Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Szombathy Bálint: Géczi János: Címképek (megnyitó) Magyar Műhely Galéria, Budapest, 2012. február 8.

2012.07.20


Szombathy Bálint: Címképek (megnyitó) Magyar Műhely Galéria, Budapest, 2012. február 8. 

 


 

 

 

Géczi János az egyik legtermékenyebb írónk és költőnk. Könyveinek száma ötvenen felül van, és lassacskán utoléri életéveinek a számát. Géczi Jánosra nem csak a termékeny szaporaság a jellemző, hanem legalább annyira a sokszínűség, a műfaji és poétikai változatosság, a sokfelé figyelés, s bámulatos az érzékenységében fellelhető skálagazdagság. Lénye és tudata egyszerre mozog a múltban, a jelenben és a jövőben. Ugyanolyan szenvedéllyel kutatja a középkor formaverseit és a reneszánsz kultúráját, mint az antik mediterráneum rózsamitológiáját és a modernista költői-képzőművészeti beszédformákat. De Géczi nemcsak elméleti gondolkodó, hanem gyakorlati művész is, nem kevésbé jelentős vizuális opusszal, amelynek létrehozásában főként a modernista hagyomány munkamódszereit juttatta szerephez. Kortárs alkotó is ilyképpen, aki ritka következetességgel viszi tovább a hatvanas-hetvenes évek progresszív művészetfelfogásának és hitvallásának számos kapitális ideológiai tételét, magatartásmintáját, nyelvi-artikulációs szabadalmát.

Ő tehát az ősi Magyar Műhely eredendő programjának az egyik leghitelesebb jelenkori letéteményese is egyben, amit most arra való tekintettel is külön kell hangsúlyoznom, hogy májusban ünnepeljük a lap fennállásának ötven esztendejét. Géczi János kiállítása több, mint telitalálat ennek a jeles jubileumnak a felvezetése szempontjából, példázva, hogy az úttörők hagyatékának a tisztelete miféle egyéni tettekben mutatkozik meg a jelenkorban, frissen, naprakészen tartva egy művészettörténetileg is magasan értékelhető attitűd alapkondícióit. Kiállítása tehát sokadik kiállás is egyúttal egy egész eszmerendszer mellett, amelynek élesztő rögei az avantgárd fundamentumaiba vannak beépülve.

       Géczi munkássága többek között azt bizonyítja, hogy még lázadóként sem kell okvetlenül felszámolni a klasszikus értékeket ahhoz, hogy meg tudjunk felelni a mának. Konkrétan: ha például a dadaista ollózásos destrukció szellemében visszük végbe a nyelv megújítását, az még nem zárja ki, hogy ezzel párhuzamosan ne írhatnánk hagyományos vonalverset. Ha, mondjuk, a décollage alkotói eljárásának mentén egy plakátfelület kézi feltépkedésének a tettét mutatjuk fel, az még nem zárja ki, hogy prózát is műveljünk, ha éppen ahhoz van ihletünk. Az tehát, hogy egy művész egyidejűleg a régi és az újabb poétikákban is jártassággal mozog, még nem feltétlenül okoz tudathasadást. Ez ma már nem jelenti a művészet elárulását, mint jelentette körülbelül száz évvel ezelőtt, a kizárólagosságok szokásrendjének idején. Géczi János opusa mindezt többszörösen támasztja alá, és amikor a kiállítást nézik, gondoljanak arra is, mi minden van még a szerző érdemei között.

    Az itt látható munkák létrehozásában ismét csak az olló és az újságpapír kapott központi szerepet, avagy jutott elévülhetetlen érdemekhez, visszavetve immár digitális szerkesztéshez szokott gondolatainkat a futurista-dadaista-szürrealista gyakorlat irányába, vagyis a modernista hagyomány felé. Sűrű retrogárd – de nem retrográd! –  mozdulatváltások, csattogások és sercegések nyomán épültek egymásra az itt-ott képi elemekkel is megtűzdelt betű-, szó- és mondattömbök, mint valami kőzetlemezek, a nyomtatott kultúra egymásra türemkedett tektonikus kőzettömbjei. Kézimunkák a javából. Szinte érezni a ragasztó acetonos illatát, miközben szemrevételezzük, hogy a kollázslapok jelentésbeliségét szinte minden esetben egyetlen nemzeti nyelv forrástartománya határozza meg, úgymint a horvát, a magyar, az angol, a héber, az orosz és a holland. Nincs tehát szó mesterségesen előidézett bábeli hangzavarról és toronyromokról. A nyelv önmagát rombolja és éleszti újjá, párhuzamosan tartva fenn ezt a vég nélküli folyamatot.

   Géczi elsősorban azt kívánja letapogatni, miféle egységes kulturális mentalitás mutatkozhat meg a nemzeti nyelv egységességének monolitja mögött, ha egyáltalán kikövetkeztethető ilyesmi magából a látványból. Az érzéki hatás elsősorban az írásmódok, úgymint a héber, a latin és a cirill formakultúrája között hajlik el. A nyomtatott írásmódok vizuális szerkezetiségében hangsúlyos sajátosságokkal szembesülünk, ami azért is fontos, mert Géczi sok esetben pont ezekre a sajátosságokra építi fel a kompozíciót, esetenként egy-egy fotót is beékelve a címek közé, felvetve általuk egy kis pop art-os hangulatképet. A szómatéria ebben az egymásra zuhanásban jelentősen veszít autochton, egyedi jelentéskisugárzásából, mert a legkülönbözőbb tartalmi kontextusok kioltják, semlegesítik egymást. Vagyis marad a lecsupaszított verbális matéria, mint valami építkezési alapanyag, a lefejtett nyelv építkezési anyaga.

     Géczi János évtizedek óta figyeli a nyelv vizuális állagának erózióját, roncsolódását, romosodását. A véletlenben benne rejlő szépséget a szétesés bizonytalanságában, kiszámíthatatlanságában kívánja tetten érni, mint egy tősgyökeres szépségkutató, aki tudja, hogy a szépség eszménye nem kizárólag a rózsafán terem.

 


 

Elhangzott Géczi János Címképek című kiállításának megnyitóján, Magyar Műhely Galéria, Budapest, 2012. február 8. 

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.