Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Vári György: Az örökkévalóság történetei. Élet és Irodalom. 2011. május 13.

2011.07.25

 

Vári György: Az örökkévalóság történetei

Géczi János: Viotti négy vagy öt élete. Kalligram Kiadó, Pozsony, 2011. 192 oldal, 2300 Ft

 

Géczi János új könyve egyszerre kíván két nagy, látszólag ellentétes írói célt beteljesíteni. A könyvben felbukkanó Gustave Flaubert-rel tartva megírni a semmiről szóló regényt, és ugyanakkor, a szöveg vége felé futólag szintén megemlített Jorge Luis Borges elképzelése szerint létrehozni „a" könyvet, megalkotni egyetlen szövegben a bábeli könyvtárat, megtalálni az Alefet, amelyben minden történet, végtelen ismétlődésben, egyszerre, egy időben benne rejtezik. A főhős, a mások történeteit megfogalmazó, lemásoló, mások érzelmeiből leveleket formáló Viotti Mór Aurél Ágoston ismétlődő életeiben az idő, a történelem, a művelődéstörténet térré válik. A tér viszont, voltaképpen a Géczit mindig is vonzó mediterráneum sajátos, művészi térképe ízekké, szagokká, szenzuális élményekké alakul a kötet érzéki mondataiban, melyeket túlzsúfoltságuk némelykor azért sodor a grammatikusság határaira, hogy már ne a tagmondatok kusza viszonyaira figyeljünk, hanem jóformán festményekként, színkombinációkként hassanak ránk a zuhatagszerűen ömlő szavak. Mindez az úgynevezett esszébetétekre is igaz, sőt talán ezekre igaz csak különösen, alighanem a fentebb mondottak miatt nem is lehet értelmesen elkülöníteni az „esszébetéteket" az elbeszélés szövetében.

Ahogy a könyv maga mondja gyakori önértelmező passzusai egyikében: „Minden meg van írva, előre és hátrafelé... Elősorjáznak, majd elmaradnak az események. Hol együtt mozognak, hol egymás nélkül: ha megszületik egy élet, s visszaemlékszik a megelőzőkre, sorsaira. A delfti pékség kékmázas edényekben gazdag képmására, a rongyot hozó társzekerekre..., a hosszadalmas utazásokra, hogy végül az utak láncolata tartsa össze Európa testét". A táj térképpé, tehát könyvvé válik azután, hogy végigjárjuk, vagyis megírjuk: a séta és az írás sokszor hasonlíttatik egymáshoz a Viotti négy vagy öt élete lapjain. A saját maga számára is kiismerhetetlenül titokzatos Viotti, akinek életeseményei regények lapjain, töredékekben, hozzáférhetetlen levelekben vannak elrejtve, titokzatosságában telt és üres figura is. Kontúrtalan alakja a regény végére úgy lesz emlékezetessé, hogy közben felidézhetetlen marad, és rejtélyes, örök életű, folyton visszatérő szerelmei egymás árnyékában lépkednek élettől életig, a mediterrán tájak évszakaiban és kultúrtörténetében.

Mindez végtelen melankóliával tölti meg a szöveget. Minden mozzanat egy másik, távoli mozdulat tükörképévé lesz, ezért a hasonlat a szöveg uralkodó retorémája.  A regény önértelmező nagymetaforája a híres Vermeer-kép, a Levelet olvasó nő kékben. A levél tartalmát, küldőjét nem ismerjük, mindössze a puritánul berendezett szobarészletet látjuk, a lány figyelmét, azt, ahogy koncentrál a küldeményre. Ez a lány Viotti igazi szerelme, ő pedig talán a távoli levél ismeretlen feladója. A semmi könyve és a minden történet egyidejű lehetőségét magában hordó Alef voltaképpen ugyanaz - ismerjük fel olvasás közben. (Borges írja is, hogy a Bouvard és Pécuchet nem az időben, hanem az örökkévalóságban játszódik és az egymásba olvadó Ambrusa úr és Viotti, akiket talán csak az iránytalan szerelem érzése fűz össze számos életükön keresztül, kissé talán emlékeztetnek is Flaubert írnokpárosára).

A végén, amikor létrejön a könyv, amikorra a bejárt világ és a történeti idő térképpé válik (képpé és írássá), akkor köszönt be az „ötödik évszak", amely kivezet a fikcióból ezáltal. Viotti, akiről a végén úgy tűnik, ő maga a szerző, kilép a könyvből, amelyben az általa létrehozott semmi és a mindenség található immár örökre: megírja a történetet, amely végtelen ismételhetőségében megszűnik történet lenni, maga pedig íróvá lesz, ezért el kell tűnnie a regényében vagy a regényéből. Utolsó, veszprémi életében, épp a regény lezárásának idején, az újjászületés esélye nélkül meghal, szöveggé lesz, és ezáltal teszi értelmessé életét, anélkül, hogy átláthatná.

Az örök könyv örök történetei az egyszeri halál és a végesség visszavonhatatlan tapasztalatával lehetnek csak teljesek. Viotti meghal, hogy a könyvet behajtva ismét a borító kerüljön elénk Géczi János nevével, aki könyve végén, Viottit megölve, lám, feltámadott. Az ötödik évszak létezése azonban a regénynarráció szerint is felettébb bizonytalan, vagyis sosem tudhatjuk, tényleg ő-e az.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.