Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


A plakodonta. (regényrészlet) Bárka, 1012. 2. 72-75.

2012.08.04

A plakodonta 

A múzeum, amelynek állattani részlegében, éppenséggel a föld alatt dolgozom, abban a széttaposott ligetben épült meg százötven évvel korábban,  amelyen újabban, hogy erre az átkozott településre kerültem, minden nap átgyalogolok, s nap mint nap átgázol, ha nem is a teljes városi lakosság, de annak legalább egynegyede. Évtizedek során kitaposott s általam is használt ösvények szelik össze-vissza, az agg fák alatt keményre járt, ámde keskeny földutak kanyarognak, s az ösvényeket nem borítja fű, nem kanyarog át rajtuk borostyán, se repkény, s nem akad senki, aki munkába siettében a hosszabb nyomvezetékű, betonból öntött és széles járdát használná. A új munkahelyem minden ösvények metszéspontján kívül álldogál, sem a munkatársak, sem a látogatók nem képesek maradandó csapást taposni a bejáratához. Ennek a múzeumnak a hírnevét egyedül a rómaiak házi istenségének, Laresnek a szobra adja, és jelenti még egy, a városi márgában talált, a felső-triászban élt kavicsfogú ősteknőc-csontváz. A gépkocsi, amellyel óvatosan az épület előtti árnyas parkolóba becsusszanok, lassan, mint ki mézben közlekedik, kizárólag arra alkalmas, hogy védelmet adjon a hetek óta tartó kánikula ellen, ne olvadjak szét a szálláshelyem és a munkahelyem közötti úton, s a hűvös utasfülkéjében iparkodjak dolgom helyére érkezni. Napok óta itt vesztegel és parázslik a városban a nyár. A gesztenyefák a hőségben elsárgulnak s lombjukat vesztik, a kiterjedt liget, amely hete zöld volt ugyan és árnyas, kopárrá változik és a csupasz ágak árnyékától összekaristolódik. A madarak pedig némák.

Egyetlen keréknyomot követve érkezem a múzeum elé, egyetlen kerék nyomában járok kitartóan. Az a biciklikerék jelentőségteljes, bár lapos szinuszhullámokat nyom a képlékeny aszfaltba, ilyen jelentőségteljes hullámot már nagyon rég nem láttam. Szépségét fokozza, hogy a biciklitömlő mintázata nem halszálkás, se nem sraffos, nem fenyőfaágas, hanem pöttyökből álló, virágot utánzó. Apró, ötszirmos virágok sora ragyog szurokfeketén, belenyomva az aszfaltba, a virágokat elhagyó bringa nyomában lohol az autóm, behemót orrát bemártva a forró levegőbe. De a parkolóban nem találom a mintázó kerékpárt. Kizárólag az üres teret, a felfestett parkolóhelyeket, félig vagy egészen levelekkel elfedetten.

Araszolok a parkolóhelyre, a két fakó sáv párhuzamosa között, míg nekikoccanok az első sárhányómmal a parkolót medencévé alakító betonkávának, belebiccen az ütődésbe a fejem, ráharapok a nyelvemre, káromkodom, a felvert por a szélvédőre visszaszitál. A csattanás hangjára pislant rám a múzeum lépcsőfeljáratán munkálkodó, városi festőművész. Fölemeli átható tekintetét, belehelyezi magát a tekintetembe, türelmetlenül izeg-mozog, felesleges lehetet a látványában, nem engem lát, aki rövidnadrágban és fehér trikóban ülök a dermesztően lehűtött légterű kabinban, hanem az ügyetlenül leparkoló járművet, s talán a kietlen pagonyt is, amelynek aszfaltját elborítja az elfonnyadt falevél. A festőállványon vakkeretre feszített vászon, rozsdavörös foltokat helyez rá, az ecset rozsdavérben fürdik, amikor összekavarja s figyelmét a hang, az általam keltődő zaj munkájától eltéríti.

