Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Tarján Tamás: Papír, levél, könyv, rózsa és G.J. Viotti négy vagy öt élete. Új Könyvpiac, 2011. 9.

2011.09.07

PAPÍR, LEVÉL, KÖNYV, RÓZSA ÉS

Géczi János: Viotti négy vagy öt élete

 

Valóság és fikció, történelem és metafizika egyszerre lapozza e varázsos könyvet, melynek gondolati-érzéki szuggesztivitása elviseli, hogy a varázsvessző időnként – nem ritkán – elpattan. A varázsvessző, mely talán nem más, mint a nagyfejű rózsa szára.

            A Viotti név leginkább a zeneművészetből lehet ismerős. Giovanni Battista Viotti (1755–1824) a híres Viotti–Stradivarin játszó itáliai hegedűvirtuóz, komponista volt, valamint politikai szereplő, színházigazgató, borkereskedő és Európa-járó férfiú is. A svájci Marcello Viotti (1954–2005) karmesterként szerzett hírnevet. A szélső időhatárok némi kilengéssel átfogják Géczi János papír- és tuskészítő, hivatásos levélíró, a könyvszakmába és az irodalomba-filozófiába is beavatott Viotti Mór Aurél Ágostonjának mintegy háromszáz évet lefedő (négy vagy) öt életét. A kisregényt öt fejezet-tételével és négy évszakával (az Ősz kettőzve) akár zenei építkezésűnek, hősét pedig kalandor-átlagpolgárnak mondhatnánk. A roppant alapos motivikus kidolgozottság folytán is felsejlik a muzikalitás, mely pedánsan szeszélyes, intarziás irodalmiságba – derengő literáris horizontokba, híres írók és alkotások sejlő megidézésbe, kultúrtörténeti kitérőkbe – indázza magát.

A Kalligramnál megjelent mű a Viotti által önmagán gondosan, életről életre tanulmányozott és elemzett intenzív érzelmi passzivitás a lehető legszűkebbre vont „lexikona” (nem véletlenül kerül szóba mindjárt a második bekezdésben egy később is felbukkanó általános műveltség- és tudástár). Hősünk érti a szerelem természetrajzát, egymást követő életeiben feleségeivel és szeretőivel gazdagon hiányos kapcsolatot tart fenn, Rousseau oldalán a homoszexualitás élményéből is részesül, képes babonázottan szeretni egy híres Vermeer-festmény levelet olvasó nőalakját, csak éppen a korlátozatlan, kölcsönösen önátadó, tête-à-tête szerelemélmény nem jut osztályrészéül. Valószínűleg nem is vágyik rá. Meglehet, ezért is válik hivatásává a levél-, ezen belül speciálisan a szerelmeslevél-írás, melyet testiség és spiritualitás együttesének művészi közlési fokára emel, az egymást követő három évszázad karakterét, a mindenkori kort is belesűrítve cirkalmas betűvetésébe, lévén „a betűkkel közvetített üzenetek sokfélesége leírhatatlan”.

Géczi gondoskodik arról, hogy Viotti – aki sokat tartózkodik otthon kertes tusculanumaiban – sokat legyen úton, akár kétes vagy érdekes ügyleteket bonyolítva (például egyik asszonya óhajára értékes szőrméket hoz messze földről, hogy hazaérkezve üres hajlékot, a ládákban csak csupasszá vedlett bőröket találjon). Nevében is bizonyára a latin via (út), olasz viottolo (ösvény, gyalogút) szó bújik meg. A kert- és útmotívum, az ősi motívumpáros remekül funkcionál az élet-változatok főleg mediterrán terein. A regény, mely voltaképp az abszolút hiány irányába tájékozódik – a maga módján a dúsan tenyésző, tudatosított semmi könyve –, így igencsak telt, változatos, buja. Sokszor költői is, s mert a Balaton közeli, gesztenyés és gesztenyekeményítő-iparú kisvárosban a Géczi által sokszor megénekelt Veszprémet véljük felfedezni – s mert néhány cselekmény-, párbeszéd- és kommentármozzanat is ilyen értelemben állít meg –, mintha a Viotti négy vagy öt élete nem nélkülözné a kódolt önéletrajziságot, vallomásosságot.

A jelen időben tartott szövegalakítás és néhány más jegy azt a feltételezést is megengedi, hogy Viotti maga beszéli el – írja le – egyes szám harmadik személybe fegyelmezett énjét, évszakait. Mégis inkább egy múlt- és jövőlátó, tárgyilagosságára lehetőleg ügyelő, azonban izzékony külső történetmondó fűzi a papírral, levéllel, könyvvel – vízjellel, szóval, szöveggel – eljegyzett, ötszörözött-egy sorsot. A narrátor néha olyan tudást is belevisz a regénybe, amelyet az nem kíván meg. Jobbára formális például a végeérhetetlen szín-, másutt a madárnév-sorolás (esetleges funkciója, hogy a számos irodalmi reminiszcenciát – a Flaubert-, Rilke-, Borges- és egyéb áthallásokat – gyarapítva egyik nagy kortárs költőnk technikájára emlékeztessen). Fölösleges – akár az iménti madár-panoráma toldalékaként – egy-egy aforisztikus summa. Az időbontásos szerkezet kisakkozását és az itt-ott zavaró nyelvtani kardéltáncot is érheti kifogás.

A fogalmazás, a stílus az íróra és Viottira is rávalló érettsége és szépsége ettől függetlenül sűrűn átüti az anyagot. A körülírások, ismétlések, hiányos közelítések, név-megfeleltetések élményszerűek (nem egyedül a Viottival rokon lélek jóbarát, a szintén reinkarnálódó Ambrusa úr körött). Midőn a haldokló (egyik) feleséget átjárja a fizikai és lelki fájdalom, „kitömi, mint gyászpárnát a fekete récetoll”; „Isten, ha megszólal, bizonyosan latinul beszél”; és a Géczi-életműben középponti rózsa-entitás a férfi számára női, a nő számára férfi jellegű ivari és kegyelmi szépsége bárhol felragyoghat, interkontinentális növényi és kozmikus mindenség-energiákat magába sűrítve, noha hiábavalóan.

A hiábavalóság gyönyöre, e melankolikus tapasztalat élteti a Viottit és Viottit. A kísérlettől a repetíción keresztül az átlátásig, a megszenvedéstől az elfogadásig mindent ez a tudás ural, melyhez Viotti Mór Aurél Ágoston is hozzáadja a maga semmiségének és semmisségének elenyészően óriási súlyát.

 

(2011)

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.