Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Horda. regényrészlet. Litera.http://www.litera.hu/hirek/geczi_janos_a_horda

2011.06.24

Lépkedek, markomban a gránátalmával, amelyet a szobámban hagytak, s hogy ne lehessen ott, amikor visszatérek oda, felkapom, a zsebembe süllyesztem, dobjam el valamerre a sétám során, vagy ejtsem le a földre, s lépjek rá.

A nyugati irányba lejtő sétálóutca a szélütött emberhez hasonlatosan, egyik felében épen működik, a másikban béna, jobbján megmaradt tizenkilencedik századiasnak, s amíg az első házában polgári, a másikban iparos, a harmadikban udvarházias szellemiségű, hogy aztán negyedikként ismét egy polgári jellegű épület buggyanjon a házsorból elő, s fittyenjen oldalra, a hegyek felől érkező széltől megtaszított tetővel, a sorból, az utca balján pedig olcsó csempével, örökéletű krómozott felületű, de rég elrozsdásodott fémlapokkal, hars színűre mázolt műanyag panelekkel borított, a huszadik század harmadik harmadának szocialista módján gigantomán és komolytalan építménye, amely egyidejűleg hasal és ágaskodik. Ebben a városban is, de ez szokásos Közép-Európában, a városközpont egy dombot foglal el, így hát a belőle kivezető út csak domboldalon futhat, itt éppen a nap pályájával megegyező irányba, napszálltának. A jobb oldal óriásplakátok nagyságához mérhető ablaktábláiról visszalátom magamat, egyidejűleg létezek másfél tucat képmáson, és minden üveg tükrében másik arcomat látom. Számot vetettem már, még ha naponként minduntalan megismételem is ezt, a múltammal és a jelenemmel, és állítom, amióta ismerem az ürességet, bizonyosságom van abban, és tanúsítom ezért, nincs Isten. Mindenki más létezhet, bár a megnevezésük is szégyen, de arról ugyanúgy meggyőződtem, hogy ezek a hol angyaltekintetű, hol sátánszemű, apatikus, veszekedő, éppenséggel közönyös mások, szellemek vagy szellemutánzatok, Isten köpönyegét bármikor hajlandók magukra terítve előállni, s azt harsogni, motyogni, némelykor pedig csalódottan maguk elé bámulva, nedvedző orrlyukkal suttogni, hogy egyedül ők maguk az Isten.

Amikor kulccsal bezárom a zárat, s utam kezdetéül nem a kaputól a városházáig felvezető lépcsősort választom, hanem inkább balra fordulok s majd jobbra, hogy a patakvölgy mélyén, a mederrel párhuzamos, termetes félkörívet felrajzoló utcán induljak el, azon a lankán emelkedjek magasba, mígnem a hegygerinc sziklakibúvásai mentén elterülő placcon széttekintek, mert ott állok a távolsági autóbuszok állomásánál, ahonnan találhatóak azok a kilátó pontok, melyekről alánézve szinte méterről méterre áttekinthető és lajstromozható szállóhelyem kertjének tárgyi és élővilága, s a kapuzár kattanása után zsebembe süllyesztem a fénylő rézkulcsot, hogy nem egyszerűen elrakom, hanem körülményeskedve, a cselekvésemet mindmegannyi mozdulatommal hangsúlyozva kinyilatkoztatom semmis, apró tevékenységemet, arról is meggyőződöm, hogy egyedül ez a lehetségesek közötti leghelyesebb módja az ajtózárást követő biztonságos kulcselhelyezésnek, ez, amiben annak igénye megnyilvánul, hogy mi mindenek nélkül élek. Nem fáradtam el az enapi munkámban, és bár a teendőim után ebben a városban akadna hol lennem, péntek koraest lévén a papirosaim, számítógépbe beleírt jegyzeteim, a ház és a kert dolgain kívül látni akarom még a sétálásra alkalmas egyetlen utcát, a főtéren a nincstelenek jóvoltából kibelezett vagy a gördeszkások bukása nyomán szétborult szemetesládák körül zsinatozó verébfamíliát, talán egy templomot, energikusan indulok utamra, mindennapossá válok lassan ebben a kisvárosban, még ha ugyanazokat a sikátorokat, közöket, utcákat és tereken átvezető ösvényeket is járom nap mint nap. A völgyben nincs kinn a szabadban senki lélek, tegnap se volt, tegnapelőtt se, a buszpályaudvar ezzel szemben, mint az embernyelő, egy helyre vonzza, és ahogyan egybekerítette, a tömegközlekedési járművekbe menten be is préseli az embereket, s kerekeken valakik elszállítják, tovább viszik a begyűjtött, néma tömeg javát. A sétálóutca eleje, amíg vízszintesen lépked benne bárki emberi lény, ugyancsak elhagyatott, hol innen, hol onnan surrannak elő az emberek, hogy hol oda, hol ide be is lépjen valaki, eltűnjön a falak mögött s ne maradjon a gyöngülő fénytől alig átjárható téren rajtam kívül senki, miként adódott ez a korábbi napon, lezajlott a tegnapelőttin, s ha törvényeit meg nem változtatja a sors, így lesz majd holnap és azután is.