 A festő az érintetlenség és a megérintettség határvonalán vesztegel, szégyenlős, alig fiatal ember. Sprőd mindmegannyi mozdulata, miként a testnyi méretű lelkét kitöltő fizikuma is az. A testét határoló ruha, festék, viselet s mindaz a dolog és anyag, amelyeket hajlandónak mutatkozik ruhának, festéknek és viseletnek tekinteni, hars és szennyes, az ízlés valamennyi formáját sértő. Testékszerei pedig nem csupán az ajkát, a nyelvét, az orrát, a fülét lukasztják át, hanem a lelkét is, azt azonban nem látom rajta, mitől, hogy nem tart a fémtűk, csattok, kapcsok által okozott ennyi fájdalomtól, miért, hogy oly sok villogóan nagyszámú fájdalomra mutatkozik szüksége, s miért éppen kínokkal és szenvedéssel határolja körbe keszegsovány testét, alkoholtól vagy kábítószerektől kalácspuha arcát, hogy az egyben maradjon? Borotválatlan alak, a sörték a bőrén befelé is nőnek, s okozzák türelmetlenségét. Sértő és szúrós lény, érzékelem, milyen a befordított sündisznóbőr.

Kikászálódom végre a kocsiból, s a meleg a csuromvizes ruházatából máris izzadságot csorgat rám. A hőség mellkason ragad, tarkón üt, lehúzza a szemhéjamat. Becsapom az ajtót, a lármával együtt magam is hozzácsapódom a karosszériához, süt, ég a bőröm, pörkölődik a fény alatt a karom szőrzete. A festő pedig, megértem, a látható világ rendjével foglalkozik, miközben, mint a rend hibájáról, nem vesz rólam tudomást, ahogy imbolygok a roskatag kocsim mellett, oldalammal súrolom az autó pléholdalát, hogy el ne csússzak és heverjek bele a zsírpapírosokkal elegy, gyúlékony avarba. S hosszú időbe telik, amíg átvágok, mintha sűrű rengetegen, amíg odaérkezem a vörös kőből emelt lépcsősorral megközelíthető teraszhoz, amely a múzeum épülete előtt terül el, ahol majd hamarosan a hatalmas és üres, mondhatni kietlen munkaasztalomhoz telepedve a  bogaraimmal foglalkozhatom, felcihelődöm a fokokon, lépésre lépés következik, s hogy a vízszintes felületre fellépve oldalra tekerem a nyakamat,  felpillantok a festőre, közelebbről veszem szemügyre a festésbe merülő arcát, görbe hátú testét, repkedő kezét, s lehetőségem nyílik arra, hogy megpillantsam a képét is, milyen is rajta a levelektől megkopasztott fák alján az elhagyott parkoló, amelybe immár egyetlen gépkocsi is áll, s az éppen az enyém. Aztán magához ragad a festmény seregnyi színe, nézem a históriát, amely olajtól nedvesen csillog a vásznon. A festő időnként fölveti a fejét, összerántja szemrését, hunyorít, valamelyik távoli pontra szögezi tekintetét, rögzíti magában az egyvalami helyről felszedett, jellemzőnek talált színt, foltot, alakot, mozdulatot, majd hamarosan fölemeli a kezét, rámarkol az ecsetre, s mint tőrrel, belecsap a palettára tubusokból kinyomott pasztáiba, beledöf két-három heves mozdulattal egyikbe-másikba, odakeni a vászonra az ecsetbe ragadt színt, foltot állít elő, alakot maszatol szét, mozdulatot karistol fel a festék alól. Késve látom, mit érzékel, s látott korábban a szétmosódó alakú festő, késleltetve követem, ami a szemében történik, s meglassítva, ami a kezében, csuklójában és ujjaiban, és mindent akadályt leküzdve megjelenik az állványon rögzített vásznon a képmás – amely ez idő szerint velem farkasszemet néz. Oda állok a festőművész mögé, ne akadályozhassam a mozdulatait, de a háta mögött lapulva annál inkább csak azonosulni tudjak vele. A vásznon nem azt látom, ami előttem terül el, amiről azt gondolnám, a festő látványa épp úgy, mint az enyém, sehol nincsenek a terebélyes vadgesztenyék, sehol az aszfalt csorgó szurkába ragadt szinuszhullámos keréknyom, a szüntelenül alápergő lomb, sehol a hátrébb hózódott, gyorsan emelkedő oldalú domb, amelynek tetejéről az Árpád-házi korban megépült templomocska romja idepirosodik. A vászonhoz közelebb kívánatos hajolnom, hogy felismerjem, azonosítsam, mit is látok rajta, mit pakol fel oda a keze jóvoltából a szemét hűséggel követve a festő. Miért éppen ezt? – puhatolom, és a probléma felvetése előtt az a benyomásom, eltéphetetlen a kapcsolat a valóság és a képmás között, holott egymáshoz egyáltalán nem hasonlítanak. A túlélő folt, az örökössé váló motívum ott vibrál a vásznon - a dombaljban pedig egy elpusztult fa vesztegel. Kérdésemre válaszként lassúdan fordul felém, hozzám fordítja izzadságtól fénylő, riasztó kinézetű koponyáját, mintha nem egy időben készült volna arca és az agykoponyája, a kettő közé utólag helyeztek be, két gödör mélyére szúrták be a két nagy pupillájú, kék szemét, sárga szemgolyóval, vörössel kontúrozva, és válaszol, mintha hozzá intéztem volna kérdő mondatomat, és számomra adja, nyálként köpi elém a választ, mert ennyi marad belőle számomra a lényéből, s fordul vissza a festményéhez, hogy kiigazítsa a hátramaradó világ színfoltját.

