutatkozom neked, és elmondom kikkel és hol élek...

 

 

 

Nem olyan egyszerű elkezdeni írni, ahogy azt az emberek hiszik. Mert ők csak odaülnek az asztalhoz, maguk elé húzzák a papírt, s a jobb kezükben (vagy a balban, ha balkezesek) tartott tollal máris hosszú kék fonalat rajzolnak a fehérségre. Ők ezt nevezik írásnak. Mondhatom, elég fertelmes a szaga, ráadásul fog is. A múltkorában rátettem egy ily finom kacskaringóra a mancsomat, nem akartam elhinni, még egy hét múlva is kék volt a szép fekete szőröm, s azt mindenki tudja, hogy egy pulikölyök mégsem lehet kék. A virágok között lehetnek kékek, meg az ég is kék, ha ragyog a Nap, na és már láttam kék szitakötőket is, kétfajtát, az egyik a karcsú légivadász, a másik a nagy acsa (hogy minek kell mindennek nevet adni, amikor amúgy is létezik, ha nincs neve, hát ez, amit sosem fogok megérteni az embereknél). Ennek a maszatolónak tinta volt a neve.

De van, hogy egy lapos masinával ír a gazdám, karcsú billentyűk, fényes kallantyúk és mozgatható betűk vannak rajta. Ráadásul piros a szerkezet, amitől káprázik a szemem. Pfuj. Hihetetlen, de ezt a gépet jobban szeretem mint a tintát, mert szép sorba rakja a betűket arra a papírra, amit egy henger tol egyre feljebb, amint eléri a sor a lap szélét. Egyébként pedig láttam olyan írást is, amikor nem papírra raktak mindenféle betűt, hanem egy képernyőre, ami nagyon hasonlított a televízióra, és sárgán  meg kéken villódzott. Hát az még egy szörnyűség! Búgott, zümmögöt, néha szörcsögött, és a képernyő tetején mindig eltűnt egy teljes, egész, elkészült sor.

Mondom, nagyon nehéz az írás. Már az is, hogy három dolog között kell választani, s csak utána jön a töprengés a betűk, meg a belőlük összeálló szavak fölött: mi és hogyan következzen egymás után ahhoz, hogy aki majd elolvassa, ugyanazt értse rajta, mint a levélíró. (Most csak a levelet említem, holott van, aki könyvet ír, versekből vagy szövegekből állót, sőt olyanról is tudok aki leckét, házifeladatot ír!)

Szó ami szó, megtanultam valahogy írni, nem hiába mondja a gazdám, amikor visszaviszem neki a sárga teniszlabdát, hogy okos kutya vagyok. (Meg kell jegyeznem, nekem csöpp boldogságot nem okoz az, ha óraszám rohangálok egy guruló szőrgömb után. Dehát elvégre a gazdám, bármennyire is rendetlen, szeretem. Olyan amilyen. Így kell megszoknom. Hiába viszem neki vissza a labdát, mindig elhajítja, hogy elvesszen. Hát ismét a lábához teszem, örüljön valaminek. Meg hogy tanuljon rendet.)

Szégyen ide vagy oda, megvallom, azért sajátítottam el az írást, hogy naplót vezessek. Annyiféle dolog történik egy kutyával, különösen, ha olyan fiatal, mint én vagyok, hogy fel kell jegyezni, mert elfelejtheti. És nincs annál rosszabb, mintha nem tudom, tegnap hová ástam azt a nagy csontot, amit rágcsálni kaptam (tényleg, hova ástam el? A rózsatőhöz nem, mert az szúr, a tulipánhoz sem, mert az éppen most virágzik, és egy növény, bármennyire is csinos, mégis csak nevetségessé tenné a csontomat. Hová, hová áshattam el?). Szégyent hozna az is a fejemre, ha nem tanulom meg, ki a jó ember és szeret engem, s ki az, aki elkerget magától, s nem engedi a szoknyáját cibálni, vagy a nadrágját harapdálni. Hogy ilyeneket följegyezzek, arra kell a napló. Meg mindenféle tapasztalatról is érdemes írni, effélét mondott a gazdám a naplóírásról a gyerekének. Pedig nem várhat tőle sokat: olyan lassan ír, mint egy csiga.

Kedves naplóm! úgy tudom, ha hozzád kezd valaki, akkor annak be kell mutatkozni.

Dugónak hívnak, és hat hónapos vagyok. Vagy amint újabban mondják, fél éves. Ez egy olyan dolog, ami érthetetlen az emberekben: ugyanannak a dolognak a megnevezésére két nevet használnak! (Miért jó ez nekik? Előbb-utóbb mindent összekevernek, és akkor nézhetik magukat. Miért nem mondanak annyit, hogy száznyolcvanhárom napos vagyok. Látod, kedves naplóm, engem is megzavarnak - hiszen csak két évszakot éltem -, és már a harmadik, pontosabban a negyedik kifejezést mondom a koromra.) Tisztességes pulinak születtem, és hosszú a szőröm. Mind a négy talpamon van egy fehér szőrpamacs (de nem lehet látni, mert rajta járok) és az állam alatt is van két fehér pötty, épp annyi, hogy az utcánkon lakó többi pulitól meg tudjon különböztetni a gazdám.

(Képzelheted, amikor először vitt oltásra, merthogy a kezdeti hónapokban azt kívánta, hogy időnként megszúrjanak, ami ha nem is fájt, de kellemetlen volt, majdnem összekevert a testvéreimmel. Egymás után kapdosott fel mind a tízünket - mert ennyien vagyunk anyánk kölykei -, és sehogy sem akart megismerni. Pedig csak én pisiltem le. Mintha nem lenne orra, hogy megszagoljon, és a szagból fölismerjen!)

Egyedül kerültem a gazdámhoz, de ez nem nagy baj. Hiszen a szomszéd házakban laknak a testvéreim, és sétákkor találkozom velük. Arra is van időnk, hogy megbeszéljük a világ ügyes-bajos dolgait.

Kedves Naplóm, mit kell még magamról írni? (Lehet, rosszul fogalmaztam, a helyes így lenne: kedves Naplóm, mit kell magamról még írnom?) Talán annyit, hogy fekete gombszemem van (de ilyen van minden pulinak), piros és hosszú a nyelvem (akár a papámnak), a farkamat a hátamra fektetve szeretem viselni, mert úgy nem olyan nehéz, ellenben melegít.

Fontos, hogy szeretem a húst, mégha krumplival is keverik össze, és nagyon szeretném a csokoládét, amit galád módon sosem kapok, ezért kénytelen vagyok minden utcán elhajigált csokis papírt lenyalni.

