Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


A hang (Élet és irodalom, 2010.3.)

2012.01.01

A hang

Sűrűbbé válik, sűrűsödik a hang, bár amiből származik, ami kibocsátja, se nem közeledik, se nem távolodik, kétségtelen, hogy eredetének helye áll, helyben áll, és egyetlen, bár azonosíthatatlan helyű pontból hallatszik elő, amelynek merre való létét meg sem próbálom kideríteni, kizárólag a morajszerű, egynemű hangra figyelek, ahogyan töményedve, nyúlós masszaként folyik az éjszakámba, közeledik, elér hozzám, feltorlódik az ablakom előtt, hogy a hálószobába beszivárgó hang nyomán érkezve, áradó lármaként törje át a síküveget s beömöljék ide, ahol az imént kezdtem meg az éjszakámat, az elsőt, amelyet ebben a rég elhagyott, állott levegőjű, megszakadt sorsú házban töltök. Hogy végeredményként leteperjen, maga alá temessen. A zaj természete nem hagy kétséget afelől, hogy az üveg mögött valójában: robaj. S az ismeretlen, de megmutatkozni kész, szüntelenül jelen lévő, állandó veszély szignálja. Amely fondorlatos módon megtéveszti a ráfülelőt, aki, amíg minden erejét összpontosítva kizárólag a zaj eredetére kémlel, közben nem veszi észre, hogy az uralma alá vonódik.

A zúgásra figyelő is elvész. A hang, azáltal, hogy nem összetett s nincs mélye, nem is szükséges, hogy mozgalmas legyen, valóban, nem hangoskodó ricsaj, nem lárma, hanem egyetlenegy elnyújtott, senki se tudja, mikor elkezdett s befejezetlennek tűnő hang, amely kitölti a mindenséget, a hegygerincre épült vár alatt meghúzódó, fentről fákkal, völgy felől kőfalak közé szorított utcával bekerített függőkertet, az apró lakóházat, az épület valamennyi helyiségét, közte azt a pókhálóktól és portól sietve megtisztított, éppen ezért pókháló és por maradékát rejtegető hálószobát, amelybe magam, a városba délután érkezett utazó becihelődik, megpihenni elvonult, hogy a következő reggelen frissen álljon neki vállalt feladatának, amelynek elvégzésére utazik ide, ebbe az amúgy turistakiadványban jól használható kisvárosba. A hang még csak nem is intenzív, ha felsikolt a kert fölött hánykolódva repülő denevér, a cincogása visszatolja a háttérbe ezt a leginkább surrogásnak ható hangot, és ha olykor-olykor fel-felpityeg tojásain a hársfán fészkelő madár, az ő csenevész madárhangja elnyomja ezt a kitartó, szüntelenségével tüntető hangot. Halk. Mégis kitölti a magasságos levegőeget, a bonyolult koronájú, valamikor villámtól megcsúfolt, ekként féloldalassá növekedő hársfát, amelyet beburkol a virágillata, és önmagával kitölti a fészek mélyén heverő, madártesttől átmelegedett, türkizkék héjú tojást is, rajtuk kívül pedig aláömlik és feltornyosul, várszéltől várszélig, barlang mélyétől a magas ég tetejéig, még sincs megfelelő hasonlata, állapítom meg, miközben a vékony, nyári takarót az államig húzom didergő testemre, s mind a kijelentéssel, mind a mozdulatommal elárulom, hogy a magamon kívüli világról nincs kézzelfogható bizonyosságom, ámbár nincs senki, aki árulásomnak szemtanúja lenne, s egyben elárulom, mennyire bizonytalanná, mi több, tétovává válok attól, hogy amióta ráoltom a szobámra a sötétet, hallgatom ezt a változatlan, ezt a házon kívüli, ezt a kitartóan megmutatkozni képes hangot.