Vonszolom a készülő művet magam után, bevánszorgok a múzeum sárga falapokból összeállt, erődhöz is alkalmasnak bizonyuló kapuján, lemondóan várom, hogy rálássak egy zenére összpontosító alkalmazott jóvoltából a mélabús dalra, s bent cipelem magammal tovább a kinti világot, mint másodpercet a másodpercmutató. Reggel fél nyolc, ha van, s mára elégnek ígérkezik, hogy látom a lázasan dolgozó festőművész kopár festményét, megnézhetem, a tegnapi állapotához képest az miként alakul, miként formálódik az általam is ismert valóság képpé. Egész éjjel váltakozva szól a tűzoltózenekar az agyamban s a kertben a bambuszzúgás. A kutya csontja fehéren világol a teleholdas kertben. Ennyi minden éli túl bennem – saját egykori valóságát.  A képen azonban nem maradt semmi, ami tegnap még ott volt.

A portán rám pillant az őrszem, átbiccent a vörös márványból csiszolt pultján, s visszasüpped a papírjába, látszik tar fején, költő ő, tiszteletet érdemlő, kinek az alkotáshoz csend és nyugalom szükséges, afféle, amilyent kizárólag a gyűjtemény biztosíthat, leszámítva a munkakezdés és a munkavégzés idejét, mert akkor bizony szüntelen nyílik és zárul a nehéz ajtó, amelynek őrzésére, továbbá a látogatók ellenőrzésére és a jegyek eladására alkalmazzák. A portásként és jegykezelőként élő költő poétai feladatát naponta teljesíti, nem dühöng, hogy tevékenységét megzavarom, beletanult a reggeli forgalomba, s engem is, a titokzatos rovarok kutatóját, a meghívott, fővárosi munkatársat néhány nap alatt megszokott. Mögötte az álmatag tekintetű Lares-szoborról készült óriási plakát, a múzeum ikonja. Arról értekezik tegnap délután, ugyancsak a Lares-szobor plakátja előtt ülve, csipeszként használt két ujja közé fogott papírdarabot lenget az orrom előtt, másrészt azt a gyümölcsdarabot tologatja a pultra állított, talpas süteményes tányéron, jobbról balra, majd balról vissza jobbra, végtelenségig, amelynek barna felülete alapján sejthető, a gyümölcsből napok óta senkinek nincs gusztusa falatozni, szórakozottan, balról jobbra, majd jobbról vissza, ismét balra, a nyakába eresztve a fejére csatolt fülhallgatót, amelyből zene szivárog s formáz hallható burkot cro-magnoni A típusú (széles arc, erős állcsúcs, hosszú fej, magas koponyaboltozat, lécszerű homlokeresz, csupa Darwin-kinézet) koponyája körül, hogy a földszinti kiállítás vendégkönyvét érdemes ám lecserélni, és ehhez ugyan se neki, se nekem nincs köze, de jó ilyesmiről tudni, résen lenni, hiszen a közösség, amelynek mindketten tagjai vagyunk, ámbár véletlenek révén, érdekei képviseletét el kell látnunk, a vendégkönyv téveszmék forrásául szolgál, amely téveszméktől el kell a múzeum emberállományának határolnia magát. Az elégikus dal Rózsarózsa szerelmét regéli el, arról búsong, hogy a hétköznapok sora és a vidék monotóniája miként öli meg a szárnyaló vágyat, miként metszi le a gyönge női vállról a lélek galambfehér szárnyait. Az idegen földről érkezett konstruktivista műveket bemutató festménykiállításnak épp hogy csak akad látogatója, s akik betévednek, állítja a Darwin-kinézetű városi poéta, többnyire nem a képekkel foglalatoskodnak, hanem a légkondicináló réseinek közelében telepszenek le a néhány plüssfotel közül egyiket gondosan megválasztva, tollászkodnak és hűsölnek, majd pedig hosszasan lapozgatják