Na de ismét oda értem, ahol a part szakad. Tudod, nekem mindig az utcai lefolyókba kell pisilnem, hogy más, nagyobb dolgokról ne is beszéljek, azaz semmit se szórhatok szét, semmit sem hagyhatok magam után. Az emberek meg mindent eldobálnak. Még a finom szagú csokoládék színes csomagolópapírjait is, azért, hogy azt higgyem, mennyi könnyű pillangó szállt le a földre. Azokat pedig kergetni kell, nem pedig nyalogatni, mint a csokispapírt. Ennyi furfangból tudom, hogy mennyire ízes lehet az a csokoládé! (Tőlem minden jót eltiltanak. Például a tortát is magasra teszik, nem szólva a füstölt kolbászról és a kellemesen formás, némi hússal körbevett sonkacsontról.)

Szóval, rengeteg baj van az emberekkel.

Például, azt hiszik, hogy nekem is annyi névre van szükségem, mint nekik. Így a családnevem Zádorvári, az utó-vagy keresztnevem, Dugó. De miért lenne ez éppen keresztnév, mikor egy kutyát nem szokás megkeresztelni. És ott is hibás a dolog, hogy egy csomó bácsi meg néni több keresztnevet visel, mert úgy vélik, így jobban meg lehet őket egymástól különböztetni. (Pedig nem. Csupán fölvágásból hordanak ennyi nevet. Már találkoztam egy olyan csöpp kislánnyal - aranyos volt, meg kell hagyni -, akit Annamária-Máriamagdolnának szólítanak a szülei. Szegénynek, mire odahívják az ebédhez, kihűl a levese.)

Mindennek eredményéül Zádorvári Dugó a nevem. Hát nem rémes? Ennél még a törzskönyvi számom - 4623 - is jobb. Azt meg, hogy el ne felejtsék, betetoválták a bal fülembe. Még szerencse, hogy benőtte a szőr, és nem látszik (mintha nem tudták volna előre, hogy ez lesz a vége). Brrr. Meglehetősen bizarr tetovált pulinak lenni. Kedves Naplóm, ugye megértesz?

Egyébként csak Dugónak szólítanak.

S amikor délutánonként sétáltatom a Gazdát (hogy egészségesebb legyen) innen is, onnan is hallom a nevemet: az ablakokból, az üzletekből, a trafikból és vendéglőből, a halárudából, az újságostól. Látható, ismer mindenki. Sőt, a gazdát is azért ismerik, mert engem ismernek.

Hogy milyen a gazda? Olyan emberszerű. Magas, kopaszodik, és nagy szakálla van, amit borotválni szokott. Én utálom a borotva hangját, azt juttatja eszembe, hogy micsoda természetellenes dolog levágni valakinek a szőrét. Mintha attól bárki szebbé válna.

Kék a szeme, és szeret olvasni. Gyakran ráfeledkezik a házakra, a növényekre, és nem érti meg, ha verebeket akarok kergetni. De azt igen, ha a betonkorláton napozom.

Reggelit, ebédet és vacsorát a Gazdasszonytól - attól, akit Gazda asszonynak kellene szólítani, de akkor nagyon lassan tudnám kimondani a nevét -kapok, és ő mossa meg a lábaimat (igen, nem a lábamat, mint az embereknél, mert nekik csupán kettő van, hanem a lábaimat, többes számban, lévén négy), ha bemegyek a lakásba. S mert leginkább a lakásunkban vagyok, annyiszor mosok lábat, ahányszor kinn voltam. Messze földön híres a tisztaságom.

Még a szél sem meri összekócolni a fürtjeimet, nem hogy a bokrok, kerítésdrótok (kivéve Egérárpát). Általában meghökkennek, hogy jé, egy fürtös szőrű puli. És csak a fejüket csóválják (már akinek van), hogy nem, nem, ilyen puli nincs. Hiszen eddig csupán pászmás szőrű pulival találkoztak, akinek szinte összenemezesedik a szőre, és beleragad mindenféle bogáncs, egérárpa, pihe. De már mindenki megszokta, hogy a szőröm ilyen és nem más, ha meg valaki idegen azt hiszi, hogy egy nyíratlan uszkár vagyok, nagyokat vakkantok és sértődötten elvonulok. Méghogy uszkár! Puli kérem, puli!

A Gazdáéknál jó lakni. Rendesen kiszolgálnak, és nem tesznek úgy, hogy maguk körül forog a világ. Néha azért hízelegni kell nekik, lássák, van helyük a földön, s van, aki szereti őket. De általában elvannak magukkal. És szeretni kell a gyereküket is, aki meglehetősen komisz hozzám. Munkába járnak, néha a szőlőskertbe, vagy kirándulnak a Bakonyban. Ha Budapesten dolgoznak, akkor magukkal visznek az autójukban (abban nagyokat lehet aludni, hiszen nem kell a házunkra vigyázni), s olyankor tökéletesen kipihenem magamat.

Hát ne csodálkozz, kedves Naplóm, hogy megtanultam írni. Sejtheted, sokat vagyok egyedül, s olyankor jó ha van mivel elfoglalni magamat.

Nem lehet mindig velem Kugli.

Igen, ne csodálkozz. Kugli. Ő a titkos barátom. Igazából költő, ha ebből bármi következtetést le tudsz vonni. De ne hamarkodd el, mert ebben a városban hiába mondják, hogy annyi költő van (ha eldobod a hajítófát, biztos hogy költőt találsz vele tarkón), egyedül ő az igazi költő.

Már az is rávall, ahogy megismerkedtem vele.

Abban a korban voltam, amikor még kifértem a kapu alatt, s esténként kiszöktem egy kis kutyatrécselésre. Ősszeverődtünk a park sarkában, nyüszítettünk a Holdra (az benne a szép, hogy nem lehet elérni), turkáltunk a szemétben (én ezt valahogy nem szeretem, de azt se akartam, hogy azt higgyék, felvágok, hát immel-ámmal megfogtam néha egy-egy dobozfedőt), vagy macskát vertünk.

Hát neki van egy macskája. Ebből is láthatod, hogy költő! Picit hóbortos, kelekótya, dünnyög magában és mindig valami vers ritmusára lépked - ahogy mondja, verslábakon jár.

Besötétedett, a Holdat elfödte egy kóbor felhő, ideje volt hazamenni. A kerítés mellett iszkoltam, picit féltem, amikor elém toppant egy irdatlan nagy állat. Hirtelenjében azt se tudtam, mi lehet, talán egy tigris, vagy egy elefánt, az is eszembe villant, hogy viziló, aki elszabadult az állatkertből. De hogy jobban megnéztem, megállapíthattam, hogy egyik sem lehet. A tigrisnek csíkosnak, az elefántnak ormányosnak, a vizilónak pedig mint egy bulldognak, turcsi orrúnak szokásos lenni. De amikor az a halványkék fenevad elnyávogta magát, már sejtettem, hogy macska lesz, csak valami különös szabású. Az is volt. Perzsa macska. Rögtön megkérdeztem, miféle gyenge tintába lépett ( már mondtam, hogy egyszer engem is befestett a tinta), de csöppet sem viselkedett intelligensen. Szégyen ide vagy oda, bevallom neked kedves Naplóm, hogy arcul legyintett.

