Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Tarján Tamás: Gubacstinta (G. J.: Sétáló árnyék) UKP, 2013. április

2013.04.21

GUBACSTINTA

 

Géczi János: Sétáló árnyék

 

Járatos ember, járatos író könyve az öt esszét tartalmazó kötet. Járatos: szép szó, választékos, sokjelentésű, olajozott. Szép, meglassított, meditatív a könyvcím is, ahogy a kör és ékezetvonás betűjére, az ó-ra tengelyes szimmetriával elfoglalják helyüket a magánhangzók: é–á–ó–á–é. Sétáló árnyék. Jár a sétáló, jár az árnyék. Géczi János ezúttal sem enged a hűvösen parázsló tárgyilagosságból, amellyel a múltat mint teret, önmagát mint a világegyetem egy térképző testét írja le.

            A Gyermekek, 1957 és a legterjedelmesebb Sétáló árnyék (az első és negyedik esszé) a szülőfalu, Monostorpályi origójából futtatja az emlékező személyiség tudati-érzelmi koordinátáit. A másodikként, harmadikként és ötödikként álló Örökzöld platán, Xionyali és A Mennybemenetel temploma: Kréta, Kína és Jeruzsálem önálló irányokat kínáló és nyitó utak, de mégis segédegyenesek a szülőhely köréhez rendelve. A helynevekkel is megérzékített töméntelen múlt, ezredévek történelmi és kulturális hagyatéka mintha csak a viszonylag közeles jövő felmérése érdekében halmozódott volna a sétáló árnyék járatos lába elé s alá. „Kevesebb mint huszonöt év múlva, 2034-ben nyolcvanéves leszek – rögzíti az önéletrajzi alakmás, amint az otthoni sírkertet rója –. Itt fognak eltemetni, remélem, de csak azért, hogy minden éjjel visszaszálljak, miként a sokgyermekes Cholnokyak kísérteti alakjai, Veszprémbe. Hajnalonként azonban visszaérek a homokdombok közé, az akácos közén levő temetőbe. Én leszek annak a bizonyítéka, hogy a két – egy velejéig református és egy velejéig katolikus – település között van valaki, akit nem lehet megosztani, itt is, ott is teljes ember marad”.  

            E büszke tudat hatja át a Gondolat Kiadó könyvét. Géczi János lakóvárosát, Veszprémet már több alkalommal, számos műfajban megörökítette; most úgy osztja meg magát a szerényen megbúvó hajdú-bihari község és a világ-öröksége három emberiség-kincstár között, hogy ismét csak nem borul fel lelki-tudati egyensúlya. Lénye középpontjából kimozdíthatatlan, azonban ezer és ezer pontra ellát. Monostorpályi a legrégebbi adatokig visszanyúlóan, alaposan dokumentált évszázadai versenyre kelnek a másik három helység/térség évezredeivel. Az így létrejövő és szavakba foglalt, sok kódú intellektuális státus nem leng túlságosan az önelemző számvetés felé. Az élményanyag közvetlen és személyes, például az is belefér, hogy Kínában egy bizonyos estén nem sikerül angol nyelvű étlaphoz jutni, s a végül is megvásárolt ételek nincsenek az utazó ínyére, sőt megviselik emésztőrendszerét.

            Torlódások és fosztások poétikája szolgálja kezesen az írót. Kedveli az extenzív sorjáztatásokat, faluja flórájáról-faunájáról egyoldalnyi szabad verset költ, mindössze két mondatban. „…puha nádtippan, nád, gyékények, harmatkása, mocsári aggófű, virágkáka, réti füzény, villás sás…”, s még sok tucatnyi növény és állat, Juhász Ferenc is megirigyelhetné. Isten maga ugyancsak ilyen hiánytalanul benépesültnek láthatta a paradicsomot. A gubacstinta készítésének ősi alkímiája az élvezettel és tisztelettel részletezett receptúrát kéri a könyv lapjain, hogy a gubacstölgyben hiányt nem szenvedő Monostorpályi mindig is különcnek tartott fia eljuthasson a „Gubacsból főzök fekete tintát” bekezdés-indításáig, mintegy kitüntetve ezzel az írástevékenységet, a „szövegesülést”.

De el is harapja a szót a beszélő, akár többszörösen. „Apám gyűlöli Ady verseit, nem tudom meg sosem, miért” – s a nemtudásból különös, emocionális diszkrimináció sarjad. Ady Lédája, „a hisztis versek hisztérikus asszonya” taszító alakká törpül, nála „az eb valósabb lény” (mármint Gécziék hajdani Léda kutyája, egy sereg kutyanév közül kitörve). Kreatív írás szemináriumokon tanítani lehetne a Géczi-esszé hajlékonyságát, a szöveg elszigetelő önvédelmét, a techné biztonságát, az interdiszciplinaritás stiláris hozadékait, a lirizálás kordában tartó ironikusságát. (Az író gyermekkora „friuli emlékekben gazdag”, a nagyapja talján fogságát örökítő történetek folytán. Éles a családi vaku, s fricskát kap az utazásmotívum.) Esetleg azt is, hogy az előadásmóddal eléggé összeforrt egyik igeidő-használat, a kitartott, múlthelyettesítő jelen – s még egy-két eszköz, fogás – mint kerülhet alkalmilag a modorosság hálójába. De nem mellékes-e mindez, ha például a netán kifogásolható szöveghelyen a szerző édesanyjának haláláról, temetéséről esik szó, s a késleltetett, minden búcsúztatási ceremónia nélkül megosztott gyászinformáció az említett saját halál- és temetőmotívummal szövődik össze befogadói képzettársításainkban? A fiú könyvében, aki antropológiai és kultúrpesszimizmus nélküli határozottsággal jelenti ki: „Én a harmadik János vagyok a családban. Költő. Nekem gyerekem nem születik. Lényegében ennyit tehettem – biológiai jogomnál fogva – a Föld túlnépesedése ellen”.

Aligha lesz olvasó, aki átsiklik a vallomáson, a Kréta-fejezet önmagánál tágasabb atlaszához érve: „Magam után nyomozok, amióta valóban ismerem a természetemet. Rómában, Rovinjban, Tisnóban, de még Kínában is saját nyomomban járok. Meg akarom tapintani létezésem határfalait, valóban síkosak-e, mint a krétai vakolt falak, avagy rücskösek, mint a veszprémi sikátorok”. Géczi kalauzoló esszéi dúskálnak a hívószavakban (magam a premontrei szó, a tanító rend többszöri említésekor csúsztattam gyerekkorom Pest megyei, Szent Norbert-gimnáziumos nagyközségét, Gödöllőt a soha nem látott Monostorpályi szomszédságába, egykori/mai magamat a nálam öt évvel fiatalabb szerző gondolkodói közelébe) – a szövegélménnyel együtt érkező hívójelek nyomán árnyékunk sétára indulhat.

 

(2013)