a bejárat jobbjának asztalkájára kihelyezett, nagy alakos vendégkönyvet, mielőtt abba, bátorságot merítve, magamaguk is megjegyzéseket írnak. Az uraság, sovány órásmester amúgy, ismeri jól, merre a lakása, egzisztenciája milyen van, s kikkel tart fenn kapcsolatot, aki nincs délelőtt, hogy be ne térne a vastag és vékony léniákkal összekaristolt vásznak termébe, napra nap tovább bővíti, lassan már regényfolyammá szélesíti megjegyzéseit, litániája miatt várhatóan hamarosan betelik a vendégkönyv, talán olyan irónt lenne érdemes a közösséget szolgáló üres könyv mellé helyezni, amely, mint az utcai csapok a vizet, egy bizonyos mennyiség után elzárja a tintáját, mondjuk öt mondat után nem enged ki magából festékanyagot, és lehet, ez a költészet számára is üdvös, gondoljam csak el, a Római Birodalom kilencszáz évében összességében nem több mint százmillió emberből alig akad száz, aki számon tartható költő, és ha ezt az egyszázezredet követjük, akkor manapság, a hétmilliárd ember együttélésekor hét millió az élő költők létszáma, majdnem egy magyarországnyi, ez az emberi faj, pontosabban az európai civilzáció fogságában vergődő emberfajta hallatlan luxusa, éppen emiatt a költők száma bármilyen  technikával radikálisan csökkentendő, például az íróeszközökhöz történő hozzáférés szabályozásával, időnként azok megvonásával. S az órásmester, a város közmegbecsülésre érdemes iparosa, miután egyetlen mondattal kitöltve az oldalt leszögezi, hogy az ily festményeknek nevezett készítmények, amelyek a kiállítást képezik, azok alkotói munkatáborba valóak, az emberi faj megrontásának technikái közül a besúgói rendszer helyi változatát tárja a kiállítás látogatói elé, mint értelmes feladatot, s listában közli az utóbbi évtizedek ilyenfajta foglalatosságokkal önként vagy kényszerített módon foglalkozók nevét. Egy, a Lares-plakát alatt üldögélő épület-felvigyázó nem tekintheti feladatának a vendégkönyvet afunkcionálisan használók kordában tartását, különösen nem a kánikulák idejében, mint amilyen a mostani is, egyébként őt a tárlatot látogatók nem tekintik emberi lénynek, de múzeumi alkalmazottnak sem, csupán kelléknek, akinek nincsenek se érzékszervei, se agya. S hurcolom magammal, miként árnyékomat a katasztrófa-festő alkotásának emlékét, a Rózsarózsa lágy dalába bugyolált, égő szemű poéta lamentációját, igyekszem a tárlók labirintusában, a germánok lakta területekről származó torzított koponyák, folyadékban lebegő magzatok és megkövesedett őslények maradványai között kanyarogva eljutni az élőlények alagtermi gyűjteményébe, amelyek rengetegében dolgozom.

A vendégkönyv bejelentései fölött vihogó alkalmazottak között török át, a félbevágott férfi torzó és a vízfejű kisfiú csontváza mellett található a teremajtóm, amely a félszobába vezet: az asztalom letakarítva, még vizes, tiltásom ellenére megint letörölték. Az alkalmazottak legidétlenebbje, az ostoba nő, aki szüntelen a seprűjébe kapaszkodik, hogy azt higgyem, anélkül képtelen egyenesen állni, mintha lisztes tálkába fútt volna, csupa fehér a szemöldöke, havas a szája környéke, s az álla is, két orcája ugyancsak.  Ott lefetyel a többiek, a másik takarítónő, a preparátor, a technikai alkalmazottak és két titkárnő között, azok meg észre nem veszik arcán a múmia-merev, hófehér maszkot.