- Ne szemtelenkedj velem, te zsebeb - mondta megvillogtatva hosszú karmait. És éppen egy kék macska sziszegte ezt nekem!

- Ha én zsebeb vagyok, akkor te egy egész vödör anilinfesték - válaszoltam hirtelenjében ami eszembe jutott. Aznap délután jártunk a léggömbkészítő kisiparosnál, hát az ő léggömbfestékének a neve szaladt ki a számból.

A szörnyetegnek tetszhetett a válaszom, mert elkacagta magát. S kérdezte:

- Ki fia borja vagy?

- Gazdára vigyázok, náluk élek.

- Értem már, miért vagy ennyire buta. Hiszen én a nagy kék sziámi macska vagyok.

- Igazán? - húztam be a farkamat.

- Igazán. S ilyenkor vagyok csak igazán kék. Akár az árnyék.

- Nappal más a színed?

- Hm - krákogott a macska -, kicsit kifakulok. Tudod, nem tesz jót nekem a napfény.

- Én éjszaka se vagyok feketébb mint nappal - lettem büszke rögvest magamra.

- Kivel akaszkodott össze ez a macska? - hallottam meg valakinek a hangját. Igen, ez a költő volt. És azért mondta ezt, mert alaposan ismerte macskája összeférhetetlen természetét. - Nocsak? Egy puli!

Ekkor határozottan ráugattam. Mit tesz az ég, elnevette magát. Odakúsztam a lábához. Azóta a barátom, és nincs olyan hét, hogy ne jönne el meglátogatni. De a kék sziámiját selyemszalagra fogja, nehogy megcibálja a bundámat, leharapja a fülemet (olyan nagy fogai vannak).

Felvett az ölébe, és úgy vitt haza Gazdának. Akkor derült ki, hogy neki is barátja, így tehát már hárman voltunk barátok. (A sziámi tintásat Gazda sem szereti!)

Amíg hazaértünk, volt annyi ideje, hogy elmondja aznapi költeményét. Most idemásolom, kedves naplóm, lásd, milyen a szép és jó vers.

 

Zigzig

és Fapotány

átzakzekélt

zümmtalánnyi heherést.

Birtek borrtak

ibbegoltak

zürrtek zorrtak

és navorrtak

ezbálva a kőneken.

 

Hát olyan szép, hogy verssé írta az egész korábbi félelmemet! Pedig a saját macskája ellen költötte, ez az igazság. Meglehet, az objektivitásáért szerettem meg azon nyomban, s nem mert símogatott, becézgetett. A fenevadat meg ette a sárga irígység, és nagyokat szökellt dühében. De Kugli rá se hederített.

 

 

II. Kedves Naplóm, most leírom, hogyan és kivel ismertem meg a kertet, s miért szerettem meg Szilvarózsát

 

 

A kertünk csudaszép. Amikor először mentem ki a Gazdával tejfehér volt minden, aztán megtudtam, a hótól olyan. Attól, ami egy éjszaka nőtt a városon. Óvatosan kellett lépkednem, mert minden mozdulatomra elsüllyedtem benne. A fejemet is föl kellett tartani, hogy lélegezni tudjak. Nagy, kövér pelyhek hulltak, keringtek - de egyet sem tudtam elkapni, mert amelyikre ráleheltem, az semmivé változott. Volt, nincs. Különös dolog, mert mégiscsak láttam, de még különösebb, hogy nem tudtam a nyelvemre venni - milyen az íze? Aztán beleharaptam egy, a járdán összekapart hóbuckába. Vízíze volt, a szaga is a vízé, csak hűvösebb, nyugodtabb - elképzelhetetlen, hogy a hópelyheké is ilyen lenne. Hiszen azokban apró helikopterek lakhatnak, láttam mint pörög mindegyiken egy propeller, kavarja a szelet. Márpedig a röpülésnek édes az íze, mint a zacskóból alászitáló porcukornak.

De most nem a hóba burkolt kertről akarok írni. Az bármennyire szép, mégiscsak hideg, nem lehet benne naphosszat szaladgálni, sőt bele se feküdhetek, mert átázik a bundám, lefagy az orrom és nem érzem a körmeimet.

Kedves Naplóm! Láttál már kertet? Félek, nem, hiszen nincs szemed. Valamiért lefelejtették rólad, amikor megteremtettek a papírgyárban. Pedig annyi mindenről lemaradsz, ha nem nézhetsz meg még egy pompás tavaszi kertet se.

És nagy veszteség ér, ha nincs egy olyan kalauzod, mint aki nekem volt, akkor, amikor megismerkedtem a virágokkal.

Az úgy kezdődött, hogy egy vasárnap reggel tárva-nyitva találtam a lakás ajtaját. Megböktem a pácolt faajtót, hátha csupán valami ármány, és ha kimegyek rajta, a farkamra csukódik, vagy úgy oldalba taszít, hogy napokig fáj. De nem: halk nyikorgással tárult, és ott, a lépcsők alatt csodálatos színű valamiket láttam. Akkorákat, mint egy tojás, sok volt belőlük, sárga, lila, kék cirkás és fehér.

- Ki felejtette itt a húsvéti tojásokat? - ugrottam melléjük.

- Khm. Khm - köhécselt valaki.

- Ti beszéltek? - szóltam hozzájuk, holott csupán egy vékonyka hangot hallottam. Néha én sem gondolkozom logikusan, hiszen tudom, hogy egy hanggal nem szólhatnak többen.

- A virágok nem így beszélnek! - mondta valaki.

- Olyan nincs! - feleseltem.

- Te valaki, buta kutya vagy! - érkezett a felháborodott válasz.

- Én? Buta? - vakkantottam! - Hiszen még azt sem tudod, hogy csak az emberek a valakik. Minden más; valami. Sajnos, még én is valami vagyok. És mégis beszélek.

Akkor felpattant a lila húsvéti tojás, tapasztalhattam, hogy hat egyenlő darabból van összerakva a héja, és kikönyökölt belőle egy picike valami.

- És te meg mi vagy? - toppantottam. Nagyon ügyeltem, hogy pontosan fogalmazzak.

- Nem mi, hanem ki - zizegtette átlátszó celofánszárnyait a tojásból kibútt lakó.

- Szóval téged is zavar?

- Persze. Hiszen valaki vagyok. Mégpedig a tavasz. Ezért a nevem is Tavasz.

