Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Kocziszky Éva: G. J.: Sziget. Élet és Irodalom, 2018. május 26.

2018.06.29

Kocziszky Éva:

 

Géczi János: Sziget, este hét és hét tíz között

Géczi Jánosnak két új verseskötete is megjelent egymás után, a Törek 2016-ban, majd két évre rá a Sziget, este hét és hét tíz között. Ez utóbbi a korábbinál sokkal markánsabban idézi meg a mediterráneumnak a tájban, a természet nézeteiben, illetve magukban a dolgokban megnyilvánuló időtlen jelenlétét. Géczi szavai emlékeznek, maguk a szavak telítettek azzal a sok évszázados költői használattal, ami a történetük, és ugyanakkor mégis könnyedek, mintha csak ma hangzottak volna el: e költészet ragyogó ereje éppen ebben a cseppnyi alexandrinizmusban rejlik, a későn születettek pontosan szemlélődő melankóliájában. Még a kimódoltság is a helyén van itt, szinte természetesnek tűnik. A szó saját történeteivel terhes, akárcsak – hogy egy európai párhuzamot önkényesen megvonjunk –  Durs Grünbeinnál, Géczinél azonban anélkül, hogy ebből a szemantikai Hádészből meríteni akarna nekünk. És bár olvassuk, hogy „Minden történetben benne rejtőzik a másik”, ez a líra a legkevésbé sem dialogikus, nem áll szóba az olvasóval, magába zárul. A beszélő előszeretettel használ egyes szám első személyt, a közlése azonban mégsem szubjektív, narcisztikusan élményszerű, sokkal inkább valami latinos tárgyiasság uralja ezt a versbeszédet. Ez az emlékezés sem tesz jelenvalóvá valami távolit, valamit, ami elmúlt, de nem is építkezik a múlt képeiből, sokkal inkább destruálja azokat. Nem posztmodern módon, ebben rejlik szerintem e kötet igazi erénye is: a szétolvasás és szétidézés helyett ez a destrukció inkább a szó és a dolog, a kimondás és a szemlélet folyamatosan reflektált és megköltött elkülönbözésében rejlik. Mint például a „...lapozok”  rózsaversében, mely nemcsak egy egész élet (személyes) történetével terhes, de a nem véletlenül latin szó – rosa – görög vagy héber rokonainak kulturális mélységével is, amint ott van a szó és jelentettje – a vers-én alter-egójaként –  Jahve kezében „dudva teremtésként”. A szerző korábbi köteteivel összhangban ezúttal is szigorúan komponált, szervező elvét a címben nagyon is restriktíven meghatározott tíz perc szabályozza. Talán a visszanézés pillanatainak ideje ez, mint ahogy az alábbi, finom metaforikával alludáló sorokban olvasható: „Visszanézem a napomat / a pillanatig,/ melyben az írólap alája csúszik /a megdőlt fenyőfának.” Ez a költészet már túl van a megbotránkoztatás, a mindenáron való provokálás, a nyers durvaságú, álvirilis erőmanifesztáció korábban nem mindig kivédett csapdáin.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.