 A mások számára majdnem láthatatlan rovaralkatrészek az üvegtálkákban ugyan sértetlenek, de a jegyzeteimet tartalmazó írólapok egybekötegelve, ezáltal a rendemtől megfosztva hevernek az asztal sarkán, s látom, a hajópadló réseinek egy része, egy megveszekedett foltnyi terület nem koszszürke, hanem fehér. Belebonyolódom ebbe a halvány pecsétbe, a székem lábait folyja körül amolyan szégyenfoltként, vagy engem, mint bolondgombát a mezőn a boszorkánygyűrű. Kezembe veszem a jeges vízzel feltöltött poharat, rákönyökölök az asztalomra, ez megment a folt oka fölötti töprengés megoldatlanságából, figyelem az alagsor folyosójáról beszűrődő hangokat, az órásmester sorra jelentgeti a városvezetőket, csupa olyasmit ír a füzetbe, ami ugyan a helyi szóbeszéd tárgya, de valójában nem tartozik a nyilvánosságra, lehűt a víz, elfogy a pohárból, újratöltöm, s az angol ablakon át bámulom az eget, azt, ami a nyári égből számomra, aki nappal a föld alatt tevékenykedik, belőle megmarad. Az órásmester piros tollal is dolgozik újabban, a fontosabb szavakat tulipiros színnel húzza alá, követem a takarítónők beszédének fonalát. Kutya szaladgál a farka után az angol ablak fölötti rácson, árnyékfoltja kering az asztalomon, rátalál a helyre, ahová vizelnie kell, spriccel és csorog a sárga húgy az ablakomra. A műhelyem, ahol a rovaraimat vizsgálom, minden nap ilyen. A napfénytől félhomályos, a párától dohos, alulnézetre lehetőséget kínáló. A kutyák alulnézetéről előbb-utóbb tanulmány-képessé válok, egészen kiváló vagyok annak megfigyelésében, milyen a hólyagját ürítő kutya horpasza, s miként lazul, kerekedik tágra szarás előtt az eb anusa. Majd kerék jelenik meg fenn, lassan átgurul a fejem felett, a kerék tömlője virágos mintázatú.

Az íróasztalom fölött, a falon, léckeretű képben a múzeum másik nevezetességének, a Placodonta legelső fényképfelvétele. Igaz, az ősteknőc maradványait, túl azon, hogy leírták, senki nem vizsgálja meg alaposabban, de ez nem csökkenti a hírnevét. Ez a nemtörődömségnek könnyen látható eljárás nem olyan ritka a pénz és szakember híján lévő intézményben. Vannak mozaikban gazdag római villák, amelyek ugyan az útépítések során a felszínre kerültek, de régészeti leírásuk nyomán vissza is lesznek a földbe temetve. Van városi , elhalt szobrász, akinek hagyatéka gipszben maradt, s száz év sem volt elegendő ahhoz, hogy ezekről bronz másolat készüljön, miközben a gipszöntvények idővel szétporladtak. S vannak bogárgyűjtemények, amelyeket szétesznek a szúbogarak, mert az őket elriasztó naftalinra nem kerül pénz. A plakodonta, a kavicsfogú álteknős két-három méternyi tengeri hüllő, a triászban terjed el, csak abban a korszakban otthonos, s azt a korszakot nem is éli túl. A plakodonta elsőként megtalált hazai egyedének maradványai ebben a múzeumban rejtőznek, a maradványok a kavicsfogú álteknősök koponyáját, páncélját, bordáit és végtagcsontjait tartalmazzák, lényegében a teljes élőlény belső és külső vázát.

Az egyed amúgy a saját asztalom jobb oldali fiókjának a lakója és foglya, tudom meg, amikor részemre kijelölik a munkahelyemet, az asztal elé állítják a karosszéket, amelyben hetekig ülnöm adatik, s aláírásom után átvehetem azt a karimás asztali villanylámpát, amely majd szükséges időben megvilágítja a preparált s feldolgozásra váró, egzotikus  dögeimet s a papiros lapját, amelyet a jegyzetek rögzítésére készítek elő. A plakodonta maradványának legbiztonságosabb őrhelyeként szolgál a szolgálati asztalom fiókja, amelybe magam is be-berakok ezt meg azt, félig rágott almát, kézpuhító krémet és a fényképezőgépet, amelyet kézközelben szeretek tudni. Az ősteknőc maradványai kődarabok, súlyos mindegyik része, s olyan fakó és porlékony, akárha kréta volna – jövök rá azon nyomban, hogy honnan származik a padlón a folt. Kihúzom a fiókot, s amint sejtem, abban alig maradt már kőcsontja az ősteknőcnek. A hiány kétségtelen.