A főposta magasságában lejtésbe kezd az út, itt szokásuk a lentről érkezőknek megállni és cigarettájukra rágyújtani, s akik fentről indulnak, azok is itt váltanak lépést, hogy bele ne szaladjanak az enyhén és tölcsérszerűen szűkülő utca besűrűsödő embertömegébe, komótossá fogják haladtukat, visszatartsák lépésüket, ámbár olykor, ha el-elindul és megiramlik egy gyermekkézből elszabadult labda, s a lábak között sietve gurul, kiesik egy piacon degeszre tömött szatyorból egy gömbölyű alma, esetleg narancs, és eliramlik, rendszerint akad valaki, aki felgyorsítja léptét, hogy a kóbor útra tévedt dolgot megragadja, felkapja, s olyankor ugyancsak érdemes igyekeznie, hogy legyen módja saját lendületének megfékezésére. Keresem a házat, amely előtt az utca a felismerhető vízszintesből az észrevehető lejtőbe fordul át, ahol naponta egyszer az alkonyat is megbotlik, nemcsak a csoszogó, járókerettel araszoló koldus, és ha még itt nem is, de ott már érzékelhető a hűlni képtelen, a talaj felett rezgő meleg levegő, amelyen átvágva sosem lehet egymagában a járókelő, mert könyökök és cipősarkak, izzadt tenyerek és nedves hónaljak állják az útját, nem beszélve a szörcsögés, krákogás, harákolás és kiabált szó irdatlan halmáról, amely rázúdul, magával sodorja, és akaratát elrabolva kezdi magával vinni, mintha folyóár ragadná el, vagy metsző szélvész, amelynek ereje szüntelen, lanyhulatlanul mutatkozik meg. Amíg ott az ég párhuzamos a tér kövezetével, a lejtő felett is párhuzamos – tehát itt lejt. A lankás, visszabillenni képtelen égbolt jókkal nem kecsegtet, azon legurul ez-az, csak éppen nem a sárga narancs, nem a gömbölyű alma, se nem a pöttyös labda, hanem a nyugatra haladtában kivörösödő Nap, egy-egy, a szárnyalásában megbotló, végzetesen bukdácsoló s végül zuhanó madár, vagy az éles peremű parittyakő, amely végül a Vodafon üzletének kirakati üvegét zúzza be, a portál szilánkjaival, mint csúszós-sikamlós, sebeket metsző jéglapokkal riadalmat okozva a lejtőt besétálók tömegében.

