Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Szarvas Melinda: Belülről. (Géczi János, Kívül, Kalligram Kiadó, Budapest, 2015) Műhely, 2017. 1.

2017.04.17

Szarvas Melinda

Belülről

(Géczi János, Kívül, Kalligram Kiadó, Budapest, 2015)

 

Egy száztíz oldalas, puhatáblás kis könyv Géczi Jánosnak a Kalligram kiadónál megjelent Kívül című prózakötete. Nem feltűnő, nem hivalkodó. De érdemes észrevenni, sőt, keresni is. Nagyon finom és szép szöveg Géczié, és rendkívül pontos. Azzal együtt, hogy a szöveg ebbe a száztíz oldalnyi terjedelembe lett precízen beleszerkesztve, vagyis semmiféle hiányérzet nem jelentkezik a könyv befejezése után sem, mégis, a külön címekkel is ellátott rövidprózák elolvasását követően sajnáltam, hogy a köteten kívül kerültem. Géczi szövegei olyan erős hangulatú és kompakt világot teremtenek, amelynek megismerése a megszerkesztettség révén egyszerre izgalmas és esztétikailag is élvezetes élmény.

Épp a prózai szöveg összetettsége lehet az oka annak, hogy a kötet első pár oldala nehézkesnek tűnik. Idő kell ahhoz, hogy a hosszú és szokatlan módon összetett mondatokkal leírt szituációk kirajzolják a Kívül sajátos világát, s az olvasó Géczi János művén belülre kerüljön. Csak egy példa a tagmondatok szokatlan sorrendjére: „becsapom magam mögött, hogy jól hallja, elmegyek s egyedül marad, a kerti ajtót” (11.) A hosszú, néha akár egy oldalas mondatok tartalmi egységekként is működnek. Géczi prózájának izgalmas sajátossága, hogy a legapróbb részletekre koncentrál, s hétköznapi cselekvéseket, mozdulatokat ír le már-már elidegenítő részletességgel. Ezek a szokatlanul részletes leírások kerülnek sokszor egy mondaton belülre. A rágás folyamata például a következőképpen jelenik meg: „Mindenkinek mozog az állkapcsa, az állkapocs és a koponya közti izmok elernyednek, összehúzódnak, diónyi göbök, kidudorodások és horpadások mutatják, miféle módon őrlik a fogak a szájüregbe jutott, általam ismeretlen anyagot, hogyan keveredik el nyállal és pépesedik, a fogak rágófelületéről hogyan sodorja le a nyelv a megőrlött, nyállal elkeveredő masszát, apró ajkak és húsos, lefittyenő szájszélek mozognak, gyűrött orcák simulnak ki a kerekedő pofazacskótól s formátlanodnak el, ha elmozdul netalán a rosszul feltapadt protézis.” (45.) Ezekkel a részletező leírásokkal egy pontosabb ábrázolás látszik megvalósulni, ugyanakkor épphogy olyan részletekre világítanak rá, amelyek a hétköznapi tapasztaláson kívül esnek, így inkább elidegenítik a leírt mozzanatot, semmint felismerhetővé tennék.

Ez a szövegszervezésben tükröződő szemlélet jellemzi a kötet egyesszám első személyű elbeszélőjét is. „Ilyen egzakt megközelítésű a magamfajta öreg rovarász, aki szakmai követelményként megkülönbözteti, amit a közönséges halandók nem érzékelnek.” (20.) Nemcsak a hosszú mondatokban olvasható részletességben fedezhető fel az a prózaírói pontosság, ami Géczi János kötetét magasfokon jellemzi, de mindez a szavak szintjén is megfigyelhető. Az imént idézett részletben olvasható egzakt kifejezés a pár sorral lejjebb található insect szóval cseng össze. A leíró prózát a kötet egészén végig vonuló líraiság jellemzi. Nem is lehet talán véletlen, ha Géczi írásmódjáról az olvasónak Tolnai Ottó 2008-as Grenadírmars című és Egy kis ízelt opus alcímű kötete jut eszébe. Ahogy az alcím mutatja, (és ahogy arra Thomka Beáta is rámutatott kritikájában[1]) ebben a művében Tolnai is a rovarok világából kölcsönzött jelzővel illeti saját szövegét, amelyben, épp úgy, mint Géczi Kívüljében, a végletekig részletező leírásokkal, a hirtelen közelítő nézőponttal nem a kicsi hangsúlyozódik, sokkal inkább a rendkívül precíz összetettség. Kimondottan izgalmasnak ígérkezne a két mű szorosabb közös elemzése (kitérve a „kispróza” műfajának megvalósíthatóságára, az egyesszám első személyű elbeszélésmód működtetésére, a szerző és az elbeszélő kapcsolatára, a térkezelésre, a katalogizálás jelentőségére stb.), de Tolnai világára ebben a kritikában a továbbiakban expliciten nem utalok. Csupán jelezni szerettem volna a két szerző írói világának és prózaírói módjának szoros kapcsolatát (amit, nem mellesleg, a mindkettejük életművében igen jelentős rózsa motívum szintén erősít).