A hangnak saját homály jut, az a néhány lépés, amelyet megteszek, miután lerúgva magamról a könnyű takarót, fölpattanok, s a bolyhos, az amúgy se a kietlen szállásomhoz, se az éjszakához csöppet sem illő szőnyegen lépdelek az ablakig, hogy az elviselhetetlenné váló sivítás keltette zavarban valami bizonyosságot nyújtsak önmagam számára, s kinézve azt a pillanatot rögzíti a tekintetem, éppen azt látom, amikor a csillagos éggel lefedett, amúgy tökéletes sötétségű és mégis érthető, térrel rendelkező éjjel elveszti mindazt, amelyeket jellemzőjének tudok, amelynek a sajátosságait adja, és párássá, majd nyomban ködössé válik. Az az éjszaka, amely megfosztódik a tértől, elbeszélésre alkalmatlan. A mindent elborító, páradús homály maradéktalanul kisajátítja magának a kertet, abban nem mutatja magamagát egy megveszekedett cserje sem, s a terasz oldalfalán kuporgó, kései délutánig bámult, szél nyomta lombjával a mélység fölé ágaskodó, gallyait a szakadék fölé növesztő birsalmafa sem. A suhánglábon álló rózsafák előzőleg, egy-két pillanatra kiágaskodnak a földet sietősen eltakaró párarétegből, majd a lombjukat, sötét virágaikat szétoldja a hamarjában leereszkedő köd. Örökös félhomálya mutatkozik a hangnak, előbb pusztán éjszakai, utóbb párás és testetlen, s az ablak, amelyhez igyekezve odaállok, s amelyből az éjszakára látok, a semmire lesz hirtelenjében nyitott, amelyben, érzékelem a gyomrommal, süppedni, majd heves iramban süllyedni kezd a ház, az ágyamat rejtő szobám, s a szobapadlóra terített szőnyegen lábujjhegyen ágaskodó én magam is, kapaszkodom a széles ablakpárkányban, bámulom az előttem guggoló, derengő bőrű, alaktalan ködöt, amelyben, mint tette előbb az áttetsző és fekete éjszakában, hallom a sűrű, suhogó, egyenletes hangot, amelynek nem tudhatom, hol található, merre is rejtőzik a forrása, a magasban trónoló Karoling alapítású vár valamelyik falüregében, az akkurátusan faragott kövekből összeállított bástya peremén, a kertfal fölötti erdő fái között, vagy közelebb, a kerten belül, az elgazosodó, gondozatlan ágyásokban. A bőséggel előzuhogó hang azon szavak közé esik, amelyet suhogásnak, zsibongásnak, morajnak, morajlásnak, zúgásnak, illetve zsinatnak nevezek, de egyik sem fedi le tartalmát. A jellemére sem utalnak megfelelően. Ilyen egzakt megközelítésű a magamfajta öreg rovarász, aki szakmai követelményként megkülönbözteti, amit a közönséges halandók nem érzékelnek. Tudja a különbségét az alapízes, a csuklós, az ostor, a serteszerű, a fonál alakú, a fűrészes, a fésűs, a tollas, a bunkós, a térdes, a bunkós-térdes, a lemezes vagy a bunkó alakú és tollas sertéjű csápnak, amelyen osztoznak tudományom apró élőlényei, az Insecták.

A hang nem válhat lármává, ahhoz túlságosan egynemű. Olyannak hallatszik, meglehet, a fül az, amely érzéketlensége révén ilyenként meghallottá változtatja, jut eszembe, de mielőtt befutom a logikai láncot, a kiindulási ponttól a lehetséges következményekig, a fakó testű köd belülről ragyogásba kezd, s menten kihuny belőle az az aprócska fény, amelyhez a pillanat terjedelméig jut hozzá. A természeti jelenség nem ajánlja fel az okát, se a végkifejletét, akár olyan maradhatna, mint a csoda, ha a csodában való hit nem ellenkezne kutatói elveimmel. Sem a szemfényvesztés, sem a varázslat nem sajátja a naturának, de hogy nem tudhatom a már valamennyi részletében délután megtapasztalt, s most a semmibe visszahátrálni igyekvő kertet kihüvelyezni a nyáréjszakai pára égből alálógatott, dögnehéz leplei, a növényzetre telepedő köd kellemetlen, rossz szagú redői közül, amennyire engedi reménytelen helyzetem, nem ragaszkodom ahhoz a vezérfonálhoz, amelyet akár a tudósi, akár csak a köznapiasan tisztességes helyen logikának deklarálnak, s figyelem a gyomrom, érzi-e azt a süllyedést, amelyet a légnyomás villámgyors megváltozása vált ki az emberi testben, akár akkor, ha a corpus a függőleges mentén hamarjában felemelkedik avagy nagy hirtelen lesüllyed, akár, ha nem változtatja a helyét, csakis kiszippantja körüle a levegőt egy afféle levegőt elnyelő óriási pumpa, vagy körülötte, egy ismeretlen kompresszor jóvoltából, besűrűsödik a lég. Jelzi-e a gyomrom a változást, azt, hogy a magányos és oly szelídnek ható nyáréjszaka véget vet annak az állandóságnak, amelyhez lényem olyannyira hozzászokhatott, mint a vendéglátóhely személyzetének rokonszenvéhez a fizető vendég.

