Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Láng Eszter: Vöröskő lépcsősoron (G.J.: Szélbe burkolt város) Bárka, 2015.1.

2015.02.01

Láng Eszter:

 

Vöröskő lépcsősoron

 

(Géczi János: Szélbe burkol város című kötetéről, Vár Ucca Műhely Könyvek 31., Veszprém, 2014, 3200 Ft)

 

Géczit olvasni olyan, vöröskő lépcsősoron sétálni fel a dombon-hegyen, fel a tetőre, talán az égig is, és le, völgyekbe, zegzugokba, kanyarodó kis utcákba, megbúvó kertek mentén, szél elől bújva, vagy kitárulkozva nekifeszülve, friss ölelésébe takarózva. Be lehet lakni ezt a világot, mondja az író, amikor Megfigyelő, a kötet elején. Be lehet, mondom én is, Géczi világára mondom, amiről nem először írom le, hogy bele lehet merülni, el lehet veszni benne, és körbe is lehet járni, vissza is lehet találni oda, ahonnan elindultunk. Be lehet barangolni tájait, új és újabb felfedezéseket lehet tenni, ahogyan ez a titokzatos és misztikus TÁK-ban, a Tiltott Ábrázolások Könyvében is történt, és ahogyan történik e mostaniban is, s remélhetőleg ezután is sokszor, G. elkövetkezendő műveiben. Magához emel a szöveg, s nemcsak egy várossal, de Géczi János személyiségével is találkozni enged. Tudhatni régtől, hogy a szerző szerelmes a mediterrániumba. Most, itt, a közép-európai Veszprémben is rátalál, s vele együtt az olvasó is. Egyszerű, mégis izgalmas itt minden változás, akár a szerző fellegekre nyíló tetőablalán át látunk a világra, ahol „megtörténik a tavasz, a nyár, az ősz, a tél”, akár a kötetben teszünk hosszú túrákat, megtapasztalva az eget átívelő kettős szivárvány alatti szomorú várost hihetetlen történeteivel, az első aranyesők végén megnyíló kénsárga virágokkal, G. kertjének pompázó rózsabokraival, a hegyoldal kóbor macskáival, az ismételten felbukkanó Trivulzióval, a világvégéről érkező széllel. „Menjünk végig egy veszprémi utcán! Megláthatjuk, háztól házig araszolva – szembeszélben –, mi ebben a mediterrán, formás városkában a gyönyörű. Mert bizony a szélviharok elültével otthonosakká válnak a völgyek és a szirtek, minden rést, hasadékot, közt megtalál és bevilágít a melegítő napfény, fölneveli a meztelen, templomok freskóin élő Ádámok és Évák ruháját, a soklevelű fügefákat, nem beszélve a gránátalmabokrokról és a hálószobák kemény deszkájú szekrényében szárított, virágjával illatozó, Dél-Franciaországból ideszármazott, ezüstszürke lombú levendulákról.” (226. o.) És elgondolkodhatunk, vajon „valóban kérdés-e, hogy teremtett vagy teremtetlen-e ez a világ? S ha bármelyik megismerhető, szabad-e megismerni, hozzájárul-e a tudás a teremtő megközelítéséhez? Miféle elképzelés szerint s miként írható le az, akit-akiket éppen Isten(ek)nek hisznek? S az Isten, és teremtménye, vagy a szellemiség nélküli univerzum intellektuálisan vagy emocionálisan közelíthető-e meg leginkább, avagy éppen a két módszer együttesével?” (283. o.).

 

Nem először kerül G. érdeklődésének középpontjába Veszprém, ahol sokáig „beköltözőként” élt, mígnem beépült a városba, szinte eggyé vált vele, talán még a szívdobogása is felvette a település ritmusát. Író és város összecsiszolódott, értik egymást. Vagy ha nem is egymást, Géczi legalábbis érti a várost, s nemcsak érti, szereti is, hűségesen, lakóival, múltjával, jelenével együtt. Vannak e kötetben Veszprém-szobrok, Veszprém-macskák, olvashatunk Veszprém-esszét, Magánkönyvet, Fegyverengedélyt, naplementéket, Zajtörténetet, Fúgavariánst, verseket, elbeszéléseket, egyebeket. Megismerjük a házat is, ahol élni lehet, s ahol a karácsonyi kaktusz sajátos viszonyt alakított ki az ünnepillatú citromokkal. A kötet tehát összefoglalja a szerző Veszprémmel kapcsolatos eddigi írásait. Első nekifutásra nem is akar mást, mint egybefűzni mindazt, amit az elmúlt évtizedekben feltárt, megismert, kikutatott Veszprém városáról, úgy mutatva be helyeket, mintha azt rajta kívül azelőtt soha, senki nem látta volna. Veszprém a biztos pont, maga az állandóság, ahová mindig visszatér útjairól, mert Géczi János utazó ember, évtizedek óta járja a világot, hogy idegen tájakat, városokat, kultúrákat ismerjen meg. Mániának is nevezhetnénk a más helyek felfedezésére irányuló folytonos törekvést, hogy végül ezzel ellenpontozza, a mindig mással, a Veszprém-állandóságot. Miközben meseszövése s a narratív hangvétel folyamszerűvé teszi a textust, súlyt kapnak a részletek – ez egyébként hosszabb műveire általában jellemző. Mozaikszerűen építkezik, így bújnak el és kerülnek elő titkok, térnek vissza gondolatok. Új összefüggésbe helyeződnek a korábbi szövegek, melyek egyszerre képszerűek és líraiak, vagy legalábbis a két megközelítés jó arányban, természetesen vegyül. Hihetetlenül gazdag nyelvezetével úgy jeleníti meg a történeteket, helyeket, személyeket, tárgyakat, hogy mint olvasót időnként olyan érzés kerít hatalmába, mintha fényképen vagy filmen nézegetnénk alakjait, városát. Máskor viszont fordítva: belül vagyunk, belehelyeződve tapogatjuk ki e sajátos, géczies nézőpontból megírt Veszpém-világot: bele vagyunk vetve egy különleges látásmódba, filozófiába, a történetekbe, s a természetbe is. Beenged tehát magába, be egy sűrű, fenséges, gazdag, titokzatos és szerethető világba, amely után, ha elhagytuk, fel-feltámad a vágyakozás, valamiféle sajgó honvágy, ami arra késztet, hogy újra és újra kezünkbe vegyük a kötetet. És kell-e ennél több?