A Kívül rövid szövegei nem látványos, akciódús történeteket mesélnek el („Mi ebben, mormogom, s lépek el az ablak alól, a história?” 65.), és nem is filozofikus belső monológot közvetítenek. Minden jelenet, mozzanat és az elbeszélő minden jellemzője a szövegszervezés módjára, az írás folyamatára és működésére is utal. A kötet legelső mondata is ezt tematizálja: „Megtanultam a jobb helyett a bal kézzel történő írást.” (7.) Az elbeszélhetőség, ahogy már a legvégsőkig vitt részletezés, a folyamatos pontosítás is mutatja, alapvető kérdése Géczi művének, amelyet több alkalommal egyértelművé is tesz a szerző. „Napok óta nem találok véget egyetlen történetnek sem.” (65.) „Az az éjszaka, amely megfosztódik a tértől, elbeszélésre alkalmatlan” (19.) Igazán izgalmasak azok a részek, melyek nem expliciten mutatják azt, ami a szövegben is történik. A kötet egyik legjobban sikerült írása A horda című, amely egy utcakép rendkívül plasztikus leírását adja. A emberek mozgását és viselkedését rögzítő szöveg aprólékos megfigyelések, színek és hangok megjelenítéséből épül föl, az olvasó egy egészen sajátos hangulatú, a valóságostól elemelt világba vonódik bele. Ezt a leírást töri meg a következő részlet: „A lankás, visszabillenni képtelen égbolt jókkal nem kecsegtet, azon legurul ez-az, […] a nyugatra haladtában kivörösödő Nap, egy-egy, a szárnyalásában megbotló, végzetesen bukdácsoló s végül zuhanó madár, vagy az éles peremű parittyakő, amely végül a Vodafone üzletének kirakati üvegét zúzza be” (44.) A minden konkrét tér- és időjelzést nélkülöző leírást a mobilszolgáltató márkanevének hirtelen megjelenése épp úgy töri meg, ahogy a szövegben szereplő kő az üzlet kirakatát. Mindemellett a tekintetet is nagyon határozottan vezeti ebben a szövegrészletben is a szerző.

Az elbeszélő foglalkozása, amellett, hogy a leírások aprólékosságát tükrözi, a rovarász már-már túlzó precizitását, rend- és rendszermániákusságát is magyarázza, a feltétlen ragaszkodását ahhoz a rendhez, amelyet ő teremt a saját világában. „Az asztalom letakarítva, még vizes, tiltásom ellenére megint letörölték. […] A mások számára majdnem láthatatlan rovaralkatrészek az üvegtálkákban ugyan sértetlenek, de a jegyzeteimet tartalmazó írólapok egybekötegelve, ezáltal a rendemtől megfosztva hevernek az asztal sarkán” (59.) Noha a szövegek látszólag aprólékos leírásokat tolmácsolnak, Géczi időről időre figyelmezteti olvasóját, hogy egy bizonyos elbeszélő megfigyeléseit ismerheti csak meg, vagyis amit a világból láttat a szöveg, az egy meglehetősen korlátozott tartomány. „A magamon kívüli világról nincs kézzelfogható bizonyosságom.” (18.) A megtapasztalt és a megtapasztalható, a látott és a láttatott közötti különbség a Kívül című kötet mélyebb, a sorok mögül kiolvasható témája. Ha mindezt a címre vonatkoztatva próbálja meg értelmezni az olvasó, azt lehet mondani, hogy az ott megnevezett kívül tökéletesen körbezárt belülről látszik.