A hangos olvasásnak nincs szüksége a látás sebességére, biztatom magam, mint aki a saját mondatai révén kapaszkodik a légörvényben zuhanó repülőgép utasterében a számára kijelölt szék karfájába, sietve lehunyt, de a lezárt szemhéj alatt is tágra nyílt pupillájú szemmel, annál inkább a világos, szilárd és tagolt kiejtésre, amely hozzájárul a jelentéssel rendelkező szavak ejtésmódja révén a szöveg tartalmának rögzítéséhez, az olvasó értelmének fölfényléséhez.

Ebben az igénytelen, irdatlan hosszúra nyúló hangban, amely nélkülöz minden zeneiséget s mindazt, ami arra utal, hogy valami vagy valaki hozzá tartozik, az egyre sűrűsödő köd nyilvánvalóbbá formálódik, amennyiben az alaktalan világ alakot képes egyáltalán ölteni, és efelől nincs immár kétségem: a monokróm és szürke sötét határozottan megformázza azt a káoszt, amely a hortusban azáltal alakul ki, hogy a világ elveszti a kontúrját. Talán zarándok jár benne, a másik világ üzenetével, akinek a hite elszabadult a testéből, a kiszakadó izomzsákból szétszivárog a maró, a hitét vesztő lelke, amely, mintha a nyelőcsövön át a gyomor üstjébe belepotyogtatott, a fogakkal megfelelő méretűre felaprózott, az alkotóelemeire széthullani előkészített húsdarabot a gyomorsav lévé oldja, opálos, nedvként csúszó, lágyon elömlő masszává alakítja, alkalmassá teszi az állathúsként megszűnéssel, annakutána szétmosódva a bélrendszerben, átszívódva a bélbolyhokon, eloszolva a vérben a legkülönbözőbb testtájak sejtjeiig való eljuttatásra, s alkalmassá, ahol és amikor szükséges, hogy a mozgás és az életfunkciók fenntartásához szükséges energiává illetve emberhússá alakuljon. Talán a hegyoldal tufájából kiforduló, gesztenyényi, a gesztenyéhez passzoló, magas fényűre csiszolódott felületű kavics, amely a zarándok léptei alól, a bőrből készült saru nyomán pördül ki s gurul alá az ösvényről, indul lefelé a hegyoldalon, szétzúzva útja mentén minden gizgazt, csigát és velük együtt minden gizgaz és csiga nevét is, s amely, hogy bejárja a nehézkedés révén neki jutó, számára kijelölt utat, nemhogy megkopik a zöld, növényi nedvektől, a párolgó televény maszatjától, az ide-oda koppanástól, koccanástól, a szakadék aljára vetődéstől, de a eddiginél is nagyobb ragyogásra tesz szert. De ez a fényességes fény, ez a rombolás és kíméletlenség révén keletkező tündöklés a tekintet által átjárhatatlan ködben nem észlelhető, csakis a hangja, az, amiképpen a csiszolás révén kivilágítódó kavics a hegyoldalon leszalad, s lendülete segítségével átvetődik a földbuckán, a léptekhez szolgáló lapos, de a felszín fölé emelkedő kövön, majd a függőkert alsó teraszának fagyoktól megrontott párkányán végül alábukik a csendbe, alázuhan, mígnem a puha talajra huppan. De a görgés és a huppanás sietős hangjai mellett az ismeretlen eredetű, sűrű és együgyű hang jelen marad, kereng a bizonytalanság üregében, amelyben velem együtt, a meredten veszteglő, éjszakai alakkal tartózkodik, mezítláb állok az ablak előtt, elüresedett arccal figyelem, mi történik magamban, mihelyt kezdetét veszi a kertben az új világ, amikor megtörténik a kezdet, s ahogyan feladja magát a délután egykor paradicsomként átkószált kert, amiként feladja magából mindazt, amit benne kertinek és pompázatosnak láttam nem is oly régen, a rövid árnyékú napvilágnál.

A nyilvánosság ellenére, amelyet a moraj számára a térség biztosít, a monokróm hangot mégiscsak magányosan érzékelem, hisz az éj feketéségét ugyan megfakító, de annak láthatóságáról lemondó köd az elhagyatottságomat aggállyal tölti fel és félelmet keltően felnagyítja. Leginkább ettől, a szónyi időszak eredményeként egyre inkább hallgatásra szorulok, és paradox módon ugyan, de így is eljutok, amit elkezdtem, elkezdek egyszer, a csöndes olvasással magához a zaj értelméig, a tanulás révén elsajátítható, az utánzás által begyakorolható mormolt olvasáshoz, majd pedig – ahogyan visszafelé lépdelek a megismerés útján – az annak előtte álló, a szemet nem szükségképpen igényelő, csakis a fülre támaszkodó hangos olvasáshoz. Amely után, végezetül kezdetét veheti a lecke megértése.