Tíz lépés sem kell ahhoz, hogy magába fogadjon a lejtőn alázúduló s felfelé kúszó alakok elegye. A tömeg sűrűsége változatlan. Bár az utca két végén emberek szivárognak el belőle, indig akadnak annyiak, akik az eltávozottakkal megegyező mértékben csatlakoznak hozzá s beolvadnak. Lüktet, morajlik és látványában is szüntelenséget ígér annak, ki részévé akar válni, az utca. Alig indulok el, gyulladt szemű, kese hajú, sovány emberekkel találkozom szemközt, irdatlan batyu az egyik vállán, a többségüknél csupán szíjjal, madzaggal, kötéllel összefogott csomagok, áruházláncokat hirdető nyomattal oldalukon papírzacskók, műanyag szákok és dobozok, leszegett fejjel tipródnak fölfelé, s felfedezhetetlen szabály alapján kialakult rendben lépkednek, nők és férfiak és gyermekek, egyedül a hajszínük híreli szerte, hogy egyazon csoport tagjai, a tekintetük, az alkatuk, a ruházatuk, a mozgásuk már nem, haladnak a céljuk felé, letiporják a kövezeten addig szabadon futkározó cellofáncetliket és a nadrágokba, szoknyákba húzott, nagy léptű lábak keltette szellőben ide-oda sikló, csomagolásra szolgált ezüstpapírokat, letalpalják a játékát maga után vonszoló totyogó gyermek autóját, legázolják egymást is, ha egyikük-másikuk lelassul, s ha beleérnek egymás rossz szagú leheletébe. A szenny, ami ki tudja, hol, egykor rájuk ragadt, s levakarhatatlanul beborítja őket, arcukon, kezükön, kegyes orrú csizmájukon és széttaposott sportcipőiken jelen van, miként velük együtt vonul a késő délután néhány perce, s a fehér felhők is, csak éppen ellenkező irányban, a mennybolt lankás oldalán.

Nem akad köztük egy sem, aki ne rágna a szájában valamit. Mindenkinek mozog az állkapcsa, az állkapocs és a koponya közti izmok elernyednek, összehúzódnak, diónyi göbök, kidudorodások és horpadások mutatják, miféle módon őrlik a fogak a szájüregbe jutott, általam ismeretlen anyagot, hogyan keveredik el nyállal és pépesedik, a fogak rágófelületéről hogyan sodorja le a nyelv a megőrlött, nyállal elkeverődő masszát , apró ajkak és húsos, lefittyenő szájszélek mozognak, gyűrött orcák simulnak ki a kerekedő pofazacskótól s formátlanodnak el, ha elmozdul netalán a rosszul feltapadt protézis. A tömeg, amely lassan közeledik, s tekintetét a földre vetve nyomul előre, kíméletlenül tapodja és lábbelijének talpával fényesíti az utcakövet, közeleg s látom, nincs arckoponya, amely ne rángana, rágicsálna, rágcsálni, ne mozogna. Itt mindenki rág. S amikor a csoport első tagjával szemközt állok, nem tudva, merre lépjek oldalra, úgy hajol oldalra s hajol el, lép előlem el a férfi, homlokán sebhely, arca azonban ártatlan gyermeké, hogy nem emeli rám a tekintetét, s kiköpi szájának bőséges tartalmát. Cipőm orra előtt loccsan a nyálas pép, híg, hiszen menten szétterül, és vörös, vörhenyesen vérvörös. Araszolok az irtózatban, nem hajolhatok le letörölni a cipőmről a vörös, nyúlós csatakot, a hányinger megakadályoz, ezért sem nyúlhatok a nadrágomba beszívódó és elterülni igyekvő folthoz, csak összefröcskölt kézfejemet dörzsölöm kitartóan a nadrágom ülepéhez, ott legalább nem látom a tulajdon mocskomat, nem kell minduntalan szembesülnöm a rám került szennyeződéssel, a bélyeggel, amelyet a bétellel elkevert langyos nyál okoz, mert arra figyelek, hogy belém ne ütközhessék valaki, egyik vagy másik a pakkjával cipekedő kesehajú, mozgó állkapcsú népségből. S a többiek, az utcán a falhoz, a jólétet híresztelő kirakat üvegéhez, a hot dogot és a hamburgert árusító büfé vagy a fagylaltos pultjához szorult, sürgő-forgó, egymással elfoglaltságba merülő városlakók, egy pillanatra, ha megdermednek az utcájukat átfestő rikító színtől, az életet élő lakósereglet, tapasztalom megnyugvással, mintha nem lenne számukra szokatlan semmi, tovább habzsolja a kései nyári délutánt, új arcokat és újabb színeket felkínálva kavarogva özönlik tovább.