- Szervusz - köszöntöttem illendően. - Te mondtad, hogy a virágok nem így beszélnek?

- Én. És tudd meg, hogy te sosem hallhatod meg őket. Szóval úgy pontos, hogy számodra a virágok némák.

- És számodra?

- Nem! - hallatszott a büszke válasz.

- Ó - gördült ki két könnycsepp a szememből. Hiszen te, Tavasz önző vagy. Miért tiltod meg a növényeknek, hogy hozzám beszéljenek?

- Én ugyan nem! A füled alkalmatlan arra, hogy meghalljad őket. Merthogy ilyennek születtél.

- Szóval ez olyan, mint, ... - és már rázott a zokogás. Olyan szomorú dolog nem beszélgetni a bokrokkal, a fákkal, a virágokkal. Ez olyan, mint egy születési hiba, gondoltam, de nem mondtam ki hangosan.

A kicsi lény tétován igazgatta fényes szárnyacskáját. Aztán kimászott a lila tojásából - annak meg gyorsan összeforrtak a repedései - és ráült a tetejére. Halkan kérdezte:

- ... mint micsoda?

- Hát mint a Naplóm. Nincs szeme, ezért nem lát semmit.

- Körülbelül - jött a lakonikus válasz. És ez egyáltalán nem nyugtatott meg. Még jobban zokogtam, hogy már-már teljesen elázott a selymes (minden étkezés után gondosan megtörölt) szakállkám.

- Ha így folytatod, összemaszatolod a szárnyaimat. Húzódj hátrább! - förmedt rám a csíkos trikós kicsi szárnyas jószág (mert a könnyeimen keresztül is megfigyelhettem, hogy milyen ízléstelen sárga-fehér-lila-fekete, feszes tréningruhát hordott). - Jobb, ha beletörődsz a sorsodba. Sosem hallhatod miről fecsegnek a növények - kajánkodott.

- Jaj, jaj, rajtam senki sem segíthet!

- Hát ez nem így van - esett meg rajtam a szíve. Neki is kibuggyant a könny a szeméből.

- Ki lenne az? - csaptam a szavába.

- Én!

- Hogyan? - hüppögtem.

- Ha szépen megkérsz, mondjuk úgy, hogy drága Tavasz, te gyönyörű szárnyú, szép ruhájú, könnyű röptű, tolmácsold nekem a növények beszélgetését, akkor elmondom, amit tudtodra akarnak adni.

- Szóval hozzám beszélnek?

- Hozzád, Dugó!

- Nem mondták neked, hogy gonosz vagy?

- Én? Én nem lehetek gonosz! Hiszen Tavasz vagyok. Rólam mindenki szépeket gondol.

- Én bizony nem! - vakkantottam.

Erre megszeppent. Folytattam.

- Először is: ilyen csicsás, nyúltojta tojásban laksz- mutattam a rikító izékre. - Másodszor, nem tudod, hogy csíkos trikóban nem illik vendéget fogadni. Harmadszor, mert olyan foghegyről beszélsz velem, mintha nem tudnád ki vagyok. Holott ismered a nevemet.

- Mi? - vísított fel Tavasz, és dühödten megrezgette mind a négy lappadt szárnyát. - Ilyet mersz mondani? Amikor azt se tudod, hogy ez nem tojás, hanem krókusz? Ez itt mind - tekintett körbe a japánbírs friss lombja alatt - krókusz. De ha jobban tetszik: sáfrány. Ők az én kedves tavaszi virágaim!

Szó ami szó, első találkozásom nem volt sikeres Tavasszal. Dünnyögve elvonultam, s néhány méterre lefeküdtem a hars fűre, kilihegni magam. Áldottan melegített a Nap. Már megfeledkeztem mindenről, amikor megszólított Tavasz. Időközben átöltözött: csudaszép sárga ruhácskába bújt, a szárnyairól lekefélte a virágport, és még a szeme fölé is kanyarintott koromból két fekete ívet. Aranyosnak találtam.

- Lehet, valóban foghegyről beszéltem veled.

- Én meg tolakodó voltam - folytattam a békülést.

- Barátok is lehetnénk - szögezte le.

- Én nem tudok ilyen gyorsan barátkozni. - szomorodtam el, és feltartottam a pofácskámat. De nem nagyképűségből, hanem mert éppen napoztatni akartam.

Hát erre átrepült az orromra. Bandzsitanom kellett, hogy láthassam.

- Elég muris vagy ilyen kancsalul. Sosem láttam még kancsal kutyát - nevetett Tavasz.

- Pedig miattad bandzsítok! Csak így látlak.

- Ez igaz! - hagyta jóvá. - Félek, megint rosszul szóltam.

- Ugyan! - hagytam rá, mert én is jóba akartam lenni vele. - És maradj csak az orromon, ha jól érzed ott magad. De ne mozogj sokat, mert csiklandozol.

- Hogy mennyire jópofa puli vagy te, Dugó! - kacarászott.

- Te is csinos vagy ebben a ruhában!

Elpirult örömében. És fényes ujjacskájával megsimogatta a bajszomat. Azt a bajszot, amit még a Gazda sem vett észre, mert annyira beleolvad a

szőrömbe, hogy szinte látni se lehet. És ezt találta meg Tavasz! Máris belopta magát a szívembe.

Hosszasan társalogtunk. Megtudtam tőle, hogy ő mondja meg a növényeknek, mikor bújjanak ki a földből, s mikor kezdjenek virágozni. A fáknak is ő szól, hogy időben bontsanak rügyeket (merthogy nem minden rügy egyforma: van, amelyikből virág lesz, van amiből levél, s van olyan, amiből virág is, levél is kihajt). Valamint, hogy Tavasz az, aki megnyitja a felhők zuhanyrózsáját, kergeti a szeleket (hogy abból is hány fajta van!). Előcsalogatja a gombákat és kiküldi a bogarakat a rétre. Annyi féle dolgokat tud ez a Tavasz, és mindent időben kell csinálnia, mert összezavarodna a világ, ha nem tenné percnyi pontosan a munkáját. Ezért nincs sok ideje társasági életre, hát nézzem le neki, kért, ha otthonias öltözetben fogadott. Egyébként pedig nem minden esetben tudja, mi a jómodor.

Bizonyos idő után elérkezettnek láttam az időt, hogy megkérjem Tavaszt:

- Kérlek, tolmácsold, mit mondanak nekem a krókuszok.

- Előtte bocsánatot kell kérned tőlük.

- Hát ne haragudjanak, hogy húsvéti tojásoknak gondoltam őket. Én még nem találkoztam ilyen helyes, töpszli növényekkel. Nem csoda, ha nem annak hittem őket, amik.

Tavasz átlibbent az orromról a sáfrányokhoz. És tátogott.

