Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Kovács Krisztina: Életeken át. Forrás, 2012.11.

2013.01.02

Kovács Krisztina:  Életeken át

Géczi János: Viotti négy vagy öt élete

 

A Géczi János életművét figyelemmel követő kritikák, tanulmányok egy időben rendszeresen kezdődtek a szerző besorolhatatlanságának problémájával. Mára a recepció részben túl van ezen a szemponton, a Géczi-oeuvre értő bírálatai számot vetettek a sokfajta

műfajú és irányú szövegvilág értelmezési lehetőségeivel. Az író lírájának alapos elemzését

Sz. Molnár Szilvia a neoavantgárd műfaji, nyelvi és esztétikai variabilitásának témái felől

olvasta nemrég (Narancsgép. Géczi János [vizuális] költészete és az avantgárd hagyomány. Ráció

2004). Ménesi Gábor és Vári György közelmúltban megjelent tanulmányai pedig (M. G.:

„Mindig ott lakom, ahol egyre apróbban megtörtének.” Géczi János: Tiltott ábrázolások könyve.

Forrás 2010. október; V. Gy.: Színek és évek. Géczi János könyveiről. Új Forrás 2003. március)

remélhetőleg végleg lezárták a témáiban és esztétikai felfogásában is változatos, kísérletező természetű életművet a kritikai visszhang vagy visszhangtalanság kérdései felől

megközelítő kritika nyitott kérdéseit.

Alakuló pályák fordulópontjainak kijelölése mindig vitát indukáló vállalkozás, külö-

nösen érvényes ez a Gécziéhez hasonló, a rendszeralkotásra alkalmas kategóriáknak és

kánonképző folyamatoknak ellenálló, sok szövegből álló univerzumokra. E kritikusi nekifutásokat, cezúrakijelölő megjegyzéseket sokszor akár már az alkotó következő darabja

felülírja, ám az értelmezői közeg struktúrákat és irányokat kereső törekvései mégis nehezen kerülhetők ki. Ez az ismertető is e határkijelölés ingoványos terepére téved, amikor azt

állítja, hogy a Viotti négy vagy öt élete bizonyos szempontból, legalábbis egyelőre, magányosan áll az életműben. Mert egyrészt megvannak benne a szokásos „géczis” motívumháló

szálai: mint a könyv, közelebbről az írás és az olvasás kultúrtörténetét érintő elmélkedő,

legtöbbször esszéisztikus betétek, az állandó motívumokká írt rózsa és a hó, vagy éppen az

ikonografikus és képíró hagyományra, a vizuális műfajokra reflektáló részletek. Másrészt

ezek a jól beazonosítható mesterjegyek ezúttal, érzésem szerint tudatosan olvasóbarát

törekvésként, egy az aktuális kortárs magyar prózai trendhez az író előző munkáitól eltérő

módon, sokkal jobban illeszkedő történet építőelemeiként bukkannak fel.

A leginkább latin-amerikai változatában ismert és olvasott mágikus realizmus, vagy

a nemzetközi szépírói díjakat osztó grémiumok döntéseiben az elmúlt években markáns

helyet elfoglaló posztkolonializmus új tartalmakkal, stílusjegyekkel erősítették a kortárs

magyar irodalmat is. Persze a témák és a megszólalás módjai egyébként sem voltak ismeretlenek a közép-kelet-európai irodalomban. A mágikus realista jegyek, mint a történelem

elbeszélhetőségének, az emlékezés narratív formáinak kifejezői, a térség irodalmainak

posztmonarchikus darabjaiban is jól követhető tendenciát mutattak. A Géczi-regény elbeszélői modelljeihez lazán kapcsolható példák felsorolása a szövegek nagy száma miatt is

csak reprezentatív lehet. Távoli párhuzamként a történelem elbeszélhetőségéhez a külön-122

böző típusú és jellegű forrásokat, változatos műfajú és természetű vendégszöveget segítségül hívó Mészöly Miklós neve mindenképpen ott motoszkálhat a Viottit olvasók fejében.

Ahogy a korábbi alkotói korszakában az avantgárd, neoavantgárd poétikai kísérleteivel

is foglalkozó, a Géczinek is fontos Mediterráneum, szűkebben az Adria történeteit és

atmoszféráját összegző „enciklopédiájában” folytonosan újra író, a műfaji és a formai variabilitást programmá tevő, gyűjtőszenvedéllyel beoltott narrátorokat mozgató Tolnai Ottó

szövegeinek néhány momentuma is felmerülhet a regény helyszínei közt barangolva.