Időtlen korú férfi zárja a hordát, bottal a kezében, húgyos a nadrágszára, cuppog a szétjárt tornacipője, de belső fénytől ragyog az arca, amikor fölfedezi a pénzérmét a csapadékot elnyelő lefolyó szájnyílása mellett, s botjával megérinti az előtte vonuló asszonyt, botjával rámutat a kincsre, szemével utasítja, hogy emelje fel a kincset, átveszi a kezéből, s birtokát elégedetten süllyeszti el, miközben semmit nem lassít léptén, rezzenéstelen marad a haladtában. Mire elmenetelnek mellettem, tetőtől talpig részesülök abból a nyomorból, amely benne van a testükben, amely a szagukat adja, s amely szerint léteznek, szólnak egymáshoz, már ha szólnak, és a vörös színből is, amelyből a köpetek révén bőven jut körém és rám. A szégyentelen bűz egyedül az, amely riaszt, a rongyot, a sivár tekintetet, a csonkolt végtagokat értem, a kis testtömegük ellenére is masszív lépteiket, a kitaposott ösvényt, amelyet maguk alakítottak ki a dombnak felfelé jöttükben, a sétálóutca mértani középvonalának hosszában, amelyen nem akad utánuk jövő ember, ki rá merne hágni. Magam nem tudtam előlük ellépni, viselem, hogy jobbról és balról körbemozduljanak, befogadnak, ámde mégse, nyálán a csiga, érzékelem, amint lassan elcsúsznak mellettem, maguk mögött hagyva azt a kétes fényességet, amelyet nem csupán én látok, ha senki nincs, aki azon a csapáson járna, amelyet a tömegen belül a maguk néma seregével alakítottak ki. Magam érzékeletlen maradtam a számukra, miközben saját életükbe beleforgatnak és annak jegyeivel jelölnek meg.

Csapadék rég nem esett, locsolni hajnalonként sem szokás erre a járdát, s a por, amely a falka vonultában felszáll, lassan oszlik szét, s amit nem vitt magával az enyhe szellő, a ládákba, vályúkba ültetett egynyári virágokra telepszik. Összeszedem a nevüket, de mire katalogizálnám, el is hajítom, rendezetlenségüket megőrizve. Elegendő, ébredek rá, ha átbámulok a sétálóút fölött, a völgyalji házak tetőgerince fölé emelkedett égbe, a változatlansága elég ahhoz, hogy visszanyerjem biztonságomat, s a magam módján lépjek bele a sodrásba.

Elengedem markomból a gránátalmát. A gyümölcs, apró kanyarokat rajzolgatva gurul el, pirosas árnyéka is rohan mellette.

Néhány pillanatra még vér- és arékavörös foltokkal megjegyzett a sétálóutca közepén az a sáv, a látható csapás, aztán apránként elfedi azt a továbbra is leírhatatlan mintázatú, hullámzó tömeg. Nézem a túlnépesedett utcát, már-már nem is érzékelem a fekvő alakot a domboldal temploma alatti ligetszépéktől, zsályáktól és a talajtakaró rózsáktól tele virágágyás szélén. A muskotályzsályák foltja tövében hever, a járókelők szemmagassága fölött valamivel, s három-négy karnyinál nem messzebbre az utca alakját megformázó, betonból emelt, keskeny párkányú szegélytől. A betonkáva érvényességet juttat s a terét kijelöli a létezésnek. A rongykupacból rázkódó, hadonászó két láb lóg elő, lányé, vékonyka, törékeny, s annyira sovány, hogy hús sincs rajtuk. A két lábon nincs lábbeli, az egyiken azonban félig lehúzva lifeg a ligetszépe virágjának sárgájával azonos színű térdharisnya. A ruhacsomó megemelkedik, visszaomlik, megnyíló üregében a vézna lánytest alteste látható, reszketeg testdarab. A farpofák között hosszú, piros csík húzódik, amely szempillantás alatt sötétvörösbe változik. A nő gátja előre domborodik s a hüvelybemenet váratlan megnyílik. A vérrel színezett résben egy homlok, majd az orr, egy arcot látok, s végül kibukik egy lecsukott szemű, rángatózó fej. Az altestet görcsök formázzák eltorzulttá, összehúzódást összehúzódás követ, mígnem az egyik hatására megjelenik az újszülött két válla is, egy csapásra kicsusszan az egész test. A farpofák libabőrössége megszűnőben, s a magzat nyomán, egyetlen minutum alatt, a világra érkezik a méhlepény. A rongycsomó rázkódása abbamarad, vézna kéz tör elő, emelkedik ki belőle, a halom aljára, a rongylebernyegek közébe vonja a kapálózó, keserves üvöltésbe fogó újszülöttet, amelynek köldökéről alálóg a köldökzsinór. A gyermek, vagy valaki nyöszörög, a ligetszépe és a muskotályzsálya közti rongykötegből, s mellette, a feltúrt földön elterülő, döglegyek megszállta, száradástól sötétedő méhlepény.