A már eddig is említett látszólagos ellentétekhez, melyek valójában egymás nélkül értelmezhetetlen viszonypárok, hasonlóképp értelmeződik a kötet valóság fogalma is. „[E]ltéphetetlen a kapcsolat a valóság és a képmás között, holott egymáshoz egyáltalán nem hasonlítanak.” (55.) A városban tett séták során az elbeszélő megfigyelései rendre az észlelhető világ megsokszorozódásáról adnak számot. „A jobb oldal óriásplakátok nagyságához mérhető ablaktábláiról visszalátom magamat, egyidejűleg létezem másfél tucat képmáson, és minden üveg tükrében másik arcomat látom.” (41.) Az így kirajzolódó valóságok közül egyik sem hitelesebb vagy megbízhatóbb a másiknál, egyenértékű igazságokként léteznek. A szöveg egyik kulcsfogalmát említve azt is lehet mondani, hogy ezeknek a világoknak nincs eleve adott jelentőségük, jelentésük, amely hierarchikus viszonyba rendezné őket: e szempontból üresség, vagy még pontosabban inkább ettől az eleve adott jelentéstől és jelentőségtől való mentesség jellemzi őket. Ennek észben tartása fontos a kötet utolsó részének értelmezéséhez, melyben az elbeszélő a Balaton kiszáradt medrében tett csónakázásról ír. „A csónak, amelyben ült, nem a hullámokon ringatózott, hanem a hullámok fodrozódását utánzó homokpadon, éppenséggel a tó finoman ringó fenekén.” (99.) Ez a zárószöveg csak abban az esetben értelmezhető a kötet egészének kontextusában, ha az abban leírtak és a hétköznapi tapasztalás valóságtartalma között nem tesz különbséget a befogadó. Meglehetősen nehéz feladat. Ha az olvasó mégsem képes erre az éles gondolkodásmódbeli váltásra, a Kívül utolsó oldalait a kötet addig szorosabban összefüggő, egységes prózavilágot kirajzoló egészéhez nem illeszkedő résznek érezheti.

Ha a Kívül oldalain sokszorosított világok valóságtartalma között nem tesz különbséget az elbeszélő, nem meglepő, hogy az azokról általa megfogalmazottak sem lehetnek örökérvényű igazságok. „A világot nem olyannak ismerem, amelyre érdemes konklúziókkal reflektálni, s magamat pedig nem annak, aki felesleges dolgokkal tudhat foglalkozni.” (80.) Az elbeszélő személye (saját maga elmondása alapján is) ugyanolyan rögzíthetetlennek tűnik, mint az őt körülvevő világ. Az utcákat egyedül járó, társasági életet csupán felszínes kapcsolatok mentén élő értelmiségi alapvető tulajdonsága a figyelés, mely egy soha véget nem érő, folyamatos cselekvésként van jelen. Ennek a szüntelen megfigyelésnek csak tárgya(i) van(nak), célja nincs. Vagy ha mégis valamiféle potenciális eredményt remélne az elbeszélő a sorozatos rendszerezéstől és aprólékos tanulmányozástól, ezt az esetleges eredményt is újra és újra ellenőrizendő a megfigyelést is minduntalan, ismételten el kell végeznie, képtelennek mutatkozva az élet puszta élvezésére. Jól példázza ezt az is, hogy a randevúk során is csak a munkájáról, a rovarok rendszerezéséről és az állatok különböző különös szokásairól képes beszélni. Maga az elbeszélő is – éppen saját maga által – egy papírra tűzött, vizsgálható élőlénynek tűnik csupán, valódi élet nélkül. A céltalanság és az események hiánya az idő előre haladását is kérdésessé teszik: a Kívül időszerkezetében a jövő egy üres időtartomány. „Számot vetettem már, még ha naponként minduntalan megismétlem is ezt, a múltammal és a jelenemmel” (41.)

Géczi János önéletrajzi vonásokat is tartalmazó (például felismerhetően Veszprémbe helyezett) rövid prózakötete nem terjedelmes, ám mély. Rövidsége ellenére is jólesően bele lehet merülni. Noha látszólag olyan, az irodalom számára talán közhelyesnek is tűnő fogalmak újraértelmezése áll a szövegek középpontjában, mint amilyen a valóság, tér és idő, a Kívül finom prózaírói megoldásokkal és nem terhelő okoskodással az olvasót a kötet világán belülre hívva ragad magával.

 

[1] Thomka Beáta, Aprózás, kispróza, kézművesség, Jelenkor, 2008/10, 1166.