Géczi János új prózája nyelve, narratív és poétikai megoldásai miatt úgy tűnik, jó esélylyel növelheti korábban talán szűkebb olvasói táborát, mert a Viotti Mór Aurél Ágoston

egymásba folyó életeit elbeszélő szöveg egyrészt könnyebben olvastatja magát, mint az

alkotó erősen neoavantgárd alapozású, kép és szöveg szimbiózisát megvalósító kísérletei, tipográfiai és vizuális határátlépésekkel is szakadozottá tett munkái. Másrészt a fent

vázolt progresszív trendbe is könnyebben illeszkedhet, mint a szerző korábbi szövegei.

Mindazonáltal talán éppen ez a megfelelni vágyás, az olvashatóság, az olvasmányosság

irányába tett engedmények tűnnek olyan tényezőknek, amelyek miatt ez a kötet talán

mégsem lesz olyan eredeti univerzummá, mint a fragmentáltságával együtt is izgalmas

labirintusként működő, ám az abban lassan bóklászó olvasót számos művelődéstörténeti

kalanddal és fordulattal megajándékozó Tiltott ábrázolások könyve, és annak különböző szö-

vegvariánsai. A könyvből könyvbe lépő főhősök ezúttal a korszakok, életek közt bolyongó Viotti Mór Aurél Ágoston, magántitkár, könyvnyomtató mester, kalandor, valamint

Alice, a szavak bűvöletében élő, a regényeket megszállottan szerető, az olvasást erotikus

élményként megélő felesége. Kettejük történetei deklaráltan a könyvtest keretébe zsúfolt

univerzum létrehozásának kísérletei. A kizárólag a szövegben élő, abból saját világot

teremtő alakok kalandjai a világirodalom népszerű történetei. Miguel Cervantestől Jorge

Luis Borgesen és Umberto Econ át Mirko Kovaćig számos változata ismert a könyvről

könyvre, könyvből könyvbe utazó, enigmatikus történetek után nyomozó szereplők és

elbeszélők sorsát követő szüzséknek.

A bábeli könyvtár képe Géczinél sem új keletű, a Tiltott ábrázolások könyvének számos

szöveghelye választotta témájául az utazásai közben könyvtárakban, könyvespolcok közt

szemlélődők imaginárius térben is zajló utazásait. A könyvek körüli bíbelődés, a szagok,

illatok, formák, vízjelek, papírfajták, betűtípusok katalogizálása a Viotti négy vagy öt életének természetes módon kínálkozó, finoman és a téma „szétírtsága” ellenére is részben

működőképesen ábrázolt építőkövei. A Viotti jól látható módon akarja a könyv motívumá-

nak valamennyi konnotációját egy könyvtestbe zárni. Talán ez a látható erőfeszítés az oka,

hogy e vékony határvonalon mozogva egyes következtetései kibontatlannak, vagy éppen

túlreflektáltnak hatnak. A Géczi regényével kapcsolatos hiányérzetek elsősorban szerkesztési, dinamikai problémák miatt támadhatnak befogadójában, hiszen a regény egyes

következtetései nem okoznak meglepetést, és a nyomozás, titokfejtés láthatóan hangsú-

lyozottan fontosnak szánt motívumai sem szolgálnak mindig váratlan fordulatokkal. Így

néha az az érzésem, hogy bár a kötet alakjainak „hivatásául” választott utazás a könyvekben és korokban bolyongás izgalmasnak ígérkező életprogramja, néha már sok az egymást

folytató történetekből. Az utazás filozófiájának definícióit dialógusaiban és monológjaiban

sokszor a címszereplő Viotti prezentálja olvasóinak, köztük az egyik legfontosabbnak, a

férje titkos életei után is a regényekben kutató feleségének. A kötet kezdő fejezetében rögtön így: „Az út ugyan hasonlatokat vonzana mágnesként magához, elrendezné a helyestől messze

a helytelent, a hangminta alapján a megfelelő hangot a recsegőtől és a kellemetlentől, de mégis hű

maradna eredeti voltához: útnak.” (14.) Úgy tűnik, az ehhez hasonló megfogalmazások, bár

