Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Onagy Zoltán: Szex, drog, orchestra. Tiszatáj online, 2015.5.18.

2015.05.19

Onagy Zoltán: Drog, szex, orchestra

Géczi János A bunkerrajzoló

 

Megszületett egy furcsa könyv. Egy régi furcsa könyv ma született, megrendítő azonosságokat mutató kistestvére, amelyet olvasva – ha minden állítását komolyan vesszük – arra a katasztrofális végeredményre jutunk, hogy Magyarországon megállt az idő. Megállt a harmincas években, megállt a hetvenesek évekre vastagon lebetonozott szocialista stupiditásban, és stabilan megvette a lábát az antalli konstrukcióban. Azóta is áll.

Egyszerre három kötetről kellene, hogy szóljon valamiképpen, a lehető legjobb arányban súlyozva ez a rövid recenzió. Mindhárom fontos tétel, kordokumentum. De kezdhetnénk korábbról, Tinódi Lantos Sebestyénnel, az 1548-ban Sokféle részögösökről elborzadva írt hosszúversével, a borba, részegségbe fulladó országról, folytatódna Ady Magyar Pimodánjával: „… azt mondanám, hogy a civilizáció az emberegyedek betegségeinek virulens összetétele, egy Halálfa, amely virágzik. Mákból, nadragulyából, nem tudom én miből csinálta az öntudata miatt szenvedő ember az első varázsszert.” De maradjon a három közeli. Móricz A boldog ember Joó Györgye, a keményen dolgozó, de semmire sem jutó kisembere, és a két megkerülhetetlen Géczi kötet, a Vadnarancsok a nyolcvanas évek elejéről és a Bunkerrajzoló 2015-ből.

Azt hihetnénk, a tabutémákat megszüntette a szocializmus építésének 1989-es elsodródása. Ám a közéleti értelemben használatos tabu nem a szigorú vallási, erkölcsi, politikatörténeti tilalom (mint pl. Kádár-éra hatalmasságainak ötvenhat), hanem a sérthetetlenség szentségének egyfajta intézményesített érinthetetlensége, sérthetetlensége. A tabu az az általános és súlyos közgazdasági és morális károkozás, amely a mindenkori hatalom befolyásától függetlenül él, virágzik, rombol. A hatalom azt bölcs megoldást választja, nem beszél róla, a hatalomért folytatott végtelen harc járulékos veszteségeként kezeli. Manapság, hogy érthetővé tegyem, ebbe a csoportba sorolható a dohánycsempészet. A drogról beszélek elsősorban. A drog a szociográfia főszereplője (Likó Marcell csak arcával, nevével vállalja, hitelesíti – a kötet valójában társadalomelméleti haláltánc). De nem a drog az igazi tabu, hanem a drog drámáját minden társadalomban éltető kilátástalanság, szegénység, intézményes korlátoltság és ostobaság. A magyar drogvilág a mindenkori hatalom mindenkori érzéketlensége és csődje.

Géczi A bunkerrajzolóban nem tabukat döntöget, mert nem léteznek a Központi Bizottság által kijelölt tabuk hivatalosan – tudtommal – a közéletben Magyarországon. Géczi egyszerűen másfelől közelíti a problémakört, mit teszi azt közönséges halandó. Közönséges halandó, ha nem érintett, elnéz a problémahalmaz fölött, mint valami kisebbséget sújtó, fertőző, de valójában nem életveszélyes kór fölött. Ha teheti, nagyobb ívben kerüli, mint tervezte. A nem közönséges földi halandó, az érintett, aki gyereke, párja, legjobb barátja révén érintett, pislog, kényelmetlenül érzi magát. A tapasztaltabbja gyorsan felismeri, segítség alig.

Géczi – nyilván tabutémákban közismert jártasságának köszönhetően – nem érzi feladatának, hogy minél populárisabban mutassa be a különböző alternatívákat, hogy az érintett „tanulóifjúság” képes legyen megvitatni a család és saját jövőjét érintő kérdéseket, és a felmerülő problémákra megoldási stratégiákat keressen, minthogy a narkósnak nincs se családi, se saját jövője. Azt is pontosan felméri, hogy a pedagógusnak sincs módja olyan nyitottságra, ami a „tanulóifjúság” számára biztonságos közlekedést jelenthetne, ahol kapcsolatokat alakíthat ki, ahol tabuk nélkül kommunikálhatna helyet adva az értelmi szocializációnak, kiemelkedő szerepet játszva mentális fejlődésében.

A pedagógus-író helyére itt lép be a tudós irodalmár, és olyan széles műfaji mezőt terít befogadást segítendő az egy ember részletes, ugyanakkor jellegzetes drogtörténelme alá, hogy ott drogos, nem drogos, fekete, fehér, kórházi beteg és kórházlátogató, regény-olvasó, blikk-olvasó, mindenki talál élvezhető, őt könnyen megérintő fejezetet. Géczi elemében van. Beindítja az ötven éve gyakorlatozó irodalomtechnikai orchestrát. Szociográfia, haláltánc, sima elbeszélés, kisnovella, kroki, törpetárca, versrészlet, s a köztük ügyesen elhelyezett fabulaféleségek könnyítik az átjutást egyik nehéz fejezetből a másikba. Egy-egy érzelmes emlékirat módszere se marad ki, miközben az emlékirat és a napló közti lépegetés szoros linearitása szigorú tempót diktál.

Ritkán engedi személyesre az eredendően személyest, akkor is annyit, hogy az olvasó felismerje, „nem mese ez, gyermek”, hanem a magyar rögvalóság: „Így ismerkedtem meg a költővel, aki a nyolcvanas években a margóra szorult fiatalokról írt könyvet. Majd hamarosan megkérdeztem tőle, hogy ért-e az irodalomhoz, mert nekem szükségem lenne segítségre a szövegírásban. […] … sikerült megemésztenem a kritikákat, nem menekültem világgá. Lehet, hogy azért, mert a fejemben ott él annak az apának a képe, aki mindenhez ért, a műbútorasztalosságtól az atomfizikáig, és most ez az apa nem is akar megölni, csak kifejezni a nemtetszését, és abba meg nem bírok belehalni.” – mondja Likó Marcell a könyv születésének körülményeiről, a szerző és az alany kapcsolatáról.

Móricz a következőképpen összesíti, némiképp lehangolva, az 1932-ben megjelent, Joó György földi főszereplésével íródott A boldog ember című élettörténet rekonstrukcióját: „Az olvasók azt fogják mondani: az az ember amilyen derék, ügyes fiú, élelmes, okos, erős, eszes volt gyermekkorában, mégis semmire sem tudta vinni. Azt mondják: ez az ember mégsem volt hős. Az embereknek csak az imponál, ha a szegény ember gyermeke elindul a mese útján és eljut odáig, hogy feleségül veszi a király legkisebbik leányát. Mondd meg, hova jutottál te?"

Likó Marcell, Géczi főhőse se kapja meg a király legkisebbik lányát, de túlél. Lehetővé válik, hogy a következő mondattal koronázzon egy drámai drog-életszakaszt Géczi János hangszerelésében: „Egyre mélyebben kongsz tőle.”

 

Géczi János: A bunkerrajzoló (Likó Marcell-élettörténet-rekonstrukció)

Athenaeum Kiadó 2015.

(Onagy Zoltán)