Hogy feladja magát a szemem, miközben szétfoszlik minden, ami látvány, a zaj, amelyet, amióta figyelek, s kutatom, s melyet az éjszaka leple alatt mindvégig monotonnak, amúgy egyetlen hangból összegyúrtnak találok, mint a fehér galambtojás, ha belülről, mert él benne valaki, szétfeszül, a márványhéja mozaikosan fölpattan, feldarabolódik és pikkelynyi darabkákban omlik alá, maga köré, és bár ekként is hófehérnek marad, de szerteporlad és alak nélkülivé, testetlenné, egyben pedig tojástalanná oszlik, ráébredek, a kert ködének hangjára figyelve, hogy a hangban olyan valami felfedezhető fel, amelyet elbeszélt szövegnek jó tudnom: nehéz értelemmel ellátott szavakat, mondatokat, kisebb-nagyobb egységeket sejtek meg abban, a szem és a hang kettős tevékenységéről, amelyet amúgy az olvasáskor végzek. Le kell mondanom a szememéről, ámbár a nyilvános helyeken tartott recitationesről is elhatárolódok, lévén beburkolva a számomra vendégfogadónak megjelölt házam a köddel, bezárva a kopár szobába. Egy szál magamban ügyelek a létezésemre, mintha auditóriumban, statióban avagy éppenséggel theatrumban tartózkodnék, ahol a tekercs vagy a kódex, a felolvasható szöveg használathoz kiformált hordozója szab határt éppúgy a beszédnek, mint a hallgatásnak, amely zajról összességében szabad feltételeznem azt, hogy a hallás közbenjárásával születő olvasással egyes-egyedül hozzám szól, pusztán értem és számomra beszél, egy történetet elbeszél.

Szemlélem a ködnyi hangot, fogalmam sincs arról, minek az érzékelésére vagyok képtelen, noha nincs kétségem afelől, hogy fülem és szemem, s a légnyomáskülönbséget érzékelni kész gyomrom nyitott arra, hogy ingereket fogjon fel, de nem tudni, honnan érkeznek a jelek, s hogyan győződjek meg arról, hogy miként jó rajtuk a fogás, miként lesz a szemben a látott dologból meglátható kép, s miként a fülben a meghallottakból hallható. Siklok, lágyan kanyargó, síkos csőben zuhanok, ámbár e cső faláról végképp nincs tapasztalatom, a siklás milyensége az, amely a cső, mégpedig a belül csuszamlós cső képzetét okozza. Majd pedig fölfelé tartok, a magasba, holott szemben előttem ott áll, ámbár hol ekként, hol akként elmosódva és szétesve, az ablak, a maga széles párkányával, üvegegyenetlenségeivel, repedezett keretével, s mögötte ott vesztegel, szemközt velem, és lankadatlan bámulja váltakozó alásüllyedésemet és fölemelkedésemet a foszlékony testhez jutott, kitartóan zajongó hang.

Nyilvánvalóvá változik, amikor az ablaküvegen, éppen szemmagasságomban megjelenik egy vízcsepp, nem nagyobb gombostűfejnél, amely növekszik, lencsényire dagad, aztán az üvegre feltapadt félgömb deformálódni kezd, első harmada elnehezedik, terebélyesebb fele nehézkesen alálóg, mígnem lassan-lassan elcsordul, lefelé indul, hogy bekövetkezik egy esemény. A vízcsepp mindvégig egyenletes szélességű, de nem szabályosan aláfutó, hanem erre-arra kanyarodó szalagnyomot hagy maga után. A sebessége sem egyenletes, néha megszalad, némelykor pedig hirtelen megül, és nyugtában lassú hízásba fog. Az üveglap magányos vízcseppje mögött, bárhogyan iparkodom átnézni rajta, nem látható semmi, nem nézek semmit, a vízcsepp szemként nem szolgál a világhoz, nem juttat a tudatomnak látványt segítségül.