Kirohanok a folyosóra, az órás bejegyzéseit taglaló alkalmazottak köréből magamhoz intem a fehérporos arcú ifiasszonyt, szobám takarítónőjét, egy gránátalmát mutatok fel az orra előtt s bependerítem az irodába. Feltárom a kiürült fiókot, odahajolok a nő közömbös arcához, szemügyre veszem a szemöldökére, arca pihéire felragadt port. Nedves ujjbegyemre feltapasztok belőle egy pöttynyit, majd a lámpa alá dugom az ujjamat, hogy megfigyelhessem. Semmi kétség, a plakodonta finom pora. A nő zsebkendővel dörzsöli az arcát, de csak nem tudja eltávolítani róla a púderfinom porszemeket, kipirosodik a bőre, igéz a megduzzadt, s duzzadástól megnyíló ajka, szája résén előcsillogó fogai. Mire használja, kérdem, s nem akarom elhinni a választ, fogporra, szinte csahol, odavakkantja elém, fogporra. És bőrfehérítésre, közli, immár suttogva. De amúgy megfelelő számára az íze is, azt hiszem hasznos az emésztésemnek, mint aki nagyon kívánja, minden zsigerében magáénak kívánja, nem tudok neki ellenállni. Elfogyasztotta, jajdulok fel. Meg, megeszem, s még a porát is felnyalom, s a nő, kezemet megragadja, felemeli és szájába tömi kőcsontportól maszatos mutató ujjamat. Langymeleg a szája, érzem fürge nyelvét, amit körbejárja az ujjamat s leszopja. Hunyt szemmel szívja, erősen szivattyúzza az ujjamat, rágicsálja és bőségesen bevonja nyállal, aztán  nyelvével felszorítja a szájpadlásához, s annyira odaszorítja, hogy a szájüregéből kisiklik ujjam, de még mielőtt elhagynám szájüregét, a fogaival elkapja ujjhegyemet, s kerekre csücsörödő szájjal menten vissza is szívja, lenyeli, ujjam tövére éles fogaival ráharap, el nem engedi, vissza nem adja, nekem, jogos tulajdonosának át nem engedi.  Nem menekvés, portalanná tisztul bogos ujjam, kikapom hamarjában a szájából, s a magamhoz húzott, testemhez ölelt asszony bő szoknyája alá nyúlok, bekanalazok a bugyijába, s a begörbített mutató ujjamat belebököm duzzadt, lédús szeméremrésébe. Felháborodok, hogy ettől az árva, ettől az egyetlen lendületű mozdulattól a nő elélvez, s a karjaim között elalél. Felfektetem hát az asztalra, ráhúzom hímtagomra és mozdulatlanná dermedve bámulok az arcába. Hiszen ráismerek benne arra a katasztrófa pusztította tájra, amelyet a múzeum előtt munkálkodó piktor festményén az imént láttam.

A finom, fehér porral borított fiókaljból kiemelem a teknőcmaradékot, az egyetlen, ott található péniszforma maradványt, amely, mintha kettétört emberi lábszár alsó fele volna, hogy kimenekülök a nőből, hogy helyettesítsem magamat, azt merítem megadóan bele. A nő liheg és elképedve bámulja azt a metszetet, amely az asztal üveglapja alatt hever, megbabonázza, semmi kétség, hogy nem először és nem is utoljára a szerecsent, az egzotikus túlvilágra szert tevő Angelo Solimant ábrázoló, a papiros magas savtartalma miatt elsárgult képet. A szerencsétlen fekete bőrű bécsi urat, aki gyapjas haja, vastag ajka, bőrszíne miatt egzotikus ajándékként érkezik Európába és tanulmányai, káprázatos műveltsége és embersége révén a szabadkőművesek közé emelkedik, halála után, az uralkodó kérésére kitömik, a preparálási munkákat éppen a barátaival végeztetik el, s mint értékes és jól sikeredett kiállítási tárgyat a bécsi Természettudományos Múzeumba helyezik közszemlére. Előtérben a negrid sajátosságokat, de különösen a barna bőr sajátosságait nyilvánosság elé táró testkészítménnyel, a természettudományi érdeklődést reprezentáló kiállító teremnek az anziksza hever a nő arca alatt, ahhoz simul, elérni nem érheti mégsem el, vastag, ütésálló üveg választja el attól, arra lihegi rá tüdeje páráját, nyomja húsos ajkát, és élvez, furcsamód.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.