főként a nyelvi regiszterei és világképe miatt nem bírálható főhős-narrátor gondolataiként

jelennek meg, teszik olykor túlhangsúlyozottá a szöveg alapproblémáját. Az olyan sorok-123

ban, mint „az utak hivalkodtak szerepükkel”, vagy „a levél az emlékezet formája”, úgy tetszik,

felfeslik a más helyeken kifejezetten aprólékos és cizellált, esszéisztikus betétekkel finommá szőtt, a szótárkészítő-gyűjtő szépirodalmi hagyományát is szépen használó regény

szövete. Viotti utazásai és utazásról szőtt ábrándjai mindazonáltal a regény egy fontos

részletében, egy valóban poétikus és „érzelmes utazás” végpontjaként a Géczi-univerzum

édenkertjében, az Adrián teljesülnek be. Az végképp nem meglepő, hogy a csodálat tárgyaként megjelenő dalmát lány testtájai is csak az alkotó szépírói és tudományos pályáján

is hangsúlyos szerepet játszó rózsa-szimbolikában elhelyezve ábrázolhatók.

A Viotti hőseinek életprogramja és kedvtelése a könyvvel mint korpusszal, mint minden szempontból bekebelezhető, birtokolható tárggyal szembeni elvárások és képzetek

összegyűjtése. Ezt hangsúlyozandó, a Kalligram ezúttal is igényes kivitelű borítóján

éppen az az ezüst levélbontó látható, amely a hősnő, Alice gyűjtőszenvedélyének tárgyaként a regény szereplőinek papír iránti szenvedélyét is hivatott jelezni. Az olvasás kultúrtörténeti korszakai, a változó formákkal és médiumokkal együtt alakuló pszichológiai

és fiziológiai körülményei olykor csak egy-egy odavetettnek tűnő, ám az összkép szempontjából annál lényegesebb körülményként jelennek meg a történetben. A modernitás

olvasási szokásairól, fiziológiai és pszichológiai összetevőinek változásáról is tömör, ám

nyilvánvalóan hangsúlyosnak szánt részletek szólnak: „Amikor újfajta időszaka kezdődik az

olvasásnak: az olvasó az egyik oldalról a másikra lapozva olvas, hogy közben egész passzusokat

átlépjen, más esetekben pedig keresztül-kasul járja a mondatokat, szét is szedi azokat, és feljavítja,

hogy a szöveg által nem sejtett következtetésekre jusson…” (14.) A regény narrátorai szívesen

válogatnak a bőven rendelkezésre álló könyvvel kapcsolatos fétisekből és szakrális cselekvésekből. A kínai császár nevét a textusban más szóra cserélő szerző gesztusa (44.),

ha figyelembe vesszük azt a körülményt, hogy a zsidó-keresztény, vagy akár az antik

görög-római hagyományból is ismert szokások párhuzamaként testesül meg, egy kultúrtörténeti csemegéket tartogató kirakós enigmatikus darabja. A számtalan vendég- vagy

előszöveg között kiemelt helyet foglal el a tárgyául a szerelmeslevél írását választó 12.

századi, veronai kódex. Ennek ürügyén újfent az olvasás történetének lényeges metó-

dusai villannak fel, hiszen a némán, halkan, hangosan olvasott szerelmeslevél-típusokat

ismertetve indirekt, ám észlelhető módon Euripidésznek az olvasást sebessége alapján

tipologizáló, az olvasott szövegről bejárandó térként gondolkodó gondolatai villannak fel

egy pillanatra. A párhuzam alátámasztja, ami eddig is nyilvánvaló volt, hogy Géczi hősei

effajta teresülő világként tekintenek a könyvekre, és bennük saját élettörténetükre.