- Miért tátogsz? - szóltam utána.

- Beszélek, te bohó! Csak éppen te nem hallod!

- Tátogva?

- Persze, mert akkor formázom a szavakat. De olyan magas hanggal, hogy a füled nem tudja érzékelni. Lehet, picit mókásnak látszom.

- És válaszolnak a virágok?

- Azt mondják, hogy üdvözölnek.

- Mást nem?

- S hogy milyen szép ez a reggel.

- Ó, ők is örülnek neki?

- Kérik, állj arrébb, mert elfogod előlük a napfényt.

- Bocsánat. Minek nekik a napfény?

Tavasz hosszan, tátogva magyarázott, csóválta a fejét, hümmögött és hitetlenkedett. Nem tudott tolmácskodni.

- Miért nem fordítod tovább?

- Mert nem olyan könnyű! - suttogta, és nagyon szégyelhette magát, mert a hátára ejtette mind a négy kékarany szárnyát.

- Nem akadékoskodsz? - pillantottam csöpp arcába.

- Meg kell értened, hogy én nem a te nyelveden gondolkozom. Először le kell a saját nyelvemre fordítani, amit kérdezel, aztán a nyelvemről átfordítni a sáfrányok nyelvére. S ugyanezt vissza. Ha picit bonyolultabb a mondandó, amit ráadásul nem is értek olyan jól, hiszen nem az én szakmámról van benne szó, bizony törnöm kell a fejem a megfelelő szavakért - hadarta egyszuszra.

- Ó, van időm. Nem akarlak sürgetni.

Most meg a sáfrányok türelmetlenkedtek, mert percekig velem volt elfoglalva a Tavasz.

A nagy izgalom végén ráült egy hóvirágra, éppen olyan magasra, hogy a szemembe tudjon nézni, és összefoglalta a krókuszok mondandóját:

- Azért szóltak, hogy ne álld el előlük a fényt, mert fény nélkül nem tudnak fejlődni. Ahhoz, hogy nagyobbak legyenek, rendesen tudjanak élni, s ne kényelmetlenül és sápadozva, nagyon sok fényre van szükségük. De ez nem elég. A fény mellett táplálékuk még a víz, a bennük oldott ásványi sók és egy anyag, ami a levegőben van, a széndioxid nevű. Te tudod, mi az a szén-di-oxid? - kérdezte Tavasz, és a földre vetette pillantását.

- Azt hiszem - feleltem.

- Elmondanád?

- Amit az emberek, meg az állatok is kilélegeznek. Meg a tűz, a vulkánok - szóval mind ami ég. És ez kell nekik?

- Ez. - válaszolta - De a biztonság kedvéért mégegyszer megkérdezem.

És megint a krókuszokkal beszélt.

- Pontosan tudtad! És ezekből az anyagokból cukrot készítenek, amit aztán tovább alakítva felhasználnak a növekedésükhöz.

- Szóval ezért édes a répa, meg még annyi növény!

Tavasz tolmácsolt, és máris válaszolt.

- Ezért. Nem is vagy olyan hülye.

- Köszönd meg a nevemben a krókuszoknak, hogy meséltek arról, miként élnek. És kérdezd meg, hogy-hogy nem fáznak?

- Ők a hűvöset jobban szeretik, mint a meleget - örült Tavasz, hogy most ő beszélhet arról, amit tud. - Sőt nyáron visszabújnak a földbe, hogy ott hűsöljenek. Hiszen nem szeretik a perzselő fényt és a szárazságot. Ellentétben más növényekkel.

Elköszöntünk a sáfrányoktól, akik (őket nem tudom mostmár amiknek mondani) közben szétnyitották a szirmaikat, s többé nem hasonlítottak a tojásokhoz. (Ami persze nem teljesen igaz. Láttam, hogy a közepükben aranysárga botocska van, éppen olyan sárga, mint a tojás sárgája, de ezt mégsem mondhattam meg nekik.)

Tavasz a fejem fölött röpködve mutatta az irányt. Bejártuk a kertet; millióegy növény hajtott ki a földből, hegyeske sisakú, tenyeres levelű, kis virágú, bókoló szárú, egyik sem hasonlított a másikra. Ekkor tudtam meg, mennyiféle növény létezik, és egyik érdekesebb a másiknál.

Így volt ez napra nap. Nem volt olyan reggel, ami ne tartogatott volna meglepetéseket.

És sorra megismertem a csupaszszárú rejtőkét, aki azt mondta magáról, hogy ritka, és sosem nő egy arasznál nagyobbra, a tavaszi ködvirágot (annyi virágja volt, hogy felhőnek néztem), a kányazsombort (erős fokhagymaszaga kolbászra emlékeztetett, s Tavasz többször rámszólt, hogy ne kóstolgassam a szív alakú leveleket), a madárhúrt (megértettem, hogy miért járnak rá a verebek: csipegetnek belőle, hát most majd nagyobb gondom lesz rájuk!), a százszorszépet (valóban szép, ha nem is százszor, az én értékelésem szerint huszonnégy pontot kapott). A fehér virágú növények után a sárgákkal találkoztam: a salátaboglárkával (nyújtogatta a leveleit, kóstoljam meg, valóban ízletes), az apró kutyatejjel (tele volt a csészelevelein csinos félholdakkal, vonítani ébredt tőle kedvem), az indás pimpóval, a mocsári gólyahírrel (a szirmai, akár a tükrök, a porzóira vetették a napfényt), aztán a réti bakszakállal, a heverő patkófűvel és a fecskefűvel (találkozásunk napján érkeztek meg a fecskék).

Egyik délelőtt új ruhában érkezett Tavasz. Piros trikóban röpködött, és ennek ellenére szomorú volt.

- Ilyen ruhában hogy lehetsz ennyire szomorú? - kérdeztem.

- Mert nem sokáig viselhetem. Hamarosan kéket veszek föl, és azt kevésbé szeretem.

- Hát akkor ne vedd föl.

- Azt nem lehet! - telepedett le egy katáng csupasz szárára.

- Miért ne? Én minden reggel gondolkodom, milyen színűre fessem aznapra a szőrömet, hogy kellően csinos legyek, de mindig megállapodom magammal, hogy feketére. Hát rendre fekete bundát viselek. Én ebben érzem jól magam. Te miért ne tennéd azt, amihez kedved van.

- Mégis figyelmetlen vagy! Még ezt se vetted észre! - és még szomorúbb lett.

Nem értettem, miért búslakodik ennyire a barátom. Hiszen közben szárnyat is váltott, és leginkább egy szitakötőre emlékeztetett zöld, átlátszó négy végtagja. Pedig választhatott a méhecske, a darázs, a poszméh, a káposztalepke, és a ki tudja milyen eredetű szárnyak között; nem okozhatott neki gondot ruhatára bármi hiányossága.