Majd, hogy megérkezik és komótosan letelepedik az ablak alsó keretéhez a vízcsepp, szempillantás alatt szétfoszlik az éjszaka feketeségével elkeveredett köd, egyetlen minutum sem szükséges hozzá, semmiféle okot nem találok arra, ami miatt megtörténik az esemény. Feltisztul az éjszaka, és belebonyolódok a látványba, amelynek a teteje hunyorgó csillagok pontjaival díszített, bár ezek az ugyancsak apró, intenzíven világító pontok kicsivel korábban ugranak elő a párából, ezen pontok mögé kevéske idővel hamarabb húzódik a vízpára, annyival, hogy hátrahőkölök, a tiszta, fénycseppekkel telespriccelt fekete menny és a ködéből még ki nem lépő kert között, mint az egymásra hajlott papírlap felezésében végigfutó hajtás, él, az egyöntetű világon át két valóságra elválasztó vonal húzódik meg, elkülönítve a részletei némelyikében azonos karakterű, de élességében ugyancsak különböző két térfelet. A csillagoknak nevezett fénypermet húzódik-e a köd elé, vagy a köd, amely hátrál, el nem dönthető, azért, mert a kerti pára szétoszlik, belélegzi valami földalatti tüdő, amelyhez a pince bejáratának légcsövén át vezet egyedül az út. Az ablakból, amelyre középen, fentről lefelé haladva csíkot húzott a leszaladtában egyre testesebb vízcsepp, részleteiben is pontosan kivehető a hegyoldalra felhúzódó, kísértetiesen, mondhatnám halottként mozdulatlan kert, ámbár akármelyik összetevője fekete, jobbra a sok levéltenyerű juhar, balra a diófát megmászó, testhezálló kúszórózsa, középpontjában a grafitszínű tiszafa, fölötte, mintha kizárólag a ceruzasatírozású tiszafa setét csúcsára helyezték volna fel, odatűzve, onnan folytatódva, a felemás koronájú, ámbár terebélyes birsfa. Köztük, alattuk csupa-csupa eltérő nézést igénylő dísznövény, bokorból, lágyszárúból, félfásból, gyöngén összetekerődző liánból. A kertfalon fölül a kesze-kusza növésű ligetes erdő. Az aljban, a tiszafa jobbján bambuszcsoport, lombjának teteje nem sejthető magasságba nőve, délutánról emlékszem, egyik-másik hajtása túlnyúlik a ház roskatag tetőgerincén, akkor még beleszagolva a jófajta mázú kék, szélillatú égboltba. Bambuszok pálcái, botjai, karói és suháncai sarjadnak a ház sarkánál, a teraszra fölvezető meredek, terjedelmes lépésekhez szoktatott lépcsősor és a tizenkilencedik század utolsó évtizedében betonból öntött támfal szögletében, jobbra, az ablak előtt, egyenesen, egymáshoz közelre húzódva, dúskálva a nagyszámú párhuzamos egyenesben. Aranycsíkos botnád? Kötegelve. Templombambusz? Nyalábba fogva. A hang, amely a köd zenebonája lehetne, elgondolom, tömörebbé is válhatna. De nem válik, marad, amilyennek eddig mutatkozott, s amelynek révén mindent megtudhatni az időn kívüliségről, és semmit arról, aminek jut história. S nem tudok beszélni semmit, nem bírom a szótalanságomat megtörni, mindaz, ami hamarjában letisztázottá válik e helyen, mindaz, ami a bizonytalanságot átváltja, mégis zavart eredményez, hiszen dülékeny és gyenge ez a nyugodtan kivehető, szabályosan megszerkesztődő látvány ahhoz, hogy elhihessem, igaz, s erősbödő gyanúmat igazolja, hogy a megállapíthatatlan eredetű, jellemezhetetlen természetű monoton zaj, amely folyton azonos és nem ígér semmi változatos részletet, az átalakulások ellenére a rám záruló éjszakában változatlan módon jelen marad.

Aztán úgy adódik, hogy – a bambuszokra figyelve, a történet részére kiindulópontot találva, ahogy tenyérrel rátámaszkodom a párkányra, és a homlokomat feltapasztom az ablakra, meresztem a szememet, hatoljon a tekintetem át az égre törő növényi együttes előtt elheverő makulátlan, mégis veszélyesnek érzékelt téren, amely cselekvésről és érzékelésről látásként nem helyes valóban beszélni – rábukkanok a zavart okozó hang forrására. A botnádak sűrűjében ébred a hang, az elemi vonítás, amely nem képes emlékeztetni semmiféle élőlény hangjára. Amely úgy vetkőzik csupaszra, megmutatni magát, hogy mindazt, ami rajta túl létezik e kertben, gondosan bepólyálja és elrejti. A hang, amely emberhúsommá válik.

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.