A szövegből nyíló, és a másikba vezető ajtók Borgesnél kultikussá írt elgondolását

követi a Viotti titkos történetei után nyomozó feleség. Bár ez a történetszál sem nélkülözi

a direkt utalásokat, azokat a metaleptikus határsértéseket, amelyek a napját az egyik

regényben elkezdő és a másikban folytató, viszonyítási pontként csak a fikciós terepeket

érzékelő, a napszakokat csak a Bovaryné vagy a Háború és béke terében elképzelni tudó

hősnő történetei. Mégis a kötet egyik legerősebb, a benne nagy számban felvonuló, a

könyv létrehozásával kapcsolatos tevékenységet végző mestereknek, nyomdászoknak,

könyvkiadóknak, könyvgyűjtőknek szóló főhajtásként is értelmezhető pillanata is ehhez

a szereplőhöz kapcsolódik. A saját könyveit az első kiadások sorrendjében katalogizáló,

saját, könyvekbe vetített élettörténetében ilyen típusú rendet teremtő, az egymást folytató,

egymásban is folytatódó könyvvilág illúziójában élő Alice ésszerűség határain túlmutató

gyűjtőszenvedélye a történet legérdekesebb, legjobban kidolgozott iránya. A levélbontókat

felhalmozó, a levél felbontását az intimitás legmagasabb fokaként átélő hősnő a legtöbbször a címszereplőnél érdekesebb prezentálója a regény eszmetörténeti leckéinek.

Megkockáztatható az a feltevés, hogy a különböző nyelvi regisztereket és megszólalásmódokat, elbizonytalanító narratív technikákat alkalmazó regény nem is igényli az124

abszolút főszereplő jelenlétét. A Vári György megfogalmazásában „kontúrtalanként”

definiált címszereplő (L. V. Gy.: Az örökkévalóság történetei. Géczi János: Viotti négy vagy öt

élete. Élet és Irodalom 2011. május 13.) helyett/mellett azonban nem csak felesége izgalmas,

megfejtésre csábító élettörténettel rendelkező hős. Ahogy a Vermeer Levelet olvasó nő kékben című festményéről a regénybe lépő nőalak, vagy a szövegben időről időre felbukkanó

irodalmi hírességek (pl. Rousseau) felskiccelt alakjai és elhallgatott történetei ugyanolyan

rejtélyként tudnak működni, mint a főhős, Viotti sorseseményei. A kötet párbeszédeiben

és monológjaiban hemzsegnek a szubjektum önértelmező mondatai. A Shakespeare 75.

szonettjét feldaraboló részletben a mindenkori író ars poeticájaként a különböző stílusirányzatok nyelvet szétszedő és újrateremtő akciói működnek. Arról nem is beszélve, hogy

a regény saját öntükröző vonásai mellett az irodalomtörténet ismert önértelmező gesztusait is felidézi. Vagyis Goethe, Flaubert, Rousseau, Tolsztoj nemcsak szövegeikkel, hanem

ezekkel a kultikussá tett pillanatokkal is résztvevői, egy tablókép alakjaiként tudatosan

vázlatosan megrajzolt, vagy éppen fontosabb mellékszereplői a regénynek.

Géczi János új regénye, számos más törekvése mellett, nem először gondolja újra a

szépirodalmi műfajok információközlő szerepének lehetőségeit is. Sokszor megírt témái

mögött mindig a megoldásokat kutató tudós képe sejlik föl, aki saját „kötelező” motívumait mindig egy kicsit új rendszerbe foglalja. Az író szövegtereiben szívesen barangoló

olvasókat bizonyára nem érte váratlanul, hogy a Viotti négy vagy öt élete egy szép betétjében

a rózsafélék családjába tartozó fajok reprezentatív lajstromát (72.) és a sárga színárnyalatainak katalógusát (73–74.) kapták. Géczi sokrétű érdeklődése, művelődés- és szellemtörténeti iskolázottsága minden eddigi kötetének karakteres jelleget adott. Kedvenc témáit

szenvedélyes elkötelezettséggel írja meg újra és újra, természettudományos professzióit

pedig szellemesen, meg nem unhatóan csempészi be szépirodalmi produktumaiba. Ezzel

egy nagyon fontos, ám a 21. században már nehezen tartható maximát sugall és argumentál meggyőzően könyvről könyvre. Eszerint a műveltség szaktudományokra osztásában

gondolkodás hasznos és ökonomikus eredményei ellenére is létrehoz és fenntart vakfoltokat, a tudás komplex birtoklásának ideája viszont a kíváncsiság fennmaradásának

létfontosságú eszköze. Talán ezért választja hősének a korokon és országokon átutazó,

polihisztori ambíciókkal beoltott Viotti Mór Aurél Ágostont ebben a nagy műveltséganyagot mozgató, egyenetlenségei ellenére is izgalmas regényben.

(Kalligram, 2011)