- Örülnék, ha megmondanád, mire gondolsz - közöltem vele határozottan.

- Mindig olyan színű ruhában vagyok, amilyen színű virágoknak kell azon a héten kinyílni. A szárnyaim is olyanok, amilyen állatoknak ki kell repülni - és fájdalmában aranyos szeméhez kapta pálcikakezét. (Ekkor értettem meg, hogy aznap kelnek ki a petékből az aranyszemű fátyolkák.) - Holnap már nem fogsz szeretni. De még megismerni sem!

- Ugyan, ne bolondozz! - de magam is kétségbe estem. - Mi lesz holnap?

- Ó, én világ csúfja! Ó, én szerencsétlen.

Közelebb húzódtam hozzá, és odatoltam az orromat, hogy rátelepedjen. Megismerkedésünk óta előszeretettel tartózkodott az orromon, azt mondja, azért, mert a fényes, fekete és nedves aljzaton (hogy mitől aljzat az én orrom? - miért nem mond, ha már ilyesmit kell megállapítania, például hátteret) sokkal jobban mutat pompás ruhamintázata. De most abba a csúf, kóró forma katángba kapaszkodott és vékonyka hangja meg-megcsuklott.

- Nem lehetsz annyira csúf, hogy ne szeresselek - szögeztem le.

- De lehetek!

- Ne vitatkozz. Az idősebbel nem illik. - közöltem, mert tudtam, hogy én vagyok az idősebb. Tavasz hozzám képest nagyon fiatal, hiszen három hónapot sem töltött be, bár ehhez képest elég felnőttesen viselkedett.

- De én olyan csúf leszek, hogy szülőanyám, Tél se ismerhet rám.

- A kék ruha nem csúnya. Én például kedvelem. Egyszer kék tintába is mártottam a mancsom, amikor még nem tudtam írni. Ha akarod, ismét megteszem. A kedvedért.

- Ó, én nagy barátom! - szomorkodott Tavasz - ha ennyire egyszerűek lennének a dolgok.

- Ne affektálj. Mesélj - huppantam le, hogy azért napozzak is közben.

- Megfigyeleltem, hogy te nem szereted az egereket - kezdte Tavasz.

- Nem is láttam még egerekket.

- Ó, nem ezért. Abból gondolom, hogy finnyáskodtál, amikor az egérfűnek mutattalak be. Aztán meg elnevezted cickányfűnek.

- Ami igaz, igaz. Ki nem állhatom a szagukat.

- Holnap ki kell röpülni a bőregereknek. Ma reggel fölébredtek téli álmukból, megszülettek a kicsinyeik is.

- Felőlem röpködhetnek kedvükre. De mi köze ennek hozzád?

- Holnaptól, néhány napra, bőregér-szárnyaim lesznek.

- Négy? - sikoltottam fel.

- Nem. Csak kettő - és záporozni kezdett a könnye.

Tudom, én csak nagy bánatomban sírok, neki is hatalmas lehet ez a teher.

- Ne találkozzunk, amíg nem váltok szárnyat. Utána tűzpillangó-szárnyam lesz. Azt szeretni fogod.

- Jobb lesz így neked?

- Nagyon fogsz hiányozni.

- Ne bánkódj. Elviselem a bőregér-szárnyadat.

- De egérszagú is leszek.

Ezen el kellett gondolkoznom. Valóban nehéz megtagadnom a természetemet, s ha egérszagot érzek rögtön tüsszögnöm és vicsorognom kell. Ha nem az egérség okán, akkor azért, mert eszembe jutnak a macskák.

Tavasz észrevette töprengésemet. A katáng szárán folytak a könnyei.

- Ugye megmondtam!

- Majd megoldjuk valahogy.

- A bőregérszárnyak mellett kék lesz a ruhám! Képzelj el egy kék bőregért! Íszonyat!

Gyors mentőötlet jutott az eszembe. Hát persze, Kugli, a költőbarátom. Akinek kék macskája van (és mégis szereti).

- Ugye, a bőregérnek van másik neve - közöltem. (Mégis jó, hogy az emberek mindennek több nevet adnak.)

- Ja. Denevér.

- Képzeld azt, hogy denevér-szárnyaid lesznek. Akkor nem olyan borzasztó. És engem se zavar, ha denevérszárnyaid lesznek egy hétig. Sőt. Kifejezetten örülök neki.

- Biztos? - nyugodott meg Tavasz.

- Egészen bizonyos lehetsz benne. Denevérrel egyébként se találkoztam. Meg fogom kedvelni.

- Attól függetlenül, hogy kék?

- Attól függetlenül. És tudod, hogy milyen kék leszel? - tereltem másra a szót. - Lenkék, búzavirágkék, enciánkék, vagy milyen?

- A lehető legközönségesebb!

- Kék nem lehet közönséges.

- Hát - nyögte ki Tavasz - katángkék. Pont ilyen, mutatott rá a katángszáron hírtelen felfeslő bimbóra.

Mert a katángot megzavarta ez a nagy könnyözön. És elfelejtette, hogy rendesen csak hajnalban szokta bontogatni a szirmait. S most meg, dél ide vagy oda, sorra pattantak fel a bimbók, és olyan kék lett a növény, mint a tavaszi ég. Amilyet valóban kedvelek!

- Csodálatos! - sóhajtottam az ámulattól.

- Tetszik? - és egy apró mosoly jelent meg Tavasz szájszögletében.

- Nagyon. Nagyonnagyon. Nagyonnagyonnagyon - ismetéltem harmadszorra, és valóban nem Tavasz kedvéért.

- A barátom vagy - röppent át Tavasz az orromra, s végig ott trónolt, amíg körbefutottam a kertet.

Másnaptól azok a növények kezdtek virágozni, akiknek kék virágai voltak. Különböző kék tölcsérek, fűzérek, torzsák, fürtök, ernyők, bugák, örvök, bogok, sátorvirágzatok, sátorozó fürtök, fészkek, vackok és harangok, párták és ajakos virágok illatoztak és pompáztak, szerénykedtek vagy éppen hivalkodtak. De a legszebb a katáng volt.

Ő volt az utolsó növény, akivel a kertünkben megismertetett Tavasz. Amikor a katángszáron (még tele volt nyelves virágokkal,) tűzpillangók kezdtek gyűlni, ismét ott találtam Tavaszt, mélabúsan hasalt egy levélen, és bámulta a távoli hegyeket.

- Tudod-e mi lesz a katáng gyökeréből? - kérdezte.

- Nem. Tudnom kellene? - és hívtam játszani. Aznap nem üdvözöltem az árvácskákat, a pipacsszirmokat se borzoltam fel, nem pöcköltem tovább a hangyák útjából a lehullott fenyőgallyat - épp elég teendőm volt, szükségét véltem a segítségnek.