Azt a tévedést akarom tetten érni, válik világossá számomra, amely ehhez az utcához elvezetett, amely beletaszít ebbe a városlakókból, a városba tévelyedőkből és a várost megszállóakból összeverődő csordába, amely elegyben még nem tudom eldönteni, kinek a csapatába lettem besorozva, merthogy ez a felismerés, avagy a választás, ez a döntés alapvetően meghatározza a következtetést, miféle ballépés eredménye a helyzet, ez a helyzetet magába foglaló, rögzítésre alkalmatlannak mutatkozó időpont, a szabályoktól mentes, emiatt kietlen város és a kétségbeejtően romlott kontinens, együttesen – mesélem, amikor megérkezem a történet végéhez, magam számára emlékeztetőül s összefoglalásul annak az idegennek, aki végig ott ült az autóbuszban mellettem, a ragacsos huzatú székben, miközben elhagytuk a várost, ahol hónapokig éltem, bólogat, szüntelenül bólogat, s monológom végeztével aztán megérkezünk abba a városba, Isten városába, amely amúgy a lakhelyem. A tévedés, amely megindít, amelyekre, a ballépés és a megrendülés esetében is egyidejűleg rálátok, akkor, ahogyan lépdelek alá a városka gyorsan lejtő, sétálásra kialakított utcáján, s amely felismerésként teper le, akként fogad magába, mint az engem körbefogó, magába foglaló tömeg. Tehetetlen vagyok.

Húzódom közelebb a kirakathoz, átellenben legyek a parkkal, hogy onnan a domboldal egészét, a belváros olyannyira megbecsült, hogy a virágkiültetéssel hangsúlyozott helyszínének teljes históriáját lássam, s ezzel el is kanyarodom arról a pályától, amelyen befutna a testembe helyezett higanygolyó s vele együtt magam is, s mire elérkezem az üveglapig, egy megállító tábla, egy csenevész, de munkáját elvégezni mégis kész, fiatal tölgyfa és egy esemény pódiuma együttesen, összefogva a térség mélyedésével, elrejti szemem elől a látni vágyott parkot, lemondok hát róla, hogy akkor inkább fölfedezzem a kirakatba állított tárgyakat, eszközök és funkciók párosításával foglalkozzam, tárgyak értelme fölött hezitáljak, adjam át magam az újabb csábításnak mielőtt a látvány birtokba vételének érzetével kényelmesen visszafordulok a világhoz és tovább megyek, amikor ráébredek, a kirakat láthatatlan, a fényhéj alatt, bár át tudom tekintetemmel hatolni a felületre kent fénykérget, az égvilágon nem találok semmit, betűtlen a felület, formák, színek, alakzatok nélküli az üveg alatti síkra felfeszített táj, tiszta kék papírlap az, ekként jelentéstelen, holott éppen arra vágytam, hogy jussak valami jelentéshez, s annak révén értelmeződjek, de mindenre számítottam, csak erre az üveg alatti égkék csomagolópapírra nem, erre a belső égboltra, amely beöltöztette magába a boltot. S azzal a lendülettel fordulok is vissza, amellyel érkezem az üzlet portáljához, másodjára is csalódottan, mivel nem marad egyéb számomra, mint visszavonulni a nyüzsgő sokadalomba, hogy elviseljem magamat.

A promenád alján, ahol az önmagát megformázó tömegnek útját állja a keresztben futó országút, a háromszög alakú kiöblösödésben tűzoltózenekar harsog. Az aszfalton gránátalma-törmelék ázik a gránátalmalében. A társasági öltözetű egyenruhás urak mókázva zenélnek, tündökölnek a hangszerek, a fúvósok és ütősök lábai közé totyog be egy gyermek, s a pódiumon molett, fűzővel kordában tartott keblű, kitüntetésekkel megrakott zubbonyú asszonyka énekli a musicalrészletet, óh, Istenem, segíts rajtunk, nyújts vigaszt a szenvedőknek!

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.