- Pótkávé.

- Micsoda? - hökkentem meg.

- Mindennek van haszna. Mindenből lesz valami. A katángból pótkávé.

- És akkor többé nem lesz katáng?

- Ha a gyökerének csak pici részét veszik el, akkor jövőre is kihajt.

Ez megnyugtatott.

- És miért mondod ezt? - kérdeztem, mert észrevettem, hogy ilyen körülményesen szokta megközelíteni a dolgokat.

- Azért, mert hamarosan szilvarózsa leszek.

- Olyan - kérdeztem nyomatékkal - mint a szilvarózsa? Annak biztos nagyon érdekes a színe.

- Nem. Nem olyan. Az. Éppen az leszek.

- És meddig leszel szilvarózsa?

- Jövő tavaszig. Amíg ki nem bújnak a földből a te híres húsvéti tojásaid.

- úgy. Szóval egyedül hagysz.

- Nem. Csak szilvarózsa leszek. És jövő tavaszig nem tolmácsolok neked.

- Akkor miért nem tanítottál meg szilvarózsául? Hogy akkor is beszélhessünk, amikor szilvarózsa vagy.

- Mert nagyon bonyolult nyelven beszél. Én is csak azért leszek szilvarózsa, hogy megtanuljak szilvarózsául. Talán a következő tavaszra sikerülni fog.

- És a többi növénnyel se tudok addig beszélni! - állapítottam meg, s magam se tudom miért, nagyon dühös lettem. És elkeseredett.

- Akkor megkérdezed tőlük, hogy azt értettem-e, amit mondani akartak?

- Ezt megígérhetem.

S máris nem fájt annyira, hogy kilenc hónapig nem találkozhatok Tavasszal. Utoljára még körbefutottuk a kertet. Elköszönt, mert mint mondta, elő kell készülnie az átváltozáshoz. Lecsatolja a szárnyait, odaadja a fürkészdarázsnak, rózsaszín köpenyét az apró szulkának.

Nyugtalan lehetett, akár az emberek a nagy utazások előestéjén.

Csütörtök reggel volt, amikor először nem várt a lépcsőnél. Nyomban odafutottam a szilvarózsához: a kis bokor tele volt mancsnyi, illatos, halványlila virággal. Ilyen ragyogó még sosem volt Tavasz.

Aztán elszavaltam neki azt a verset, amit Kugli (kinek előző este elmondtam Tavasszal való barátságomat) csak azért írt, hogy felvidítson engem is, és Tavaszt is.

A szilvarózsa alatt ültem, suttogtam a verset, a szirmok meg hulltak a rakoncátlan fürtjeimre, amit annyira szeretett cibálni a barátom.

Neked is leírom, Naplóm, hogy tudd, mennyire rólunk szól:

 

Göllgyöngyő szállván

tulvabibábhoz ért

tamrtam ta bumtati tammti bumm

hegyre müllve

 

És most, kedves Naplóm, rajzolok neked két nagy szemet a borítódra, kéket, hogy te is lásd, milyen kitartóan és szépen virágzik Gazdám kertjében a Szilvarózsa.

 

 

 

III. Kugli meséje, aminek állítom, hogy nincs semmi alapja, és csak azért találta ki, mert szomorú voltam

 

 

Volt egyszer egy kucsmatöltelék, aki minden idejét a kucsmában töltötte. Mire virradt, és kinyitott a kucsma, már ott lebzselt a kucsmatöltelék, s hiába ment le a Nap, még mindig ott múlatta az időt a kucsmában. Nem fázott, és nem volt neki melege, mert hűtötte a sor és melegítette a por, amiket felváltva, nyakló nélkül döntögetett magába. Hiába házsártoskodott a felesége, még elment a hétfejű ártányhoz is lótanácsért, kenőcsért, lépért s mindenféle varázsszerért, csak nem tudta lóútra téríteni hites férjét, ezt a megátalkodott kucsmatölteléket. Főzhetett neki friss tavaszi kucsmagombát, itathatta rebarbaraszörppel élete párját, mint vasat a mágnes, magához vonzotta a faluvégi kurta kucsma.

Mígnem egy szép napon a falujukba érkezett egy harázsló garaboly. Hitetlenkedve fogadták, mert senki nem hallott még olyan kosárról, ami bűvölni és bájolni tud, s ráadásul vándorol, mint a futóhomok, hol itt üti föl a fejét, hol meg néhány határral arrébb. De ez a garaboly úgy cselekedett mindent, hogy abból bárki sejthette, nagy erővel kell hogy rendelkezzék, hát hozzáfutott mindenki, akinek valami gondja-baja volt ebben a hegyek között rejtőzködő pici faluban. Igen, mert nem volt oly család, amin ne ülne átok, nem csak a szegény kucsmatöltelékné nyögött nehéz sorsa alatt.

A garaboly elmondta magáról, hogy ő a messzi földön híres sáfrányos lovag, ki tudja titkát minden fűnek, fának, sasorrú boszorkánynak, s nincs olyan ember, akinek ne járna túl az eszén olyan furfangos. Legutoljára az ország ormányosának tett nagy szivességet, amikor visszaváltoztatta békává a csúf feleségét. Igaz, a varázslat egy kicsit rosszul sikerült, mert a bűvszavak után bár varanggyá lett a házsártos, férjével össze nem kékülő asszony, de olyan szép béka lett, hogy a napfény is hasra esett előtte, kifényesedett minden kirakatüveg, hogy megnézhesse benne magáta békává lett királyné. És a király annyira szerelmes lett a brekegő jószágba, hogy maga mellé ültette a pirosbársony trónra, s közös tányérból esznek, egy baldachinos ágyban alszanak. E szerencsétlen varázslás után el is üldözte a király népe a garabolyt, s ebbe a faluba futott, és fogadja, többé semmi átváltozást nem csinál, de jó szót, tanácsot mindenkinek ad, ha kérik.

Nem sok bizalma volt benne a falu asszonynépének, de nem találtak nála alkalmasabb embert, hát kérték a segítségét, nagy hírű bölcsességét.

Mert mondanom se kell, időközben az órásmesterből óriás mester lett s nem fért be az üzletébe, ezért így nem javíthatta az órákat. A lakásokban elromlott minden óra, hol sietett, hol meg késett, de legjobban azok jártak, akiknek megállt, és mindig tudták, hogy nincs idő. Még ez is jobb, mintha pontatlan lenne. A böllérből billér lett a szőlővenyigén, éjjel-nappal ott kuksolt egy ványadt levelű szőlőtőkénél, és kapaszkodott a karóba; a fogatosból fogadós vált, s pálinkában mérte ki bárki jöttmentnek az évek alatt összegyűjtött kis vagyonkáját, befektette a jászolba a kóbor muzsikusokat, s reggelire feltálalta a porta valamennyi baromfiját. A foltozó varga csinálta a legnagyobb szerencsétlenséget: bojtozó varga lett, és már nincs ember a faluban, akinek a cipőjén ne lógna két-három hatalmas bojt. Minden lukas cipőt, csizmát papucsot felbojtozott.

Sírtak-ríttak az asszonyok, tördelték a kezüket a kötény alatt, mindhiába. S egyre-másra vették észre magukon, hogy ők is bajt bajra halmoznak: nem csak a férjek vesztették el foglakozásukat, de lassan a tárgyak is átváltoztak a környezetükben, sorra másra lettek alkalmatosak, mint aminek készültek. Egy üst, mire szilvalekvárfőzésre került a sor, füstté vált, nyírfa helyett nyílfák nőttek a patak nedves partján, és télen a hó helyett só hulldogált. Igaz, éppen olyan fehér lett minden, amint az a nagy havazások után szokott lenni, de hát a sót elnyalogatták az állatok, és éjjel-nappal bőgtek, kotkodácsoltak, nyerítettek, röfögtek szomjúságukban. De hiába hajoltak a vödörre, gödört találtak a helyén, amiből rögtön felszívta a vizet a föld. Nem jött rá senki a rejtély titkára, a harázsló garaboly is csak törte-törte nagy buksi fejét, eredménytelenül.

Pedig csak ezek után kezdődtek a szörnyűségek. Kovácsné még Kovácsnéként indult a piacra, hogy sóskát vegyen, de mire hazajött Kavicsné lett, nem akarta a portára beengedni a férje. Ő ugyan ezt az asszonyt nem ismeri, aki ráadásul egy kosár nyüzsgő sáskát cipel magával. Az asszony zokogott, zokogott, mígnem a sok ugráló sáskából millióegy táska lett, de annyi, hogy beborította az egész utcát, nem látszottak ki alóla nem hogy a fák, de a házak sem, s félő, hogy felcsapnak a torony gombjáig. A garaboly kétségbe esett, elővette harázspálcáját, de meg se kellett mozdítania, a táskák valamennyije tüskévé lett, összeszúrkálta a falusiakat, még a biciglik kerekeibe is jutott belőlük néhány. Igaz, lelappadt a falut beborító csomó, de a tüske mégiscsak tüske, és felsérti az ember bőrét.

Aztán volt, hogy valaki leült egy székre, és hirtelen szákban találta magát, abból óbégathatott addig, amíg észre nem vették, s ki nem oldozták a szák száját, hogy kimászhasson. S olyan is előfordult, hogy rémült kiáltozással futott haza, reverendáját a térde fölé húzva a napraforgóföld kapálásából a pap, mert mindegyik növény papramorgóvá változott, s a sárga szirmos tányérok acsarkodva kapdostak a bokája, csuklója után, kutyaként akarták megmarni. És nem lehetett biztonsággal beleharapni a kenyérbe sem, mert bármelyik pillanatban kanyarrá változott, s az addig egyenes utat meggörbítette.

Napra nap efféle csudák estek abban a hegyi kis falucskában, a népek már azon gondolkoztak, hogy elköltöznek messzi másvidékre, csak megszabaduljanak ettől a rontástól, amit nem lehet tudni, ki hozott rájuk.

Mígnem egy reggel új ötlettel állt elő a garaboly. Mert közben eszébe jutott, hogy más neve volt valaha neki, akár a többieknek, akár a tárgyaknak, a cselekedeteknek, a dolgoknak, és ha meg akarja váltani a falut, akkor először magát kell megváltania, s visszaváltozni azzá, ami eredetileg volt.

Fűvé tett mindent, bekukkantott a padlásokra, a szabókká vált szobákba, a libákból lett széklábak közé nézett, a vérebek fészkeibe, a fészerekbe, mígnem rátalált egy ősöreg emberre. Ez a vén olyan régen élt a házacskájában, hogy mindenki megfeledkezett róla, bár ne tették volna, hiszen ő a falu bölcse, esze és mindenki helyett gondolkodója.

Kibicegett a falu főterére a nagy szakállú öregember, maga elé állította az aprókat és nagyokat, s mindenkivel elmondatta, kivel mi történt az utóbbi időben. És hamarosan megállapította, hogy valaki bolondgombát etetett a szavakkal, mert mindegyik elvesztette emlékezetét. De valamit mégiscsak sejtett a nevéről, s az eredetihez hasonlóvá változott. Így lett a hóból só, a kormányosból ormányos, a selyemsálból selyemszál (csodálkozott is az orvosasszony, hogy beteghez indultában selyemsálat tekert a nyakába, nehogy megfázzon, de mire odaért egy cérnadarabot talált helyette, hát meg is fázott), a halárusból falárus (aki aztán nem tudta eladni a falat), s csikó a csákóból (hogy a tébolyba kergesse a piktort, hisz honnan is tudhatta volna, miért nyerít a csákó a fején, miközben ő mázolja a plafont).

Ezek után az öreg mindenkire ráöntött egy bögre jéghideg vizet - és a faluban minden és mindenki normális lett. Kavicsné többé nem a híd alatt aludt, mert visszafogadta Kovács úr, a garabolyt, garabonciásnak nevezték, s a kucsmatöltelék férjből egyszerű kocsmatöltetlék lett. Őt aztán a selyemsálát visszakapó orvosasszony gyorsan beutaltatta alkoholelvonókúrára, hogy ne igyon többet sört a meleg, s bort a hideg ellen, és ha meggyógyult törődjön a családjával egy keveset.

De tudta a tudós vénember, hogy nem jutott még a dolgok végére. Hiszen emlékezett, hogy a garabonciás diákot régen nem sáfrányos lovagnak nevezték, hiszen nem sárga, hanem zöld ruhában járt, hanem páfrányos lovagnak. Ő az, aki segít a jón, és megjavítja az elrontott órákat. Bár ez utóbbira nem volt szüksége a falu népének, az óriásból tisztességes órás vált, és egy hét alatt megreparált minden ketyegő szerkezetet. Törte a fejét a vén, törte, törte, majd csak kifundálja, hogy lehet az eredeti állapotokat visszaállítani.

De erre már nem futotta az ideje. Meghalt. Tisztességgel eltemették. A házikójába pedig beköltözött a sáfrányos lovag, s hogy csúfot ne lehessen belőle csinálni, ezek után inkább sárga ruhában öltözve ment az utcára, hogy ne emlékeztesse a megkergült falut arra, amikor kifogtak a szavak rajtuk.

 

 

 

 

 

 

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.